Téli esték 3 /5

Jókai Anna, v, 03/10/2019 - 00:19

 

 

 

 

– Klárikám – mondta Gedeon, és beadta cipőjét az ajtón –, dugd ki a papucsom. Ez aztán a tél. De így szép. Télen hulljon a hó, nyáron süssön a napocska…

Klárika mosolygott rá, kétoldalt csókot váltottak.

– Ma új papírcsíkot vágtam a kredencbe – mondta Klárika. – Nagyon fog neked tetszeni. És a barátod? Remélem, meghívtad. Majd akkor bontom fel a szirupos szilvát, még két hetet kibír, szalicillel…

– Nagy koponya – Gedeon áhítatosan kefélte a haját a tükör előtt. Bosszantotta, hogy újra meg újra visszaugrik. – Én meg tudom ítélni. Már a gimnáziumban is az volt! Amit a természet külsőleg elvett tőle, azt pótolta itt – homlokára ütött.

– Miért? – kérdezte Klárika, s hordta a tányérokat a szobába. – Megjött a papsi, gyerekek! Miért? A tévében nagyon jól fest. Nagy szemek, szőke bajusz…

– Ilyen pici – mutatta Gedeon – és soványka. Deréktól felfelé persze impozáns. Pláne akkora asztal mögött. De miért fáradsz? A konyhában éppúgy elfogyasztjuk…

– Drágám, nekem ez nem teher – mondta Klárika. Kötényt cserélt, frizuráját megigazította, kezét átkente citromos zselével. – Erre várunk egész nap, hogy összeüljünk fehér abrosznál… Én egész nap erre várok.

A fiú és a lány Gedeon nyakába akaszkodott, lehúzták a földig, Gedeon lanyhán tiltakozott, közben a feleségére nézett, büszkén:

– Nééézd… – mondta nyafogósan –, mit csiiinálnak velem… minden áldott este…

Klárika tapsolt, a gyerekek vezényszóra lepottyantak az apjukról, egyenest a székekre.

Klárika elrendezte a szivárványszínű poharakat. Kimerte a levest.

Gedeon belemerítette a kanalát.

– Milyen? – kérdezte Klárika, és sóváran előrehajolt. A gyerekek szürcsöltek.

– Isteni – akarta mondani Gedeon, mert a leves valóban isteni volt, és Klárika gusztusos a halványkék csipkekötényben, tömött hússal és átlátszó koromüveg szemével.

Mégsem ezt mondta.

– Dimenzió… vannak dimenziók, ahol ez lényegtelen. Hogy milyen a leves.

– Valaki bántott? – Klárika tálalta a húst, zöldborsóval. – Ez a kedvenced.

– Nem azért élünk, hogy együnk – mondta Gedeon, inkább a gyerekeknek. – Végül is tudomásul kell venni.

– De a borsó tényleg nagyon finom – a kislány az apjára nézett, csodálkozva. – Miért nem örülsz neki?

– Jó. Örülök. – Gedeon eltolta a tányért. Azok hárman szeretettel, nyájasan figyeltek, a fiú megpróbálkozott:

– Papsi… játsszunk ma este Ne nevess korán-t…

– Vagy dominót – javasolta Klárika –, elmosogatok, aztán beszállok én is…

„Szappanos egyedül abban a nagy lakásban. Dimenziók. Te meg porszem vagy, Kecske – gondolta Gedeon. – Légy impulzushordozó… impulzus…”

– Az élet nem folytonos játék – mondta ingerülten.

– Hát hallgasd meg akkor a kémiát – kiáltott a fiú. – Jahihoóóó… hozom a könyvem.

– Kitűnően tudja – súgta Klárika. – Ezt a logikát tőled örökölte.

Mozogtak előtte, imbolyogtak. Megfájdult a feje.

– Nincs nekem jogom egyedül lenni? – kiáltotta hirtelen.

– Egyedül az ember csak a vécén lehet – mondta a fiú bölcsen –, de ott is csak öt percig, mert másképp bezörögnek…

– Két szobánk van. Nincs nekem jogom, hogy…

– Hazahoztam a politechnikai díszdobozokat enyvezni… vigyázz, papsi, ha belépsz. A földön száradnak. – A kislány kézen fogta. – De ha akarod, megmutatom.

– Igen – mondta Klárika, és kapkodva igazgatta a kék csipkét a melle fölött. – Apuka akarja.

– Szép kis szabadság – Gedeon szorosabbra fogta a nyakkendőjét. Még visszaszólt, mielőtt beakasztotta a láncot a vécéajtón: – Nem ezért tanultam én…

Klárika átkarolta a gyerekeket, didergett a vékony kötényben, a piros kókuszszőnyegen.

– Megfázol… édes papsi… megfázol ott… legalább a házikabátod…

Gedeon elhelyezkedett a csukott ülőkén, tiszta és nyugalmas volt körülötte minden, a Brixol szagát egyenesen gondolkodásra serkentőnek érezte. Kiemelte a toalettpapír-csomagot a tartóból, és szórakozottan harmonikázott a lapokkal.

„Kétségtelen – gondolta –, hogy ezek odakünn nem okai semminek. Ezt Szappanos is belátná. És nekem jó, hogy este megeszem a levest, és a nyakamat ölelik. Jó, hogy Klárika mellém fekszik, és a térdem közé fúrja a térdét. És csak nekem csinálja ezt. Társasjátékozni is szeretek. Pláne a dominó. De megállhat-e itt az ember? Ez a kérdés…”

Megismételte félhangosan, angolul, erre még emlékezett:

– This is the question…

– Mi baja? – kérdezte suttogva a kislány.

– Pedig nem bántottuk – mondta Klárika, koromüveg szeme a könnytől végképp elfeketedett –, menjünk aludni. Majd a jóisten segít. Nem hagy el bennünket.

– Isten nincs – mondta a fiú.

– Akkor se hagy el – ismételte Klárika. – Valaki megsebezte szegény apátokat. Hogy mennyi gazember nyüzsög, el sem hiszitek.

„Holnap bemegyek az üzembe – gondolta Gedeon –, és jól kinyitom a szemem. Miért tennének engem félre; két gimnázium több, mint nyolc általános. Csak el kell kezdeni, hogy az impulzus kijöjjön és észrevegyék… valami újítás, akár. Még hálás leszek ennek a Szappanosnak. Kár, hogy nem mondta meg konkrétan… leves, dominó, nem múlhat el minden este ugyanúgy. Nem múlhat el. Még akkor sem, ha tulajdonképpen kellemes. Nem. Az ember nem állat. Nem kétséges. Non dubium est.”

– Ne sírjatok – Klárika takargatta a gyerekeket, mezítláb futkosott a két ágy között, kezét kerek melle alá szorította. – Ne sírjatok, édes kis butáim… előfordul néha. Csak ne sírjatok.

 

Szappanos frissen ébredt, kilenckor, a bejárónő költötte. Elkészítette a fürdővizet, fenyősóval. Tízkor reggelizett, a nő odatálalta az íróasztalra.

Tizenegyig csak ült, mindennap, kellemes kábulatban, s mint két fényképet, összehasonlította a jelent a múlttal.

– Lássuk, lássuk – mondogatta, s az oroszlánfejű papírvágókést simogatta. – Hat éve, a főiskola után, albérlet. Nagy termetű háziasszonyok, apró kuncogással: Jaj, de aranyos fiatalember… milyen pici… és mindenütt? Kis fiatalember, mindenütt?

Hiábavaló, ostoba kínlódások.

A szerelemnek egyetlen értelme van. A hatalom. Az a képesség, hogy uralkodhatunk valakin. Vagy, ha ez így túl durva: védeni a nőt. A férfi támasz. A férfi oltalom.

Szappanos elfektette formás kezét a bőrmappa tetején.

Nő mindig akadt éppen. Akik készek voltak őt mellükre ölelni. Akik gügyögtek hozzá, és Manókának nevezték.

– Manókám… juj, nem fél a kicsi Manóka… – suttogták elragadtatottan. – Ne félj, majd a néni vigyáz a fiúcskára, a fiúkára… a szép, ügyes fiúkára…

Egyetlenegy sem akadt. Még a legsoványabb, legványadtabb sem kiáltott fel, amikor könyökét összezárta a bordáinál: Uram vagy, uram vagy… a halálig uram vagy… mint abban a népballadában.

„Talán ez a szerencse – gondolta megint, s válogatott a tollak között –, talán másképp belesüppedtem volna én is. Mint a szegény Kecske vagy ez a háremhölgy-imitátor. Talán soha nem ismertem volna meg az értelmes életet. Ez már igazi hatalom: négymillió példányban megsokszorozni önmagam, minden harmadik szombaton… négymilliónak adni egyszerre, ugyanazon erővel. Csak érte kell nyúlniuk, mint a kulcs után.”

Valóságos üdülés, a szakrendelés kopott íróasztala helyett. Vad tekintetű gyerekek, alázatos szülőkkel – alázatos gyerekek, vad tekintetű szülőkkel. Hat hét egy-egy kezeléssorozat, vájkálás a lélek nyirkaiban, verejtékes, kemény munka, a végén tökéletes jellemzés, tökéletes javaslattal – és azután semmi. Csak egy-egy kivétel, ami éppen arra elég, hogy meg ne szüntessék az egészet.

Így talán nagyobb a hatás, jobb az arány. Föl sem lehet mérni, mekkora. Tömeges.

„A belénk nevelt káros normák és a kifejleszthető ellenhatások.”

„Az akarati tényező szerepe az önalakításban.”

„A szép fogalma. Szépség a mindennapokban.”

„Ez már nem is pszichológiai ténykedés – gondolta –, ez már valami komplex. Ha nem is én találom ki az egészet. – Apró cédulákkal tűzködte tele a szovjet és az angol szakkönyv oldalait. – Ilyesmit nem is lehet csak úgy kitalálni. Mindegyik veszi valahonnan, felhasznál ezt-azt, hozzátesz. Rendszerezni, alkalmazni…”

Különösen arra volt büszke, hogy még a szakmegállapításokhoz is egyéni véleményt fűzhetett: átfésülte, szabta, helyi viszonyokra, s a tévé megengedte ezt neki.

Négymilliónak egyszerre, színtiszta igazat és csakis azt.

Óriási felelősség: kigyullad a fény, összeáll a kép, minden harmadik szombaton, ugyanabban az időben, s hallhatja, akinek van füle – kiválaszthatja a sok pelyva közül ezt az állandó, magvas adást.

S az a rengeteg gyakorlati példa! Típusesetek, pro és kontra.

Mint Gedeon és Leila. Két világos képlet. Lusta, szirupba fulladt férfi. Könnyelmű, ondószagú nő.

Talán ők is rájönnek, talán sikerült, azzal a néhány mondattal. Soha nincs késő. Keret van már, a mi korunkban, csak ki kell tölteni, felmagasodni…

Ezt lejegyezte.

„Semmi más nem kell hozzá, ti buták, ti szerencsétlenek, csak a hirdetett igazságra odafigyelni…”

De vajon elmondta-e ezt, mind?

Különben is, egyenként lehetetlen, amikor a recept fut már, szériában. Persze, sok-sok példával, tudományosan.

Szappanos a nagy faliórára nézett. Modern falióra, hatalmas vonalakkal a számok helyén, középen a két miniatűr mutató, eligazodni nehéz. De megkondul, minden óránál kondul egyet, és ebből körülbelül sejthető.

Tizenegy! Munkára.

Kicsit még nyugtalankodott, vajon miért?

Hirtelen megtalálta. Lelikné!

Tárcsázta az ügyeletet. Foglalt.

Tááátátá – tiiititi.

Mindenki lakik valahol.

 

Leila kivárta, amíg a segédelőadó lediktálta a leveleket. Gyorsan gépelt, hiba nélkül. Néha indigót cserélt, ilyenkor fel-felvillant előtte a fiókban a kölcsönkönyvtári könyv tövisinda borítója: Ketten a halál ellen.

– Nézd – mondta aztán, s előhúzta táskájából a pudriét –, a volt férjemtől kaptam. Nyolc zöld kővel.

Kati, aki tulajdonképpen a felettese volt, mert ő kezelte az irattárat, aprólékosan megnézte. Kigombolta esetlen blúzán a gallért.

– Azt tudod, hogy nem smaragd? – kérdezte. – Csupa utánzat.

– Smaragd, eszembe sem jutott. De ez a kidolgozás, ötvösmunka…

– Nem szeretem – mondta Kati, és előpöccintette az aranyláncot a kihajtott gallér mögül –, ha már ékszer, legyen valódi. Inkább kevesebb, de sohasem hamis.

– …de hát ez pudrié…

– Ó – mondta Kati, és elnézően mosolygott –, azért, mert én nem veszem fel ide,ebbe a füstös, hivatali helyiségbe, azért nekem is van egy s más… például a színházi komplém. Fekete lakktáska, gyöngyházzal, s benne a fekete pudrié. Színfekete, ohne dísz, cafrang, s egyetlen briliánscsepp a közepén – egyetlen csepp! De briliáns!

– Szép tőle, hogy még most is, hogy én már elhagytam… – dadogta Leila.

– Ajándék lónak ne nézd a fogát. De ne nagyon mutogasd.

Koppant a nyolc zöld kő a táska fenekén.

– Különben is, ne légy gyerek – folytatta Kati, s energikusan csattogtatta a fűzőgépet –, meddig tűröd őket a saját lakásodban? Elvégre a tied, vagy nem?

– No igen – mondta Leila, és leütötte háromszor ugyanazt a billentyűt –, de hát humanizmus is van. Ha én mennék el, az nagyvonalúbb, csak el kéne szánnom magam, valamelyikkel, érted… – fejével körbeintett, a három ajtó felé.

– Ó, ó – felelte Kati, felmászott a létrára, és ott is maradt, az iratok közt, a legfelső polcon.

„Persze – gondolta Leila –, ennek szegénynek csak olaj a tűzre az ilyesmi. Tíz éve, egy unalmas villanyszerelő férjjel… Egy férj, aki villanyszerelő…”

Ha Éváék kikapcsolják a villanyát, legközelebb villanyszerelőt hív. Gyakran jár a házba, feltűnő, milyen tiszta inget visel az overallja alatt…

Talán baj, ha az ember túlságosan tartózkodó. Megijednek a férfiak, s egy-két célzásnál nem lépnek tovább.

Eddig nem is volt sürgős. Az a szoba ott, kellemes, s Jancsikának sem mindegy, ha elköltözik az anyja.

És ez a Kati is folyton itt lóg.

– Parancsoljon velem – kiáltotta lelkesen, s betolta az alsó fiókot, a tövisindás könyvvel. – Drága Meskókám… magának bármit.

– Egyelőre szorítkozzunk a levélre…

Kati lejjebb ereszkedett az alumíniumlétrán, s mintha összevillant volna Meskóval a szeme.

– Szorítkozom, drága Meskókám, szorítkozom… szorítkozzunk össze. – Ez afféle szellemesség, férfiaknál mindig nagy sikere van.

– Addig is, ha egy kávét hozna, lekötelezne a sírig… – mondta Meskó, és kiszámolt három húszat.

– Borravaló természetben – mondta Leila, hátralökte a széket –, majd ha kedvem szottyan…

– Ne tegyen türelmetlenné, gépírók gyöngye – Meskó az asztalkára ejtette pecsétgyűrűs ujját –, és ne súlyosbítsa álmatlan éjszakáim.

„Na ugye – gondolta Leila, s ahogy átvette a három húszat, megkaparta körme hegyével a férfi tenyerét. – Ez azt jelenti, nem reménytelen. Valami ilyet.

Hülye Szappanos. El sem tudja képzelni, milyen ez, ha ennyire buknak… Hülye. Kati most leszáll a létráról, és gúnyos megjegyzést tesz, mert irigy, és Meskó biztosan elszólja magát, a férfiak képtelenek uralkodni az érzékeiken…”

A folyosó üres volt, Leila visszafordult, halkan a kilincsre tette a kezét, és fülét a résre tapasztotta.

– Legyen hozzá türelmes – mondta Kati –, az ilyet sajnálni kell.

– …van valakinek egyáltalán gusztusa ilyen nőre? De ha nem ért a szép szóból, kicseréltetem…

– Meskó kartárs! Drága jó Meskó kartárs… Hát már a szállításról is úgy rakták ide… és még ki tudja, honnan. Legyen megértő… innen már csak az utcára kerülhet.

„Rémes a hajam – gondolta Leila –, jaj, rémes. Visszamegyek, és felteszem a szép prémsapkám… a szép prémsapkám…”

Lenyomta a kilincset, azok csak néztek rá, ahogy a fogashoz megy, fejébe teszi a kucsmát, az arcába lógnak a kócos szőrcsimbókok.

– Elnézést – mondta –, sietek. Várnak a liftnél. 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap