Téli esték 4/5

Jókai Anna, v, 03/11/2018 - 00:11

 

 

 

 

És még a kávét is felvitte. És még a harmincöt levelet is leverte a gépen. És még vacsorát is vett, húsz deka krinolint, ecetes hagymával.

– Meskó az csak egy. – Állt a csukott fürdőszoba előtt. – A púdertartó diszkréten elegáns. Szappanos téved. Mert ha igaza van, akkor mindennek vége.

 

Gedeon izgatottan topogott az üvegkalitkában. Megint izzad a göndör haja alatt.

Amikor hívatta a munkavezető, még kezet is mosott.

– Nézze, Kulcsár elvtárs – mondta Schnitzler –, terveink vannak magával. – Leemelte a fogasról az olajos, szakadt köpenyt, s elegáns utcai ruhája fölé húzta. – Én mindig együtt lélegzek magukkal. – Bekapcsolta a meleget fújó ventilátort. – Látom én, az elvtársak is látják, nem jó ez, hogy nincs határozott munkaköre… Egyik nap ládák, másik nap karton, hallom, a raktárban is segít… Méltányoljuk az igényeit. Szeretnénk magát specializálni. Mégiscsak van két osztálya, s ha már nem tanult tovább, istenem, aki családos, annak nem olyan könnyű…

– Schnitzler elvtárs! – Gedeon felső zsebére tette a kezét, pontosan oda, ahova Klárika olyan szépen kihímezte a K. G.-t. – Én a tanulmányaimat könnyelműen abbahagytam, annak idején… rossz társaság, lányok… de hát az ember komolyodik, ha az élet iskolája…

„Maradjon ki, édes fiam. Válasszon valami tisztességes szakmát – mondta az osztályfőnöke, másodikban. – A gimnázium nem kötelező. Ha egyszer nem bírja. Csak tönkreteszi magát. Attól még lepipálhat engem is, hajaj, dupla annyi fizetéssel…” Különösen a nyelvek. Matekban az egyenletek. S a történelem, a sok hasonló évszámmal.

– Ha rám tetszenek gondolni, bennem nem tetszenek csalatkozni. Éppen ez az, ami bizonyos fokig zsong a fejemben: hogy ugye, az ember lendítsen valamit, mert mindannyian ki akarjuk fejezni az egyéniségünket, Schnitzler elvtárs, például a táncdalénekesek…

– Az új tekercselőgépről beszélek.

– …mert az tisztára lehetetlen, hogy csak úgy a családi békességbe belesüppedni, éppen tárgyaltuk a barátommal, doktor Szappanos Albert, a tévéből, a tévé-Szappanos, tárgyaltuk, hogy ha az ember bezárkózik a négy fal közé, mire vezet, a nagy családi izé… A családi élet veszélyes, nagyon…

Gedeon leereszkedett az ajtó melletti székre. A pillanat. Itt a pillanat.

– Bizony – mondta Schnitzler, és elmélázott. A felesége tegnap este miszlikbe szabdalta a személyi igazolványát. Klimax. Hosszadalmas betegség. – Csehszlovákiából kaptuk. Fene tudja, mennyit bír. Ráállíthatnám magát, két napra…

– Kérem a műszaki leírást, fordítással, eltájékozódom, fix und fertig…

Schnitzler barátságosan rámosolygott.

– Összeállítás, ilyesmi, megvannak arra a szakemberek. Dehogyis terhelek én ezzel egy dolgozót, nyolcforintos órabérben… Automata tekercselő, simítóhengerrel. Egyetlen gombnyomás!

Levitte Kulcsárt a hatos terembe. Gyönyörű gép volt, csupa csillogás, nyújtott spirálhuzalok, erőgép, valami fantasztikus, távoli bolygóról.

– Pedig csak egyszerű tekercselő – mondta Schnitzler ünnepélyesen. – Azért ha akarja, ismertetem.

Megnyomott egy gombot, szaladt a hullámos papír, a henger átvasalta, a másik felnyalta, göngyölítette, két emelő letette, mint a spulnit, elektromos targoncára, és egy csapóajtón eltűnt a mélyben az egész. Jött, folyamatosan. Az acél fűrészszakító lágyan zümmögött.

Schnitzler beszélt, rajzokat mutogatott, és közben rá-rászorította Kulcsár ujját a megfelelő gombra.

– Kiváló konstrukció – mondogatta –, első hallásra persze ijesztő. De magának a szerkezettel az égvilágon semmi dolga. Csak ez a három gomb. Ez a három, a három fázisra. Érti?

– Ez a három? – kérdezte Gedeon. – Reggeltől estig?

– És tartsa nyitva a szemét! Néha a kezét is odaérintheti, így, a tenyerével laposan, amikor éppen szalad az anyag fölfelé… érti? Hogy elég sima-e. És hogy ne unatkozzon.

– Erre tetszettek gondolni, velem kapcsolatban? – kérdezte Kulcsár még egyszer.

– Ha szépen belejön. Mindig a megfelelő gombot, a megfelelő időben. Ez a titka.

– És ha fennakad? – kérdezte Kulcsár reménykedve. – Akkor mi a teendőm?

– Akkor egyszerűen abbahagyja a nyomkodást. És jön hozzám – mondta Schnitzler –, de futólépésben. Bele ne piszkáljon, ember, nem akarok maga miatt sittre kerülni.

Gedeon egyedül maradt. Megfogadta a tanácsot, tenyerét végigszalajtotta a surranó papíríveken. Nyomta a gombokat. Hogy mikor kell, melyiket, az is ki volt írva.

„Ha elromlana – gondolta –, mire észbe kapnának, én már meg is találnám a hibát. Műszaki érzékem tagadhatatlan. Ha elromlana.”

Jöttek a műhelyekből, ötösével, felváltva. Megbámulták a szerkezetet. Kulcsár élénkebben nyomogatott.

– Gyönyörű – mondta Vezér néni, hangosan, mert enyvszaga volt, s elhúzódtak mellőle az új felvételisek. – És az a szép benne, hogy egy kisgyermek is kezelheti.

– Ezért érdemes hozzánk belépni, ha kicsi is a fizetés – mondta a személyzetis helyeslően –, mert itt a perspektíva! Itt, néhány lépésnyire, az orruk előtt!

„Ha elromlana – gondolta Kulcsár makacsul, zsibbadt a hüvelyk- és mutatóujja. – Szappanos okos fiú. Biztosan van lehetőség. Persze, ha az ember rögtön elcsügged… Keresni kell, keresni, keresni, az elszántság meghozza a jutalmát.”

Fájt a jobb keze. Megpróbálta bal kézzel. Úgy is ment.

 

Jött a házmesterfiú a liftkulccsal.

„Forintot adok – gondolta Leila –, és ha felérünk, megcsípem az arcát. Attól teljesen begerjed. Neki is kell valami, valami szép, egy házmesterfiúnak.”

– Na! – mondta a fiú. Pattanásos bőre dühtől lángolt. – Forintért még ezt is…?!

„Csak modoruk nincs – gondolta Leila, s kínosan visszamosolygott –, ezzel leplezik a gátlásaikat.”

A szombat jó nap. Szombaton senki se fürdik, egyenest bemehet a szobába.

És ha Évának és Janónak programja van, megengedik, hogy Jancsikával megnézze a tévét.

Ma este megint Szappanos beszél – a zenés show és a Mindenki lehet gyilkos között.

Jobb, ha meg sem hallgatja. Jobb, ha lefekszik, és átalussza a két ünnepet. Nyolc napja múlt, hogy elnyújtózott Szappanos bolyhos szőnyegén. Nyolc napja, hogy az a hülye, részegen, telebeszélte a fejét.

Csak bennragad az emberben a gyanú, akárhogy is, jelentőséget tulajdonít a legegyszerűbb csevegésnek, azt hiszi, üldözik, pedig hát dehogy.

„Nincs más a nyomodban, csak a száraz falevél…”

Szappanos költői hasonlatai. Ma este is dumál majd sok okosat, szegény Szappanos, azzal az újszülött-testével, neki aztán senki se jut, persze.

Odaülnek Jancsikával a kép elé, Mici mackó, talán Jancsika nem veszi el a kis kezét, ki tudja, talán még a tarkóját is sikerül megcsókolni…

Csizmáját lehúzta az előszobában, a sarat be ne vigye, kár Évát dühíteni. Fázott harisnyás talpa, de a papucsa eltűnt, nyilván kidobatták a takarítónővel. Figyelmeztették elégszer, ne hagyja a kád alatt, ronda vacak és büdös is.

Lábujjhegyen lopódzott a szobájába, megette az orosz hússalátát, papírpohárból, fagylaltoskanállal.

Meskó azóta igazán udvarias. S érezteti vele, hogy megsértődött, hűvös fensőbbséggel. Azért ezt nem kellett volna, ennek a Meskónak. Ha nem is akarta Kati előtt kiteregetni a lelki életét. Ámbár nős, érthető, ha óvatos. Ez is afféle védekezés: támadás a védekezés leghatásosabb formája, ez a harcászatból ismeretes.

Döntött. A pudriét hétfőn visszacseréli zenélő dobozra, cigit tesz bele, azzal kínálja a tagokat, ha jönnek diktálni a leveleket. Szép aranyszínű doboz, kulccsal felhúzható, s a Tavasz-keringőt játssza, két teljes percig.

Határozottan lelkesítette a gondolat. Átöltözött, steppelt nejlonpongyolába, hóna alatt gondosan elkente a dezodort.

Fülét a falra nyomta. Csend. Biztató csend, halk motozással. Közbe-közbe Jancsika vontatott nyafogása:

– Éva mama… jóóó? – Kicsit nyűgösebben: – Éva mamaaaa…

– Piciny életem – Leila könnyezett, aztán gyorsan letörölte. – Engem vár.

Megközelítette ajtajukat, a hideg előszobán át. Kopogott.

– Kell valami? – kérdezte Éva a csukott ajtó mögül.

Újra kopogott, halkabban. „Ha nem szólnak, annyi mint szabad…”

Benyitott.

– Jó estét kívánok – mondta illedelmesen –, látom, készülődnek. Én addig Jancsikával megnézném a tévét. Nem csinálunk rendetlenséget. Ifjúkori játszópajtásom, a Szappanos…

– Ma nincs tévézés – mondta Éva, igazította Jancsika nyakkendőjét –, hármasba megyünk, elég nagy fiú már, a társasághoz…

Janó a sötét öltöny zakóját próbálgatta, teljesen lekötötte, hogy a gombot megint kijjebb kell varrni.

– Talán Jancsika mégis maradna – mondta Leila. – Hideg téli este, mindenhol jó, de legjobb otthon…

– …és mindenkinek úgy köszönjek, hogy kezicsókolom? – Jancsika forgott a szoba közepén, tetszelegve, a hosszú matróznadrágban. – Tetszik, mama, kérem?

– Megfázik. Ne vigyék el. – Leila Janóhoz fordult. – Hagyják itt. Mindig itt szokták hagyni.

– Nem lehet a társaséletből kirekeszteni egy ekkora gyereket. Legyen nyugodt, ottcsak jót tanul. És ne legyen hisztérikus. Az egész világ nem igazodhat maga után – mondta Janó. Húzogatta a szűk zakót. – Hát hasas vagyok én? – kérdezte Évától.

– De te, Jancsika, szívesebben ülnél itt a melegben, a tévében Mici mackó…

– Füstbe ment terv – Jancsika rohant a kabátjáért. – Én azt fogom szavalni, mama kérem, az a bácsi azzisten…

– Asz-szisz-tens, kispofám. Asszisztens a filmgyárban – mondta Éva.

Jancsika illegette magát az előszobatükör előtt. Leila leült a fotelba, lábát eltüntette a párnázat alatt.

– Hát akkor majd, szép csendben, elüldögélek itt, megtekintem, legalább a híradót meg ezt a Szappanost. Közeli ismerősöm, félig-meddig kötelesség…

Janó kényszeredetten sóhajtott.

Éva hirtelen odavágta a kardigánját.

– Jaj, olyan ideges vagyok… istenem, istenem… – mormolta, s fel-alá szaladgált a szobában.

– Telefonügyelet – mondta Leila, és szorította a karfát.

– Hol a jóakarat határa? – Éva megállt Janó előtt, fordított rajta, magafelé. – Miért muszáj ezt nekem…? Tudod, hogy ettől milyen ideges leszek… tudod… oda az egész este. A személyes dolgaim… – kapkodva mutatott a fiókok felé. – Erre engem senki sem kötelezhet…

– Nézze – mondta Janó kényszeredetten, és Leilához sétált, letekintett rá a magasból. – Mi be szoktuk zárni az ajtót. Minket nyugtalanít…

– Teljesen átitat mindent ez a… parfüm. És a ruháim… – Éva a fotel mögé csúszott, onnan mutatta, széles pantomim-mozdulattal, hogyan próbálja fel Leila azokat a vállfán tartott, féltve őrzött ruhákat.

– Jövő hónapban én is veszek – hadarta Leila –, színesre állíthatót, nyolc csatornával. Alkalomadtán én sem zárkózom el…

Jancsika gyerek. Szeret szórakozni. Nincs ebben semmi rossz. Tizenegyig lefut a műsor, utána az alvás, üdítő. Nem olyan rosszak ezek, csak a szájuk jár.

– Nem – Éva letette a kalapját. – Akkor itthon maradok inkább. Ha ennyit nem várhat el az ember, a tulajdon otthonában, a tulajdon férjétől.

– Mondja, nem érti a kulturált nyelvet? – kérdezte Janó, s letépte zakójáról a gombot. – Miért kell magának kiforszírozni…?

Leila egészen pici lett az öblös karosszékben. Nem baj, ha beszélnek. Csak innen el ne zavarják. Csak ezt a műsort, ezt az egyetlenegyet…

– Kultúra! Kultúra… ennek? Aki beleragad az ócska képernyőbe? Hát nem jellemző ez, már önmagában?

Leila könyörögve kereste Janó szemét. Olyan makacs volt, hogy hiába kapdosta Janó a fejét, jobbra-balra, mégiscsak bele kellett néznie.

És Janó megsajnálta, egy percre. Halvány látvány támadt benne, egy másik Leiláról, tíz évvel korábban. Szegény. Szegény állatka.

– Eredj a szobádba – mondta, szinte lágyan –, én kérlek rá, a békességért.

Karon fogta Évát, kihúzta az előszobába, suttogott neki, felvették a kabátokat.

Leila felemelkedett, mintha lecsiszolták volna testéről a rozsdát.

„Tegezett – gondolta, és szétolvadt benne a fájdalom. – Úgy szólt hozzám, mint régen. Azon a hangon.”

Az a kapu, amit sehogy sem akart látni, kinyílott, a másodperc töredéke alatt: és a kapun belül felizzott a halott élet. Kívül pedig dermesztően hideg volt és sötét.

– No – mondta Éva lehiggadva –, hadd zárjam már… A tévéhez sietett, elrakta a dróthosszabbítót. – Amúgy is folyton recseg, mi így az élvezet…?!

„Nem – gondolta Leila. – Nem lett volna szabad tegeznie. Nem lett volna szabad ezt tennie velem.”

Az ablakhoz szaladt, feltépte.

– Én öngyilkos leszek – mondta, alig izgatottabban, mint amikor újfajta krémet fedez fel a drogériák üvegpolcain.

A huzat bevágta az előszobaajtót.

Éva kiszaladt, Jancsikához. Janó Leilához lépett, pofon vágta kétszer.

– A hülye kurvája – ordította –, öngyilkos… Még mit nem, a hülye kurvája.

 

– Ne zavarjátok most a gombfocival – mondta Klárika a gyerekeknek – szegény apátok, valami zűr van a gépével. Új gép, nagyon komplikált.

Kulcsár ült a leszedett asztal mellett, fejét lehajtotta, kezét összekulcsolta, mint az utas a másodosztályú fapadon.

„Kitűnő gép – gondolta – és teljesen zajtalan. Egyik hét a másik után.”

– Teszek ecetes ruhát a homlokodra – mondta Klárika –, az felfrissít, meglásd… nem volna szabad ennyire ráhajtani… Mire hazajössz, nekünk mi marad?

– Vagy vetítek a diával… – hozta a fiú a diavetítőt, a lány meg a dobozokat. – Ide az asztalra, eléd. Toldi meg a farkasok.

Vékony karja megfeszült, ahogy magasra tartotta a készüléket a levegőben.

– …így még föl sem kell kelned.

– Toldi… az nagyon érdekes – Klárika is odaállt, a kép fölé buggyantotta szép, meleg mellét. – Majd én olvasom a szöveget.

„Miklós pedig indult a szokatlan útra, magát jobban-jobban a nádasba fúrta…”

Miklós hatalmas lába emelkedőben. Bikanyakára lóg beatles-frizurája.

„Jő az anyafarkas, szörnyű ordítással, rohan a fiúnak, birkóznak egymással…”

Valószínűtlenül nagy farkas.

Ugyanaz a farkas, jobbról, egy másik képen. Aztán balról. Kattanás.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap