Tenyeredben

Kühne Katalin, p, 05/19/2017 - 00:04

Nagymamám ősz hajú, töpörödött kis öregasszony volt. Szelíd lélek, aki szorgosan dolgozott otthonában és a kertben is. Mindezt annak ellenére tette, hogy törékeny testét sok fájdalom gyötörte. Ezek a fizikai szenvedéseken túl egyúttal lelki megpróbáltatások is voltak. A szíve nagyon gyenge volt, de hajnaltól estig fáradhatatlanul végezte a maga elé kitűzött feladatokat. Nem követelte tőle ezt senki, ő szívesen vállalta. Igaz, közben elszédült, görcsbe merevedett lába, a szíve táján éles fájdalom nyilallott, ezért le kellett ülnie sokszor, hogy később folytathassa a munkát. Nyaranta kicsi koromtól velük voltunk, szomorúan néztük, hogyan öregednek meg nagyszüleink, egyre kevésbé bírják a nehéz munkát. Ezért igyekeztünk nekik segíteni, de városi gyerekként ügyetlenkedtünk, hiszen mi nem voltunk gyakorlottak az ásásban, kapálásban, különösen nem az aratásnál, cséplésnél. Ők igyekeztek tanítani bennünket a fogásokra, hogyan lehet erőnket beosztva, mégis eredményes munkát végezni. Talán a legjobban a ház körül tudtunk tevékenykedni, a csirkéket, malacot etetni, a tojásokat összeszedni, a lehullott gyümölcsöt felszedni, a lágy, homokos földből kiszedni a friss zöldséget, megtisztítani az ebédhez valót. Takarításban voltunk a legügyesebbek, ablaktisztítás, portörlés, felmosás. A szőnyegeket még nem bírta el gyenge karunk, ezt a felnőttek porolták. Pár év elteltével már többé-kevésbé hasznunkat tudták venni. Kikísértük őket a távoli búzaföldjükre, amit felesbe adtak egy szomszédnak, de maradt egy kevés, amiből aztán lisztet őröltettek a malomban, megvolt a kenyérre való. Ott kapáltunk, gyomláltunk, de a nagy hőségben ez hamar kimerített bennünket, így az árnyékba küldtek, ők pedig tovább hajlongtak. Istennek ajánlotta lelkét, nem vonult ugyan zárdába, de olyan önfeláldozóan, fegyelmezetten élt, mintha szűzen maradt volna. Zokszó soha nem hagyta el ajkát, pedig lett volna rá oka. Alázattal fordult embertársaihoz, nem lázadozott, pedig nem volt könnyű élete. Tenyerében hordta a szívét, ezt átadta gyermekeinek, unokáinak, de minden ismerősének is, akik ezt a szeretetet viszonozták.

Nagyanyó egyedül fonta be hosszú haját, tekerte kontyba, tündéri szép alakú, finom teremtés volt. Tekintete tele volt fénnyel, csak néha merengett azon, hogy szülei milyen korán itt hagyták őt és testvéreit. Esténként nagyapám már lefeküdt, ő még sokáig beszélgetett velünk. Énekelgettünk, imádkoztunk együtt, elmondtuk neki kis titkainkat is. Ha valamelyik barátunkkal gondunk akadt, megkérdezte, ki volt a hibás abban, hogy összevesztünk. Beismertük, hogy mi okoztuk ezt, akkor bölcs tanácsot adott, hogyan kérjünk bocsánatot.

A nyári meleg szellő lengette a mezei virágok szirmait, amelyek a legkülönbözőbb színekben pompáztak. A selymes, zöld fűben illatoztak a fehér, sárga, rózsaszínű, vörös, kék, lila virágok. Szedegettünk belőlük, gyökerestől téptük ki, majd csokorba kötve hazavittük. Zománcos edénykékbe ültettük, szépen gyarapodtak. Minden nap meglocsoltuk, így, amikor nyár végén elbúcsúztunk nagyszüleinktől, még egy kicsit élvezhették az egyszerű, mégis szépséges virágokat. Az udvaron leanderek, a kertben a szőlő mellett és a gyümölcsfák alatt rózsák, hajnalkák virítottak, de ősszel elhervadtak. A szobában még sokáig gyönyörködhettek az általunk szedett virágokban. Drága Nagyanyó! Esendő, gyarló mivoltom miatt nem tudtam olyan szép életet élni, mint te, pedig előttem volt a példád. Tenyeredben elfért az egész univerzum, de a szemedből is ez a mindenség sugárzott.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap