A Tér - Monodráma két részben Bolyai János hitéről, küzdelméről és szerelmeiről (2001–2002) 4/5

Kocsis István, h, 01/29/2018 - 00:10

 

 

 

 Folytatás...

MÁSODIK RÉSZ

  

1. kép

     Ugyanott,  néhány nappal később.  Bolyai az íróasztal mögött ül. Csendesen.

    Milyen érvekkel utasíthatnám vissza a „kitüntetést”? Megírom minden idők legőszintébb és legkülönösebb önéletrajzát. (Szünet; felkacag.) Az önéletrajzomból azt is megtudják, hogy most én ülhetnék az álkirály trónján mint valódi király! Döbbenjenek csak rá, mennyire kockázatos Bolyai Jánost megalázni!

     Komoly arccal felmegy a legnagyobb kézirathalomra, ahonnan méltóságteljesen lenéz, majd nagyon komolyan, szónokolva.

      A Bolyaiak nem mástól, mint ama Buétól származnak, aki Szent István második unokatestvére volt, de aki ennek ellenére atyjával, Gyulával és fivérével, Bukuéval együtt királyi rokonuk többszöri felszólítása ellenére régi hitüket nem volt hajlandó megtagadni, hiszen semmi okuk nem volt a nyugati keresztény val­lást igazabbnak elismerni, mint a maguk szkíta vallásnak ne­vezett keleti kereszténységét, annál is inkább, mivel a nyugati rítust és egy­házszervezetet kényszeríteni akarták rájuk. (Vidáman.) A szakrális fejedelmeknek lehetnék hát méltó utóda. Akik... Akik képesek voltak méltóképpen fenntartani a kapcsolatot az Égi Világgal...

     Apja képe elé áll, kedélyes fenyegetően.

      Ezt az egész királyi rokonságot nem te találtad ki véletlenül utódaid vigasztalására? Ó, nem! Te biztosan hittél benne! Miért voltál te oly fennkölten nagylelkű, ha szegényebb és kiszolgálta­tottabb felebarátaid segítségedre szorultak?! Hát a királyi vér miatt! (Rövid szünet.) S nyilván a királyi vér kergetett téged azokba a már legendákká nőtt kalandokba… 

     A nézőtér felé fordulva, nagyon vidáman.

     Göttingától Vásárhelyig nem volt olyan kocsma, amelynek garázdáit nem ő tanította móresre! Aztán ahogy a nőkkel tudott bánni! Anyámat, aki hét vármegye legszebb eladó lánya volt, egy néhány perces báli szünetben bolondította halálos szerelembe!

     Hirtelen elkomorodik, visszafordul apja képe felé.

     Vagy nem így volt?! Az igazság az, hogy azok a vendéglői kalandok úgy végződtek, hogy téged dobtak ki az utcára, és hogy nem bo­londítottad te halálos szerelembe anyámat, aki nem is volt hét vármegye legszebb eladó lánya; hozzád ment, mert nem volt más, akihez hozzámehetett volna. Nem így van?! (Rövid szü­net után zaklatottan.) Hát nem így van! Az az igazság, hogy ki­dobtad a vendéglőkből a támadóidat, abban a néhány perces báli szünetben valóban halálos szerelembe bolondítottad anyámat, aki valóban hét vármegye legszebb eladó lánya volt, s csak vélet­leneken múlott, hogy ebben az országban most nem egy Bolyai nevű király uralkodik. (Szünet; suttogva.) Nekem most jogom van elhitetni önmagammal, hogy apám a legcsodálatosabb férfi volt, anyám a legszebb nő volt, hogy a legnagyobb királyoknak vagyok egyenes ágon leszármazottja, bármibe jogom van belekapaszkodni, ami erőt ad... Mert velem rettenetes dolog történt:  a császári helytartó a világosi fegyverletétel tizedik évfordulóján ki akar tüntetni, fel akarja emelni a nyugdíjamat, és… És meg akarja semmisíteni a becsületemet… Kéri tőlem a szerencsétlen az örökkévalóságot cserében egy hitvány érdemrendért… És hiába mondogatom én, hogy még szerencse, hogy Bolyai János nyugalmazott százados kapott ilyen levelet, aki Istent megtagadni már képtelen: aki Üdvtanon dolgozik, s nem  azon, hogy még saját üdvével is szem­befordul­jon, hiába van minden így és nem másképpen, az a tény nem eltagadható, hogy a levél a mai napon megint eszembe jutott, miképpen az a tény sem, hogy a helytartó szárnysegéde bármelyik pillanatban megérkezhet a válaszomért. (Szünet; csendesebben.) Ó, nem, nem at­tól félek, hogy elfogadom a kitüntetést, attól félek, attól… (Sejtelmesen.) Attól félek, hogy önmagamnak is vála­szolok… Attól félek, hogy olyan lelkiállapotba kerülök, amelyben alágyújtok a kézirataimnak, pillanatok alatt megsem­misítvén azt, ami­nek a megalkotásához húsz kemény évre volt szükség!

     Megsimogatja apja és egykori asszonya képét.

     Adjatok ti is erőt nekem: legyen erőm ellenállni a kísértésnek: ne égessem el két évtized munkáját... Apám, te mindig erőt adtál nekem, mindig jóra tanítottál: most is segíts meg... Imádkozz érettem...

     A Róza képe elé  áll.

      Te is az légy, aki erőt ad nekem. (Szünet; kínlódva.) Hogy erő­sítsem irántam való jóindulatodat, beismerem, mily sokkal tarto­zom máris ne­ked... Mert az voltál te, aki vállalta mellettem a leg­magányabb magányt... Az voltál te, aki látta, hogy görnyed vala­mi alatt a vállam, mégis mellém állt. (Rövid szünet.) Tudod, mire voltál te képes? Jöttél felém, és egyre szépültél, ahogy közeledtél, csak azért szépültél, mert láttál engem, és mert közeledtél felém. (Suttogva.) Közeledtél és szépültél, s vállamon a súlyos terhek pihekönnyűvé váltak… (Elkomorodik.) Közeledtél, és szépül­tél egyre, de én fel sem fogtam, hogy csoda történik, s méltó válaszul te csúnyulni kezdtél, csúnyultál egyre, és lassan-lassan minden asszonyi, minden emberi kiveszett belőled, sze­rencsétlen fehérnép.

     Leül egy kéziratcsomó tetejére, hosszú ideig ül mozdulatlanul, majd nagyon csendesen.

     Ha megsemmisítem a kézirataimat, akkor az azt is jelenti, hogy már sajnálom, hogy nem léptem a Gauss nyomdokaiba… Azt is jelenti, hogy már sajnálom, hogy negyedszázadon át nem én voltam a föld legsikeresebb férfiúja, legnagyobb kedvence és leggátlástalanabb kihasználója az asszonyoknak, nem én lettem a legnépszerűbb Senki, akit látni meghatódva jönnének az Isten helyett embert imádó emberek. (Hangosabban.) Ha valóban meg­semmisítem a kézirataimat, akkor az azt is jelenti, hogy már sajnálom, hogy nem álltam be azok csordájába, akik nem az emberért él­nek, hanem az emberből… Azok csordájába, akik mindig a könnyebbet választják a nehezebb helyett… 

      Rövid szünet után feláll, sétálni kezd fel-alá.

      Nem égetek el semmit, de a méltó válaszlevelet meg­írom... E levélben felfedem a titkot, hogy negyvennyolc októberében mit akartam elkövetni a törvényszegő, tehát rebellis császár el­len. Hogy át akartam venni negyvenezer szabadságharcos vezetését…  Győzelemre vezettem volna őket!… Visszautasítottak! 

    A kéziratok közé ül, feszülten figyel, majd ismét „zenét hallgat”.

      Ki kellene vánszorognom az ut­cára, és fel kellene pingálnom a falakra, hogy mi teszi normálissá az embert, mert nagyon egyszerű, egyetlen mondatban kifejezhető, bár a nagyon egyszerű gon­dolatokat mindig nehezen értették meg. Ennyi az egész: az ember akkor ember, ha összes választási lehe­tőségei közül mindig a legnehezebbet választja. (Rövid szünet.) Fiatalon és vidáman, ha kimentem az utcára, mosolyogva néztek utánam az emberek, és suttogtak, hogy ez győzött le mindenkit a kardvívásban, ezt szereti az a lány, akiről mindenki azt hitte, legyőzhetetlen, ez győzte le az euklideszinek nevezett geometriát... Nem, ezt nem mond­ták, fogalmuk sem volt az embereknek a matematikáról, ne is legyen fogalmuk, nagyon kisszerű dolog a matematika, hisz ami egyedül lényeges, az kifejezhető egyetlen mondattal: ember, válaszd mindig a legnehezebbet.

     Ingerülten felkacag; feláll.

     Kifejezni kifejezhetőegyetlen mondattal, de senki nem érti meg. Mindenki félreérti. (Ironikusan.) Csak az nem érti félre ezt a végtelenül egyszerű gondolatot, akinek eleve ez határozta meg az életét. (Szünet; szinte jókedvűen.) Mások miket érthetnek azon, hogy válaszd mindig a legnehezebbet, ahelyett, hogy valóban meg­értenék? Azt is érthetik belőle, hogy ha lehet választani a vereség és a győzelem között, akkor a vereséget kell választani. (Szünet; suttogva.) Pedig a legnagyobb győzelem a leg­nehezebb választása. Legne­hezebb a Fény Hídjára feljutni egyet­len ugrással. Ez a leg­nehe­zebb. Ez a legnehezebb. (Szünet.) Aki mindig a könnyebbet vá­lasztja a nehezebb helyett, az mi által ember? Mi teszi őt em­ber­ré? Mi életének értelme? Mi lesz vele a földi egyperc-lét után? (Suttog.) Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne von­jam le a legfélelmetesebb következtetéseket. Nincs, nincs jogom úgy ten­ni, mintha nem látnám a legfélelmetesebb következtetése­ket.

     A Gauss-kép felé fordul; nagyoncsendesen.

     Gauss, te megkoszorúzott, félreértettem a kettőnk viszonyát... S e félreértés bizony további félreértésekre adott okot.

    A kép elé áll.

     Egyáltalán nem lényeges az, te matematikuskirály, hogy te fél­tél tőlem, nehogy miattam levegyék fejedről a koronát, csak az lényeges... Csak az félelmetes, hogy a küzdelem közöttünk nem szűnt meg a haláloddal... Nem találok szavakat, amelyekkel kife­jez­hetném en­nek a küzdelemnek a lényegét... En­nek a küz­de­lemnek természetesen nem sok köze van a matema­tikához, s még csak fel sem merül ebben a küzdelemben, hogy kettőnk közül ki a nagyobb matematikus. Ennek a küzdelemnek a célja persze hogy az, ami minden nagy küzdelem célja: az ember létezése értelmének a visszaadása... Az ember visszavezetése a para­dicsomba... Nincs más tan, csak az üdvnek tana, és nincs más cél, mint az üdv elérése... Az ember vagy összeszedi magát, és képessé válik vég­rehajtani az elképzelhetet­lenül nagy ugrást, vagy léte értelmét veszti... Ha te győzöl, az ember sorsa megpecsételtetett...   

       Megfordul, leül a földre; komor arckifejezéssel.

      Világos, hogy ennek a küzdelemnek a legmélyén az van, hogy valamiből élni vagy valamiért élni, de nem egyszerűen úgy, hogy a mindig valamiből és sohasem valamiért élő megkoronázott, megkoszorúzott  Gausszal megküzd a „szánalomra méltó”, min­dig va­lamiért és sohasem valamiből élő Bolyai. (Csendesen.) Ebben a küzdelemben nem a küzdő felek fontosak... Ennek a küzdelemnek az üzenete fontos. És ez ennyi: az ember csak akkor talál vissza a Paradicsomba, Isten Országába, ha a valamiből való élet kultuszát felváltja a valamiért való élet kultusza.

      Feláll, sétálni kezd, majd élénken.

     Még győzhetek, a győzelmemhez csak az kell, hogy az embe­rek felismerjék, hogy legnagyobb érdekük, hogy megvalósuljon a valamiért való élet kultusza...    

     Megáll; legyint. Csendesen.

      Miféle győzelmem? A küzdelemnek vége, vége a küzdelemnek, a küzdelem a valamiért való élet ve­reségével eldőlt... A küzde­lemnek abban a pillanatban lett vége, amelyik pillanatban annak a szerencsétlen császári helytartónak az agyában annak a leggya­lá­zatosabb „kitüntetésnek” a gondolata megfogant. Ha abban a pil­lanatban még nem dőlt volna el a küzdelem, an­nak a szeren­csét­lennek az agyát kiégette volna ez a legszégyen­teljesebb gondolat, ha még nem győzettem volna le, senkinek nem lett volna bátorsága behozni hozzám azt az idézést, ha még nem győzettem volna le...

      Elhallgat, mozdulatlanul áll, majd lassan Gauss képe felé for­dul, nagyon csendesen.

       Engem, Bolyai Jánost legyőzött Karl Friedrich Gauss. Az ember, aki valamiért is tudott élni, nem csak valamiből, legyőzetett... A küz­delemnek vége, végre bizonyossá vált, hogy vesztettem. Lehet, hogy eleve esély nélkül indultam a harc­ba?... Ha az embernek, aki valamiért akar élni és nem valamiből, nincsenek esélyei, akkor az ember sorsa megpecsételtetett.

     Közeledik saját arcképe felé, továbbra is nagyon csendesen.

     Aki legyőzetett, az megsemmisíttetett, tehát az nincs.

      Leemeli a képet, inkább fáradt mosollyal, mint indulattal.

     Elvégeztetett. A legyőzöttről ne maradjon kép. (Éneklő hang­súllyal.) Csak az él, aki valamiből él, az nem él, aki valamiért él. Csak az él, aki valamiből él, az nem élhet, aki valamiért él.

      Visszaakasztja a képet; izgatottan.

      Nem! De hiszen nem igaz! Még győzhetek, ha a győzelmemhez valóban csak az kell, hogy az embe­rek felismerjék, hogy leg­nagyobb érdekük, hogy megvalósuljon a valamiért való élet kultusza…  Miért ne ismernék fel? Követni fognak engem, egyre többen fognak követni. (Szünet; elmosolyodik.) Mert kérték tőlem az Örökkévalóságot, de nem adom!… Nem adom! Mi fog történni? Az fog történni, amit én akarok! Nincs nevetségesebb állítás, mint az, hogy a küzdelemnek abban a pillanatban lett vége, amelyik pillanatban annak a szerencsétlen császári helytartónak az agyában annak a leggyalázatosabb „kitüntetésnek” a gondolata megfogant. Hát az én méltó válaszomtól semmi sem függ?! Nem az függ-e a méltó választól, hogy ki kerekedik felül a császári helytartó és Bolyai János küzdelmében?! Akármilyen gyalázatos gondolat megszülethetett annak a marha császári helytartónak az agyában, addig ahhoz nekem nincs közöm, amíg e gondolatnak nem rendelem magam alá. (Boldog mosollyal.) A győzelmemhez csak egyetlen szót kell kimondanom: nem… Mindent jelentő mondat: ember válaszd mindig a legnehezebbet… Ó, nincs szükség mindent jelentő mondatra. Mindent jelentő szóra van szükség. S e mindent jelentő szó ennyi: nem… Még meg is erősíthetem ezt a nemet!  (Diadalmasan kacag.) A Kossuth Lajoshoz küldött levelem pisz­kozatát is megmutatom nekik! A rebellis, alkotmánysértő Habs­burg-ház ellen küzdő rend- és honvédő magyar hadseregbe való felvételemet kértem benne. „Felségárulási szándé­kom” bizonyíté­kát nyújtom hát át válaszul!

     Az íróasztalhoz rohan, izgatottan kotorászik a fiókokban. A levelet végre megtalálja, felmutatja,  kacag.

      A császári helytartó, remélem, kedvet kap megkoszorúztatni e nagybecsű okmányt. Miért ne? Megkoszorúztatja az én szép levelemet, miként én az ő iszonytató levelét.

      

2. kép

     Ugyanott, néhány nappal később. A szín közepén ül a földön. Mélységes nyugalommal.

     Győztem… Mégis én győztem. Nem. Ennyit mondtam. Ennyi kellett a győzelmemhez. Nem: mindent jelentő szó… Nem. (Ámuldozva.) Nem. Ez a szó kitágulhat, úgy kitágulhat, hogy belefér a világ… Ó, mit jelent az, ha egy szóba belefér a világ? Azt jelenti, hogy megváltozott a tér… Megváltozott a tér, megszokott világunk tere… Hogy történhetett ez meg? (Hosszú szünet; cso­dálkozó mosollyal.)  Megtapasztalhattam drámai helyzetemben a szédítő biztonság érzé­sét? Azt az Erőt ismertem  fel, ami az elkárhozástól visszatart? Annak „értem való” jelenlétét érezhettem meg, aki erősebb, mint a legnagyobb és legerősebb földi hatalom, azaz Égi Lény védel­mét tapasztaltam meg, akit nem tudok nevén nevezni, de soha semmi és senki nem volt jelenvalóbb és élőbb. Éppúgy nevezhetem Őran­gya­lomnak, mint Égi Énemnek? De lehet, hogy sokkal hatalmasabb égi személyiség segítségét tapasz­taltam meg: az Élő Égi Igazságét.  Szédítő biztonság? Hogy lehet legki­szol­gál­tatottabb helyzetben megtapasztalni az Eget?… Annyi a bizonyos, hogy olyan drámai helyzetbe kerültem, amelyben „kön­nyű” volt dönteni. „Könnyű” volt  döntenem, mert világos volt számomra a drámai hely­zet: választanom kellett az én, jelen idejű énem és az Én, Időtlen Égi Énem között... Ó, e drámai helyzet két szereplős… Nem, három szereplős... Bolyai János és  a helytartó… A helytartó képviseletében a szárnysegéd… Ó, a tör­vénytelen, tehát agresszív hatalom képviselője tulajdonképpen azt közölte velem, hogy  eljött az idő, be kell állnom a sátán ka­tonái közé, ha nem állok be, akkor lesújt: életemet tönkreteszi, megfoszt egyetlen jövedelmi forrásomtól. Azaz mit mondott? Közölte velem, a kiszolgáltatottal, hogy választhatok: nyomorult szolga leszek, vagy áldozat… Ó, a válaszom nem lehetett köntör­falazó, mert nem voltak azonosak az erő­vi­szonyok: a helytartó rendelkezik a megfélemlítés szám­ta­lan eszközével, engem viszont semmi sem véd, törvény se, ily helyzetben bizony a köntör­falazásnál semmi sem szánalma­sabb, semmi sem nevetsé­gesebb... A válasz tehát lehet igenlő vagy tagadó, de köntörfalazó nem lehet. A tagadó válasz legvilágosabb módja: – Nem. Nem, mert az ajánlat elfo­gadása minden idők legrosszabb üz­lete. Néhány nyomorult évért adtam volna cserébe az Örök­ké­valóságot? Ó, annyi történt csak, hogy én,  a kiszol­gáltatott, akitől nemcsak nyugdíját vehetik el,   de akit akármikor le is tartóztat­hatnak, ha meg akarják ölni, megöl­hetik, mint egy kutyát, igen, én a kiszolgáltatott felfogtam, hogy olyan helyzetbe kerültem, amikor válasz­tanom kell az élet, a földi, a pillanatnyi élet és az égi, az örök Élet között... Hát felfogtam, hogy milyen helyzetbe kerültem, és nem kötöttem meg minden idők legrosszabb üzletét. Ó, ha felfogtam, mindent le is fordítottam a metafizika nyelvére, azaz mindent valódi nevén neveztem. Legegyszerűebben megfogalmazva:  – Nem tagadom meg Istent, nem leszek a sátán szolgája… Ó, fölénybe csak én, a „kiszol­gáltatott” kerülhettem, mert én tapasztaltam meg az Eget, én éltem át a szédítő biztonság érzését... És ennél mi sem nyil­vánvalóbb. Pedig, amiben biztos lehettem, az csak ennyi: minden idők leg­rosszabb üzletét nem kötöm meg: nem választom a min­denható Isten helyett a szánalmas sátánt, azaz nem választom  az  Örökkévaló­ság helyett a percet... És mert  ez nyilvánvalóvá vált számomra, átélhettem  a szédítő bizton­ság érzését, ami az Ég meg­tapasztalása… Ó, soha nagyobb biztonságban nem voltam… Soha nagyobb biztonságban nem voltam, mert már vá­lasztottam: az Istent választottam, az Igazi, az Égi Életet választottam, az Időtlen Énemet választottam, és ez bizony a legrövidebb mondattal kifejezhető... E legrövidebb mondat ennyi: nem. És e nemen kívül semmi sem bizonyos, mert e nem jelen­ti a Valódi Életet, az Örökkéva­lóságot, Istent... És minden olyan jelentéktelen a nem mellett, ha mindezt je­lenti. Ó, én a  „kiszolgáltatott” nem mér­legeltem  többé, hanem biztonságérzet töltött el, fölényérzet, és eljutottam a szédítő biztonság érzéséig... Mit is éltem még át? Azt is átéltem, hogy sokkal hatal­masabb vagyok, mint a helytartó... Ó, az ő követjére én egyre fentebbről néztem le, arra én az Égből néztem le, arra a porszemre, persze saját énemre, jelen idejű énemre is ily fölénnyel néztem, a másik por­szemre, miután  a nemet kimondtam… Ó, most már nem ér fel hozzám nemhogy a szánalmas félelem, de még a kevésbé szé­gyenletes aggodalom se… Hogy is érhetne fel hozzám félelem, aggodalom, ha átélhettem a szédítő biztonságot, s az Eget így meg­ta­pasztalhattam.  (Szünet, mélységes döbbenettel.)  Különös… Mi történt velem? Mintha va­ló­ban érvényte­lenné váltak volna megszokott világunk törvényei… Így változik meg a tér?  Nincs gravitáció, a fizika egyetlen tör­vénye sem érvényes. A tárgyak halmazállapota megválto­zik: bár nem vesztik el formájukat, minden áthatolható, mint a víz és a levegő, a bútorok is a szobában, a falak is – a falakon át lehet sétálni… Hová zuhanok éppen? Zuhanok vagy repülök? Semmit nem érzek a biztonságérzeten kívül, pedig nagyon messzire re­pülök… Az ott a  Tejút? Az idő is áll, persze…  A zaj csenddé kris­­tályosodott... Ó, mintha… Mintha nyitott lett volna  az Ég ka­puja…  Beléptem rajta, s csak azért fordultam vissza, mert eszem­be jutott, hogy győzelmemről tanúskodnom kell... Úgy döntöttem, hogy visszatérek…  Ó, egyetlen szó többet jelentett, mint egész életem? (Szünet; elbizonytalanodva.) Be akarnám csapni magam? Istenem, ne engedd, hogy becsap­hassam magam, ne engedd... Ébressz engem fel... Ne engedj engem a valóságtól elszakadni... Ha elrugasz­kodom a va­lóságtól, küldd ellenem Igazság-Ön­maga­dat.  (Szünet; nyugodtan.) Igen, láttam az Ég Kapuját, az idő nem léte­zett, a tér, megszokott világunk tere nem létezett... Mivel érdemeltem ki? Milyen különös… A nem szócskán keresztül ki­léptem a mi terünkből és időnkből, és minden szónak az értelme megváltozott… Mi a különbség a király és a koldus között? Sem­mi… Mert többé nem biztos, hogy a király a király, mert lehetséges, hogy a koldus a király… Éhség: jólla­kottság, szegény­ség: gazdagság, hatalom: kiszolgáltatottság, ó, az ilyen ellen­tétpárok értelmüket veszítették… Most valóban azt hiszem, nem leszek többé éhes… De ha éhes leszek, mit számít… Kiülök házam kapuja elé, és türelmesen várom, hogy ennem adjanak… Elveszik a nyugdíjamat, házamat, életemet? Mit számít? (Szünet; sejte­l­mesen.) Megtaláltam Égi Asszonyomat… Ó, nem leszek én többé egyedül… Igen, ez új világban megtaláltam Időtlen Égi Asszo­nyomat… Van tehát segítségem!… Ó, a legnagyobb segít­ségem nem felfog­ha­tatlan, nem megmagyarázhatatlan… Égi segítség pedig, különleges kegye­lem… Különleges kegyelem, melyet most már nem utasítok vissza, melyet most már méltó­képpen megkö­szö­nök…  Igen, visszajött… Megtaláltam… Vissza­jött… Fé­nye való­ban hűs Fény… Személyes… Fonhat magának fényből takarót, mint Dante Beatricéje. Ő Minden Szépség… Ő maga a Harmó­nia… Miféle az az erdő, az a kerekerdő, amelynek szélén meg­pillantottam? Tün­dér­ország kezdődik a Kerekerdő szélén?… Most már elindulhat befelé, mert követem… Elindult, követtem. Ó, nem én, hanem Időtlen Énem követte… Egy tisz­tásig… Tó­partig, egy kastélyba… De ezt a Tündérországot csak Ő lakja. Azaz nem, nemcsak Ő… Mindenkiből, akit szerettem akár­milyen régen, mindenkiből valami, ami nem más volt, mint az Ő visszfénye… Ó, megtalálni Őt nem más, mint Kegyelmi Állapot… Különös, na­gyon különös, hogy az Ő Világában a szerelem le­vetkőzi a meg­szokott, a „földi” szexuális vonatkozásokat… Miért lenne ez különös? A fény és az anyag külön­bözőségéből adódik… Előbb távolról figyeltem Őt, majd megközelítettem. (Szünet; suttog.) A gerincem mentén felfelé áramló energia betölti a koponya­üregemet… Mintha a kellemes feszítő nyomás a ko­ponyám tetejét képes lenne felemelni… A nyelvemet nekifeszítem a szájpadlá­somnak, hogy  az energia most már lefelé ára­molhasson… De ha nem áramoltatom lefelé, akkor az energia felemel… Nem a testemet… A testemből mintha felemelkedne vala­ki… Aki aztán mindenen átáramlik akadálytalanul… Fény, hát mi akadályozná? De közepé­ben vagyok… Mindenhova, akár­milyen messzire, akár­milyen magasságba eljut. Az Ég Kapuján túl találja meg Időtlen Énemet?… Létezésem középpontja itt már Időtlen Énem közép­pont­jában van? Időtlen Égi Asszonyomat ekkor már megtalál­ha­tom… Eggyé válá­sunkban valóban nincs hétköznapi szexualitás…  Egésszé válás. Ennek élménye. (Hosszú szünet; mélységes döbbe­nettel.) Mi történt? Az idő mintha úgy állt volna meg, a tér pedig úgy változott volna át, mint gyermekkorom meséiben. Eszembe jut a mesék táltos­ paripája, aki gyorsabban száll, mint a gondolat… Mi a táltos paripa? A legna­gyobb önfegyelemmel, önmegtartóz­tatással összegyűjtött, meg­őrzött, majd finomított, átalakított energia – „csodatevő” energia, melynek beavató, teremtő erejét én képessé váltam felismerni, ezért nem pazaroltam el, de szunnyadni se hagytam?  Ó, mindegy most számomra, hogy miképpen történt, ami történt… Nem az a fontos, hogy miképpen tapasztalhattam meg, amit meg­tapasz­taltam… Csak az lényeges, hogy megtapasz­tal­hattam.(Szü­net; nyugodtabban.) Ó, Időtlen Égi Lény jelenlétét ta­pasz­talhattam meg én is, miképpen Dante is, az Égi Beatricét megta­lálván… De abban a valóságban, amely nem a mi megszo­kott valóságunk. Hogy is van ez a maga bonyolultságában? Ó, nehéz felfogni ezt a nagy misztériumot… Igen, mi lehetne hihetet­lenebb, mint az, hogy megtapasztalhattam valamit, ami megtapasz­talhatatlan kellene, hogy legyen, hogy megláthattam, felismer­hettem valakit, akinek nincs anyagból való teste, aki tehát lát­hatatlan kellene, hogy legyen.  (Szünet; ismét elbizonytalanodik.) Mi történt? Valóságnál valóságosabb valóságba voltam képes átlépni, vagy becsaptam önmagamat, káprázatba menekülvén a valóságból?! Meg­láthattam, felismerhettem az Asszonyt, aki időtlen égi lény, és fénybe öltözötten várta, hogy felébresszem, mert Ő az én időtlen égi Énem másik fele? (Magába mélyed; csendesen.) Csodának látszik ez a valóság, de attól valóság. Lehet, hogy felfoghatatlan, de semmi sem személyesebb és valósá­go­sabb ennél. Harmó­niaforrásról van szó, igen... Harmóniaforrás-asszony? Időtlen Égi Asszony által ismer­tem meg én is a harmónia-teremtés nagy misztériumát? (Hosszú szünet; izgatottan.) Keresem az összefüggéseket… Mi történt ve­lem hatalmas magányomban? Ami velem történt, abban mi a véletlen és mi a szükségszerű? Azért próbáltak megalázni a kitüntetéssel, hogy a méltó válasz által felülemelkedhessek önma­gamon?… Ki vagyok én?  Éppen az, aki mint új Hamlet, XIX. szá­zadi Hamlet szintén „a kizökkent időt” hiva­tott „helyretolni”? Hogy megszülessen a Harmónia a földön is? Ezért léphettem át a legtökéletesebb zűrzavarból a legtökéle­tesebb harmóniába? Földi zűrzavarból égi harmóniába? Káprázat­ból valóságba, földi káprázatból égi valóságba? Ó, csak az a fontos, semmi más nem fontos most, mint az, hogy amit felfogok, megértek, azt megta­pasztalom és nem kitalálom. (Lelkesen.) Ó, most már tapasz­ta­latból ismerem a Dante titkát, az alkimisták titkát, a lovagok tit­kát…  Ó, az Időtlen Égi Asszony, akit megtalál­tam,  valóságos, sen­­ki sem valóságosabb. (Suttog.) Ó, Ő az, akit kamasz korom­ban nem mertem felismerni… Később pedig… Ó, később is talál­kozhattam vele, csakhogy nem tudtam, mi történik? Furcsa körül­mények között is. Például amikor rádöbbentem, hogy az asszony, akit szeretek, nem egy, hanem két lény… Mikor az egyik, mikor a másik… A másik, aki fénybe öltözött. Ránézni alig mertem ilyen­kor, megérinteni alig mertem… Igen, így volt… De nem vettem komolyan, ami történt…

      Hosszú ideig ül mozdulatlanul, majd feláll; sétálni kezd.

      Bolyai János vagyok, akit meg akartak alázni, ezért azt mond­tam: nemNem… Ez  a nem a Kapu… Egy új világ kapuja… Nem én teremtettem új világot...  A nem teremtett.

     Leül az íróasztalhoz; vidáman.

      Mióta átéltem a szédítő biztonság érzését, oly alázatosan som­fordál be hozzám a szerencsétlen helytartó még szeren­csétlenebb szárnysegéde, mint egy gazdátlan kutya. Makacs azért ez a Schwar­­zenberg nevű  szárnysegéd. Ha elküldöm, elmegy, de más­nap visszajön. Úgy bizony.  Jelentést kell írnia szerencsétlennek...

     A bejárati ajtó felé néz, nevet.

      Ó, megint itt van, szárnysegéd úr? Nem tudta megírni a jelen­tést, szegénykém? Tíz változatban megfogalmazta, de egyik sem hiteles? Ó, a nagy dilemma: miképpen lehet egy tá­bornoknak, őfelsége helytartójának megmagyarázni, hogy egy nyugdíjas százados nem fogadja el őfelsége kitüntetését?! (Szünet, majd szomorú mosollyal.) Az a nagy baj, százados, hogy az ön tábornoka még pe­dellusnak is alkalmatlan lenne. Ünnepeltetni egy nemzettel fegyverletétele évforduló­ját! Miért? Hogy még jobban gyűlölje nemzetem a csá­szárt és szolgáit? Az ön szerencsétlen tábornoka csak a fegyverek erejé­ben hisz, semmi másban? (Szünet; vidáman.) Megvan a megoldás, százados! Írja bele abba a jelentésbe, hogy ez a Bolyai János nevű nyugalmazott százados egyszersmind a világ leg­nagyobb matematikusa. Nem, nem jó. Ön, szegény, beleírhatja a jelentésbe akár azt is, hogy nemcsak a mai világ, de minden idők legnagyobb matematikusa vagyok, de a tábornok úrnak ez mit jelent­het... Lehülyézi önt, vagy legjobb esetben kijelenti, hogy mindenki állíthatja magá­ról, hogy a világ legnagyobb ma­tematikusa… Tudja mit? Olvastassuk  el vele a geometriai munkámat, kapnak egy példányt, adja oda neki. Elolvashatja ön is… Ó, ön már be is szerzett egyet, olvasását is elkezd­te, de egy szót sem ért az egészből? Hát ez nagy baj!… Van más megoldás, kedves százados… Mondja el a tábornoknak a véleményemet Ferenc Józsefről… Beszéljen arról, hogy semminek az érdekében – még minden idők legnagyobb nyugdíjáért sem – és  senki kedvéért nem hazudom azt, hogy elismerem uralkodónak Ferenc Józse­fet... Lám, még az ön arcára is kiült a döbbenet. Pedig hiteles, amit mondok: aki magyar elismeri Ferenc Józse­fet uralkodónak, az vagy hülye vagy hazaáruló. Érti, fiatalem­ber?

 

Folytatjuk...

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap