A Tér - Monodráma két részben Bolyai János hitéről, küzdelméről és szerelmeiről (2001–2002) 5/5

Kocsis István, h, 01/29/2018 - 00:12

 

 

 

 

 

 Folytatás...

 

3. kép

    Ugyanott másnap.Fel-alá sétál; megáll a Gauss képe előtt.

     Szegény, szegény Gauss. Karl Friedrich Gauss. (Szomorú mosollyal.)  Úgy járt sze­gény, mint a hamis jógi, aki mági­ával kápráztatja el a világot, miközben elveszti önmagát... Az igazak útját járhatta volna, a Lét legnagyobb, leg­fontosabb kérdéseivel foglalkozha­tott volna méltóképpen, megkísérelhette volna feléb­reszteni az újkor káprázataival megrontott embert bódultságá­ból, valódi segítséget nyújthatott volna a megvilágoso­dás útjait re­ményte­lenül keresőknek... Szegénykénk... Miért nem segítettünk neki megtalálni a helyes utat, miért? (Csodálkozó mosollyal.) Va­ló­ban gyűlöltem valamikor? Szegény, szerencsétlen ember... Hagy­tuk szegényt elkárhozni... Valamikor irigyeltem…  Igen... Kö­vettem is volna, ha engedi?... Nem engedte. Szerencsém volt.

    Az atyja képe elé áll. Mélységes nyugalommal.

     Megértenél most engem, édesapám? Legfontosabb volt számom­ra: láthatóvá tenni a láthatatlant, ér­zékelhetővé az érzékelhetetlent,a felfoghatatlant felfoghatóvá. Előbb a számok és ábrák világában. Aztán szavakkal is. (Szünet; csendesen.) Ámde a szavaimat még kevesebben értették, mint az ábráimat… Te most már bizonnyal megértenéd legsúlyosabb gondomat: a teremtéskor Isten mint a Tér mestere tökéletest alkotott, de a Teret – sem az Égi Teret, sem az e világi teret – az én századom embere már nem tudja felfogni, így nem tudja felfogni az élet értelmét. (Továbbra is mélységes nyugalommal.) Érted, édesatyám? Nem önmagamnak írtam. Nem vallomásokat írtam. Tanítani akartam. De kortársaim nem értettek. 

    Előrejön, leül a szín közepén; mozdulatlanul ül. Csendesen.

     Engem nem érthettek meg, és ezért senki sem felelős. Az én korom embere úgy fordult el a „Tér mesterétől”, Istentől, hogy ezen el­for­dulásra még büszke is volt. El volt telve önmagával. Ó, hogy megértsen engem, észérvekkel próbáltam megközelíteni az ésszel felfoghatatlant. Kinyitottam a metafizikai világ kapuját, láttam, mi van mögötte – és el is mondtam volna, mit látok, de a leg­lénye­gesebbet legtöbbször nem mondtam  el, mert olva­sóim kedvéért a metafizikait a fizikaiba kényszerítem. (Mosolyog.) Ó,  a kifejezéssel ezért volt mindig gondom… Ó, mert irtóztam a leegyszerűsítéstől, olyan nyelvet szerettem volna te­rem­teni, amely lehetetlenné teszi a leegyszerűsítést.  Hát igen. A leegyszerű­sítést lehetetlenné tevő világnyelvem alap­jának a magyart választottam ki. (Szünet; mélységes nyugalommal.) Kortársaim nem értettek. És nem­csak a domáldiak, nemcsak a marosvásárhelyiek voltak kép­telenek felfogni a gondolataimat, a gondjaimat. Az én életemben nem is volt jelentősége annak, hogy Marosvásárhely, Domáld vagy Göttinga. Az én szememmel nézve nem volt művelt nyugat. Ha lett volna, felismertem volna Bécsben! Istentől távolodó világ: mindenütt ezt láttam, Bécsben is, Domáldon is. Ezt láttam volna Göttingában is! Én nincs ebben semmi különös.  Ó, édesatyám, ez nem mást jelent, mint azt, hogy az én magányom szükségszerű magány volt, és hogy én magányosabbnál magányosabb ma­radtam volna Göttingában is. Ó, hiába bírtam volna Gaussnak akár feltét­len és korlátlan pártfogolását… Mint ahogy hiába bírtam a te feltétlen és korlátlan pártfogásodat, áldozatkésznél áldozatkészebb atya…Milyen jó, hogy Gauss nem fogadott maga mellé tanár­segédnek. Göttinga lett volna akkor az én Domáldom…

     Feláll, Orbán Róza képéhez megy, nézi.

     Felelős vagyok érted… Veled beszélgetvén nem vettem tekin­tetbe, hogy ha mindennapi tapasztalataink közül a legminden­napibbról, a szerelemről be­szél­ünk, akkor ódzkodunk kell a leegy­szerűsítéstől, hisz tekintetbe kell vennünk azt is, hogy gyakran éppen az a legrejtélyesebb és legfelfoghatatlanabb, ami leg­egy­szerűbbnek és legmindennapibbnak tűnik… Türelmetlen és ta­pintatlan voltam, bocsáss meg nekem.

     Elfordul a képtől, előrejön, leül. Csendesen, mintha „zenét hallgatna”.

     A végtelen nyugalomban és csendben áradni kezd, mindent megsemmisítve és mindent újjáteremtve áradni kezd a szférák zenéje… Igen, az Égi Asszonyomban minden benne van, amit egy élet során az asszonyok visszatükröztek… Mindenki Égi Asszonya egy Tündér Ilona?…  Aki legyőzi önmagát, aki létezésének közép­pontját földi lé­tében is képes áthe­lyezni Időtlen Énje, Fény-Énje középpontjába,  az beléphet a Tündér Ilona várának a kapuján… A legszebb vár legszebb termében Tündér Ilona fogadja. (Szünet; mozdulatlanul ül.) Kamasz koromban Őt kergettem el?…  Külön­leges kegyelemnek kö­szönhetem visszatérését?… Fény-kaput nyit. Ő maga a Fény kapuja… Kitárul a Fény kapuja… Róza, az én Rózám… Ó, a legcsodálatosabb földi asszony is csak ritka pilla­natokban azonos azzal az önmagával, aki Kapuvá válhat… Igen, csak különleges pillanatokban… Két Róza létezett… Nem is hasonlítottak egymásra… De a kapu, a Kapu az valódi… Akit ke­resünk, az mindig az, aki Kapuvá válhat… Kamaszkorom lányai… Kapuk… (Szünet; mélységes csodálkozással.) Kapu-élmény…  Ó, ha mindez tudatosul bennünk, akkor földi asszonynak többé nem lehetünk kiszolgáltatva… Mert a lényeg a Kapu. A Kapu mögött Beatrice van…  Egésszé válunk? Azaz megtaláljuk a harmóniát?… Kegyelem…  Ez a Beatrice-élmény: kegyelem… Mindig minden­ki­ben Őt keressük. Ha Őt megtaláljuk, megszólal a szférák ze­néje? Ó, amit én most megtudtam, átéltem, azt már régen átél­hettem volna? Asszonyaim által… Még Róza által is? (Szünet, majd még csendesebben, még mélyebb ámulattal.) Fény-Asszony… Ka­masz­korom­ban nem ismertem fel, és hagytam elmenni… Elül­döz­tem?… De mindenkiben Őt… Visszajött… Amikor visszajött, min­­den milliárdszoros lett… Végtelen lett… Nem. Ellenkezőleg… Minden üres lett… De ez nem valódi üresség: minden benne van… Visszajött… Ahogy visszajött, minden teljessé vált… Teljessé és üressé… Ez az üresség a legvalóságosabb valóság… Le szabad ezt írni? Ha le tudnám írni, legfontosabb fejezetét írnám meg az Üdvtanomnak? Időtlen és Égi, de Asszony…  Minden szépségből mindig Ő érintett meg… Visszajött… Köszönöm, Istenem… Ez a kegyelmi állapot… Nem a legharmonikusabb ösvényen találtam rá…  Köszönöm, Istenem… Mivel érdemeltem ki? (Hosszú szünet; ugyanúgy.) Hova lehet innen lépni? Csak visszalépni lehet ide, az abszolút boldogságba, harmóniába?… Mindent innen, ebből kell nézni. Hogy lehet ide visszatalálni? Úgy kezdődött, hogy a földi énemből kiváló, növekvő,  kiteljesedő fény elérte Időtlen Énemet, Időtlen Fény-Énemet?… Beatricém, Tündér Ilonám, Időtlen Égi Asszonyom által?… Vagy fordítva kezdődött?… Persze hogy csak fordítva kezdődhetett. Mert aki már legyőzte önmagát, aki létezésének középpontját földi lé­tében is képes volt áthe­lyezni Időtlen Énje, Fény-Énje középpontjába,  csak az léphet be Tündér Ilona várának a kapuján… Mindegy, miképpen kezdődött… Mert csak kegyelmi állapotban kezdődhetett… Amely kegyelmi álla­potban visszajött Beatricém, Tündér Ilonám, Időtlen Égi Asszo­nyom… És én, ó, én   egyszer csak  felfogtam, hogy Egész­ként, Egész Fény-Énként létezem… Hol is? Nem a mi megszokott te­rünkben, hanem egy magasabb rendű térben… Kegyelmi álla­pot­ban… Köszönöm, Istenem. Add meg nekem a lehetőséget, hogy méltóvá válhassak végtelen kegyelmedhez… Köszönöm. (Szünet; nyu­godtabban.) Tündér Ilona kastélya… A tündérpalota Ő maga…  Beleolvad… Azaz a kastély Őbelőle tágul ki… Ott fogad… Mennyire valóságos? Ő minden valóságosnál valósá­gosabb… A palota szobáiban újra láthatom mindazokat, akik visszfényei vol­tak, akik visszatükrözték… Lányokat, asszonyo­kat…  Benépesül a tündérpalota… A kastélyt be lehet járni, meg lehet ismerni… A kastély valóban maga Tündér Ilona? De nem­csak ő… Ő és mindazok, akik visszfényei voltak, akik vissza­tükrözték… Ó, nem! Ők nem valóságosak… Vagy mégis?  Mindenből és minden­kiből csak az van jelen, ami  örökkévaló. (Hosszú csend. Elkomorodik.) Minek köszönhetem a felfog­hatatlanul nagy kegyelmet? (Ön­gúnnyal.) Ó, azt mertem mondani, hogy nem? Nem kell a kitün­tetés.  (Szünet; csendesen.) Mi történt velem? Képes lettem volna megkérdőjelezni a kegyelem valódiságát? Ó, nem… A kegyelmet méltóképpen meg kell köszönni… Mi más lehetne most az én teendőm?  (Mozdulatlanul ül. Majd mintha tovább hallgatná a  „zenét”.) Az Égi Asszo­nyomban minden benne van, amit életem során az asszonyok visszatükröztek… Mindenki Égi Asszonya egy Tündér Ilona? Aki legyőzi önmagát, aki létezésének középpontját földi lé­tében is képes áthe­lyezni Időtlen Énje, Fény-Énje középpontjába,  az beléphet Tündér Ilona várának a kapuján… A legszebb vár leg­szebb termében Tündér Ilona fogadja… Ó, Mindenható Istenem, köszönöm, hogy fel­foghatóvá vált számomra is a Harmónia! A szférák zenéje. (Hosz­szú szünet, majd mélységes csodálkozással.) Ó, mást is látok. Merjem felismerni, amit látok? Mintha Időtlen Égi Énem a másik felével, Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy különös égitestként, egy új csillagként létezne… Mintha akkor születne, for­má­­lódna ez új csillag, amikor Égi Énem és Égi Asszonyom eggyé válnak, ó, a szférák zenéje is mintha ez eggyé vá­lást ünnepelné…  Ó, mintha  ez égitest közép­pontjában lenne létezésem  közép­pontja… Ez égitest közép­pont­jában létezvén, ó, mindent látok… Látom az anyagi vi­lá­got, ben­ne jelen ide­jű énemet… Valóságos ez a csillag és a körülötte levő világ? Való­ságosnak kell lennie, mert elképzelni nem lehet… Csak meg­tapasztalni… Benne felismerek mindent, ami állandó, ami örök… Mintha mindaz felismerhető lenne ez égitestben, ami minden szerelmem minden megnyilvá­nulá­sából nem szokványos, nem hétköznapi szexualitás… Ó, rá­döbbenek, hogy minden, ami szerelmi életemben  felfoghatatlan csodának lát­szott, ez élő égi­test­ben felfogható valóságként van jelen… E való­ság vissz­fényeire, tükröződéseire csodálkoztam mindig rá oly hatal­mas megdöbbenéssel… De ez égitestben ott van az a tündér­palota is, amelyet először Égi Asszonyom, Tündér Ilonám otthona­ként is­mertem fel, minden rejtélyeivel… És minden lakójával… Ó, ebben az égitest­ben  – központi magként? – létezve mindent, ami égi és föl­di, más­­mi­lyennek látok. Mindent megváltozottnak, átválto­zottnak látok… Hall­­­hatom a földi zajt, de nem zavar… Ez égitest különös nyugalmát semmi sem zavarja… És minden jelentékte­lenné zsugorodik innen nézve – földi nagyság, hatalom, gazdagság, siker, kitüntetés megmo­so­lyog­nivaló semmiségek in­nen nézve… Ó, ami most meg­hat… Az okozza meghatódottsá­gomat, hogy fel­ismerem ez égitesten minden földi csoda eredetijét… Oly földi tájak látszanak ez égitest jól elkü­löníthető területei visszfényének, melyeken csodák történhet­nek… Valóban most született ez az égi­test? Vagy létezett mindig, de én csak most fogtam fel a létezését? Valóban középpontjában lenne létezésem középpontja? Ó, nem vagyok én képes ezt méltóképpen felfogni! (Szünet; elbizony­talanodik.) Hogy lennék én képes mindezt mél­tóképpen felfogni? Beatricém, Tündér Ilonám, Időtlen Égi Asszo­nyom egyetlen titkát sem vagyok ké­­pes méltóképpen felfogni. (Szünet; nyugodtan.) Az elmém végtelen – és benne van Időtlen Égi Asszonyom is? Ó, nem arról az elméről beszélek, amelyről a tudósok írnak. Olyan elméről beszélek, amely a mi valóságunkban is van, és más térben és időben is… Nem, nem lehet erről beszélni. Nem tudom elmondani, hogy mit ta­pasztaltam meg! Nincsenek hozzá szavaim! Ó, most új fogal­makat kellene alkotnom!  Az elméről be­szélek, igen, de nem arról, amelyről a „min­dentudó” kézikönyvek azt írják, hogy értelmi képesség,mert amit én nevén szeretnék ne­vezni, az egészen más. Olyan elméről beszélnék, amely nem a mi megszokott, könnyen érzékelhető terünkből és időnkből való.  És ar­ról, hogy agyunk e világi, de az elménk bizony nem e világi. Én rá­döbbentem… Én arra döbben­tem rá, hogy az Ég Kapuján azért si­került belépnem, mert az elménk ott is van… Ott is van, a végtelenben is. És az időt­len­ségben is. E pillanatban is létezik, de az időt­len­ségben is. Igen, az elmém az Égi Végtelennek is része, és így lehet benne Időtlen Égi Asszonyom is. (Döbbenten.) Ó, mit tapasz­talhattam meg? Le­hetünk egyszerre mindkét világban? És nem az agy, hanem  az elme világa a való­ságo­sabb? Létezésünk abban a világ­ban végtelen és időtlen? Amikor felemelkedtem, fényse­bes­séggel vagy annál is gyorsabban, amikor az Időtlenségbe és a Határ­talanságba fele­mel­kedtem, akkor elmém égi terét és elmém időtlenségét tapasz­talhattam meg? Ez a tér és az idő legyőzése?… Itt lent is voltam, de ott fent is… Tündér Ilona kastélya az el­mémben van?

                                                                     

  4. kép

    Ugyanott,  később. Az íróasztalnál ül.

     Nem, dehogyis titok, amire gondolok. Szívesen megosztom önnel a gondolataimat, százados úr. Azon töprengek, kedves szárnysegéd úr, hogy lesznek-e megint e világi céljaim... Önnek én nagyon sokat köszönhetek, kedves szárnysegéd úr!  Miután ön minden idők legfelfoghatatlanabb ajánlatával bekopogtatott hozzám, nem a félelem ülte meg lelkemet s nemcsak a szomorúság, hanem dönteni voltam képes. (Szünet; komoran.) Ó, egyetlen nyugtalanító kérdés azért megválaszolatlan még: segítségemet elfogadják-e azok, akik segítségemre legjobban rászorulnának?... A legkiszolgáltatottabbak... Elsősor­ban a mai magyarok... A legkiszolgáltatottabbak, azaz Isten által kiválasztottak... Arról beszélek, kedves Schwarzenberg, hogy Krisztus misztériumához ma a magyarságnak van legtöbb köze... Annak következmé­nyeképpen, hogy a Krisztus ellen küzdő sátán leglátványosabb, legsú­lyosabb támadásának a magyar nemzet lett a szenvedő alanya... Az áldozatra kiszemelt...És ehhez már csak azt teszem hozzá, hogy a krisztológia legsajátosabb igazsága nem más, mint éppen az, hogy aki Krisztusért Áldozat, az a Kiválasztott. (Szünet; csendesen.) Miképpen segíthetném győzelemre a kiválasztottat? Ön szerint, kedves százados úr?… Nem válaszol? Sajnálom, hogy ma ennyire siet… Viszontlátásra, fiatalember…

     Sétálni kezd fel-alá, majd megáll a felcicomázott levél előtt.

     Áldásnak tekintem megkísértésemet a levéllel… Győzelmemet hirdeti a levél…

     Letépi a kitűzött levélről a papírszeletkéket. 

     Virággal fogom megkoszorúzni…

      A Gauss képe elé lép, megtisztítja azt is.

      Szegény, szegény ember.

      A kard elé áll.

      A kardnak a valódi hatalomhoz semmi köze…

      Leszedi a kardról is a papírszeletkéket. A hegedű elé áll.

      Hegedűből nem lehet kicsalni a valódi zenét. A szférák zenéjét.

      Leszedi a hegedűről is a papírszeletkéket. Apja képe elé áll. Csodálkozó mosollyal.

      Választhatja az ember a percet vagy az Örökkévalóságot, a zűrzavart vagy a Harmóniát? Ó, én  nem tudhattam, hogy mindennapi választásaimnak mekkora a tétje. Az én felfog­hatatlanul nagy szerencsém az, hogy mindig képtelen voltam engedni a leegyszerűsítés csábításának. Mindig hittem, hogy az emberi létezés felfoghatatlan rejtélyeit sike­rülni fog felfoghatóvá, láthatóvá tennem, azaz új, más világot teremtenem, de nem ennek a hitemnek köszönhetem, hogy mindig igazat mondtam, ha­nem mert képtelen voltam leegyszerűsíteni, azaz meghamisítani a való­ságot. Az én igazmondásom tehát nem is érdem? Kegyelem inkább? (Szünet; csendesen.) Ha az emberek többsége képessé válik önmaga legyőzésére, ha megismeri munkájában és magánéletében – a hivatásában és a szerelemben – a való­ságosabb valóságot, akkor a lehetetlen lehetségessé válik: alapjaiban változik meg az emberi természet, az ember annak az eredeti embernek a szintjére emelkedik, akinek létezése Isten akarata szerint való. Az ember így változik át… Isten tekintetében változik át szénmi­nőségűből gyé­mántminőségűvé.

 

 5. kép

 Ugyanott,  másnap… A szín közepén ül a földön; suttogva.

     Ó, mit éltem én át?  Térben történik ez is, de nem a mi te­rünk­ben, hanem Égi Térben. Az Égi Tér rejtélye… Miután Időtlen Égi Énünk eggyé válik Időtlen Égi Asszonyunkkal, meg­tapasztalhatjuk annak a valódibb világnak a Terét. És rádöb­be­nünk, hogy meg­szo­­kott világunk terétől az Égi Világ Tere annyira különbözik, hogy különbözőségük ki sem fejezhető szavakkal… Ennyire, bizony ennyire különbözik, hiszen e vilá­gunk tere nyil­ván­valóan létező, de tulajdonképpen csak felfog­hatjuk, felmér­hetjük hatalmasságában, és nem  tapasztal­hatjuk meg oly felfog­hatatlanul intenzív megta­pasz­talással, mint  azt az Égi Teret, ahova Időtlen Égi Asszonyunk által juthatunk el… De mily különös! E Tér érzékelése, még legel­ső érzékelése sem tűnik  szokatlannak, felfoghatatlannak, meg­­nevezhetetlennek, hiszen arra is rádöbbe­nünk megtapasztalá­sakor, hogy emlékeink vannak róla… Ó, már első szerelmeink ide­jéből is… Csak emlék ez, csak visszfénye, csak visszatükröződése  a va­ló­ságosnak… De ez emlék által válik megnevezhetővé… Nem­csak felismerhetővé, de ottho­nossá… Ó, már első igazi szerelmünk tekintetében megsejthettük létezését e Térnek… Az a tekintet azért volt annyira titokzatos, annyira va­rázslatos, mert felidézte  a Valódit… A Valódit, Időtlen Égi Asszonyomét? Égi Asszonyom tekintete a végtelen Égi Térnek a része volna? De hiszen csak együtt, eggyé váltan, Egészként merülhetünk el abban, amit én az Ő tekintetének vélek… Miféle rejtély ez? (Hosszú szünet.) Mit tapasztalhattam hát meg? Ó, csak azt fogtam fel, hogy az Egésszé válás pillanatában – pillanatában? időtlenségében! – abba a semmi mással össze nem hasonlítható, mégis ismerős közegbe kerülünk, amely éppen azért tűnik számunkra  azonosíthatónak, mert mintha Égi Asszonyunk tekin­te­tében való elmerülésünk intenzív élménye lenne. (Szünet; sejtelmesen.) Ó, én most az Égnek azon állagáról beszélek, amelynek létezését valóban megsejthettük a földi vilá­gunk asszonyainak tekintetében is. De hogyan is lehettünk volna képesek azonosítani, amit megsej­tettünk?! Igen, amit én most meg­tapasztaltam, az leírhatat­lan szavakkal! Nemcsak kellemes… Mi az, hogy kellemes, üdí­tő, boldogító, mámorító? Ó, ezek most üres sza­vak­nak tűnnek, mert amit átéltem, megtapasztaltam, az sokkal több… Ó, csak leegy­szerűsíteni tudom! Meghatározott állaga van e Térnek, és semmit oly intenzíven nem érzékeltem soha, mint ez Élő, igen, Élő Teret, védelmező Teret, de nincs semmi, amihez ha­sonlítható lenne… Ha semmihez sem hasonlít­ható, miért nevez­hetem Élőnek? Elmerülvén benne, az Időtlen Énem és Időtlen Égi Asszonyom alkotta különös égitest miért érzékeli Élő Térnek? Élőnek, védelmezőnek… Teremtőnek is? E Térnek kell, hogy legyenek meghatározható tulajdonságai. Van ellenállása? Na­gyobb ellen­állása, mint a leve­gőnek? Ó, milyen értelmetlen kérdéseket teszek fel! Azt tudom, hogy az Élő Tér érzékelése leírhatatlanul hatalmas élmény, hatalmasabb élmény el sem képzelhe­tő! A Tér, az érzékelhető tér… Hangja is van. Hang­­­­­ja? Zené­je… Annyira lé­tező, annyira ele­­ven, hogy meg­szo­kott világunk terében csak megsejt­hettük létezését, de mily mámorító volt már megsej­tése is! (Szünet; suttog.) Arról beszélek, miképpen érzékeli a Fény a Teret, a Teret, amely az ő otthona? Arról a tekintetről beszélek, amely moz­dulatlanná varázsolt már akkor, amikor első szerelmem sze­mébe nézvén megsejtettem a létezését? A nők mintha tudatában volná­nak annak a megmagyarázhatatlan varázserőnek… Ó, én most tulajdonképpen csak arra döbbentem rá, hogy a megszo­kottnál valóságosabb Térnek szubsztanciája van… E szubsztanciát oly intenzíven érzékeli az az Énünk, aki Egésszé vált Égi Beatri­cénkkel való eggyé válása által, amilyen intenzitásról szintén nem lehetett sejtelmünk… Meghatározott állaga van az Élő Térnek, Égi Térnek. Ebben létezni a legvalósá­gosabb létezés… De e létezésről hogy is lehetnék képes fogalmat alkotni, ha csak az a Fény-Énem, egésszé vált Időtlen Égi Énem érzekeli, akinek a földi érzékelésről már csak emlékei lehetnek… Ami bizonyos: arról a titokzatos és élő Égi Térről, amely mintha a végtelen Égi Térnek a részeként volna Égi Asszonyom tekintete, ez élő, védelmező Térről mint semmi máshoz nem hasonlítható szub­sztanciáról kellene fogalmat alkotnunk… Soha semmit nem érezhettünk ennyire ér­zék­­letes­nek. A sivatagi vándor napokig száradó torka ismerhetné fel az első kortyban? A méh az első virágban, amelyre rászállhat? Ó, ezek is semmitmondó hasonlatok! Élő Tér… Ó, a szférák zenéjéről mily keveset tudtam eddig… Alámerülni a harmónia tengerében… De ez Élő Tér állaga meg sem sejthető, ó, meg sem sejthető a legcso­dálatosabb tenger felidézésével sem! A lényeg… A lényeg, hogy a Fény  nem önmagával határos, hanem körülhatároltan létezik az Égi Térben, az Élő Égi Térben… Amely otthona? Belőle indul el és beléje tér vissza? Miről beszélek? Arról beszélek, ami­ből a Fény megérkezik és amibe visszavágyik? Többről beszélek? A teremtés titkáról? Vagy csak Égi Asszonyom titkáról, a Harmónia-forrás Asszony titkáról?… Akinek a tekintete az érzékelhető, élő Égi Tér része… Ó, ennek már a földi asszonyok tekintetében való vissza­tükröző­dése is kizökkentett mindig felfog­ható létezésemből! A tekintet titka… (Szünet; csendesen.) Égi Asszonyom tekintete az érzé­kelhető, élő Égi Tér része? De akkor… Nem, ez semmit sem kérdőjelez meg. Hiszen akkor is igaz, mindenképpen igaz, hogy Időtlen Égi Énem a másik felével, Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy különös égitestként, egy új csillagként létezik… Az az új csillag elmém középpontjában van? Az az új égitest körül­határoltan létezik a végtelen térben? Egy végtelen elmében? Az én időtlennek és végtelennek látszó el­mémnek így maradhat meg az azonosságtudata… Ez bizonnyal így van. De ha Időtlen Égi Énem Időtlen Égi Asszonyommal együtt egy új csillagot alkot, akkor ez az új égitest az, amely a szférák zenéje kíséretében fürdik az Élő, védel­mező, teremtő Térben… Ó, én most nemcsak erre jöttem rá, hanem egy még nagyobb titokra is! Az időtlen és határtalan világban  is megmaradó azonosságtudatom titkára! Az elmém  ez azonos­ság­­tu­dat védelmében határolja körül önmagát?  Lehet­séges? Az új égitest születésének hát az a leg­nagyobb rejtélye, hogy az elmém körülhatá­rolja önmagát? Ó, az  egyik legnagyobb misz­tériumba pil­lantottam be­­­le!  Lé­­­te­zésem titka ez az egyetemes létezésben…  Megadatott ne­kem meg­­­tudnom, mi teremti meg léte­zésem és az egyetemes létezés harmo­nikus egysé­gét! A szfé­rák zenéje ezt a harmóniát ünnepli? Ó, ha én mindezt képes lennék méltóképpen szavakba foglalni! Ó, belenyugszom abba, hogy nem tudom méltóképpen nemcsak hogy szavakba foglalni, de felfogni sem… Átéltem! Érzékelem! Ó, ha fel­fogható, megmagya­rázható volna, akkor érzékelése, megtapaszta­lása volna sokkal szegénye­sebb. (Szünet; mélységes nyuga­lommal.) Azt mondtam életem legdrá­maibb helyzetében, hogy nem, és meg­tapasztalhattam?

      Feláll, ajtót nyit.

     Jöjjön csak bátran, szárnysegéd úr… Ne, ne zavartassa magát…

 

6. kép

     Ugyanott  másnap. Egy karosszékben ül. Nyugodtan, derűsen.

      Hogy magyarázzam meg önnek, százados, ennek a szánalomra méltó Ferenc Józsefnek a titkát? Mivel kezdjem, hogy meg ne sértődjön? Ezt a  Ferenc József nevű fiatalem­bert szegény, szeren­csét­len Ferdinánd császár-király helyébe tolták fel az uralkodói székbe, enyhén szólva, puccsal. Nem lett magyar király, s még mindig nem az, mert a mi Szent Koro­nánkkal nem koronáz­ták meg... Ó, ha meg­koronázták volna, akkor 48-ban talán még én is a párt­jára álltam volna... Választhattam volna mint nyugalma­zott száza­dos, hogy kinek a pártjára álljak... Hát nem választhattam: a törvénysértő pártjára valódi katonatiszt nem áll... Az uralkodó mint törvénysértő? Képte­lenségnek tűnhet, de így volt. Az osztrák kor­mány cinkosaként lett ez a Ferenc József törvénysértő. (Szünet; csendesen, indulatmentesen.) Az osztrák kormány lázadt fel a törvényes rend ellen, akármennyire hihetetlen, így van... Miképpen tör­tént?... Nagyravágyó osztrák „hazafiak” rávették a gyermeteg V. Ferdinánd királyt, hogy a márciusban alakított első osztrák nemzeti kormányt, az újdonatújat, tehát tapasztalatokkal nem bírót és türel­metlent tekintse a márciusban feloszlatott birodalmi kormány jogutódjának; s mi­vel­hogy a birodalmi kormány hatásköre annak idején kiterjedt Magyaror­szágra, rendelje alá az osztrákkal egy időben alakított, azzal egyenrangú magyar kormányt az osztrák kormánynak, mely azonnal megpróbált bele is szólni a tőle semmi­ben sem függő magyar kormány ügyeibe... Hát ez volt a főbűn: az osztrák nemzeti kormány törvénytelenül elfoglalta a tavasszal feloszlatott birodalmi kormány helyét: a nem­zetköziét a nemzeti; a nem­zeti osztrák kormány a nemzetközi birodalmi kormány jog­utódjának tolta fel magát önkényesen... Na, legyünk igazságosak, méltányosak: mindezen tör­vénytelen, bű­nös csele­kedeteknek, mindezen ördögi cseleke­deteknek, a lázadásnak minden ellen, ami szentnek tekintetett évszázad­okon át a magyar–osztrák viszonyban, a magyar nemzet és a Habsburg-ház viszo­nyában, az egész rebelli­ónak a törvényes rend ellen  Ferenc József  még nem lehetett sem ösztönzője, sem bátorí­tója... Még megértője sem, lévén még gyer­mek. De miután trónra lépni felszólították, mit hitet­tek el vele? Nem hozták tudomására, hogy Magyarorszá­gon törvénytele­nül uralko­dik?Tudomására kellett volna hozni, hisz azt is jelenti ez, kedves Schwarzenberg,  hogy minden ma­gyart vagy magyarországi nem magyart, aki a törvénytelenül uralkodó Ferenc Józsefnek engedelmeskedik, azt mint a Szent Korona megtagadóját, megsér­tőjét, tehát mint felség- és hazaárulót kell megbélyegezni és el­ítélni... Bocsásson meg, ha kénytelen voltam nehéz szavakat használni… Gondolom, azt nem várja el továbbra sem tőlem, hogy alakoskodjam? Ó, mindazo­náltal tart attól, hogy nem tudja úgy megfogalmazni a jelentését, hogy az én letartóztatásom elkerülhető legyen. (Felszabadultan nevet.) A letartóztatásomat fog­ják elren­delni?! Pedig meg sem ismételtem az immár tízesztendős nyilat­koza­tomat… Jó, most megismétlem: „És ha kardomnak egyetlen suhin­tásával nem leszek képes fejét elválasz­tani törzsétől, ám legyen: legyen ő az uralkodónk. A meg nem választott uralkodó így, e próbát sike­resen kiállván, valóban törvényes uralkodó lesz.” Ó, önt ennyire kihozta sodrából az én régi nyilatkozatom?

     A Róza képe elé áll. Csendesen.

     Könnyű volt Danténak. Neki  nem Rózája volt? Lám, milyen igazságtalan tudok lenni!  Ó, Orbán Rózában, amikor sze­rettem,  ó, benne is az a parányi szikra ka­pott lángra, ami a Fénybe öltözött Asszonyomból való…

 

7. kép

     Ugyanott, másnap. Nyugodtan ül az íróasztalnál, az ajtócsapódásra figyel fel. Csendesen.

      Tudom, miért jött vissza, százados… Reméltem pedig, hogy nem fog kardot rántani. (Harag nélkül.) Megtisztelő, hogy éppen azt óhajtja megtudni, hogy szakrális személy vagyok-e? Szakrális királynak alkalmas vagyok-e? Ó, ön az, aki a valódiság próbáját elvégzi? Karddal és nem méreggel, hát ez megtisztelő... Hogy vonjam vissza felségsértő szavaimat?(Kedélyesen.) Akár vissza is vonhatnám… Hogy meg merem-e ismételni? Én szívesen megis­métlem. „És ha kardomnak egyetlen suhin­tásával nem leszek képes fejét elválasz­tani törzsétől, ám legyen: legyen ő az ural­kodónk... A meg nem választott uralkodó így, e próbát sikeresen kiállván, valóban törvényes uralkodó lesz.” Ó, nem a királynak, nekem kell a próbát kiállnom?  (Mereven néz. Hallat­szik, amint a magasra emelt kard kiesik a Schwarzenberg kezéből. Csendesen.) Nem bénult meg a karja, ne féljen, nem bénult meg.  Meggyógyítom, fiatalem­ber. Nyu­godjon meg. Menjen csak nyugodtan, menjen.

     A színpad előterébe jön, leül; csendesen.

      Szegény Schwarzenberg… Nem, nem tettem kárt benne. Emlékezni sem fog arra, hogy egy pillanatra megbénult a karja.(Szünet; nyugodtan.) Istenem, nézd el nekem, hogy védekeztem… Ha védekezésem nem volt összhangban akaratoddal, küldd vissza hozzám azt a szerencsétlen fiatalembert, és nem védekezem töb­bé… Ha viszont védekezésem összhangban volt akaratoddal, akkor talán ez nem véletlen… Nagy feladatra talán mégis kiválasztottál engemet?  (Szünet; suttog.)  Misztériumjáték… A régi misz­té­rium­játék újra­ját­szása? Aki  az Úr Jézus helyett feszíttetik keresztre, az nem semmisül meg, hanem csak megsem­misít­hetet­lenné válik. Mindig erről szólt és mindig erről fog szólni a Nagy Misz­tériumjáték utolsó felvo­nása. Igen, Isten az Önmaga helyett keresztre feszí­tettet, keresztre feszítetteket mindig feltá­masztja… Feltá­madás… Mi lesz a nagy dráma utolsó felvonásának utolsó jelenete? Pró­bálja mindenki az anyagot és a fényt szétválasztani önmagában. (Szünet; csodálkozó mosollyal.) Véde­keztem… Hátha valóban azt jelenti ez, hogy van még földi fela­datom… Vára­kozom…

    Sötét, majd függöny. 

  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap