Tetszőleges őstörténetek

Bakay Kornél, sze, 11/28/2012 - 00:05

 

 Főszerkesztőnk tarka kertje lassan mintája lesz a lapban közzétett őstörténeti cikkeknek. Virágozzék minden virág, mondogatjuk, ám kérdés, hogy a dudvától a vadrózsáig, a parlagfűtől a nemesített liliomig minden legyen?

A Magyar múlt rovat kapcsolódik a nevemhez, s elvileg csak az ott közzé tett írásokért kellene felelősséget vállalnom, de minden olvasó számára joggal tűnhet úgy, hogy a KAPU-ban megjelent történeti témájú írások, cikkek, tanulmányok módszertanilag és szellemiségükben számomra is vállalhatók, máskülönben minek kellenék én a szerkesztőségnek? Pedig nem minden esetben van így, s ezt végre ki kell mondanom. Természetesen nem bizonyos szerzők ellen irányul a mondanivalóm, akik között vannak velem barátságosan viselkedő kollégák is, hanem a történettudomány (régészet) szabályainak betartásáról vagy elvetéséről van szó. Az a kisebb bajok közé tartozik (s zömmel csak hiúsági kérdés a részemről is), hogy bizonyos szerzők nem szeretnek az elődökre hívatkozni, s úgy tüntetik fel, mintha mindent ők „fedeztek volna fel”. Ez áll a mi lapunkra is és másokra (például a Barikád c. lap őstörténeti sorozatára) is.

Sokkal komolyabb dolog annak az eldöntése, hogy a történelem és azon belül az őstörténet kutatása, boncolgatása, találgatása tudomány-e egyáltalán? Vagy mindenki olyan őstörténetet írhat, amilyet csak akar? S ezt olyan módon teheti, ahogyan akarja?

Minden jel azt mutatja, hogy a történetírás válságban van, mert a hatalom által –minden korban! – megkövetelt „átértékelések” otromba hazugságai egyre-másra lelepleződnek. Az értelmes és gondolkodni képes emberek azonban áhítják az igazságot, noha tudják, hogy a múlt teljes és valós feltárása nem lehetséges. Sem régen, sem jelenleg, sőt, a jövőben sem. A késztetés azonban olyan erős, hogy igen sokan neki rugaszkodnak a történetkutatásnak, hiszen tudnak olvasni, van néhány „jó” könyvük is, jól bánnak az internettel, ahol valóban szinte minden fellelhető, így nincs akadálya az „igaz magyar őstörténet” felvázolásának.

A hivatalos akadémiai álláspont, az un. finnugor-elmélet jószerével már – néhány kövület-ember kivételével – senkit sem érdekel. Joggal. Az őshaza-keresés ideje is lejárt. A népek örök vándoroltatása több, mint kétséges. Kivált, ha Kr. sz. előtti V. évezredben indítják, mert ez a mi őseink esetében ötezer éves bolyongást jelentene a tundráktól a Kárpát-medencéig. De az egyetemes őstörténetben is kiszorulnak a bevándorlás-teóriák. A sumérok bevándorlását éppen úgy elvetik, mint az akkádokét vagy a zsidókét. A tárgyilagos kutatókban persze nyomban felmerül a kétely és a gyanú: miért lettek hirtelen „őshonosok” a sémi akkádok és a zsidók? De idegen bevándorlók maradtak a perzsák, a görögök és az arabok. A zsidók vándorlásának mesés legendáit a tudomány persze már régen megcáfolta. A Mezopotámiából Kánaánba, onnan Egyiptomba, Egyiptomból a Sinai félszigetre s vissza Kánaánba masírozó zsidók bibliai történetei vallásos mondák csupán.

Nem új gondolat az őshonosság a magyarság esetében sem. A külső okok helyett gyakran valóban ésszerűbb a belső okokat előnyben részesíteni. Így került az érdeklődés kellős közepébe a Kárpát-medencei magyar őshaza ötlete.

A KAPU-ban ezen elmélet legszenvedélyesebb hirdetője Grandpierre Atilla, az Egyetemes talányok rovat vezetője, aki szerint a Kárpát-medence a világ központja. Innen indult ki jószerivel minden, már évtízezredekkel ezelőtt.

Szabad ilyen állításokkal előállani? Persze, hogy szabad. De nagyon nem szerencsés a saját kiadású könyvének részleteit éppen ebben a rangos, komoly és népszerű havi folyóiratban közzétenni. Miért? Azért, mert a történetkutatás módszertani szabályait itt sajátságosan és öntörvényűen próbálja kijátszani. Nem mindig jár el így (például a Mir-susne-hum. Tanulmánykötet Hoppál Mihály tiszteletére. II. Bp. Akadémia Kiadó, 2002, 946-958. oldalakon teljesen korrektül dolgozott). A KAPU-ban olyan hívatkozásai vannak (például a Journal of Eurasian Studies), amely egy internetes oldal csupán, ahol bárki(!), bármit(!) leközölhet angol nyelven, majd úgy lehet rá hívatkozni, mintha az, mondjuk, az Eurasia Antiqua vagy az Acta Archaeologica, vagy a Rosszijszkaja Arheológija volna. Máskor olyan szerzőket citál (G. Childe, Marija Gimbutás), akiknek könyve 83 illetve 56 évvel ezelőtt jelent meg (The Danube in Prehistory. London 1929., The Prehistory of Eastern Europe. Cambridge, 1956), s őket a „20. század legnagyobb hatású régészeinek” nevezi, holott elméleteik felett régen eljárt az idő, ám nem idézi azokat a régészeket (Makkay János, Az indoeurópai nyelvű népek őstörténete. Budapest, 1998, 42., 100. jegyzet és Bakay Kornél, Őstörténetünk régészeti forrásai III. Budapest, 2005, 42-92.), akik megcáfolták a légből kapott állításaikat. Kedve és tetszése szerint emel magasra autodidakta kutatókat, akik derék emberek (Grandpierre K. Endre, Schedel Andor, Borbola János, etc.), de nem szerepelteti azokat, akik ugyanolyan „kívülről jött” emberek, mint ő maga, s akik (Cser Ferenc, Darai Lajos, Nagy Sándor) legalább olyan megszállottsággal és szenvedéllyel hirdetik a Kárpát-medence mindenek felettiségét, mint ő.

Nem célom szerkesztőségi kollégám kijelentéseit mondatról-mondatra elemezni, de felmerül az emberben a kérdés: érdemes-e a magyar múlt kutatásáról tudományosan beszámolni, ha ugyanabban a folyóiratban, 25-30 oldallal odébb, egészen mást olvashat a T. Olvasó, akik közül a legtöbbnek fogalma sincs az andronovói kultúráról, a Harappa-műveltségről, a kurgán kultúráról, s kivált nincs fogalma arról, hogy egy-egy hangzatos „nagy kijelentés” mennyire hiteles, mennyire megalapozott. Négy vagy ötezer éves sírokban „hatalmas hun jellegű üstök”-ről tesz a kedves szerzőnk említést, majd genetikai eredményekre hívatkozik, de érződik, hogy az eredeti tanulmányokat elmélyülten nem olvasta (lásd: Bakay Kornél-Kristóf Zoltán cikkeit a KAPU-ban). Szemrebbenés nélkül hozza „egy nevezőre” az őskőkori (Kr. sz. előtti 12 000) és kora-neolitikus (Kr. sz. előtti 6000-4000) istennő szobrokat a sok ezer évvel későbbi szkíta (Kr. sz. előtti VII. századtól), türk és besenyő-kun sírszobrokkal (kámennaja babá-k, azaz balbálok, Kr. sz. utáni VI - XIV. század!), amelyek között férfi alakok legalább olyan számban szerepelnek, mint nők. (Itt elég lett volna fellapozni az Őstörténetünk régészeti forrásai I. Miskolc, 1997, 250-252. oldalait!)

De ha olykor forrást idéz (Homérosz, Odüsszeia. XIX. 177.), akkor sincs szerencséje, mert a hívatkozott rész (Gyomlay Gyula fordításában, Bp. 1920, 160.) így hangzik: „Van valami Kréta nevű föld, a borszín tenger kellő közepén, szép és termékeny víz övezte sziget. Ember van benne tömérdek sok, akik kilencven városban laknak, s ki ilyen, ki olyan nyelven beszél, összevissza; vannak ott achájok, vannak bennszülött, vitéz krétaiak, küdonok, sisak-bokrétás dórok és dicső pelazgok.” Arról, hogy ez utóbbiak lennének az Ősi Európa őslakói, szó sincsen.

Lehetséges, hogy az európai népek 80%-a helyi (autochton) eredetű és az őskőkor (paleolitikum) óta itt él? Lehetséges. Lehetséges, hogy 15-20%-a 10000-8000 éves bevándorló a Közel-Keletről, különösen a női vonal esetében? Lehetséges. Lehetséges, hogy az ómagyar nyelv már a paleolitikum idején létezett? Lehetséges, hiszen a beszélt magyar nyelv és a magyar zenei anyanyelv ilyen magas fokú kialakulásához több ezer évre volt szükség. Juhász Zoltán kutatásai (A zene ősnyelve. Frig Kiadó, 2006., Beljebb a magyar észjárásba. Bp. 2010.) mindezt erősen valószínűsítették.

Lehetséges, hogy a türkök a hunok utódai? Nagyon is valószínű ez a vélekedés. Lehetséges, hogy Kínától a Bécsi-medencéig beszélt nyelv volt az ómagyar nyelv évezredeken át? Lehetséges ez a feltevés is, de igen nagy körültekintéssel, nagy forrás- és anyagismerettel, erős alázattal és kellő szerénységgel szabadna csak „a lant pengetésébe” kezdeni. Az is igaz persze, hogy a magyarországi un. hivatalos történettudomány képviselőinek zöme már elvesztette a tisztességét, felrúgta a tudomány művelésében kötelező etikus magatartás szabályait. Egyetlen példa a közelmúltból. Egy Koszta László nevű egyén a XI-XII. századi bencés kolostorokról értekezve (Századok 146 /2012. április/ 2. szám, 269-316.) Somogyvár kapcsán nem idézi a 2011. nyarán megjelent 616 oldalas összegző szakmonográfiámat! S ezt a durva kirekesztést sem a lektor, sem a szerkesztő nem kifogásolta, holott az időben később közzétett Glatz-emlékkönyvet (Magyar történettudomány az ezredfordulón. Bp. 2011.) többször citálja.

Most itt tartunk. Nehéz kérdés: kikben bízhat a kedves Olvasó?

                                                                                                         Bakay Kornél

 

 Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap