Tiroli tehenek

T.Ágoston László, p, 06/02/2017 - 00:10

 

 

        ‒ Hát, én rögtön eldobom az agyamat! ‒ tette le az újságot Lőrinci. ‒ Figyuzz, Bogi! Azt írják ezek az észlények, hogy Tirolban egy alpesi legelőn megtámadtak a tehenek egy turista-csoportot, és három embert halálra gázoltak. Nem a bikák, hanem a tehenek. Még ekkora baromságot! A tehén köztudottan az egyik legszelídebb háziállat. Mondhatni, hogy a szelídség szimbóluma. Úgy emlegetik őket, hogy a szelíd tehén, meg a jámbor ökör. A bika, az igen. Azzal én se szívesen találkoznék sík terepen. Emlékszel, amikor Erdélyben jártunk, ott masíroztak az utcán a tehenek? Reggel kihajtotta őket a legelőre a gulyás, este meg tele hassal hazaballagtak. Torockón még itatóvályúk is voltak az út mellett.

        ‒ Igen, azon folyt át a patak. Mellette meg a mosópadon mostak az asszonyok. Csodálatos az a vidék. Látod, oda bármikor szívesen visszamennék néhány napra.

        ‒ Én is, de most nem erről van szó. Soha senkitől nem hallottam még, hogy megtámadták volna a tehenek. A saját szememmel láttam, amint a kapu előtt megállt a legelőről hazatérő tehén, és bebődült a gazdának, hogy engedje be. Ő meg már vitte is a sajtárt, vagy hogy hívják azt a vödörszerű akármit, amibe fejik a marhákat. A tehén várta, hogy megfejjék. Érted? És odadugta a fejét az a böhöm nagy állat, hogy simogassa meg a gazda. Megtámadni? Sok hülye városi firkász… Láttak már ezek egyáltalán közelről tehenet? Tejet is legföljebb nejlonzacskóban…

        ‒ Jól van, de te ne hergeld magad rajta! Ez az ő dolguk. ‒ Csitítgatta az asszony. ‒ Ha minden apró hülyeségen felhúzod magad, inkább meg se vedd azt az újságot! Különben meg az is lehet, hogy azok a tiroli marhák egészen mások, mint a síkvidékiek. Mit tudom én… A múltkor láttam a tévében dél-amerikai teheneket. Azok sokkal csontosabbak voltak, mint a mieink, meg olyan púpnak tűnő kinövés is volt a nyakuknál. Lehet, hogy ezek is olyanok.

        ‒ Te is tudsz ám jó nagy marhaságokat mondani, Bogikám! Emlékezz rá, hogy amikor a Szent Anna-tóhoz mentünk a szerpentinen, ott fönn, a francban, a fejünk fölött legeltek a tehenek. Pont olyanok voltak, mint amilyeneket Torockón láttunk.

        ‒ Igen, valóban olyannak látszottak ‒ mondta az asszony most már kissé ingerülten. ‒ A tévében meg azt mondta az a mit tudom én milyen nevű biológus professzor, hogy az őstulok egy ingerlékeny, támadásra hajlamos állat volt. Abból szelídítették az évezredek során a ma élő szarvasmarhát. Nem ártana, Bercikém, ha néha te is megnéznéd az ilyen ismeretterjesztő filmeket a gyilkos thrillerek helyett.

        ‒ Rendben van, Bogikám, de hát te is tudod, hogy a marha síkvidéki patás állat. Hogy a francba kerül az a kétezer méter magas tiroli hegyekbe? Reggel fölviszik lifttel, este meg lehozzák? Ezt magyarázd meg nekem, arany csillagom!

        Nem magyarázta. Sarkon fordult, kivonult a konyhába és dühösen becsapta maga mögött az ajtót. A férje meg széttárta a karját, mint aki semmit se ért az egészből és tovább olvasta az újságot.

        Nem ez volt az első eset, hogy valami csip-csup marhaságon vesztek össze. Egyikük se tudta elviselni, ha a másik kétségbe vonta az igazát. Késhegyig menő vitákat tudtak folytatni olyan lényegtelen dolgokról, amin mások nemhogy veszekedni, de meghallani se szoktak. A barátaik sokszor nevetve idézgették őket, és gyakran megjegyezték, nem is tudják, mi tartja még össze őket. Pedig erre nagyon egyszerű volt a válasz: csodálatos érzés volt kibékülni. Még a házasságuk elején megfogadták, hogy soha nem hajtják álomra a fejüket haraggal, és ezt az egyességet szigorúan be is tartották. Az ágyban mindig kibékültek.

        Lőrinci Bertalan az a fajta ember volt, aki a kákán is igyekezett csomót találni, s ha nem volt, hát kötött rá egyet. Aztán, hogy helyreálljon a rend, nagyhangon addig-addig bogozgatta, míg ki nem simult az a bizonyos káka levél. Sokan kerülték is az izgágasága, nagy hangja miatt.

        A felesége, Boglárka, a nevéhez illően csinos, kívánatos fehérnép volt, aki ugyancsak hevesen védte a maga igazát, bármiről is legyen szó. Cserfes asszonykának ismerték az utcabeliek, és szívesen elpletykálgattak vele a szomszédasszonyok. Afféle kissé butácska, de nagyjangú szőkeségnek tartották, akinek mindenről és mindenkiről volt véleménye, bár fogalma se volt, miről beszélnek. Hát akkor miért éppen az alpesi tehenekről ne lett volna? Mi az, hogy véleménye? Meggyőződése, amit bárkivel szemben képes volt megvédeni. Igen, Bercivel, a férjével szemben is. Különben tényleg látott Erdélyben a hegytetőn legelésző teheneket, sőt a tévében még az alpesieket is. Még hogy síkvidéki állat… Az elefánt is az, mégis hallotta a rádióban, hogy az a Hannibál nevű karthágói hadvezér áthajtotta őket a Pireneusokon, meg az Alpokon, és majdnem legyőzte Rómát. Ezt már elő se hozza a Bercinek, mert biztosan nem hinné el. Épp elég veszekedni való van a konyhapénzen, meg azon, hogy képtelen levetni az előszobában a sáros bakancsát. Azzal caplat végig a frissen porszívózott szőnyegen, mert ő ugyan föl nem veszi azt a hülye műanyag papucsot. Nem férfiembernek való az, legföljebb az anyósnak, ha hébe-hóba bekukkant hozzájuk.

        Most meg ezek a tehenek… Ki a francot érdekli, hol legelnek azok a tehenek? Az a fontos, hogy ott legyen a boltban a polcon a tejeszacskó, és ne emeljék az árát. Épp a minap hallotta a rádióban, hogy a minisztérium előtt tüntettek a tehéntartó gazdák, mert keveslik a tej felvásárlási árát. Csak hőbörögnek azok is, mint a Berci. No nem baj, majd este, ha kikapcsolták a tévét, az ágyban meggyőzi a maga igazáról. Vajon azoknak a tehéntartóknak nincs feleségük?

        Még éjszaka, álmában is azok a hegyvidéki marhák jártak az eszében. Tényleg, hogy is juthatnak föl azok a hegyi legelőre? Álmában látta, amint vagy száz marhát hajtanak be egy hatalmas liftbe. A fejőgulyás ‒ mert nyilván ő volt velük ‒ megnyomta a legfelső gombot, és már száguldott is föl a lift a hegy tetejére. Teherlift volt, mint a bútorboltban. Ott fönn, a felhők fölött szépen, sorban, tülekedés nélkül szálltak ki belőle a tehenek, és indultak legelni. Amelyik jóllakott, már fordult is vissza, beszállt a liftbe, megnyomta a földszint gombot, és ment kérődzni, mivel hogy a szarvasmarha kérődző állat.

        A következő éjjel meg azt álmodta, hogy libegőn utaztak a marhák. Olyan le-föl furikázó, drótkötélen imbolygó kosárban, mint amiben ők utaztak a Bercivel, amikor fönt voltak a János-hegyen. Az anya marhák maguk mellé ültették a borjaikat, és olyan is volt, amelyik szopott útközben.

        Nem hagyta nyugodni a probléma. Bekapcsolta a számítógépet, hogy megnézze, hogyan is van ez a hegyi marha dolog, és a Bercinek az orra alá tolhassa a végső igazságot. Némi keresgélés után meg is találta. Valóban azt írták, hogy a tehén megtámadhatja a legelőn a turistát, ha mondjuk az ember az anyaállat és a botja közé kerül. És tényleg volt már olyan, akit agyontapostak a borjak védelmében. No persze, így érthető. Az anyai ösztön… Meg olyan is volt már, hogy néhány tehén leugrott a szakadékba. Öngyilkosok lettek? Erre a számítógépes szakemberek se tudtak válaszolni. Miért ne lehetne szerelmi bánat? Úgy van. Miért ne eshetne egy hegyi tehén szerelmi bánatba? Megtilthatja ezt neki egy fejőgulyás? No, Berci, ezt kapd ki! Most aztán vitatkozhatsz!

        Addig-addig pörgette az oldalakat, míg egy érdekes reklámra bukkant. Az osztrák Alpokban, a sífelvonók közelében olcsó turista szállást ajánlottak. Alig néhány eurót kértek éjszakánként a hegy lábánál lévő szobáért. Az apartman se került sokkal többe. ‒ He-he, augusztus közepén a sífelvonók mellett ‒ kuncogott magában. Ki a fene megy a sípálya mellé ilyenkor? ‒ Aztán a homlokára csapott, hiszen azt írja az ismertető, hogy nyáron ott legelnek a tehenek. Sőt még azt is odaírták, hogy „beszélünk az ön nyelvén.” No, ezt nem úszod meg, Berci, a születésnapodat ott ünnepeljük meg az Alpokban! Rögtön le is foglalta a szállást, és másnap bejelentette a férjének, hogy a stájer hegyek között koccintanak majd az évfordulón.

        Lőrinci persze tiltakozott, hogy másra is költhetnék azt a pénzt, meg faramuci dolog olyan emberek között ünnepelni, akiknek a szavát se érti az ember. Olyannal koccintani, aki azt se tudja, mit jelent az, hogy Isten, Isten? Ilyet is csak egy asszony találhat ki… Hanem amikor Boglárka megmutatta, mit írtak a hegyi legelőkön tartott tehenekről, Berci megadta magát. Ő is feltétlenül látni akarta azokat a gyilkos teheneket.

        Eljött a várva várt augusztusi nap, az indulás napja. Kánikula volt. A hőmérő higanyszála még éjszaka is alig akart húsz fok alá süllyedni. Boglárka behajtogatott a bőröndbe néhány meleg holmit is. Pulóvert, zakót, meg egy könnyű plédet. Azt mondták neki az utcabeli asszonyok, hogy a hegyek között még ilyenkor is hűvösek az éjszakák.

        ‒ Káráló vén kotlósok! ‒ bosszankodott Berci, és kiszedte a meleg holmit. Boglárka meg visszarakta, mihelyt elfordult. Egy ideig még vitatkoztak rajta, aztán megegyeztek abban, hogy elfér a kocsiban. Különben is este lett, ideje volt kibékülni.

        Dél körül járt az idő, amikor Hegyeshalomnál átlépték a határt. Harminckét fokos hőség volt, és mindkét oldalon üres határállomás. Csak arról vették észre, hogy osztrák területen vannak, hogy németül voltak kiírva a helységnevek. No, meg Berci megjegyezte:

        ‒ Látod, ezek tudnak utat építeni. Itt még a csatornafedelek se kattognak, ahogy áthajt rajtuk az ember.

        Már jócskán elhagyták Eisenstadtot, a Semmering lábánál autóztak, amikor elkezdett csöpörészni az eső. Hideg eső volt, hirtelen több, mint tíz fokot esett a hőmérséklet. Boglárka elővette a bőröndből a pulóvereket, Berci meg lehúzódott a kocsival az út szélére, mert az ablaktörlő lapát nem győzte a szélvédőről lekotorni a vizet.

        ‒ Na látod… ‒ mondta Boglárka, ami egyben azt is jelentette, hogy lám, már megint nekem lett igazam.

        ‒ Rendben van ‒ bólintott rá a férfi ‒, de hol vannak azok a magashegyi marhák? Azt látom, hogy itt minden fűszálat lekaszálnak, meg fóliába öltöztetik a szénabálákat. Látok villanypásztort, tehát kell lenni állatoknak is, amit őriznek, de sehol nem látok trágyadombot. No, ha találkozunk azokkal a bizonyos szállásadókkal, akik még a nyelvünket is beszélik, majd megkérdezem tőlük, hogy is van ez?

        A megadott címen csak egy fiatal nő várta őket a szobakulccsal. Gyorsan a kezükbe nyomta, s az ernyője alá bújva egy „wider sau”-val távozott. A szobában még meleg volt, de amint kinyitották az ablakot, libabőrös lett a karjuk.

        ‒ Mürzzuschlag ‒ ízlelgette a helységnevet a férfi.

        ‒ Ja ‒ bólintott rá a szállásadónő, és jelezte, hogy ennyi a szókészlete, amit a vendégek nyelvén tud. ‒ Mürzzusclag sön.

        Tévé ugyan volt a szobában, és volt fogható angol, meg francia nyelvű csatorna is, de az ígért Duna tv-t hiába keresték. Így aztán a német meteorológiai jelentésből próbálták kihámozni, hogy mindössze négy fok lesz az éjjel.

        ‒ Te jóságos Isten! ‒ sóhajtott föl az asszony. ‒ Megfagyunk, Bercikém. Még szerencse, hogy van póttakaró a szekrényben. Látod, hogy már megint nekem lett igazam?

        ‒ Csak félig ‒ fogta meg a radiátort a férfi ‒, ugyanis fűtenek.

        Mint ahogy másnap a világörökség részét képező semmeringi hegyi vasút kocsiját is fűtötték, amivel Mürzzuschlagtól Gloggnitzig utaztak. Az asszony álmélkodva bámulta a hegyoldalban megbúvó apró falvakat, a szakadékokat átívelő viaduktokat, meg a vonatot elnyelő alagutakat.

        ‒ Figyuzz, Berci! ‒ vette elő az útikönyvet. ‒ Azt írja a prospektus, hogy negyvenegy kilométer hosszú ez a hegyi vasút, és a két végállomás közti szintkülönbség négyszázhatvan méter. Ezek szerint most valahol ezerkétszáz méter magasan vagyunk. A leghosszabb alagút majdnem másfél kilométer. Mit szólsz hozzá, ki kapott még hasonló születésnapi ajándékot az utcában?

        Hát… ‒ gondolkodott el a férfi. ‒ Ahhoz képest, hogy nálunk a Gellért hegy is csak száz méter magas… És micsoda helyes kis házakat építettek a hegyoldalba. Gondolom, istálló is kell a teheneknek. Jó, a tehén megél itt is, ha már fölhozták valahogy. Ellegelget, meg az abrakot is fölhozza neki a vonat, de mit csinálnak a trágyával? Tiszta kő, beton, fű, meg virág itt minden, de trágyadombot sehol se látok.

        ‒ Nem tudom ‒ vonta meg a vállát az asszony, és nem is nagyon érdekel. Holnap elmegyünk Mariazellbe, aztán meg Mitter-bachnál a libegővel fölmegyünk az ezerhatszáz méteres Gemein-dalpe csúcsra. Remélem ott csak lesz valaki, aki megmondja neked.

        Tévedett, mert ott se volt senki a nyár közepén, aki megértette volna a magyar szót az osztrák  síparadicsomban. Hétköznap lévén, a libegőn is alig volt vendég. Szinte üresen tátongott a hatalmas parkoló. Az egyik kezelőpultnál állt ugyan egy szünidős diák kinézetű fiatalember, aki a beszélgetésüket hallva annyit mondott Berci vékony pulóverére mutatva, hogy „megfagy odafönt maga”.

        ‒ Ugyan ‒ mosolyodott el a férfi, és ruganyosan fölugrott az éppen forduló libegőkosárba. ‒ Ne félts te engem, kisfiú!

        Szemük, szájuk elállt a csodálkozástól, amint a libegőkosár fölfelé siklott a hegyoldalon a hatalmas szálegyenes fenyőfák fölött. Jártak ők már a Mátrában, meg a budai hegyek között is, látták a Gellért-hegyről Pestet, de ennyi hegyet, meg erdőt egy rakáson, ilyet még soha. No meg a felhők, amelyek megperdülnek a szemközti csúcson… Ott lent, a völgyben, a szakadék alján kékeszölden, mint valami drágakő, úgy ül az a kis tó. De nem is lehet olyan kicsi, hiszen hajó úszik rajta…

        ‒ Figyuzz, Berci! ‒ bökte oldalba férjét az asszony. Ez itt alattunk az Erlaufsee.

        ‒ Az a tó? Te Bogi, az úgy csillog, mintha be lenne fagyva.

        ‒ Az eszed tokja, az van befagyva. Láthattad a tévében is, hogy négy fok volt a legalacsonyabb hőmérséklet az éjjel.

        ‒ No igen, ott a stúdióban, vagy a meteorológiai állomáson, de itt? Nézd meg, tiszta libabőr vagyok! Majd lefagy a kezem. Már lilulnak az ujjaim…

        ‒ A zakód meg ott vár a kocsiban, kisfiú… ‒ mosolyodott el az asszony.

        Egymáshoz bújva, dideregve értek föl a csúcsra, de nem állhatták meg, hogy körül ne járják a hegygerincet. Boglárka még megpróbálta felolvasni az útikönyvből a helyi érdekességeket, meg a körülöttük meredező csúcsok nevét, Berci azonban megcsúszott valamin és majdnem hanyatt esett. Ettől aztán afféle magyaros káromkodásba kezdett.

        ‒ A hétszentségit, Bogica! ‒ fogta meg a kezét. ‒ Nézd, még itt is van tehénlepény. Hogy kerül ez ide, a világ tetejére?

        ‒ Gondolom úgy, hogy éppen itt pottyantották el a tehenek. Látod, ott balra, az meg egy tűzrakóhely. Ezek szerint velük volt a tehénpásztor is.

        ‒ Ebben a rohadt hidegben? El tudom képzelni, mi lehet itt januárban.

        ‒ Hó, apukám, igazi alpesi hó. No meg rengeteg sielő vendég... Olyankor egy tapodtatnyi helyet se találsz abban a hatalmas parkolóban.

        ‒ Az rendben van, hiszen az ember föl tud öltözni, de a tehén nem kérheti el a télikabátját. Nálunk az istálló ajtaját se nyitják ki ekkora mínuszban, nemhogy a hegygerincen slájferozzanak. Nem is csodálom, hogy megtámadják az erre bóklászó turistákat azok a szerencsétlen párák.

        Dideregve ültek föl a lefelé induló libegőkosárba, és úgy összebújtak, mint annak idején, amikor elcsattant az első csók.

        ‒ No, most már elhiszed, hogy az Alpok csúcsai között legelnek a tehenek? ‒ kérdezte az asszony, amikor beültek a parkolóban hagyott meleg kocsiba.

        ‒ El. Még arról is meggyőztél, Bogikám, hogy ilyen rohadt hidegben ingerlékennyé válnak a marhák. Csak azt nem tudom, hogy a gazdák mit kezdenek azzal a rengeteg tehéntrágyával itt fönt, a világ tetején.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap