A Tisza leánya

Fehér József, sze, 10/17/2012 - 00:03

 

 

 

 

Nyomasztó volt ez a hőség.  A fiú úgy érezte, mindjárt leragad a szeme, s ültében elalszik a parton, anélkül, hogy halat fogott volna. Ma valahogy nem volt szerencséje, pedig hajnalban kelt. Bezárta a csöpp üdülőházat, ahol már egy hete tartózkodott, vállára emelte a két horgászbotot, kezébe vette a gyékényszatyrot, és a Holt-Tisza felé vette az irányt. A jegenyésnél rátért az ösvényre, átvágott a bozótoson, le egyenesen a meredek partig. Ott elkötötte a csónakot, és evezni kezdett. Oda tartott, ahol tegnap a tavirózsákat látta, valósággal benőtték a vizet. Maga sem tudta, hogy mi vonzza oda. Csak húzta, húzta az evezőket, és azon kapta magát, már ott is van a vízre dőlt, korhadt fűznél, melyből úgy nőttek ki az eleven ágak, mintha a vízből sarjadtak volna.

A csónakot a fa törzséhez láncolta, majd villás ágakat vágott támasztékul a horgászbotoknak, és a puha talajba szúrta . Aztán jó messzire bevetette a horgokat, és azóta vár. De mire? Még kapása sincs… Néhányszor már meg is szunnyadt. Tenyerével merített a vízből, és megmosta az arcát.

Most vette csak észre a lányt. Hamiskásan nézett rá a korhadt fatörzs mögül. Égszínkék szeme ragyogott, napbarnított arcát aranysárga hajzuhatag keretezte. S ahogy felállt, mintha Vénusz emelkedett volna ki a habokból. Gömbölyű mellek, karcsú derék, hosszú combok, formás lábszár – egyszóval gyönyörű. A fiú zavarában egy nagyot nyelt, és csak nézte, nézte.

- Ho-honnan kerültél ide? – nyögte ki végül.                      

A lány vízre mutatott.

Viccelsz? – csodálkozott a fiú és elfordította a tekintetét. Érezte, hogy ellenállhatatlan erő keríti hatalmába, ha a lány szemébe néz.

- Nem én… - hallotta a hangját. Különös, távoli, lágy csengésű hangot, amilyet nem mindennap hall az ember. A fákon összeverődtek a levelek, és szél hullámzott végig a vízen. A fiú beleborzongott.

 - … Csak ugratsz. Biztosan az este érkeztél, és a kempingben laksz…

- Nevezhetjük, aminek akarod… De már régóta itt vagyok. Vártalak…

- Vártál? Engem? Hiszen nem is ismerjük egymást…- és a lányra emelete tekintetét. Valami szédülésféle fogta el, kellemesen végigbizseregve a gerincoszlopán.

- Úgy gondolod? – nevetett a lány, s a tavirózsák kinyíltak a vízen. A fiú vele együtt nevetni kezdett, és úgy rémlett neki, mintha már érintette, ölelte volna.

Távoli zene hallatszott, amit talán csak ők hallottak. Ők, ketten.

- Tetszem neked? – kérdezte a lány, és kecsesen fordult egyet, hogy belerezzentek mellei. Vibrált a levegő és fények játszottak a vízen.

- Nagyon is… - suttogta a fiú elfúló hangon. És átnyúlt a fatörzs fölött, hogy megérintse e szépséget, de nem érte el. – Szeretlek! – kiáltotta most már könyörgőn a lánynak. Hangjától megborzongott a táj.

- Enyém leszel?... – nevetett rá a lány, mire a felhők lágyan szétoszlottak az égen.

- Testestől, lelkestől…

- …és velem jössz?

- Ahová akarod…

Ekkor a lány átbújt a fatörzs alatt. A bőre nedves volt és forró, lüktetett, hullámzott, mint előttük a Tisza.

- Törülj meg a tekinteteddel – súgta, lehelete valósággal perzselte a fiút. Az arcuk összeért, karjaik ösztönösen mozdultak. Úgy ölelték egymást, mint férfi és nő még soha.

 

Aztán ernyedten feküdtek egymás karjaiban. Majd felült a lány és gyengéden megcsókolta a fiút.

- Most pedig kövess, szerelmem!

- De hát ki vagy te, kinek egyetlen mozdulatára átalakul minden? Elcsitulnak a hullámok, és kivirulnak a bokrok…

Szél fodrozódott végig a vízen, fölöttük haragosan rezdültek az ágak.

- Most már az enyém vagy, most már megmondhatom. Én a Tisza leánya vagyok – és elbűvölő szemével a fiúra nevetett. – Add hát a kezedet…

A fiú holmiját még aznap megtalálta egy fiatal pár a parton. De testét még hetek múlva is hiába keresték, nem adta ki a Tisza.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap