Titkos indián kincsek a táltosok barlangjában

Erdély-szerkesztő, cs, 02/27/2014 - 12:37

 

 

Delta c. Folyóirat, 1972. július
Magyar kutató az inkák földjén

Újsághírek szerint a perui Andokban inka barlangrendszert találtak. Hasonlót már sokat ismernek a szakértők, de most 
páratlan felfedezést tett egy magyar kutató. Az Argentínában élő Móricz János az egyik indián törzs bizalmából 
Ecuadorban olyan barlangrendszerbe jutott el, ahová félezer éve nem tette be idegen a lábát. „Táltosok barlangja” nevet 
adta neki s eddig kutatásaival sok ezer éves, páratlan értékű régészeti leletekre bukkant.

ANNAK IDEJÉN AZ INKÁK nagyon sok föld alatti szállító és hadiutat építettek ki. A legtöbb Napisten templomot is 
összekötötték egymással a föld alatt. Felhasználták azokat a barlangokat is, amelyek elődeik természeti katasztrófák, így 
a vízözön (az indián legendákban „nagy víz”) idején készítettek menedékül.

A tudósok már jó néhány hasonló jellegű barlangot tártak fel, például aRio Grande del Norte, a Rio Selado és a Rio 
Mancos kanyonjainak tufa- és homokkő falaiban. Az inkák ezek nagy részét templommá, szent helyekké alakították át. 
A spanyol hódítok megjelenése, mérhetetlen pusztítása és népirtása idején a főpapjaik vezetésével ezekre a helyekre 
igyekeztek összegyűjteni a még megmenthető értékeket, amelyeket azután hihetetlen ügyességgel és ravaszsággal 
tüntettek el a fosztogató zsoldosok elől. Számos rejtekhelyüket a mai napig sem sikerült felfedezni.

Legújabban teljesen sértetlen föld alatti „városra” bukkant Móricz János, a Vas megyei Horvátnádaljáról (ma Körmend) 
származó argentin kutató. Több éves szívós munka eredménye 
volt ez a felfedezés. Éveken át tanulmányozta a dél-amerikai múzeumok, könyvtárak forrásmunkáit. Megtanulta a különböző indián nyelvjárásokat is, s ezután látott neki az 
alapos kutatásnak. Rokonszenves, vonzó egyéniségével baráti kapcsolatot teremtett több indián törzzsel, akiktől számos 
hasznos információt hallott arról, hogy létezett valamikor egy „nagy menedékhely”, ahová őseik a „nagy víz”, majd a 
spanyol pusztítás elől menekültek. Azt azonban nem tudták megmondani, hogy ez merre lehet.

A kutató nem csüggedt. Először 1964-ben Argentínában és Paraguayban, 1965-ben Bolíviában, 1966-ban Peruban, 1967,1968,1969,1970 és 1971-ben pedig Equadorban végzett alapos kutatásokat. Járt a Titicaca tónál, majd a Tihuánaku romvárosban. A  közelben lévő hegyekben található barlangokról azt regélik az indiánok, hogy azokon át el lehet jutni Cusco városába. Kutatott a cuscói Naptemplom föld alatti járataiban is. A Cuscóhoz közeli Sakszauáman 
sziklavárában meg is találta az egyik föld alatti barlang bejáratát, amelyről az a legenda, hogy ezen az alagúton át 
közlekedtek a papok a cuscói Naptemplom, Sakszauáman és Machu Picchu-i erődváros között. Sajnos a magyar kutató alig néhány száz métert tudott csak előrejutni, mert annak további részét omlás zárta el.

Kutatási eredményei mind jobban azt bizonyították, hogy s keresett helynek Equador és Peru határán, az őserdőben kell 
lennie.

Hosszú hónapokon keresztül tanulmányozta az ecuadori indián törzsek életét, szokásait, fennmaradt mondáit. Egyre 
többet hallott az őserdő mélyén lévő föld alatti rejtekhelyről, ahová az indiánok a természeti katasztrófák idején 
menekültek. Sokáig úgy látszott, nem sikerül megtudnia, merre is lehet ez a hely. Érthető volt a bizalmatlanság egy 
„fehér emberrel” szemben, hiszen a spanyolok kegyetlenkedései kitörölhetetlen, örök nyomokat hagytak az őslakókban. 
Móricz János elment az indiánok közé, velük élt, dolgozott, segített a mindennapi munkájukban, sőt még a törzsi versenye
ken és vetélkedőkön is részt vett. Baráti kapcsolatai végül is sikerhez vezették.

A döntő fordulat 1967 szeptemberének egyik napján következett be, amikor a jibarók törzsfőnöke, Nayambi és a varázsló
Yukma, magukhoz kérették. Elmondták, hogy meggyőzödtek baráti szándékáról és készek arra, hogy elvigyék a „szent 
helyre”.

Ötnapos kimerítő út után érkeztek el a Santiago és a Coangos folyó közötti területre. Itt Nayambi rövid időre eltávozott, 
majd a bélák nevű törzs főnökével tért vissza. Móricz János céljának ismertetése után a bélák főnöke beleegyezett, hogy
a kutató is velük tarthat. A jibaró törzsfőnöktől és a varázslótól megtudta, hogy a bélák „az istenek által kiválasztott szent 
törzs”, a spanyolok megjelenésekor vonult vissza önkéntes „száműzetésbe” a titkos menedékhelyre, magukkal hozva a 
legértékesebb ősi értékeiket. Vállalták azt, hogy a többi törzzsel nem érintkeznek, és védik a helyet. A bélákról 
tulajdonképpen csak a törzsfőnökök és a varázslók tudtak, de nem beszélhettek. Területük határait törzsön kívül ember 
nem lépheti át, mert a bélák őrei elpusztítják az illetéktelen behatolót. A titokzatos törzs, visszavonultsága ellenére is 
mindenről tud, mert a barlangrendszer folyosói nagy területet hálóznak be, s a kivezető és szellőző nyílásokon át figyelik 
a vidéket. Másrészt időnként a többi törzs vezetői és varázslói találkoznak velük, és minden eseményről beszámolnak. 
A folyósok bejáratait mérgezett nyilakkal felfegyverzett őrök fák üregeiből, sziklák hasadékaiból, szikalszirtek 
rejtekhelyeiről figyelik, mintegy ötszáz év óta változatlan éberséggel.; aki oda behatolni próbál, s a bonyolult titkos jeleket
messziről nem mutatja fel, életével fizet a merészségéért.

A mai napig sem lehet pontosan tudni, minek is köszönheti Móricz János, hogy az indiánok megmutatták neki a 
barlangrendszert.

„… Mindig végtelen hálával gondolok indián testvéreimre – írja levelében –, akik bizalmukba fogadtak, s vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra érdemtelenre pazarolják a szeretetüket. Esküvel ígértem meg, hogy életem feláldozásával is megőrzöm titkukat, s nem árulom el a kincskeresőknek az utat …”
Visszatérve az őserdőből a kutató, az indiánok engedélyével az ecuadori hivatalos szerveknek megemlítette a 
barlangrendszer létezését, de nem nagyon akartak hitelt adni beszámolójának. Csak szinte emberfeletti kitartásának 
köszönhette, hogy végül 1969-ben maga az akkori államelnök, Jose Maria Valesco Ibarra fogadta, s állandó kutatási engedélyt és segítséget biztosított számára, hogy expedíciót vezethessen a barlangok feltárására. Móricz külön szerződést
kötött az indiánok jogainak biztosítására.

A „Móricz 1969” elnevezésű ténymegállapító expedícióban részt vettek a CETURIS (Turisztikai és Idegenforgalmi Hivatal)
, a turisztikai szövetség küldöttei, filmesek, geológusok stb. Az expedíció Guayaquilból Cuencába, majd Limonba ment. 
Limonban otthagyták a személy- és teherautókat, és el Pescadoba öszvérekkel utaztak. Tres Copalest és Puntilla de 
Coangest kenún közelítették meg, de innen már csak gyalog mehettek tovább, amíg a jibarók földjét, a Guajare hegyhátat
el nem érték.

Ezután a barlangrendszer közelében tábort vertek, és elkezdődött az expedíció legizgalmasabb fejezete: a barlangba való 
leereszkedés.

Az indiánok kérésére ugyanis, biztonsági okokból, Móricz János az egyik nehezebben megközelíthető – veszély esetén könnyen lezárható – szellőző kürtőt választotta lejáratnak. Ekkor kb. 1000 méteres tengerszintfeletti magasságban voltak. Mintegy 80 métert kellett kötélen leereszkedni, ezután 
kb. 100 métert mentek egy alacsony és keskeny folyóson, ami hirtelen kiszélesedett, és egy 5 méter széles 1,7- 1,8 m 
magas kapuhoz értek., amelynek bejáratát rengeteg törmelék borította. Ezután egy hétszer forduló, 4 méter széles és a 
törmelékektől 1,4-1,6-2 méter között változó magasságú folyóson haladtak tovább. Erről több út ágazott el, amelyek kisebb-nagyobb termek nyíltak, ahol több helyen látható volt a Göncöl- szekér és a Dél keresztje csillagkép. Körülöttük medvék, bikaszerű állatok és férfialakok rajzai, és furcsa, íráshoz hasonló jelek. Nagyon érdekesnek találták, 
hogy a barlang természetes képződésű andezit falait gránittal erősítették meg. Gránitlapok fedték a folyósok és termek 
padozatát is. A kövek simára csiszolt felületei pontosan illeszkedtek egymáshoz.

Az egyik járat egy nagy 20x12 méteres terembe vezetett, amelyről Móricz János így ír:„… megilletődve mentünk a sok ezer évvel ezelőtt épített, gránittal burkolt padozatú folyóson, amely egyszercsak 
kiszélesedett és egy tágas terembe értünk. Lenyűgöző látvány volt, amint a lámpák fénye két hatalmas oszlopra s a 
közöttük lévő hét, kőből faragott székre esett; mindegyikkel szemben egy-egy folyosó sötét nyílása tátongott. Az egyik sarokban 180-190 cm-es, aranyból készített csontváz feküdt. Kissé mellette, egy menekülő nőt ábrázoló szobor csodálkoztatott meg bennünket, amely úgy nézett, mintha valami borzalmas dolog elől menekülne. Karjában gyermeket 
tartott, aki kezében a ma ismert földgömbtől alig eltérőt szorított magához.

Körülöttük több, rézből és kőből készült állat- és madárszobrocska hevert szétdobálva.
Egy másik teremben vésett követ találtunk. Levegőben álló embert ábrázolt, aki egyik kezében a Napot, a másikban a fél 
Holdat tartotta, lába alatt gömbölyű Föld, az egyenlítő, a Bak- és a Ráktérítő vonalaival. Az emberke lába pontosan az 
egyenlítőn volt.”

A tíznapos kutatás során megállapították, hogy a 20 fokos, a szellőző kürtők következtében tiszta, friss levegőjű 
barlangrendszerben régebben hosszú ideig tevékeny élet folyt.

Az expedíció tagjai számos fő- és mellékfolyosót tártak fel. Ezek szimmetrikusan, határozott rend alapján kötik össze a 
termeket és vezetnek tovább. A szintkülönbségeket gránitlépcsők hidalják át. Jó néhány teremben megmunkált 
gránittömb és –laphalmazra leltek.

Louis Ortega főmérnök megállapításai szerint a barlangrendszert kb. 8-10 ezer éve kezdték kialakítani. Sajnos, az expedíció technikai felszereltsége nem volt alkalmas arra , hogy a barlangrendszer jelentékenyebb részét feltárják, átvizsgálják. Megfelelő eszközök híján nem is mertek belebonyolódni a föld alatti járatok szövevényébe, mert 
féltek, hogy eltévednek.

Nagyon kár, hogy a bizonytalan politikai helyzet miatt Móricz János egyelőre nem kapott további támogatást., annak 
ellenére, hogy a hivatalos szakértők, s a helyszínen készült fényképek, filmek és diapozitívek bizonyítják, hogy korunk 
egyik legjelentősebb régészeti felfedezéséről van szó. A barlangrendszer-feltárást nagymértékben akadályozza, hogy nagyon nehezen lehet megközelíteni.

Móricz Jánost nem kedvetlenítette el, hogy a nagy költségekre hivatkozva nem kapott segítséget. Azóta 1970-ben és 1971- ben, legutóbb idén februárban (1972. februárról van szó) indián barátaival többször felkereste a barlangrendszert, amelynek időközben „Táltosok barlangja” nevet adta. Megállapításai szerint a föld alatti járatok összes hosszúsága több száz kilométerre tehető. Kutatásai igazolják, hogy a föld alatt több út vezet Lojai tartomány felé.
A felttárás közben rátaláltak egy olyan folyosóágra is, amelyben egymásra halmozott aranylemezek sokasága várja 
elrendezve, hogy feltárják titkukat.
„… Valóban létezik a barlangrendszerben egy központi hely, amit vélemény szerint a „könyvtár” névvel lehet illetni. Itt 
sok-sok aranylemez látható gondosan elrendezve, tele képírással, de vannak lemezek, amelyek szerintem képleteket tartalmaznak; magasabb matematikai képleteket. Rengeteg használati tárgy is található itt, csak úgy hirtelenjében 
odadobva, felborulva kétkerekű kocsik, a rómaiak által használtakhoz hasonlítanak.

Valószínűnek látszik, hogy az inkák a föld alatti hírvívő útjai is kapcsolódnak ehhez az építményrendszerhez …”
A kutató jelenleg (1972-ben) hihetetlen erőfeszítések közepette folytatja munkáját, pedig nagyon fontos volna, hogy a világ régészei és történészei mielőbb megismerjék a barlangrendszer létrehozásának okait, s feldolgozzák az ott 
található adatokat, amelyek jelentősen elősegítenék a délamerikai kontinens történetének alaposabb megismerését.

SZENT-MIKLÓSSY FERENC

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap