A tizedes

Béres Attila, szo, 02/11/2017 - 00:11

 

 

A tizedes

 

Egy újabb este ment el a pokolban, ami nem volt semmiben sem különb, mint az azt megelőzők. Egész este dörögtek a fegyverek, az ágyuk, aknavetők, a géppuskák, és adtak egymásnak szerenádot. A legtöbb fáradt katona már fel se vette ezt a hangorkánt, ülve, állva feküdve aludtak el, ki hol, ki milyen pózban. A fáradtság, kimerültség nagy úr tud lenni, és a hetek óta tartó harcok miatt az emberek érzékei is tompultak, már fel se vették a hanghatásokat. Az este után a délelőtt is úgy telt el, mint oly sok esetben. Újabb és újabb hurrá kiáltások által tarkított orosz rohamok voltak szokás szerint, vagy ami még veszélyesebb volt, beszivárgó orosz egységek támadtak szép csöndben, házról házra, szobáról szobára járva. Néha egyik emeleten már oroszok, felettük még magyarok vagy németek voltak még az urak. Délután valahogy más lett minden. Izgatott suttogások kezdődtek, amelyek a tisztektől a közlegényekig minden szinten megjelentek. Mindenféle hírek kezdtek el terjedni, amikből még vadabb teóriák születtek. Pontosat senki nem tudott, de valami volt a levegőben, érezték azt sokan. Már késő délutánra járt az idő amikor a tiszteket elhívták egy megbeszélésre, innen is lehetett sejteni, hogy valami készülhet, valami történni fog. Este 6 órakor aztán jött a várva várt hír, ami minden katonához eljutott. Kitörés – volt az a szó, ami szájról szájra terjedt szét villámsebesen a katonák között. Csak egy szó volt mindössze a hír, de mennyi minden jelentéssel bírt, mennyi kérdést vetett fel. Mikor? Merre? Hogyan? Kik? Izgatott beszélgetések kezdődtek a katonák között, de ettől nem lettek okosabbak. Nemsokára megjelent a főhadnagy úr, egy nyilas pártszolgálatossal együtt. Először a nyilas pártember kezdett el beszélni:

- Figyeljenek katonák. A főparancsnokság úgy döntött, hogy ma este a német hadsereg egységei a magyar csapatokkal együtt elhagyják Budapestet. Ez nem vereség, ez győzelem lesz. Csak 20-30 km-t kell maximum gyalogolni. Az oroszok fáradtak, nem is számítanak semmi ilyesmire, így nem lesz benne semmi nehézség. A túloldalon a dicső német hadsereg katonái várnak minket majd meleg étellel, ruhákkal. Aztán pár hét pihenés után újra a miénk lesz a főváros és az egész ország is. A csodafegyverek, amikről már biztosan halottak egyet és mást, heteken belül elkészülnek, és megfordítják a háború menetét. Nem kell csüggedniük, csak egy kis kitartás kell még, semmi más.

Szavait néma csend fogadta. A katonák többsége azért tisztában volt a realitásokkal, és csak mosolygott magában egyet ezeken a „csodálatos” híreken. A nyilas „emberke” után a főhadnagy állt az emberek elé, de előbb megvárta, amig a pártember elhagyta az udvart, ahol a század maradéka felsorakozott.

- Nos. Az imént halottak mind szépek és jók voltak, de azért legyenek tisztába a helyzettel. Este 8 órakor a Budapestet védő alakulatok kitörést kísérelnek meg nyugati irányban, a Budai hegyeken át. A parancsnokság elkészítette a részletes terveket. Amit maguknak tudni kell majd részletesen elmondják a tiszthelyettesek. Az első hullámban a 13. páncéloshadosztály és a Florian Geyer hadosztály indul, a második lépcsőben a többi német alakulat, és a harmadik, utolsó lépcsőben jövünk majd mi. Senkinek ne legyenek illúziói. A nehézfegyverek, a sebesültek itt maradnak. A sebesültek esetén csak az isten és az oroszok kegyelmébe bízhatunk. Mi pedig csak a csodában, mert ha át is sikerül törni az orosz vonalakat, át kell még jutni a hegyeken, újra áttörni az oroszok vonalát, és így elérni a saját egységeket. De mindenki tisztában van azzal is, hogy mi várna ránk, ha maradunk. Élelmiszerkészletünk szinte elfogyott, lőszer sincs már elég. Én amondó vagyok inkább essünk el fegyverrel a kezünkben a megszentelt anyaföldön, mint ülve várjuk a halált, vagy ha szerencsénk lenne, és hadifogság várna ránk, az talán jobb lenne? Szibéria egyenlő a lassú halállal, azt tudja mindenki. Az altisztek majd elmondják a részletes parancsokat. Megtiszteltetés volt önökkel szolgálni. Találkozunk a túloldalon. Sok sikert mindenkinek. Leléphetnek.

- Kovács tizedes maga maradjon még egy kicsit.

- Igenis uram. – hallatszódott a tömegből. A katonák visszamentek az épületek romjai közé a harcállásokba, csak egy vékony 30 év körüli kis szikár ember maradt csak az udvaron a főhadnaggyal.

- Kovács, ha jól tudom maga elég jól beszél németül, így van?

- Igenis főhadnagy úr, németből érettségiztem anno, meg a háború előtt egy olyan cégnél dolgoztam, ahol használni is kellett.  

- Rendben. Nem tudom, hogy ezzel magának jobb lesz e vagy sem, de a német nyelvtudása miatt elvezényelték tőlünk. Maga az első hullámban fog menni, mint tolmács és idegenvezető. Megértette?

- Igen uram.

- Mennyire ismeri a Budai-hegyeket?

- Jelentem Érden jártam középiskolába, és sokat túráztunk a környékbeli hegyekbe, így valamennyire ismerem.

- Az jó, talán segíthet magának.

- Sok szerencsét tizedes. Itt van erre a cédulára felírva minden, kit, hol keressen.

- Köszönöm uram, önnek is.

Az udvaron a két katona tisztelgés helyett kezet fogott egymással. Tudták, érezték, hogy lehet utoljára látják egymást az életben. Két évig szolgáltak együtt. Túlélték a Don-i poklot mindketten, de érezték, hogy a budapesti lesz az utolsó.

Kovács tizedes a felszerelésével együtt egy óra múlva már egy német szakasz mellett kuporgott a támadási parancsra várva. Este 8 órakor aztán elindult az utolsó felvonás, a pokol megnyitotta kapuit. A tizedes egysége a Vérmező környéki egyik utcában lapulva várt a parancsra. De nem ők kezdték a felvonást. Az Olasz-fasor irányából egyre erősödő hangok jelezték, hogy elszabadult a pokol minden teremtménye. Puskák, géppisztolyok, géppuskák, aknavetők, ágyúk egyre erősödő hangja törte meg az addigi csatazajt. Sok civil döntött úgy, hogy nem marad a városban, hanem inkább szerencsét próbál a kitörökkel együtt. Sok embernek nem volt már félteni vagy vesztenivalója, ezért emberek ezrei érezték úgy, hogy nekik is menni kell.

A német katonák elszánt és rezzenéstelen arccal vártak a parancsra a házak tövébe megbújva, ami nem is késett sokat.

- Attacke! - jött a parancs.

Az eddig a takarásban megbújó katonák, mint valami megbolydult hangyaboly kezdtek rohanni át a Vérmezőn nyugati irányba, a harcok által részben megvilágított és eléjük tornyosuló hegyek irányába. De ahogy elindultak elszabadult a legrémisztőbb pokol, amit valaha láttak. Szinte minden irányból tűz alá vették a téren átrohanó embereket, szinte el se lehetett dönteni, hogy honnan jönnek a lövések, meg ide se volt azokkal foglalkozni. A katonák egymás után buktak fel, de minden elesett helyén egy új alak tűnt fel a sötétben, minden halott helyére egy élő állt, és folytatta az előre nyomulást. Egy-egy ágyúlövedék egész sorokat vágott a tömegbe, ilyenkor vagy egy tucat embernyi üres „hely” is keletkezett. De a legtöbben az elől haladók közöl még ezek hatására se álltak meg, csak rohantak tovább. Szervezett támadásról már rég nem volt szó ekkor. Mindenki a saját életéért rohant, kisebb csapatokra bomlottak, vagy egyesével próbáltak szerencsét, de egyik esetben sem volt sokkal több esélyük. Ha egy-egy ház földszintjét el is foglalták pár percre, mit értek el vele? Az emeleten még mindig ott maradtak az oroszok és onnan lőtték a menekülök hadát, egyszóval akit csak értek. A percek örökkévalóságnak, a következő sarokig hátralévő méterek pedig kilométereknek tűntek mindenki számára, de az életükért küzdöttek, futottak, kúsztak másztak az emberek. Nem számított már, hogy ki melyik egység tagja, mi a rangja, milyen parancsa van, mindenki egyforma lett a nyugati irányba tartó tömegben. Mindössze egy dolog különböztette meg őket egymástól. Egyesek már halottan vagy haldokolva, sebesülten feküdtek a friss pár centis hóban, ez volt az egyik csoport, még a másik csoportot alkották azok, akik még nem tartoztak az elsőhöz, ők próbálkoztak a továbbjutással nyugat felé. De az idő előrehaladtával újabb kategóriák jelentek meg. Ilyen lett az, aki egyszerűen csak feladta és visszafordult vagy csak egyszerűen leült ott ahol éppen volt, ameddig eljutott, és várta a halált, de akadtak olyanok is akiknek az elméje bomlott meg az eddig átélt borzalmak hatására, és elborult elmével kezdtek bolyongani az utcákon. A német szavak között elvétve lehetett hallani magyar foszlányokat is néha az első sorokban.

- Halló van bent valaki? Magyar vagyok! Láttak erre oroszokat? Hányan? Merre mentek? – Kovács tizedes ezeket a szavakat, mondatokat használva jutott házról házra, utcáról utcára előrébb egyre fogyatkozó csapatával.

Azon a téli estén németek, magyarok ezrei indultak el nyugati irányba, megpróbálkozva a lehetetlennel. Mert amire vállalkoztak azt volt. Katonai értelemben esély se volt arra, hogy a kitörésben résztvevő egységek rendezett formában át tudják törni a többszörös szovjet arcvonalakat, amelyek halálos gyűrűt vontak köréjük. Ezt tudta minden tiszt és sejtette minden közkatona is, de a katonai fegyelem, a becsület, a hűség nem engedte a legtöbb esetben, hogy a józan észre hallgassanak. Meg ott volt a halovány remény, hogy hátha sikerül, hátha nekem sikerül gondolták sokan.

Másnap reggelre kísérteties csend ülte meg a budai várat és környékét, a budai utcákat. Halottak feküdtek mindenhol, német, magyar katonák, civilek teste szegélyezte és egyben mutatta az előző este zajlott események véres útvonalát. Hajnalra a budai hegyekbe helyeződött át a harcok túlsúlya, ha egyáltalán harcnak lehetett nevezni azt, ami akkor és ott történt. Inkább illene rá az embervadászat kifejezés. És ennek a vadászatnak az egyik prédája volt Kovács tizedes pár tucat magával, akikkel együtt elérte a hegyeket és az erdőket melyek azt a hamis illúziót adták, hogy megmenekülhetnek, hogy van esély a túlélésre. Már csak a legelszántabbak és legszerencsésebbek tudtak lépést tartani a menettel ekkor. Se vizük, se élelmük, se lőszerük nem volt már, mindössze a ruha, ami rajtuk volt, az volt a legtöbb katona felszerelése. Egy két ember cipelt magával csak valamiféle zsákot, amihez ragaszkodott, de inkább csak egy-két személyes holmi miatt, nem volt benne semmi érdemleges katonai felszerelés.

Azon a februári napon az orosz hadijelentések egy sor hasonló esetről számoltak be. Szinte mindegyik jelentés nagyon szűkszavúan csak egy felsorolás volt, egy-egy helyszín, hozzávetőleges időpont meg egy-egy számadat. És mit jelentettek mindezek? Minden helyszín, minden időpont, és minden szám halottak százait, ezreit jelentette, akik egy este leforgása alatt meneteltek a halába az életből. A magyar fővárosért vívott harc befejeződött, de hogy pontosan mennyi életbe is került, azt már ki tudja pontosan megmondani? A számok tengerébe mennyi Kovács tizedeshez hasonló sors van elrejtve. Mert mi is lett a sorsa a tizedesnek? Az, mint megannyi társának aznap a Budát övező hegyekben. Ütközetben eltűnt…

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap