Török András István: A Szabad Európa Rádióról

Szerkesztő B, v, 10/29/2017 - 00:08

 

 

 

 

 

– Gallicus Reflectorain keresztül (tanulmány)

Az egykori Szabad Európa Rádió magyar adásának első öt évéről írt könyvet dr. Simándi Irén, az Országos Széchényi Könyv­ tár tudományos kutatója, Magyar­ ország a Szabad Európa hullámhosszán 1951–1956 címmel. Az A/5-ös nagyságú, háromszázötvenkét oldalas, számos melléklettel, fényképpel, bibliográfiával és névmutatóval ellátott kötetet a Gondolat Kiadó jelentette meg 2005 őszén.
Simándi Irén részletesen, történészi gon­dossággal tárja fel a rádió megala­kulásának mozzanatait, visszanyúlva a SZEB (Szabad Európa Bizottság) 1949-es, New Yorkban történt bejegyzéséig. A rádióadó a szabad világtól elzárt, szovjet fennhatóság alá tartozó rab népek felszabadítását tűzte ki céljául. A szerkesztőségek, illetve stúdiók Nyugat-Németország amerikai övezetében, Münchenben kaptak helyet. (A Csehszlo­vá­kiába, Lengyelországba, Romániába és Bulgáriába sugárzott műsorokat is ugyan­ ebben az épületben szerkesztették.) A rá­ dió magyar osztályának első ünnepi adása 1951. október 6-án következett el, de mű­ sor­ sugárzás már 1950. nyarától folyt egy, a görög partok mentén horgonyzó hajóról. A könyv megírja azt is, mikor, hol, milyen hullámsávon, milyen teljesítménnyel működtek az adótornyok, továbbá, hogy mi­ kor, honnan zavarta a magyar politikai rend­ szer az adásokat.
Figyelmet érdemel a Szabad Európa Rá­ dió megalakulásának, illetve megindulásának nyugat-németországi sajtóvisszhangjáról szóló fejezet. Az idézett lapokból az derül ki, hogy az utca embere az amerikai tulajdonú rádióadó üzemeltetését a német szuverenitás megsértésének vette, emellett sérelmezte, hogy a SZER idegenből jött munkatársai rövid idő alatt lakáshoz jutottak, s élvezték mindazokat a kedvezmé­nyeket, amelyek a megszálló amerikaiakat is megillették. Ennél is bonyolultabb probléma volt az, hogy a SZER csehszlovák osz­tálya mélyen hallgatott a ’46 októbe­réig két és félmillió szudétanémetnek Csehszlo­vákiából való kitelepítéséről. A német köz­ vélemény emiatt meglehetős ellenszenvvel viseltetett az adó iránt. Nem tudhatta, mert nem tudatták vele, hogy az USA és a bonni kormány szerződést kötött arról, hogy a rádió nem veheti elő a nemzetiségi kérdéseket.
A szerző a Szabad Európa egyik szerkesztőjének, Mikes Imrének, rádiós nevén Gallicusnak a Reflector című rovatában köz­ vetített kommentárjaira támaszkodva mutatja be a rádió öt évének szellemi­sé­gét, a hallgatókra gyakorolt hatását, a hazai közvélemény alakításában játszott szerepét, stb. (Kivételt képeznek az ’56-os forradalom és szabadságharc napjai: ebből az időszakból a Reflector mellett még más szerkesztők kommentárjait is idézi a szer­ző.) Kérdés, helyes volt-e, hogy Simándi Irén egyetlen szerkesztőt ragad ki a rádió ismertetésére? Az egykori hallgatók szerint nem rossz e megoldás: a Reflector műsorait maga Gallicus olvasta fel, s e témák mindig időszerűek, találóak és változato­sak voltak, emiatt szinte mindenkihez
szóltak. A hallgatók többsége úgy érezte, hogy helyettük mondja el azt, amit akkori­ban álmukban sem volt tanácsos kimondani. De egyéb titka is volt a Reflectornak: a kommentárok szerkezete, a klasszikus logikára épülő gondolatmenete, mondat­ szer­kesztése, szókincse, stílusa, továbbá Gal­­licus sajátos, de nem magyartalan hang­ súlyozása igen vonzotta a hallga­tó­kat. Példák százaiból egy-kettő: “…amikor a szélrózsa minden irányából összeverőd­tünk a mikrofon előtt, (…) az első hóna­pokban (…) haza sem akartunk menni, ott veszkölődtünk éjszakákon át (…) a stúdi­ók­ban” – írta egy helyen Mikes, jól érzékeltetve egy ritka igének még ritkább képző­vel ellátott alakjával a kivételes lélektani helyzetet. Sztálin a georgiai Néró nevet kapta, Rákosi Mátyást pedig hol testes defterdárnak, hol köpcös honvezérnek, vagy – utalva Rajk Lászó kivégzésére – sanda mészárosnak nevezte. Egy-egy jól megválasztott szó vagy szókapcsolat – s a kulcsra zárt ajtók, csukott ablakok, behúzott spaletták mögé zárkózott hallgató máris benne volt a rétor keltette hangulatban. Elhangzott néhány olyan Reflector is, amelyeket Gallicus írt ugyan, de szabadsága vagy betegsége miatt másvalaki olvasott fel: de akárki volt is az a másvalaki, a megszokott hatás elmaradt.
Könyvében utal a szerző Gallicus indulatos, a szerkesztők többségétől eltérő hang­ nemére is, de azonnal hozzáteszi: “intellektusa, felkészültsége és elkötelezett igazságérzete hitelesítette munkásságát”. Ami az indulatos szót illeti, nem a legmegfelelőbb jelző. Gallicus kommentárjai­nak hangnemét inkább a szenvedélyes, eset­leg a hevületes szóval jellemezhetnénk. Egy elhivatott publicistából pedig olykor kibújnak efféle tulajdonságok, különösen akkor, amikor – Mikes szavaival – “a rém­ uralom heveny évei peregtek, s a rendőrpincék mélyén és a bírói pulpitusok előtt megfojtódott a lelkiismeretek szabadsága”.
Mikesnek természetesen előnyére vált, hogy amikor a rádióhoz került, majd’ har­mincéves gyakorlat állt mögötte. Végigkalandozta-nyomorogta Európát Brassótól Párizsig, élettapasztalatot és életbölcseletet szedve össze. Erdélyi és partiumi pá­lyája során beépítette szókincsébe az ott hallott szavakat, nyelvi fordulatokat. Mind­ ezek hozzájárultak veleszületett irodalmi érzékéhez, sajátságos nyelvezetéhez, gazdagítva a szerző által említett intellektusát és felkészültségét. (A Reflector-rovat egyéb­ ként két hónap híján huszonöt évig élt, ez alatt mintegy hatezer, általában tíz­ perces kommentár hangzott el.)
A szerző jó százötven oldalon át mutatja be, hogyan kommentálta Gallicus a magyar gazdaság és társadalom legkülönfélébb ágazatait, az erőszakolt iparosítástól a személyi kultuszon át a politika és az egyház viszonyáig. További, majdnem száz oldal szól az ’. október 23-án kitört forradalomról és szabadságharcról, a bukásról, a SZER elleni vizsgálatról és a hazai rendszer retorziójáról. Ennek a közel száz oldalnak egy része tartalmazza Gallicus mellett más szerkesztők kommentárjait is, főleg a forradalom és szabadságharc idejéből. A lapokon utalás történik a rádióban elhangzott egy-két hibás adatra, illetve téves következtetésre. Ezen nincs mit csodálkoznunk, ha figyelembe vesszük, hogy a szerkesztőség a gyorsan pergő eseményeket nem tudta követni, hiszen erre még a forradalom szabad magyar sajtója sem volt képes.
Az olvasót azonban annál inkább meglepi az a vizsgálat, amely a forradalom befejeztével a rádió ellen indult. A szerző több németországi lapból idéz, amelyek a SZER-t, illetve támogatóit teszik felelőssé a harcok kirobbanásáért és az áldozatokért, mondván, hogy a rádió a szabadságharcosokat “felheccelte”, illetve nem teljesítette a megígért fegyveres támogatást.
A mind német, mind amerikai részről megejtett vizsgálatsorozat azonban bebizonyította, hogy a rádió fegyveres segítsé­get sosem ígért. (Azt mondják a könyv­ szerető emberek, hogy az a jó könyv, amely új, a szerző által le nem írt gondolatokat indít el az olvasóban. Az idősebb hallgatókban ugyanis felmerül a kérdés: tényleg nem hangzott el túlzott biztatás, vagy könnyel­ mű ígéret a rádióban? Mert sokan úgy emlékeznek, hogy bizony el­ hangzott, bi­zony biztattak, bizony ígérgettek.)
Nézzük hát, mi is történt október vége, a forradalom látszólagos győzelme után! Nagy Imre miniszterelnök november 1-jén átvette a külügyminiszteri tárcát, majd ki­ nyilvánította Magyarország semlegessé­gét, ezután magához kérette Andropovot, a Szovjetunió nagykövetét, s közölte vele, hogy hiteles értesülései vannak újabb szovjet csapatok bevonulásáról. Követelte e csapattestek kivonását, majd – még ugyan­ ezen a napon – táviratot küldött Hammarskjöld ENSZ főtitkárnak, amelyben az ENSZ-hez fordulva kérte az ország semlegességének védelme érdekében a négy nagyhatalom segítségét, valamint azt, hogy a világszervezet éppen megnyíló XI. ülésszaka tűzze napirendre a fentebbi ügyeket. A mindig reménykedő magyarok gondolatvilágában azonban átrendeződ­tek a napi hírcsokor egyébként vegyes szálai, valahogy így: Semlegesek vagyunk, jönnek az ENSZ-csapatok, az oroszoknak menniük kell! Ne felejtsük el, hogy a győztes (vagy annak látszó) forradalom eufórikus hangulata felfokozta a bizako­dást. A nemzet hitt, hinni akart a jóban a tízévnyi embertelen diktatúra után. Köz­ben elhangzottak ilyesféle mondatok a ten­gerentúlról: A Nyugat nem hagyja magára Magyarországot, meg hogy A Nyugat nem feledkezik meg Magyarországról. Ezek így, együtt formálódtak ígéretté, illet­ve olyasféle érzéssé, hogy a világ mellettünk áll, és megvédi, ha kell, fegyverrel is a kivívott szabadságunkat. Erre a reménység kovácsolta ígéretre – vagy igézetre? – em­lékeznek az egykori októberi ifjak, a mai hajlott hátú bús magyarok.
Mikes Imre is megkapta a magáét. Menekülők sokasága, levelek tömege tette felelőssé emberéletek elvételéért. Pedig csak azt mondta a honi ifjaknak: “Ne tedd le a fegyvert! (…) De a fegyvert, amelyet meg kell tartanod, csakis a forradalom ügyében használd fel!”
Érdekes, hogy a vádlók sosem kérdez­ték, hogy vajon mit is mondhatott volna Gallicus a helyett, amit mondott? Mi mást üzenhetett volna azon a mikrofonon át, amelyet a rab népek felszabadítása céljá­ból hoztak létre? Hogy csillapodjatok, s le­gyetek rabok továbbra is?
Elolvasva az utolsó, retorzióról szóló lapokat, becsuktam a könyvet, s hagytam, hogy az olvasott sorok mozdítsák, élénkítsék a halványuló emlékeket, csalogassák elő a sokáig titkon dédelgetett érzéseket.
S azért-e, mert a könyv lényegében ’56-nál ér véget, vagy azért, mert az idén a forra­dalom 50. évfordulóját ünnepeljük, egy­ szer csak eszembe jutott egy régi hang: egy interjú, amelyet a Szabad Európa készített Gallicus-szal a 80. születésnapján, huszonhat évvel ezelőtt. Az egykori szerkesztő elmondta az interjúban, hogy egyszer az­zal vádolta meg egy szintén emigrációban élő nevezetes kortársa, hogy megtorpant 1956-nál. Ő erre így felelt: “’56-nál megtorpanni azt jelenti: a magyar jövendőben élni”.
Egy kiváló könyv által felidézett, meg­ szívlelendő mondat.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap