Történeti genetika

Erdély-szerkesztő, szo, 08/11/2018 - 00:04

 

 

 

Az eredet- és rokonságviták korszakról korszakra újrafogalmazott kérdéseire mostanában újabb irányból 
érkezhetnek tudományos válaszok. Egy, a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete által nemrég 
rendezett vitaülésen elhangzottak szerint ugyanis az évezredes csontleletekbõl nyert emberi örökítõanyag 
segítségével egy új eljárással pontosítani lehetne a magyarság eredetével kapcsolatos ismereteket.

A genetika bevonulhat a régészetbe, közelebbrõl a magyarság õstörténetének kutatásába is. Legalábbis ez 
remélhetõ egy módszertõl, amelyet Raskó István, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Szegedi Biológiai 
Központja (SZBK) genetikai intézetének igazgatója, valamint  az  intézet  fiatal kutatója, Kalmár  Tibor  dolgozott  
ki.  „Az  MTA  Régészeti Intézetében rendezett elõadáson azokról a hangsúlyozottan kezdeti eredményeinkrõl 
számoltunk be, hogyan  is sikerült egy hatékony és egyszerű módszert kifejlesztenünk 
arra, hogy 700-
1300 éves csontokból DNS-t izoláljunk, és ebbõl hogyan sokszoroztunk örökítõanyag-
szakaszokat. Ezek már alkalmasak lehetnének arra, hogy összehasonlítsuk más népek egyedeinek mai vagy 
ugyanilyen módon nyert egykori »mintáival«, és adott esetben kimutathassuk az esetleges genetikai rokonságot” 
- ismerteti az új lehetõségeket Raskó István.

A magyar õstörténet kutatói segítségére sietõ biológiai módszer voltaképpen azon, a genetikusok körében ma 
már evidenciának számító tényen alapul, hogy az öröklési, öröklõdési információkat hordozó anyag, vagyis a 
DNS nem kizárólag a sejtmagokon belül található, hanem a sejtlégzésben és az energiatermelésben kulcsszerepet
betöltõ sejtszervecskében, a mitokondriumban is. Ráadásul mindenütt a szervezeten belül, így az idõvel 
leginkább dacoló csontokban is. A kutatók azt a módszert igyekeztek kidolgozni, aminek segítségével az 
igen 
régi csontleletekbõl vett mintában is megfelelõ, egész vagy rész-DNS-t lehet találni a vizsgálatok számára.

Az ezek szerint még csak elképzelt rokonságvizsgálatok számára egyébként kifejezetten kapóra jött, hogy a 
mitokondriumból nyert örökítõanyagok néhány igen fontos tulajdonságukban alapvetõen eltérnek a sejtmagban 
található „rokonaiktól”. Például a tekintetben, hogy az itt fellelhetõ örökítõanyagban nem tűnnek fel az apai 
gének, így az csakis az anya tulajdonságait viseli, minek eredményeként kimutatható és - akár generációk hosszú 
során át is - nyomon követhetõ az anyai ágon fennálló rokonság. A leletek ilyen formában történõ 
összehasonlításával - mondják a kutatók - meg lehetne határozni például az egyazon temetõben található 
halottak közötti rokonsági viszonyokat, de akár népek, népcsoportok „családfáit” is.

„A régészet hagyományos eszköztára jócskán kibõvülhet az igazságügyi orvostanban már másfél 
évtizede használatos, de az archeológia számára csak az elmúlt években hozzáférhetõvé vált DNS-
módszerekkel”
 - állítja Mende Balázs antropológus, a Régészeti Intézet tudományos munkatársa, aki az 
ismertetett együttműködési programban is együtt fog dolgozni a magyar genetikusokkal. Az új dimenziót az 
jelenti - mondja -
, hogy „a csontvázakat eddig többnyire csak morfológiai és metrikus szempontból hasonlíthattuk össze. Az így
kapott adatokból és a sírban vagy annak környezetében talált tárgyakból, növényi és állati maradványokból 
vontuk le a magunk következtetéseit, s ezeket próbáltuk összhangba hozni az esetleges írott történeti forrásokkal.
Ha az egyes Kárpát-medencei temetõk csontanyagát genetikailag is össze lehetne hasonlítani más temetõkéivel, legyenek azok akár 
az egykori magyar szállásterületeken, akár Belsõ-
Ázsiában, akkor valószínűleg világosabban lehetne látni a Kárpát-
medence - s ezen belül a honfoglalás  idõszakának - népességtörténetét is.”

Ennek - a laboratóriumi munkák magas költségein kívül - pillanatnyilag az a legfõbb akadálya, hogy egyelõre 
sehol sem áll rendelkezésre elegendõ, a mintavétel céljára is alkalmas külhoni leletanyag. Tegyük hozzá, olyan 
nemzetközi - s fõképp kelet-
európai - adatbázis sem létezik, amely révén akár csak a mai magyar lakosság genetikai összetétele részletesen 
összehasonlítható volna legalább a környezõ népekével. Feltehetõen még a módszer is finomításra szorul.  Egy  
vizsgálati  kísérlet  nyomán székelyföldi magyarok hajszálainak DNS-
anyagát vetették össze a mai Magyarországon élõ emberekéivel, ám az eredmény - a sokféleség okán - korántsem
volt meggyõzõ. A vizsgálatból egyelõre csak annyi derült ki, hogy a magyarság örökítõanyag-
állománya - enyhén szólva - nem egységes. Ám ha még az volna is, akkor sem lehetne tudni, miben tér el, 
mondjuk, a tõlünk délre vagy északra élõ szlávokétól.

Az elgondolás újszerűségét mutatja, hogy egyelõre a nemzetközi szakirodalomban sem igen akad publikáció, 
amely „nagy mintákon” genetikai szempontok alapján végzett összehasonlítást közölne. Érdekes esetek azért 
már születtek. Az antropológusok számára az elmúlt években sok fejtörést okozott az észak-
amerikai Washington államban talált, 9300 éves, úgynevezett kennewicki ember, mivel annak antropológiai 
karaktere - legalábbis maradványainak vizsgálata szerint - egyértelműen europid jellegűnek bizonyult, jóllehet 
az eddigi ismeretek szerint akkor még nem juthattak európai néptörzsek az Atlanti-
óceánon túlra. Az amerikai földrész õslakóiról egyébként éppen hogy azt tartják, valamennyien a mongolid 
nagyrasszhoz tartoznak, s felmenõik - az általánosan elfogadott feltételezés szerint - Kelet-
Szibériából kiindulva hódították meg az Újvilágot. Tovább színesítette a képet és növelte a bizonytalanságot, 
hogy újabban egyes amerikai indiánok mitokondriális DNS-
ében olyan szekvenciaelem (marker) jelenlétét mutatták ki, amely egyetlen mongolid népnél sincs meg, mi több,
jelenleg csak Európában és a Közel-
Keleten fordul elõ. A rejtély megfejtésére egyelõre jobb magyarázat nem született, mint az, hogy az Újvilágot 
meghódító népek közé keveredve (esetleg fogolyként) az europid nagyrasszhoz tartozó, a Földközi-
tenger mellékérõl származó emberek is átkerülhettek Amerikába. Így talán közülük származott a kennewicki 
ember, és az õ genetikai nyomaikat találták meg egyes mai indiánoknál - írja Venetianer Pál genetikus egy, a 
Természet Világa című szakfolyóiratban megjelent tanulmányában.

A régészek egyelõre minden tudományág művelõitõl elvárható szakmai óvatossággal tekintenek a genetikai 
archeológiára. S nem csupán azért, mert a módszer megfelelõ körültekintés híján a saját hitelét is rontó 
eredményekre vezethet. Hiába felelt meg például minden szükséges biológiai szakismérvnek egy, az emberré 
válás idõpontját firtató, közelmúltbeli DNS-vizsgálat, az eredmény sokkolta a tudósokat. Eszerint ugyanis az emberiség nem lehetne idõsebb néhány 
százezer évesnél. Igaz, késõbb kiderült, hogy a módszert mechanikusan alkalmazók nem vették figyelembe 
például azt a lehetõséget, hogy a génszakaszok idõrõl idõre át is alakulhatnak, mutálódhatnak. A voltaképpeni 
ódzkodás oka sokkal inkább az, hogy a csontokból nem minden esetben lehet megfelelõen, biztosan értékelhetõ
mintát venni. „A DNS-
vizsgálati eljárások esetében alapvetõ, hogy a megfelelõ kérdésfeltevés megválaszolására a megfelelõ 
technológiát alkalmazzuk. Ez esetben alapfeltétel lenne, hogy a csontminta lehetõleg mentes legyen más DNS-
behatásoktól, hiszen sokszor már az is hamis következtetésekre vezethet, ha a régész vagy a hagyományos 
feldolgozást végzõ antropológus véletlenül maga fertõzte meg a mintát a saját DNS-
ével. Ehhez ugyanis olykor az is elegendõ, ha mondjuk szabad kézzel megfogja azt” - vázolja Mende Balázs, hogy 
ez az új segédtudomány miféle biztonsági elõírásokkal gazdagíthatja a hagyományos régészeti anyagkezelés 
szabályrendszerét. De a csontlelet közvetlen környezete - például a talaj magas csersavtartalma és egyes 
baktériumok jelenléte - is olyan mértékű kárt okozhat az archaikus örökítõanyagban, hogy az alkalmatlanná 
válhat bizonyos vizsgálatok elvégzésére. Nem beszélve persze a csont szerves összetevõinek természetes 
pusztulásáról, bomlásáról, amely ugyancsak befolyásolhatja a DNS „megszólaltathatóságát”.

Egyébiránt a szegedi genetikusok korántsem az elsõk, akik - a régészekkel a kezdetektõl együttműködõ 
antropológusokon kívül - a hazai régészet szolgálatába állítják a biológia eszköztárát. Az 1975-
ben Paleoszerológia címmel szakkönyvet publikáló orvosprofesszor, Lengyel Imre például olyan módszert 
dolgozott ki, amellyel azonosítható volt - az ásatag csontokban megmaradt vérszérum biokémiai tulajdonságai 
alapján - az egykor élt emberek vércsoportja. Az így megismert vércsoportok elõfordulásának százalékos 
megoszlását megismerve a professzor - kellõ számú lelet birtokában - képes volt meghatározni akár még a fel- 
és lemenõ rokoni ágakat is. „A dologban az a sajnálatos vagy inkább tragikus, hogy Lengyel Imre a kilencvenes 
évek elején autóbalesetben elhunyt, s ebbéli tudását a sírba vitte. Az általa kifejlesztett módszer 
kulcsmomentumait ugyanis úgy publikálta, hogy a hátrahagyott dokumentumokból eleddig senki sem tudott 
rájönni az általa kitalált paleoszerológia lényegére” - avat be egy csak szűk szakmai berkekben ismert rejtélybe 
Mende Balázs.

E módszer esetleges rekonstrukciója - vagy újra feltalálása - azért is elõnyös lehetne, mert a Szegeden kifejlesztett
Raskó-Kalmár-féle DNS-
teszt - összhangban a Régészeti Intézet törekvéseivel - egyelõre csak egyes temetõk fõ genetikus markereinek az 
összehasonlíthatóságát adná a kezünkbe, de nem alkalmazható például a 10. századi temetõk esetén arra, hogy 
megállapítsák az ott nyugvók esetleges rokonsági viszonyait. Nagy jelentõséggel bírna tehát egy olyan módszer, 
amelynek a segítségével meg lehetne határozni a temetõ egyes sírjaiban fekvõk egymáshoz való rokonsági 
viszonyait, mert így a több évszázadon át - tehát, mondjuk, az avar korszakban, a honfoglalás korában és az 
Árpádok évszázadai alatt - használt temetõk leleteit, az emberi maradványokat és a sírmellékleteket 
generációkra, idõrendi csoportokra lehetne osztani. Mende szerint a jelenleg a kriminalisztikában - például az 
apaság megállapításában - használatos DNS-
vizsgálati módszer az archeológiában nem használható megfelelõ hatásfokkal, mégpedig a történeti korú, 
fosszilis csontok alacsony DNS-tartalma miatt. Az említett, elveszett Lengyel-féle szérummarker-
analízissel azonban számos esetben sikerült komplett családfákat felállítani.

E vizsgálategyüttes segíthetne eldönteni például azt is, mennyi is az igazságtartalma az Ausztráliában élõ 
magyar szerológus-gyógyszerész, Nagy Ákos sokakat meghökkentõ, szenzációs eredethipotézisének (errõl a szerzõ A kor halad, a 
vér marad című, nemrég megjelent könyvében olvashatni). Nagy szerint ugyanis 
az Árpád-
kori csontmaradványok „vérképe” erõsen hasonlít a korábban a Kárpát-
medencében élt népekére, és így valamifajta folyamatosság tételezhetõ fel e tájék mindenkori lakói 
között. Így a magyarok - véli Nagy - akár korábban is hazát foglalhattak. Ha ez igaznak bizonyulna, 
mindenképp át kellene csoportosítani a magyar rokonságot.

VAJNA TAMÁS

 „Marker-világtérképen” olvasható szöveg:
Az emberi vér ellenanyag-
tulajdonságokkal rendelkező fehérjéinek (immunglobulinoknak) szerkezetét meghatározó gamma-markerek 
(Gm-haplotípusok) megoszlása.

A marker-világtérkép Hideo Matsumoto osakai professzor adatai és részpublikációi alapján készült: a gömbgrafikon 
színei önkényesek. A fehér színnel ábrázolt fb1b3 dominanciájú alcsoport Európa őslakosságára, a sárga és 
piros színnel ábrázolt ab3st és afb1b3dominanciájú alcsoport Ázsia őslakosságára, a  barna színnel ábrázolt 
ab1b3 dominanciájú alcsoport Afrika őslakosságára, a kék színnel jelölt ab3s dominanciájú alcsoport pedig 
Amerika „őslakosságára” jellemző. Európában csak a Kárpát-medencében (endemikus magyar és székely-
magyar csoportoknál) jelenik meg a Belső-Ázsiára jellemző Gm-marker. (A kárpát-medencei felmérés 12000 minta alapján készült.)

 

Forrás: A HVG,  2000. nov. 4. 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap