A történetkutató sorsa Magyarországon

Bakay Kornél, sze, 07/18/2012 - 00:07

 

 

 

A második bécsi döntés előestéjén születtem, amikor a Felvidék déli fele és a Kárpátalja visszatérte feletti öröm és boldogság mámorában élt a magyarság. Minden jel arra mutatott, hogy az ekkor világra jött nemzedék tagjai egy újjászülető Magyarország boldog polgárai lesznek. Óvodába már nem járhattam, mert 1944-ben el kellett menekülnünk Bácskából s a szép mesék helyett a Vörös Hadsereg barbárságain ámuldoztunk. S Kiskőrös vidékén, az út szélén álldogálva riadt szemmel vizsgáltuk a német és magyar hadifoglyok végtelennek tűnő, hömpölygő menetoszlopait, keresve édesapánkat, nagybátyánkat a lerongyolódott, borostás arcú, elcsigázott férfiak között. Az újkori magyar történelem tragédiája vett körül eszmélésem kezdete óta.

Otthontalanul, ép család nélkül, ide-oda hányódás közepette, tíz éves gyermekként érlelődött bennem egyre határozottabb formában az elszánás, hogy megtudhassam: miért alakult így a sorsunk? Miért nem szabad nekünk, magyar gyerekeknek kimondanunk, hogy Nagy-Magyarország, miért jelentek meg marcona ávósok az udvarunkban, amikor játszás közben kitűztük a koronás magyar címert a félszer ajtajára s durva káromkodások közepette miért tépték azt le?

A szüleim, rokonaim, tanítóim, tanáraim egyre csak arra intettek, mostantól nem szabad elmondani senkinek azt, amit a felnőttek otthon suttogva beszélnek, mostantól szeretni kell a durva, műveletlen és barbár embereket, akik magukat proletároknak és kommunistáknak nevezik, mostantól el kell rejteni a régi könyveket, kivált a régi történelem-könyveket.

Ötödik osztályos koromtól szerettem a történelmi könyveket, különösen az ősi múlttal foglalkozó munkákat. Nagynénjeim házának padlásán, elfalazott rejtekhelyen, bukkantunk rá Acsády Ignác, A magyar birodalom története c. két kötetes könyvre, vitéz Somogyváry Gyula, Virágzik a mandula, Ne sárgulj fűzfa, És Mihály harcolt... csodálatos regényeire és Hóman Bálint könyveire. (Mindegyik kötet ma is megvan!)

Az iskolák államosítása után ( 1948) egy csapásra megváltoztak a tankönyvek, szinte nyomát sem találtuk a titkos olvasmányaink, adatainak és szellemiségének. Osztályharc, kizsákmányolás, elnyomás, szolgasors, proletárdiktatúra, szocializmus, kommunizmus kifejezések töltötték meg a tankönyveinket. Ám az akkori tanuló ifjúság döntő részét mindez túlságosan mégsem befolyásolta.

Az 1956-os forradalom után, éppen Nagy Imréék kivégzése napján (1958. június 16.) kaptuk kézhez az érettségi bizonyítványunkat. A budapesti tudományegyetemre kerülve éreztem először, a hogy az ifjúság megváltozott. Akkor már álmunkban is daráltuk a történelmi és dialektikus materializmusnak nevezett tanokat, hiszen tanáraink zöme ezt nemcsak megkívánta, de -láthatóan - vakon hitt is benne. A hajdani Pázmány Péter Tudományegyetem hírneves professzorai vagy nyugatra menekültek vagy el kellett hagyniuk az egyetemet. Lederer Emma, Elekes Lajos, Pach Zsigmond Pál, Székely György, a kommunista történettudomány élharcosainak, Révai Józsefnek, Rudas Lászlónak, Fogarasi Bélának, Molnár Eriknek, Andics Erzsébetnek, Mód Aladárnak, Friss Istvánnak, Nemes Dezsőnek hű követői voltak.

Nekünk, régész-hallgatóknak szerencsénk volt, mert bár itt is voltak karrieristák, Banner János, Oroszlán Zoltán, László Gyula a régi, igazi értékrendet képviselte. De a hivatalos tanításokkal ők sem helyezkedhettek szembe. A hagyományos, tárgycentrikus régészet, a hatalom szempontjából, nem jelentett veszélyt, ám a magyar őstörténet és általában a magyar történelem szigorú felügyelet alá került.

1963 után érezhetővé vált, hogy a magyar közvéleményben, a magyar köztudatban a történelem- szemléletet illetően (is) gyökeres változások indultak meg. Az egyetemekről kikerültek nagyobb részét mélyen áthatotta a marxizmus s a régiek is, ha érvényesülni akartak, kénytelenek voltak alkalmazkodni.

Az 1830-ban létrehozott Magyar Tudós Társaság, élén az "elölülő urakkal": Teleki József gróffal és Széchenyi István gróffal a kezdeti 24 külső és 42 rendes tag létszámról jelentősen megnőtt. A három (nyelv- és széptudományi, filozófiai- történeti- társadalmi, matematikai-társadalomtudományi osztály), illetve hat osztálya előbb hét (1949), majd tíz osztályra növekedett. A kezdeti 24 külső, 156 levelező és 60 rendes tag helyett,1945 után 43 külső és 158 rendes tag képviselte az akadémiát.

A tudományos életben az 1945/46. évi akadémiai tisztogatásokat (146 főt kizártak) követte az általános káder-csere. A kizárásokhoz meg kellett változtatni az akadémia alapszabályát, mivel abban ilyen eljárás nem szerepelt. Szomorú tény, hogy Hóman Bálint kizárását tudóstársai (Domanovszky Sándor, Ortutay Gyula, Váczy Péter, Moór Gyula és Kolosváry Bálint kérték (!) 1945. május 30-án. A Magyar Tudományos Akadémia 1945 után teljesen elvesztette függetlenségét és a kommunista párt közvetlen irányítása alá került. Méltatlan és szerény képességű emberek lehettek akadémikusok.

Az Aczél-korszak (lényegében 1989-ig tartott) évtizedei szinte teljesen átformálták a magyar köztudatot. Az iskoláinkban nagyobb részt marxista szellemiségű pedagógusok tanítottak és tanítanak, az írott és elektronikus médiumok minden nemzeti jellegű megnyilvánulást támadnak, általánossá vált a magyar történelem átértékelése s még általánosabbá vált a XIX. század vége óta egyre agresszívabb liberális szemlélet.

Napjainkra általánosnak mondható az un. átlagember teljes közönye a múlt iránt, kivált a nemzeti tudományok, a történelem és az irodalom területén. A szakma tevékenysége többnyire lélektelen, adatgyűjtésben merül ki, a futtatott szakemberek gyakorlatilag elfogadott panelekkel dolgoznak, lényegében egymás között leveleznek és tetszelegnek. A szobatudósokká törpült történeti antikváriusok (Hóman Bálint kifejezései) hovatovább csak egymás meggyőzésével bíbelődnek s a másként gondolkodó, más eredményekre jutó társaik megbélyegzését tekintik elsőrendű feladatuknak.

A MTA a hatvanas évek derekától kiemelt pártellenőrzés alatt állt, különösen megbízható marxista főtisztviselőkkel az élén. A MTA elnökeinek névsora (1830-tól napjainkig) önmagában jelzi a változásokat: gr. Teleki József, gr. Dessewffy Emil, báró Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, báró Eötvös Lóránd, Berzeviczy Albert, József főherceg, Kornis Gyula, Kodály Zoltán (19461949), Rusznyák István, Erdey-Grúz Tibor, Szentágothai János, Berend T. Iván, Kosáry Domokos, Glatz Ferenc és Vizy E. Szilveszter.

Berend T. Iván (1930), Köpeczi Béla (1921), Kosáry Domokos (1913), Glatz Ferenc (1941) személyére elég hivatkoznunk. Mindegyikük dogmatikus szemléletű, jobbára marxista szellemiségű ember, akik jelenleg is igen komoly befolyással rendelkeznek. Sajátságos, hogy az egyik legfőbb céltáblájuk a nemzeti tudományok, kivált a történelem igazi nemzeti képviselői. Különösen vad dühvel támadják azokat, akik a hivatalosan elfogadott, egyedül üdvözítő őstörténeti dogmát: a finnugor származás és rokonság-elméletet nem fogadják el, illetve azt bírálják.

Kosáry Domokos (Kosáryné Réz Eleonóra/Lola gyermeke), jóllehet 1956-os szereplése miatt börtönbüntetést is kapott, Szekfű Gyula tanítványa volt s így 1949-ig a budapesti egyetemen tanszékvezető lehetett. Szekfű Gyulát keményen megbírálta Németh László, nemzetietlen és baloldali felfogása miatt, ami be is igazolódott, hiszen 1945. októberében moszkvai nagykövetnek nevezték ki a kommunisták. Kosáry Domokos 1968 után egyre aktívabban kapcsolódott be a tudományos életbe. Dühvel hadakozik a magyar múlt - úgymond - megszépítése ellen. Ellenforradalmi nacionalizmusnak nevezi a nemzet szeretetét, irracionális, soviniszta és tudománytalan eljárásnak tartja, ha bárki büszkeséggel hivatkozik a fényes magyar múltra. A Rákosi-korban ő is önkritikát gyakorolt (Századok 1953, 652-655.), mondván "sokmindent szeretnénk, ha másként írtunk volna'; "mindannyian nagy utat tettünk meg, ma már a magyar marxista történetírás komoly eredményeket produkált, megszilárdult". Más országokról és népekről készséggel ír elismerően, megdicséri például a franciákat, hogy a francia nemzet már a XIII. században kialakult, sőt ekkor már élt a communis patria, a közös haza fogalma is, a magyaroknak azonban sem nemzettudata, sem haza-fogalma, sem múlt-ismerete nem volt.

Megbélyegezte Thaly Kálmánt, őt kritikátlan, színvonaltalan és hamis szemléletű embernek nevezve, elsősorban azért, amit Thaly így fogalmazott meg: "A história a mi erős várunk, az oltalmazza a jogaink gyökerét, amelyet ha valaha idegen erkölcsöket fölveve, lerontani, megtagadni nem átallunk, többé a négy folyam völgyében nemzetül és magyarokul -e zagyva népek között - meg nem maradhatunk!"

Megbélyegezte Hóman Bálintot, aki - úgymond - összekapcsolta a politikát a történetírással s mivel (a politikusi karriert választotta a historikusi helyett, súlyosan kompromittálta magát és jogosan (?!) került 1946-ban a népbíróság elé. (Magyar Tudomány 1982, 724-725, 731.) De vidáman megbélyegezte a legnagyobb magyar történészünk egyikét, Mályusz Elemért és a legnevesebb régészünket, László Gyulát is. Mályuszt a köznemesi nacionalista hagyományok folytatójaként veszélyes embernek nevezte, aki az "új, magasabb igényekkel fellépő marxista irányzat kiépítésében" nem vett részt. László Gyulát pedig romantikus fantazmagóriákat kiagyaló művésznek titulálta. Természetesen, minden indoklás nélkül, ő is elveti a hún-magyar rokonságnak még a gondolatát is, hiszen a magyaroknak hún hagyománya semmiképpen sem lehetett, a kései krónikások ezt csakis a németektől hallották, hallhatták.

A jelenkori magyar történetkutatók sorsának és arcélének talán egyik leginkább jellemző, abszurd vonása az, hogy mindazokat a nézeteket, amelyeket a korábban magukat marxistának vallók (Róna-Tas András, Vásáry István, Kristó Gyula, Glatz Ferenc, Engel Pál, etc.) ma is hirdetnek, egytől-egyig ''

Hóman Bálinttól (s az ő elődjétől: Pauler Gyulától) vették át. Így a magyar honfoglalást menekülésnek nevező teóriát, a nagyerejű besenyő támadás elméletét, a fejveszetten sodródó, űzött-vert magyarok hazakeresének ötletét, a székelyek török nyelvűségét (vö. legújabban Hóman Bálint, A történelem útja. Budapest, Osiris. 2002, 118-130). Tehát a ma mérvadók még ebben sem eredetiek, csak epigonok. Hóman Bálintnak (1885-1951) azonban számos más, időtállónak bizonyult, nagyszerű eredménye van, arról nem is szólva, hogy primitív, eszelős kommunista "népbírák" igaztalan, aljas vádak alapján ítélték életfogytiglani börtönre, s a váci börtönben az ávósok halálra kínozták. 2001. októberében, a váci rabtemetőben feltárták földi maradványait, amelyet a tassi Darányi-sírboltban helyeztek végső nyugalomra. A temetéskor beszédet mondott a MTA elnöke, Glatz Ferenc is, aki egy-két évtizeddel ezelőtt a marxizmus eszmerendszerét még egyetemesnek és átütő erejűnek nevezte, amely eszmerendszer hegemóniája a történettudományban egyértelműen érvényesül s "a tudomány egésze marxista szellemben, marxista alapokon fejlődik". Sőt! "Történettudományunk egésze, sőt, nyugodtan mondhatjuk: a tudományt művelő szakember gárdánk egésze ezen elméleti alapbázison gondolkodik, ír és oktat!" A marxizmus pozíciói szilárdak - jelentette ki Glatz Ferenc s máig hatóan, igazat mondott. Az a jövendölése is helyesnek bizonyult, hogy az internacionalista; marxista nézetektől áthatott folyóirat és könyv-szerkesztők ettől az ideológiától eltérő vonatkozásokat nem hagynának meg a történelmi tanulmányokban. (Magyar Tudomány 1983, 519-528.) 2001. novemberében Glatz akadémiai elnök úr Hóman Bálint tassi temetését követően a Füst Milán Szellemi Páholy által rendezett Ki a zsidó Magyarországon? c. téma keretében volt szerencsés megemlíteni, hogy a háborús bűnök alól nincs felmentés, így Hóman Bálinttal kapcsolatban is hasztalan minden olyan törekvés, amely a felmentésére irányul.

Hóman Bálintot, sok társával egyetemben, így a hírneves Orsós Ferenc és Bakay Lajos orvosprofesszorokkal együtt, máig sem rehabilitálták.

Ilyen körülmények között dolgozik ma egy nemzeti elkötelezettségű magyar történetkutató.

Mindazok, akik nem tudtak vagy nem akartak besorolni valamelyik hivatalos intézmény vagy csoport tagjai közé, mint például Pap Gábor, Molnár V. József vagy jómagam, azoknak számolniuk kellett és kell a kirekesztéssel, a kigúnyolással, a megbélyegzéssel, a szakmai életből való kitiltással, a nemes értelemben vett karrier végeszakadásával.

Különös fintora a sorsnak, hogy a szomorú jelenről a dicső múlt felé fordított tekintet vádját először ugyancsak Hóman Bálint hangoztatta s az ő korholó szavait fújták fel az 1945 utáni történészek, s kezdték a magyar őstörténetet is nemzeti pótszernek nevezgetni (Vásárt' István). Nem vitás, jogos volt és maradt az aggodalom, a féltés, a felkészületlen, a hozzá nem értő önjelölt laikus kutatók káros tevékenysége miatt. Erről 1930-ban így írt Hóman Bálint: "A laikus nem a tudományos módszer eszközeit használja és nem a tudományos igazságkeresés szempontjait tartja szeme előtt. Ítéletében a tudománytól távol álló szempontok, politikai pártállás, felekezetiség, kozmopolitizmus, internacionalizmus, rosszul értelmezett hazafiság, hírlapi olvasmányok és más egyéb tényezők befolyásolják s mindezeken felül a már említett a priori ítéletek..." (Hóman id. mű 350.oldal)

A szakembereknek ez az aggodalma azonban nem keverendő össze a kihirdetett dogmák ellen tudományos módszerekkel fellépő, komoly tudású kutatók megalázó kirekesztésével és agyonhallgatásával. Amióta magam is felléptem a történettudomány jónéhány dogmája, közmegegyezéssel elfogadott közhelye és tudatos ferdítése ellen, engem nemes egyszerűséggel "vad forradalmárnak" neveznek még azok is, akiket ifjú koromban barátaimnak véltem és szívvel-lélekkel támogattam akár kutatóintézetbe kerülésükben, akár az egyetemi régész-képzésükben. S miért? Azért, mert nyítan vállaltam és vállalom a fajtám szeretetét. Azért, mert nem lelem örömömet olyan un. adatok gyűjtögetésében, amelyek ránk nézve rágalmazóan negatívak vagy alap nélkül sértőek. Felháborodással tölt el és megvetést vált ki belőlem, ha olyasmit kell olvasnom nagy példányszámú magyar nyelvű könyvekben, hogy ősatyáinknak a IX-X. században végrehajtott rendkívüli hadi tettei az írni-olvasni nem tudó, dologtalan, a kétkezi munkát különösen megvető, barbár gyilkosok vidám rablóbandáinak kalandozásai voltak csupán, akikhez a világon semmi, de semmi nem köt bennünket, mint az, hogy történetesen azok is magyarul beszéltek. (Engel Pál, Beilleszkedés Európába. Bp. 1990, 12, 109.) Alaptalan hamis állítás, hogy eleink nem ismerték az írást, alaptalan és hazug állítás, hogy dologtalanok voltak, alaptalanok, hogy ősatyáink Európa kóbor gyilkosai lettek volna.

Számos dolgot nem ismerünk a múltból, mert a rendelkezésre álló források gyérek és gyakran nem egyértelműek, ezért szükségszerűen feltevésekkel és hipotézisekkel kell dolgoznunk, amelyeket azonban időről-időre át kell értékelnünk, mert új adatok váltak ismertté, mert új összefüggések tárultak fel. Ha egy tudományos hipotézist támadhatatlan tabuvá nyilvánítanak, mint például a magyarság finnugor eredetének teóriáját, az egyértelműen azt jelenti, hogy az adott témát kirekesztettük a tudományos vizsgálatok köréből! Ha egy új hipotézist nem szakkritikával illetnek, hanem személyeskedő, otromba vagdalkozásokkal bunkóznak le, szinte bizonyosak lehetünk abban, hogy az új feltevés megalapozott.

A histórikusnak is lehet, sőt talán kell is legyen morális alapeszméje, ha úgy tetszik ars poetica-ja. Tudnia kell, mi a célja, mit szeretne élete szorgos munkájával elérni? Részadatok felhalmozását, az írott források szavainak aprólékos elemzését, a földben rejlő sírok, épületek, műhelyek feltárását, eszközök, fegyverek, érmék hasonmásainak felsorakoztatását, méret szerinti rendezését avagy a részadatok alapján fel akarja támasztani a letűnt múltat? Ezt csakis beleéléssel, intuícióval tehetjük meg, tudnunk kell átélni a régenvolt világot, tudnunk kell életre kelteni a részadatok morzsáit. S mindezt át kell tudnunk adni a nemzet minden érdeklődő tagjának.

Klebelsberg Kúnó 1923-ban mondott szavait magam évtizedek óta útmutatóként kezelem: "A történész nemzetének nevelője, moralistája, így közvetlenül kell a néphez szólnia. Minden történelmi munka végcélja a nemzetek, a kimagasló egyéniségek és események olyan világos és művészi előadása, hogy azt minden műveltebb ember ne csak megértse, hanem érdeklődéssel és élvezettel fogadja be a lelkébe."

 

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap