A törvény

Bihary József, p, 09/01/2017 - 00:14

   Nem gondolom, hogy a MIL tematikájában ne lenne helye a sci-fi nagy magyar művelőiről, való megemlékezésnek: Bessenyei György, Jókai Mór, Naszády József, Karinthy Frigyes, Kulin György, Kuczka Péter, Nemere István stb., többen lehetnek száznál is, nem beszélve a névtelen ezrekről, akik novellákat, elbeszéléseket tesznek közzé az interneten, vagy küldik munkáikat a nyomdákba, ebben a témakörben.

   Az alábbi írás Zsoldos Péterre emlékezik, aki húsz éve nincs közöttünk, és csak azok számára lesz a cikk teljesen érthető, akik ismerik, olvasták írásait, első sorban az „avanai” trilógiát. Bízom abban azonban, hogy másoknak is élményt jelnthet írásom.

*

   Denjar egy kissé megviselten ébredt. Minden tagja fájt. Valójában azt sem fogta fel éledező értelmével, hol is van. A jobbján halk szuszogást hallott. Ritkás fény szűrődött be a keskeny, üveg nélküli ablakokon Nanur éjszakájából, ami a forró nappalok ellenére kellemesen hűvös volt.

   Érezte, nehezen lélegzik. A könnyű hálóköntös alatt a nyakához nyúlt, ahol az amulett-lánca alatt vastag forradás éktelenkedett. Megtapogatta, de semmi fájdalmat sem érzett. Annyira felemelte a fejét, hogy a sűrű hullámokban a vállára omló, vörös haját kisimíthassa a nyakából, meg akart győződni, a nyaka szakállmentes, oldalsó és hátsó részén, a tarkója alatt, is folytatódik-e a forradás.

   Ehhez némiképpen oldalra kellett fordítania a fejét. Az ujjai semmiféle forradás nyomát nem érezték, de zöld csillogású szeme, ahogy megszokta a szoba félhomályát - ugyanis a folyosókon és a palota udvarán, mécsesek, fáklyák égtek -, mintha Enitet látta volna meg maga mellett, csecsemő pózban aludni.

   Nem akart hinni a szemének. Utolsó emléke ugyanis az volt, hogy Szumurri lándzsája nyomán ömlik a vér a torkából, ő szorítja kétségbe esetten az ujjaival a sebet, amiket Enit minden áron le akar tépni a nyakáról, és kétségbe esetten zokog. Aztán elsötétült minden, mintha erőszakkal lefogták volna, és mintha a Gyógyítás Házából valakik eltávolították volna mellőle Enitet.

   Hideg sejtésként csapott az agyába, hogy meghalt, és most Lalla kimondhatatlan nevű istene országában álmodja tovább nyomorúságosra fordult gámai életét. Így is végtelen hálát érzett, hogy újra láthatja Enitet, jóllehet csupán álmában.

   Ki tudja, meddig lebegett volna még az álomtól a valóságba, az égből a Gámára vezető út fölött, ha mellette az álomasszony halk nyöszörgés közepette felé nem fordult volna, és fordultában gyönyörű, fehér karja - mintegy véletlenül - a nyaka köré nem fonódik. Mindketten felébredtek.

   Enit ajkát halk sikoly hagyta el, ugyanis azt álmodta: Denjarral együtt van azon a kettős ágyon, amit az Isteni Úr, a gyűlölt Gregor, engedett át nekik, szerelme palotába érkezése után. Milyen álnok volt, amikor megígérte, Denjarnak nem lesz bántódása.

   De ennek már több mint másfél évnegyede is megvan. Most pedig itt van élő, eleven emberként a szerelme, mintha az elmúlt napok nem is léteztek volna. Hát tényleg él? Tényleg itt van, kalapálta a szíve, és a szíve alatt hordott élet is mintha megmozdult volna.

   A vitéz tengerészkapitány harmadszor öntözte könnyeivel Gáma földjét, amikor asszonya, kecses kezével, a szépen domborodó hasára húzta szerelme, gyermeke apja, hatalmas tenyerét. Boldogan ölelkezetek össze. Ekkor már Enit is utat engedett forró patakként ömlő könnyeinek. Még mindig nem tudott egyikük sem megszólalni. Féltek, mégis csak álom ez, és elillan.

 

*

 

   Ruganyos léptekkel mentem lefelé a lépcsőkön, ahol a dárdás őrök ugyanolyan, üveges, semmibe tekintő szemmel, rezzenéstelen arccal álltak őrhelyeiken, mint amikor a hangtalan hívás a palota lapos tetejére invitált. Lám, - gondoltam - még mindig ott ül a Tenger Fiain az Értelem Szövetsége Küldöttjének titokzatos, bénító hatalma.     

   Micsoda kár, nem kérdeztem meg a rendkívüli értelmi kapacitású Felderítő nevét! Hogyan fogom így hívni, ha esetleg tényleg közéjük akarok tartozni valaha? Kimondhatatlan büszkeség dagasztotta keblemet: méltónak találtak, hogy egy személyben felvegyenek a Szövetségbe. Íme megugrottam a szimbolikus, értelmi lécet!

   Lelkesedésemben észre sem vettem, nem csikorognak az ízületeim, mintha csak megfiatalodtam volna, és az értelmem is olyan tiszta, mint még soha sem volt talán. A nekem a tetőn olyan hosszúnak tűnt éjszaka semmit sem botorkált Habuma, a napisten szekere elé. Alig egy pillanat telhetett csak el, amíg az Idegennel gondolatátvitellel, igen, csak is az lehetett, „beszélgettünk”. Nekem hosszú valóság volt, alattvalóimnak pedig időkiesés.

   Most, hogy ismét rovom - végre földi betűkkel, a saját nyelvemen -, nektek Földi Testvéreim, okulás végett, és holmi bizonyítékként is, az agyagtáblákba a sorokat, nincs már kétségem üzenetem értelme felől: mondhatok nektek valamit a Törvényről. Nem hiányzik már, sem régi mesterem, Lubaltu - ez az a név, ami annyira tetszik majd egy Pehnemer nevű, késő évszázadok múlva élő régész-professzornak -, ettől megborzongtam, íme, néha a jövőbe is belelátok, sem Talil történelem-írói tapasztalata.

   Minden világos, egyetlen dolog kivételével. Milyen feltételekkel, meghagyásokkal lépjek be - még mindig nem akarom, nem bírom elhinni -, az Értelem Szövetségének időtlenségébe. Mit vigyek magammal, mit hagyjak a Tau-Cety második bolygóján, a Gámán?!

 

   Ennek eldöntéséhez fel kellett újra idéznem a Felderítővel folytatott eszmecserém szédítő lehetőségeket ígérő, fontosabb pontjait

    - megszűnik az idő, elhasznált testemet újra cserélhetem,

    - elhárulnak a megismerés elől a földi és gámai korlátok,

    - tetszőleges alakban jelenhetek meg,

    - megszűrhetem érzelmeimet és tapasztalataimat, amiket magammal vihetek új létformámba,

    - olyan új technológiákat ismerhetek meg, amelyek szinte istenné, a Galaktika urává is tesznek,

    - nem hagyhatok a Gámán nyomokat

    - számomra ismeretlen módon veszik fel velem a kapcsolatot, ha eljön az ideje

    - a Felderítő nem ismeri az erkölcs fogalmát, időtlenségükben nincs a sorsnak sem értelme

    - az érzelmek, - általában véve,- fájnak az Értelem Szövetsége fiainak

 

   Szédültem a beláthatatlan lehetőségektől, pedig akkor már az ágyamban vártam, rám virradjon Nanur forró napja. Azt eldöntöttem, ezek a tapasztalatok is agyagtáblákra kerülnek, külön épített, titkos könyvtárba, amiről kizárólag Talil tud majd, és a titkát a halálával elviszi majd a sírjába.

   A Tanácsnak azt mondom majd, a síromat építem, de a szarkofág egyáltalán nem sürgős. Írhatnék akár papírra is. Mibe sem kerülne cellulózt meríteni a Fekete Hegyek előtt elterülő dombok erdeinek fapépjéből. Tudok annyit a földi papírgyártásról, hogy ezt megtehetném. Tintafesték is akadna a színes bogyójú cserjék valamelyikéről. Erua papnői csodás szépítkezési festékeket használnak.

   De nem tehetem, mert ezzel felkelteném főembereim és a Tanács gyanúját. És főleg, olyan nyomot hagynék, amivel talán az Értelem Szövetsége sem értene egyet. Abban sem vagyok biztos, tartósabbak-e a papírtekercsek és könyvek, a kiégetett agyagtábláknál. Mert ezután kiégettetem őket a kohók hulladék hőjével.

   Megtehetném például, hogy dinasztiát alapítok. Akár a vörös hajúak, akár az alattvalóim kromoszómáihoz igazítva génjeimet. Ezt sem teszem. Közben megnyugtatóan csapott belém a felismerés: nem gyűlölöm és irigylem többé Denjart, és Enit iránt is csupán holmi sajnálattal vegyes apai érzést táplálok. Mindenképpen jóvá kell tennem Szumurri elkeseredett, miattam történt, esztelen lépését. A Felderítő egyetértésével és segítségével új életre keltem Denjart, egyszerű replikációval. Igen, de ennek bizonyos előfeltételei vannak.

 

   Szokatlan időben, a nap első kettős órájának az elején, tehát korán, a földi időszámítás szerint, 6 óra előtt kicsivel, megráztam a kis aranycsengőt.

   Most is, mint mindig, azonnal és nesztelenül lépett be, mélyen meghajolva Vanivam, Upatu neveltje.

   - Parancsolj velem, Isteni Úr! Mit hozhatok reggelire?

   - Kevés halat és köleskását hozass, te pedig magad menj Gamatuért a Gyógyítás Házába. Azonnal jöjjön ide!

   - Igenis, Isteni Úr. – azzal az első belsőszolga kihátrált a nehéz drapériák nyílásán keresztül.

   Mire megreggeliztem, megérkezett Gamatu is. Ahogy ez ilyenkor szokás, Vanivam korsókban bort és vizet hozott, két kupa kíséretében.

   - Mit kívánsz tőlem, Isteni Uram ilyen szokatlan időben?– kérdezte egy kissé tiszteletlenül az orvos-pap. A kérdés bántó hangsúlyát elengedtem a fülem mellett, mert szerettem Gamatut, és láttam hajlott alakjából, nem sokszor kel már fel neki a harmadik évnegyedi évfordulón a Tau-Cety.

   Intettem Vanivamnak, elmehet. Nagyon bizalmasan, a tudása határain akartam Gamatuval beszélni Denjar maradványairól. Ezt azonban úgy kellett tennem, az orvos-pap semmit se sejtsen a Tenger Fiai istenei előtt oly gyalázatos tervemről.

   Ebben segített, hogy Gamatu, akár csak a többi isten papjai, maga sem hitt már olyan bigott módon rossz és jó isteneinkben. Hiszen évtizedek óta, titokban boncolt. Sőt! Az utóbbi időben már bizonyos preparátumokat, tartósításokat is készített az olyannyira híres borunk párlatát használva fel.

   - Ugye felboncoltad az átkozott vörös hajút?- színleltem gyűlöletemet, és magam öntöttem kevés bort az orvos kupájába. Ettől az öreg, valójában nálam lényegesen fiatalabb, Gamatu nagyon meghatódott, és készségesen válaszolt.

   - Engedelmeddel, Isteni Uram emlékeztetlek, mennyire izgatta minden tudós szolgádat a palotában az a kérdés, miben tér el a vörös hajúak testfelépítése, szervrendszere, agya a Tenger Fiaiétól. Ezért hát a legnagyobb titokban - talán még ki sem hűlt -, felboncoltam Denjart. Gondosan külön válogattam azokat a szerveit, amelyek, hitünk szerint, a jó és rossz istenek befolyása, hatalma alatt állnak… és itt bonyolult vallási fejtegetésekbe kezdett, nem hazudtolva meg áldott tanítóját, Dimmu főpapot.

   Tapintatosan az engem érdeklő részletek felé tereltem az öreg figyelmét.

   - Milyen főbb különbözőséget találtál?- nem igazán ez izgatott, de nem árulhattam el magam.

   - Úgy vélem, nagyobb termete arányain túlmenően, lényegesen nagyobb az agya és barázdáltabb, mint a te alattvalóidé, Isteni Uram. Különösen igaz ez a homloklebenyére.

   Ettől a szótól hírtelen a Földön éreztem magam. Lám csak! Nem hiába hoztam egyfajta egyetemet a Gyógyítás Házában létre. Vajon ezt is tudja, és olyannyira csekélységnek véli az Értelem Szövetségének felderítője?! Minden esetre én, igenis, kifejezetten büszke voltam.

   - És mondd csak, Gamatu, milyen állapotban vannak az átkozott maradványai?

   - Egyik sem indult még bomlásnak.

   - Köszönöm, Gamatu. Az intézkedésemig nem temethetitek el egyetlen, szerinted tudományos szempontból érdektelen testrészét sem! – azzal felálltam, jelezve, vége a beszélgetésnek. Az öreg nehézkesen feltápászkodott, és a szokott formaságok között távozott isteni ura színe elől. Látszott rajta, még sok mondanivalója lenne. Később bántam, hogy nem hallgattam meg. De annyira biztos voltam a tervemben.

   Becsengettem, és Talilért küldtem Vanivamot, meghagyva neki, ma elmarad a tanács ülése, illetve semmiképpen sem tudunk mi ketten részt venni rajta.

   Talil kis késedelme miatt szabadkozott. Én azonban kegyesen elhárítottam bocsánatkérését, és helyet mutattam neki magam mellett, miközben azon rágódtam, hogyan tudom majd megindokolni kérésemet, ami ellent mondott Avana történetírási szabályinak.

   - Emlékszel, Talil Hinhis első, Szalita második, Mutabit harmadik és végül az egyik írnokod, Egil negyedik jelére? Tudod, a szokatlan jelenségekkel kapcsolatban.

   - Emlékszem, Isteni Uram. Egil még meg is örökítette a könyvtár porában talált, szokatlan alakú és formájú lábnyomokat. - megdöbbentem.

   - Megörökítette? Hogyan?!

   - Nemcsak hogy agyagtáblába karcolta alakjukat, hanem a falazó habarcshoz hasonló, híg, majd viszonylag gyorsan megkeményedő masszával ki is öntötte azokat.

   - Honnan vette a habarcsot?

   - Neheztelsz, Isteni Uram. Hallom a hangodból. Öless meg, ha úgy tetszik! Én engedélyeztem neki. Az üveghuták valamelyikétől kaptuk az anyagot, fehér por formájában. Az üvegfúvók újabban előszeretettel használják ezt a port, formáik készítéséhez.

   Feltámadt bennem az egykori geológus. Persze, kalciumszulfát, a tengervízből történő sókiválás mellékterméke, de az alumíniumásványok kísérője is, amiknek itt bővében vagyunk. Ez az ásvány természetesen kristályvizet tartalmaz, és csak kiégetve lesz, víz hozzáadásával kitűnő, gyorsan szilárduló kötőanyag, ami olyan csodálatos hűséggel kitölti a formákat. Mindent megértettem. Nem mutattam bosszúságomat tovább, hátha jók lesznek ezek a lábnyomok még valamire.

-    Rendben. – mondtam elmélázva. – Kéretem az összes, említett jel történetének leirását tartalmazó agyagtáblát és a lábnyomok öntvényeit is! Ismét egyfajta büszkeség vett erőt rajtam. Íme! A civilizáció fejlődésének apró lépései. Kedves Felderítő vagy Megfigyelő! Tényleg olyan semmiség, amit a Gámán létrehoztam? – gondoltam, ma már másod ízben. Azzal nem számoltam, a Felderítő esetleg most is minden gondolatomat „hallja”.

   - Miért kellenek neked azok, Isteni Uram?

   - Meg fogom őket semmisíteni. Nem akarom, hogy a szomszéd népek és a mi alattvalóink rettegjenek a megmagyarázhatatlan emlékezetkiesésektől, a tenger felett sebes nesztelenséggel repülő, fényes golyóktól, értelmetlen vérvételtől. Még meggondolom. Lehet, elzárom azokat majdani titkos könyvtáramba, amit ketten fogunk megépíteni, Talil.

   - Tégy belátásod szerint, Isteni Uram! Nincs okom kétségbe vonni jó szándékodat. Ezek a jelek tényleg megzavarhatják népünk fejét. Hiszen a papok sem, és még te sem találtál rájuk elfogadható magyarázatot.

  - Köszönöm, Talil. – örültem, hogy ilyen könnyen ment a dolog.

 

*

 

   Lagin, Bitámia Avana Tanácsa által felhatalmazott, teljhatalmú kormányzója rendszeres jelentéseket küldött a mindenkori hajóskapitányokkal városállama gazdaságának állapotáról, a raktárkészletek alakulásáról, a hajóhadról, a kereskedelem eredményeiről, a nyájak sokaságáról, a kertek termékeiről, a népesség fejlődéséről, az iparosok tevékenységéről, a város terjeszkedéséről. A királyi család hogylétéről.

   Egy téma tilos volt: én az Isteni Úr, Avana királya hallani sem akartam eleinte, a kisebbik palota lakóinak életéről. Mégis tudomásomra jutott, ilyen-olyan forrásokból, Enit minden Avanából magával vitt szolgájától megszabadult. 

  Azok nem beszélték a nyelvét. Bitámiaiakat fogadott fel helyettük. Jóllehet a helytartótól, azaz Avanától kapta, kegyelemkenyerét, mégis minimálisra korlátozta Laginnal a személyes találkozások számát. Mindenkit gyűlölt, aki avanai volt. Gyűlölte ő akkor a Tenger Fiai minden polgárát. Mindenkit gyilkosnak tartott.

   Nem sokat javult a helyzet akkor sem, amikor oly csodálatos módon előkerült halottnak hitt szerelme, Denjar. Féltek mind a ketten. Hiszen megmagyarázhatatlan volt gyermeke apjának feltűnése. Denjar éppen olyan daliás volt, mint korábban. Csak a nyakán lévő forradás és Enit elbeszélése emlékeztette az avanai szörnyűségekre.

   A férfi egész nap rajzolgatott csodaszép Lalla-i tájakat, emlékezetből idős édesapját, a kitűnő kereskedőt. Ki- kisétált a tenger partjára, és ilyenkor rettenetes honvágy emésztette. Ez ellen - noha beszéltek róla -, Enit kedveskedése, figyelmessége, szerelme, fia remek fejlődése az anyja szíve alatt sem védte meg. Unatkozott, de végtelenül.  Tevékenységhez, kihívásokhoz, kalandhoz, hasznos elfoglaltsághoz szokott lénye tennivaló után kiáltott.

   Egy napon Enit mégsem tudta semmilyen ürüggyel sem elhárítani Lagin személyes látogatását. A helytartó személyes és titkos üzenetet hozott az égből jött Isteni Úrtól.

   Az asszony egyre izgatottabban olvasta Gregor ismerős, szálkás írását, ami legnagyobb meglepetésére a vörös hajúak nyelvén fogalmazódott, tökéletes fordulatokkal. Többször abba hagyta az olvasást, és értetlenül maga elé meredt. Mi történt az Isteni Úrral?! Mégsem szószegő? A türelmesen várakozó helytartóhoz fordult, aki a formaság kedvéért az előbb Úrnőnek szólította.

   - Mondd meg isteni uradnak, egyelőre nincs válasz! Meg kell beszélnem a dolgot Denjarral. Menj békével!

   A gyerek apja most sem volt otthon. A tengerpart egy szikláján ülve pompás hajókat rajzolt egy fatáblára kifeszített, vékony birkabőrre. Enit hangjára lett figyelmes, aki utána jött, tudta, hol keresse.

   - Figyelmesen olvasd el ezt a levelet, én uram! Nem tudom, örüljünk, vagy meneküljünk. Csapdát érzek az írás mögött. A levél valójában neked szól - és azzal átnyújtotta a férfinak a tekercset.

   Amaz felugrott és fennhangon olvasni kezdett:

 

   „Én az égből jött, isteni úr úgy határoztam, hogy Bitámiában hajóépítő műhelyet alapítok, olyan szerkezetű hajók készítésére, amelyek mind kivitelükben, mind felszereltségükben, nagyságukban pontos másai a Lalla Fiai hajóinak vagy jobbak is azoknál. A műhely vezetésére, felügyelőként az Edjar-i  Jarimon fia Denjart parancsolom.

   Helytartóm köteles minden anyagot, dolgos kezet a műhely vezetőjének rendelkezésére adni. Köteles továbbá a műhely eredményeiről minden évnegyed utolsó napján írásban számadást tenni. Szükség esetén Avana legjobb mesteremberei is helyt állnak tudásukkal.

   Ezen írás hiteles másolata Lagin nevű helytartóm birtokában van. Az ilyen módon parancs az ő számára is.

 

Segítsen benneteket Lalla kimondhatatlan nevű istene!”

 

(A tekercs alján isteni pecsétem díszelgett)

 

   Denjar negyedszer öntözte Lad földjét sűrű könnyeivel. Térdre esett és hálát rebegett egyetlen, komor és névtelen istenüknek. Fejében álmok, merész tervek kergetőztek. Neki fel sem tűnt, hogy az isteni úr a népe nyelvén szólt hozzá a birka bőréről, de az igen, hogy az isteni úr pontosan tudta az apja nevét, holott az soha nem hangzott el. 

  Döntött: megszervezi a műhelyet, olyat, amilyet még Lalla partjai sem láttak Olyat, amelynek sólyáiról tengerjáró hajók csúsznak majd büszkén a habokba, hogy elérjék Lallát, akár Esra, a viharisten évnegyedében is.

   Fia megláthatja apja országát. Enit nagynak és hatalmasnak látta szeretett urát. Olyannak, amilyennek szerelmük hajnalán.  Szinte megsemmisülten állt mellette. Már-már megbocsátott a szíve Gregornak is. Ekkor azonban erős görcsök rohanták meg. A fájdalomtól az asszony felsikoltott. A férfi az ölébe kapta, rohant vele hazafelé. Út közben Erua papnői után kiáltott. A Gámán az asszonyok két évnegyedre szültek.

 

*

 

   Vanivam jelntetette az egyik nap második kettős órájában, Enninu, a kovácsok boszorkányosan ügyes kezű felügyelője kíván elém járulni valami halaszthatatlan ügyben.

   - Engedd a színem elé! – parancsoltam.

- Értettem, Isteni Uram – hajolt meg Vanivam tanult szertartásosságával, és betessékelte a kovácsot, aki hasra vetette magát előttem.

   - Engedd meg, Isteni Uram, hogy felkeljek, jelenteni valóm van számodra.

   - Kelj hát fel, felügyelő, és szólj! - A trónszéken ültem, amit ugyan egyre inkább mellőztem az utóbbi időben, mert Mazura, az egykori főpapra és sok hazugságomra emlékeztetett, amikkel a Tenger Fiait ámította az „égből jött Isteni Úr”, gondoltam némi, önmagam felé irányuló malíciával.

   Most azonban fel kellett állnom, mert nem láttam messziről, mit szorongat a kezében olyan féltő szeretettel a kovácsok felügyelője. Közelebb léptem hát, hogy jobban lássak. Közben eszembe villant, öregszel Gregor. Enninu kezében az a bizonyos bronz csavaranya csillogott, kiglancolva, de egy menetes, pontosan beleillő csappal egyetemben. Ezen őszintén elámultam. A kovácsok felügyelője észre vette nem rejtegetett csodálkozásomat, ugyanis be kellett magamnak vallani, nem számítottam ilyen gyors sikerre.

   - Isteni Uram! – kezdte a kovács az elbeszélését - Bizonyosan emlékszel a korábban talált bronz csavaranyára, amit Naknutól örököltem megoldandó problémaként.

   - Emlékszem. Ez tehát nem ugyanaz a csavar?

   - Nem, Isteni Uram. Ez már másolat, a sisak csavarjainak mintájára..

   - Hogyan sikerült lemásolnotok? – kérdezetem, miközben leültem, és Enninunak is intettem, tegye ugyanazt. Megráztam a kis aranycsengőt, mire Vanivam, anélkül, hogy külön utasítottam volna, a boros és vizes korsókkal, poharakkal jött be, nesztelen léptekkel. Hiába, már a gondolataimban is olvasott ez a pótolhatatlan szolga.

   - Az úgy volt, hogy szétszedtük a sisak csavarjait. Észre vettük, vaslyukasztóval szabályos, megfelelő, kerek lyukakat tudunk ütni, igaz, sok fáradozás után, az anya másolatába. Az így keletkezett lyukba belecsavartuk a csavart. Ehhez egy fészket készítettünk bronzban az anya másolata számára úgy, hogy a tégla alakú anya pontosan illeszkedjen, és alatta még hengeres mélyedés maradjon, amibe már csak a csavar vastagsága férjen el. Képzeld, Isteni Úr, az anya anyagából az óvatos becsavarás közben, finom bronzpor hullt ki!

  Később a kísérlet megismétlésekor észre vettük, könnyebben megy a csavar becsavarása, ha a műveletet vízben végezzük. Minket is meglepett, hogy a csavar kicsavarása után az anya pontos másolatát kaptuk meg. Fontos különbség volt, hogy a mi bronzunk lényegesen lágyabb volt, mint a vörös hajúaké, mert kevesebb ónt tettünk a rézhez.

   A mellettem ámuldozó Vanivamak intettem, aki nagy csodálkozásában elfelejtett kiosonni, töltsön bort a kovácsok felügyelőjének. Ismét kifejezhetetlen, boldog öröm járta át a lelkemet. Íme a földi ókorból, ahol már ismerték az egyszerű gépeket, értelemszerűen tehát a csavart is, és nagyszerűen alkalmazták azokat harci gépeikben, a Tenger Fiai néhány évnegyed alatt legalább két évezredet léptek előre a technika fejlődésében. Tették mindezt az én hatásomra.

   - Igen, de a csavart magát hogy sikerült lemásolni?

   - Ez, Isteni Uram már egy kissé hosszabb és bonyolultabb történet. Az egyik beosztott kovácssegédem észre vette, hogy bizonyos vasak fehér izzásban véletlenül hideg vízbe estek, és ott is maradtak. Legközelebb, amikor előkerültek, már nem voltak hidegen kovácsolhatóak, sőt karcolták a lágyabb üvegeket is. Mi több: vésni lehetett velük a lágyabb vasakat is.

   Az egyik hajóács kisebb és nagyobb csigák, kötelek felhasználásával olyan szerkezetet készített, amit lábbal hajtott, és a mi vésőnk segítségével, igaz, csak a kezében tartva azt, a veszettül forgó farúdba a vas csavaréhoz hasonló mintázatot vésett.   

   Innen még sok vesződséggel tűzdelt út vezetett a megfelelő mintázatú bronzpálca elkészítéséig. A fő nehézséget a fába vésett vájat lekicsinyítése okozta. Ebben is az ácsok segítettek ötletes szerkezetükkel. Az egyik, csigával forgatott rúd végére hengeresre koptatott, a közepén átlyukasztott kőkorongot ékeltek fel. Ha ezt a korongot sebes forgásba hozták, és hozzáérintették a hidegen kalapálhatatlan vasat, akkor a vas tüzes szikrákat szórt, és kifényesedett, éle lett.

   A másik nehézség az volt, hogy a farúd mintázata, a mélyedések és a kiemelkedések nem szabályosan követték egymást. Ezt finomítottuk úgy, hogy a vésőt egy kis asztalkára rögzítettük szegek és leszorító falap segítségével. A vésendő rúd beékeletlen, szabad végét megtámasztottuk, hogy ne kalimpáljon, de forogni tudjon. A lábbal hajtott szerkezetre egy másikat szereltünk úgy, hogy két csiga közé vékony kötélkarikát feszítettünk ki, amit ráerősítettünk a vésőt tartó falapok élére.

   Az egyik csigára hajtókar került, amivel igyekeztünk egyenletesen forgatni a csigát, amely mozgás elcsúsztatta a mintázandó farúd hosszában a vésőtartót. Így kaptuk meg azt a viszonylag egyenletes mintázatú farúdat, ami aztán a bronzvéső szerkezetünk egyik fő alkatrésze lett.

   Addig csiszoltuk a vésőt, amíg az a bronz rúdon olyan karcolatot hagyott maga után, ami illett e Te csavaranyádba, Isteni Úr – fejezte be hosszú technikai beszámolóját a kovács.

    Láttam, Vanivam az egészből egy árva szót sem ért. Én pedig belül ujjongtam: tessék, Felderítő Uram! Itt van a gámai esztergapad őse, amit ugyan egyszerre három ember hajt meg, pontatlan, nehézkes, a vas megmunkálására még alkalmatlan. Nincs már azonban messze az idő - majd odaátról meglátom -, amikor a Gámán beüt a technika forradalma, az iparosodás. Felfedezték, ha nem is jutott el a tudatukig, az acélt és annak edzését. Felfedezték a menetvágás alapjait. Csak egy lépésre van a menetfúró elkészítése. Hamarosan megtanulják az acélok azonosítását szikráik alapján, jön a gőzgép stb.

   Vanivamot küldettem a kincstárnokért, Pehnemer utódjáért, és a kovácsot a bronz csavar-pár súlyát sokszorosan meghaladó aranykarikákkal ajándékoztattam meg.

 

*

 

   Avana tanácsa rosszallását és egyet nem értését fejezte ki, amikor úgy egy évforduló múlva döntöttem, meglátogatom Enitéket Bitámiában. Gihatri volt a hajóm kapitánya, ami gazdagon meg volt rakva ajándékokkal, jó indulatom jeléül. Kíváncsi voltam a hajóépítésre, de leginkább Enitre és a fiára. Vajon hogyan fogad? Elhatároztam, egyedül fogok vele beszélgetni.

   A gyerek és Enit egészségi állapotának felmérésére magammal vittem Gidalt Gamatu tanítványát és Utu-amit, a papnőt, aki valaha sokat vigasztalt testével Nanur komor éjszakáin.

   Gurru a tengeristen kegyes volt hozzánk, kedvező szelet küldött, hamarosan kikötöttünk Bitámia öblében. Eleget tettem - isteni és imperátori mivoltom ellenére -, a gámai protokollnak. Lagin kíséretében előbb a királyi családot látogattam meg. A látogatás természetesen elő volt készítve, a nekem kijáró hódolattal fogadtak. Ahogy ez ilyenkor szokásos, újra megerősítettük szövetségünket. Az írnokok szaporán járatták vesszőiket az agyagtáblákon, amikre végezetül rányomtam isteni pecsétemet. Már alig vártam, mikor lesz vége a roppant unalmas aktusnak.

 

   Eniték is tudtak látogatásom céljáról. Előbb a hajóműhelybe vitettem magam. Denjar elébem futott, leborult, és meg akarta csókolni a lábamat. Ezt nem engedtem. A saját nyelvén szóltam hozzá:

   - Kelj fel, Denjar, lássuk a hajókat! - A felügyelő tovább hálálkodva felemelkedett, és intett a szolgáinak. A magas palánk hatalmas ajtói megnyíltak. Úgy éreztem, egy földi, XVIII. sz.-i dokkba lépek.

   Denjar hangja rántott vissza a régmúlt képeslapjának nézegetéséből.

   - Isteni Uram, hogy tanultad meg ilyen kifogástalanul a nyelvünket ilyen hamar? Talil, a nyelvtudós semmit sem tud hozzád képest.

   - Ne hízelegj, Denjar! Nem érdemlem. Mindig is tudtam a nyelveteket. – hazudtam folyékonyan. Már lelkiismeret furdalásom sem volt, pedig korábban erősen utáltam magamat az ilyen színjátékaimért.

   Egyetlen mentségem akadt: az igazat nem mondhatom meg, pedig azt a felügyelő meg sem értené, nincsenek is a nyelvében megfelelő szavak az igazság kifejtéséhez. Megint ott tátongott köztünk az a legalább ezer évet kitevő szakadék A hatalmasan feltornyosuló hajóra figyeltem. Amikor roncsaiban láttam nem képzeltem ilyen impozánsnak. Ezért meg is kérdeztem:

   - Akkora ez a hajó, mint amivel hajótörést szenvedtél rád találásunk előtt?

   - Nem, Isteni Uram. Ez nagyobb és erősebb is annál. Új rendszert eszeltem ki, a három árbocon a vitorlák kifeszítésére, és szélre állítására. Kisebb a hajó merülése, de jobban megfekszi a vizet, a kormányszerkezete megbízhatóbb. Mellvédjei vannak, amelyek mögül biztonságosan lehet az ellenségre a különböző fegyverekkel támadni.

   - Akkor ez nem kereskedelmi, hanem inkább hadi hajó.

   - Jól látod, Isteni Uram. Nincs annyi luxus, mint a kereskedelmi hajókon volt. Áttételes csörlővel könnyítettem meg a horgony leeresztését és felhúzását. A hajó orrán, kitűnő kovácsaid jóvoltából, hatalmas szigonynak kialakított vasrúd és taraj mered előre, amivel az ellenséges hajók játszva meglékelhetők lesznek. Azért ilyen vakító, Isteni Uram, mert ezüsttel van bevonva. És tudod, Uram, az egyik kovácsod figyelmeztetett arra, hogy az asszonyok vas varrótűje, úszva vagy könnyű tengelyen lebegve mindig egy meghatározott irányba mutat. Csillagász papjaiddal tanulmányozzuk a dolgot, hátha jó lesz ez a hajózásban. Főleg, amikor nem láthatjuk a napot.

   Íme. A fejlődést nem lehet megállítani. Bolyongjon is az akármilyen útvesztőkben, zsákutcákban, az emberi értelem mégis utat talál magának. Még pár gámai évtized, és elkészül az iránytű.

   - Szélcsend esetére vagy gyors manőverezésre természetesen megmaradt a kétsoros evezőállás. Mindegyik evezőt hat-hat ember húzza majd. Az evezőpadok olyan kialakításúak, hogy az evezősök teljes testi erejüket bele tudják adni a húzásba. Az evezők gyorsan behúzhatók, nyílásaik biztonságosan lezárhatók. Nagy titkot árulok el neked, Uram. Több célra használjuk a bitument. A faanyag tartósítására és hajítógépekbe, amilyeneket önfejű harcosaid Lailnál láttak, gyújtóbombaként.

   Elismeréssel bólintottam, de a Felderítőtől tudtam, mindez nem lesz majd elegendő Lalla Fiai ellen.

 

   Kíséretmmel együtt, amelyben persze a büszke és hálás Denjar is benne volt, Bitámia hátsó, a király által már nem lakott, annak idején Enitnek ajándékozott palotája felé tartottunk. Semmiféle izgalmat sem éreztem, csak afféle kíváncsiságot, mint amikor az ember egy rég nem látott hozzátartozójával újra szemtől szemben áll.

    Enit ragyogó szépségében fogadott bennünket. Szebb volt, mint valaha. Magas, nyúlánk lányalakja, előnyére, megasszonyosodott, megtelt, de bámulatosan karcsú maradt, ahogy puha léptekkel jött lefelé a lépcsőn a vendégek elé, a róla gazdag redőkben leomló, sokat sejtető, de semmit sem mutató, zöld ruhájában, ami az ókori görög szépségek ruhaviseletére emlékeztetett.

   Nyakában rubintköves diadém harmonizált hasonló színű hajával. Elismertem, úrnői jelenség, de a szívem nem vert hevesebben, csak szótlanul gyönyörködtem.

   Az asszony felvetett fejjel, minden látható megalázkodás nélkül tűrte isteni ura fürkésző tekintetét. Egyenesen felém tartott és a korábban olyan jól ismert búgó hang megszólalt:

   - Légy üdvözölve házamban, Isteni Úr! Mindnyájan a szolgáid vagyunk. Rendelkezz velünk!

   Milyen benyomást tettek rád Denjár felügyelő hajói?- Milyen kimérten hivatalos és közömbös - állapítottam meg.  

    Közben azon járt az eszem, ezek, azon a vezérhajón, akár kereket is oldhatnak a déli partról. Nem reménytelen számukra Lalla elérése sem. Aztán elhessentettem az előre tolakodó gondolatot. Legyen az már „Isteni Utódom” gondja. Én most ide búcsúzni jöttem. De ennek nem adtam hangot. Enit mintha csak megérezte volna egykori apja és szerelme utolsó gondolatát, tovább beszélt az őt bámuló küldöttség előtt.

   - Sokat kell még a Tenger Fiainak tanulni, hogy hajóik tökéletesebbek legyenek, mint apám hajói voltak! - Mindenki rám nézett, rosszallták a száműzött asszony viselkedését. Csendes határozottsággal megszólaltam:

   - Urad munkájának eredményei, mestereinek igyekezte megelégedéssel töltött el engem, Avana isteni uralkodóját. Utolsó megjegyzéseddel, noha egyedül én vagyok jogosult megítélni a hajók minőségét, alapjában véve egyet értek.   

   Most az asszony arcán jelent meg a meglepődés árnyéka. Szerette volna azt hinni, Talil diktálta Gregornak a levelet, amit Denjarnak és a helytartónak írt. Micsoda ostobaság? Az írnok diktál a királynak?! Mégsem merte megkérdezni, honnan tud ilyen kifogástalanul az isteni úr Lalla Fiai nyelvén.

   Intettem, egyedül akarok beszélni a vörös hajúakkal. Ez csak taktikai lépés volt, mert Enittel volt beszédem. Még hátra szóltam a papnőnek:

   - Kedves Utu- ami! Későbbi hívásomra állj készenlétben! – Láttam, az „Úrnő” meglepődött a papnő ilyetén megszólításán. De engedelmes főhajtással invitált kettőnket, engem és Denjárt a régi palota, nem túl fényűzően berendezett tanácstermébe. Elsőnek ültem le a kényelmes karosszékbe, a pár csak azután foglalt helyet, ahogy ez az én jelenlétemben, engedélyemre, szokásos és ildomos volt, mert a tiszteletlenség könnyen a fejébe kerülhetett valakinek.

    - Megkaptok-e mindent rendben a helytartómtól, ahogy neki parancsoltam? Van-e valami egyébre is szükségetek? Van-e valami különös óhajotok? – A szolgák közben jó avanai bort és vizet hoztak be. Fel is töltötték poharainkat. 

   Enit intett, hagyjanak bennünket magunkra. Először Denjar szólt felemelkedve székéből. Mutattam, nyugodtan maradjon továbbra is ülve. Ez olyan tisztesség volt, ami csak a tanácstagok privilégiuma volt, ha urukhoz szóltak.

   Erre Enit is emlékezett az elmúlt tanácsülésekről, amiken részt vett. Látszott rajta a nagy meghatottság és hála a minden leereszkedő magatartástól mentes bánásmód miatt. Nyomát sem láthatta rajtam, sem a megbántottságnak, sem a haragnak, sem a régi szerelemnek. Én, a kegyúr egyenlő partnerként kezeltem őket. Tudtam, soha többé nem látom már a csodálatosan összeillő párt.

   - Isteni Úr! A hajóműhelyben - ahogy láttad is - minden a legnagyobb rendben megy. Egy évnegyed harmada alatt, függetlenül attól, melyik jó vagy gonosz ladi isten évnegyedében járunk, mintegy 2-3 hajót tudunk elkészíteni. Ha ennél többre van szükség, akkor bővítenem kell a műhelyet. Ehhez kell aztán szabni minden ellátmányt és a dolgos kezek számát is! – Egy hírtelen mozdulattal elővettem az avanai kovácsok csavar-remekét, mintha csak mellékesen jutott volna eszembe. Pedig tudatosan készültem a mutatványra. Úgy látszik - Földi Testvéreim - a teatralitás múlhatatlanul a véremben van.

   Örömömre, Denjar ámult és bámult. Eszemben sem volt elárulni, ez csak egy próbadarab. Szó sem lehet sorozatgyártásról. Ettől a szótól megint a Földön érzetem magam, és abban sem voltam biztos, helyes lallai szót használtam–e mondókám kifejtésére.

   A két vörös hajú látszatra mindent megértett. Megerősítettem, megbeszélem az avanai tanáccsal a hajókészítés további ütemezését. Megkértem Denjart, hívja be Erua papnőjét, ő maga pedig maradjon kint. Az asszonyokkal kívánok beszélni.

   A papnő nagy tiszteletet és kíváncsiságot mutató, fiatalos tűzben égő szemei megjelentek az ajtó függönyei között. Apró léptekkel közeledett, meghajolt. Leültettem magunk közé, és megkérdeztem.

   - Mit sugallnak Erua templomának jósnői az ifjabb Denjar életéről?. – Előtte megbeszéltük, mit mondjon. Íme egy újabb aljasság tőlem! De én láttam a jövőbe, nem a papnők.

   - Isteni Uram, engedd meg, hogy az Úrnőhöz szóljak! – igenlően bólintottam - A fiad nagy harcos lesz, és kiváló hajós, aki túl fog tenni az apján. Kései utódaiból neves tudósok sarjadnak majd. Nem lesz textilkereskedő, mint az apja és a nagyapja is volt. - Az „Úrnő” egészen felélénkült, és visszakérdezett, mintha ott sem lennék.

   - Visszajutunk Lallába, Utu-ama.?

   - Visszajuttok, de a nagy háború ide hozza majd vissza a fiadat és az unokádat.

   - Megtennéd, Úrnő, hogy beszólítanád a dajkát, hozná be a fiadat magával? Látni szeretném a homlokát és a tekintetét. Mi ilyen a jellegzetességekből jósolunk. Jól láttuk-e a jövőjét? – Enit kis csengőt rázott meg kétszer. Hamarosan jött is a dajka az asszonyok házából a mellette tipegő, szokatlanul nagy növésű másfél- kétéves gyerekkel.

   Utu-ama elismerőleg hallgatta a gyerek csacsogását, amiből ugyan egy árva szót sem értett, de a felnőttek reakcióiból pontosan felfogta, a gyerek az anyjához kéredzkedett. A meleg hangú, de határozott elutasítást pityergéssel honorálta.

   Megkértem Enitet, mégis vegye most magához a fiát, hadd nyugodjon meg, és a papnő simíthassa meg még mindig kecses kezével a gyerek homlokát, nézhessen a szeme mögé. A gyerkőc nem is vonakodott anyja biztonságot nyújtó ölében. A gyerek még mindig szopott, ez meglátszott apró és mohó ajkainak szopó mozdulatain, amikor az anyja az ölébe vette.

   Ehhez Enit anyaoroszlánként ragaszkodott. A fiát ne szoptassa a Tenger Fiainak asszonya. Minden egyéb segítséget szívesen elfogadott azonban. A papnő bólintott:

   - Minden úgy lesz, ahogy mondtam, Isteni Uram és Úrnő.

   - Köszönöm, Utu-ama. Távozzatok békével! A gyerek anyjával kívánok beszélni. – kettesben maradtunk. Denjar minden gyanakvás nélkül ment ki, feltehetőleg nem kapott részletes beszámolót Enit megelőző életéről. Az asszony határozottan feszengett. A félelem, a kíváncsiság és lenyűgöző szépségének a tudata ült ki az arcára.

   Sokáig csendben ültünk. Élveztem nyugodt fölényemet. Éreztem, feni az asszony az értelem és az érzelmek kardjait.

   - Azért engedted, hogy a főparancsnok olyan végzetesen rátámadjon Denjarra, mert féltékeny voltál, gyűlölted őt és engem is. Isteni erőd megakadályozhatta volna a történteket.

   - Nem tehettem másként gyermekem. Avana törvényei szerint kellett eljárnom úgy, hogy a házasságtörés - amit az avanaiak úgy fejeznek ki, „idegen hajtások nőnek a fáján” -, ellenére minimális bajotok essék.

   - De a mi fánkon semmiféle hajtás sem nőtt, Gregor – megint a régi bizalmassággal szólított. Ez jól esett ugyan, de nem dobogtatta meg a szívemet. Készen álltam a válasszal.

   - Nem is lehetett, mert nem voltál méltó arra, hogy isteni utódot hozzál a világra – tudtam, ez kegyetlenül hangzik, de nem bonyolódhattam a földi és a gámai genomok közötti különbségek taglalásába.

   - Akkor nem is szerettél igazán? – jött a durcás kérdés.

   - Dehogynem. Előbb apádként. Serdülésed után pedig a hormonjaid és a sajátjaim hatására örömet leltünk egymás testében, akárcsak korábban Utu-amával és más papnőkkel. Hiszen olyan egyedül voltál. Denjarral jött el hozzád az igazi szerelem – Ez hatott.

   - A hormonokat ugyan nem értem, de azt igen, hogy játékszernek tartottál. Soha nem szerettél igazán.

   - Ha igazad lenne, akkor most nem élnétek. Orvosaim nem hozták volna vissza olyan sok vesződséggel, és tegyük hozzá, szerencsével az uradat az életbe. Hálátlan vagy - ezért a mondatomért, ami zsaroló volt, legszívesebben szembe köptem volna magam. 

    Hormonjaid helyett gondolj a serdülésed után a testedben ébredő, kielégítést követelő vágyakra!  Ezt már érted?

   - Értelek, Isteni Úr – fújt a hajdani, kis Enit takarodót.

   De azért sajnálom, hogy így kellett lennie – szólalt meg a nőkkel született, és úgy látszik galaktika szerte érvényes, diplomáciai érzék Enitben.

   Hazugságaim ellenére teljes megnyugvás szállt rám. Érzetem kezemben tartok, és elvarrtam újra egy szálat. Még valamit azonban a közeli jövő miatt mondanom kellett.

   - Enit, kicsim. Én, az isteni uralkodó sem maradok örökké köztetek. Meghagyásaim, törvényeim azonban itt maradnak, amelyek megőrzik, és tovább fejlesztik művemet, biztonságot, jólétet és bizonyos szabadságot nyújtanak nektek Az már a ti dolgotok, hogyan tudtok élni majd vele. Távozásom egyfajta értelemben nem lesz ugyan szokványos, de még addig jó néhányszor fordul az év a Gámán az őszi napéjegyenlőség idején.

   Erre Enit őszinte sírásra fakadt. Nem kérdezett tovább, hanem zokogva, akárcsak 15 éves korában, hozzám bújt. Éreztem erős, tejtől duzzadó keble viharos hullámzását. Sajnáltam őt, sajnáltam Ladot, Lallát, sajnáltam az egész bolygót, és bevallom őszintén, egy kicsit magamat is.

 

*

 

   Két abszolút egyforma Gregor Manként álltam, álltunk az avanai királyi palota tetőteraszán. Engem, az igazit csak az itt maradó, tökéletes másolatom láthatott, akiről az éppen arra sétáló, és gyorsan el is siető Talil ismét meg is állapította, az Isteni Úr magában beszél. Gyakori ez, ahogy öregszik -  morfondírozott magában az első szolga és írnok.

   Mi, Gregorok pedig a tájban gyönyörködtünk, ami csodálatosan szép volt Nanur évnegyedének közepe után is. Én, az elmenő búcsúzkodtam, a maradó pedig tulajdonképpen előhívta memóriájából, egyben elmélyítette a látottakat.

   Ha észak felé néztünk, a várost védelmező sziklafalon túl ott ragyogott a tenger, örökké változó színeivel és az örökkévalóság nyugalmával. Jobbra, keletre a kiszárított öböl - több mint három évtizede az -, alján a sófőzők agyagból épített, térdmagasságú gátakkal határolt teknőinek mozaikjával és a túlsó végén a Viking indítóbástyájával, amely még mindig az Új Öböl nevet viseli.

   Bal kezünk felől a robbantással megnyitott másik öböl, amelynek - bár él, és Avana összes hajójának bölcsője -, Halott Öböl a neve, mert valamikor régen, a Viking érkezése előtt egy sziklaomlás elzárta a bejáratát.

   A Palota éppen annak a dombhátnak a tetején áll, amely a két öblöt elválasztja, és amelyet, a jobb oldali nagy teret leszámítva, lapos tetejű házak, apró kertek, zegzugos utcácskák tarka szövevénye borít a kőből rakott kikötőpartokig.   

   Emberek nyüzsögnek, sietnek elintézni dolgaikat, mert ma is gyilkos forróság lesz később. Ugyanolyan volt ez a délelőtt, mint amikor a Viking felszállt az indítóbástyáról. A felhőtlen ég opáltömbként szikrázik, csak az ezüstös olajfák dacolnak Nanur, a Gonosz hatalmával.

   A pálmák, hiába öntözik őket, már kókadtak és porosak. Csak az a remény élteti őket, hogy harmincegynéhány nap múlva Gurru, a jóságos tengeristen elűzi a forróságot, jó szelet és enyhítő esőt hoz.

   A hajóépítők udvaráról a szurkos üstök alatt gyújtott tüzek füstje egyenes szalagként emelkedik a magasba, mielőtt szertefoszlana, mert egy árva szellő se lebben.

   A sófőzők teknői körül emberek sürögnek, igen, a gonosz évszak egyedül nekik kedvez, hamarabb párolog a csatornán gondosan adagolt tengervíz, híznak a sótömbök, igen, emlékszem, ez volt az első fontos döntésem, a sófőzés, igaz, Numda tanácsolta, ezzel indult meg a város gazdagodása.

   Avana, szeretett városom, ahol életem nagyobbik felét leéltem, és mennyi mindent éltünk meg

együtt! Igaza van Gamatunak, élnem kell, itt kell maradni érettük, a Tenger Fiaiért, akik büszkén nevezik így magukat, bár ereikben jócskán csordogál a Parti Nép véréből is, akiket az alapítóhonfoglaló szent Vaspana és maroknyi csapata itt talált, és leigázott.

   Megfordultunk. Hátunkkal a párkánynak dőlve délre néztünk. A horizontot a Barkan vonulatai zárják, a fejükön fehér, csupasz sziklasapkával. Nem tudom, hogy itt lepergett évtizedeim hány reggelén jöttem fel ide, hogy bennük gyönyörködjem, hogy fenséges látványukból gyűjtsek erőt az elkövetkező nap tennivalóihoz. És azt sem tudom - nem vagyok pszichológus -, hogy egy hegység áhítatos szemlélése (már az áhítatot is képtelen vagyok megmagyarázni) miért ad bizakodást és megnyugvást? Mint geológus, már régen rájöttem, hogy semmilyen használható ércet nem találhatok benne, egyedüli, igaz, nélkülözhetetlen értéke hatalmas, gazdag erdősége.

   Talán az a titka a hegységeknek, hogy az örökkévalóságot jelentik számunkra, pedig - éppen azért, mert ez a tanult mesterségem -, pontosan tudom, hogy ugyanúgy születnek és pusztulnak, mint mi? A lépték különbözőségéből ered az áhítat? Mert a mi hatvan-nyolcvan évünkkel szemben az ő életük százmilliókkal mérhető? Lehet, hogy ez a magyarázat? Vagy más? Az egész és a részletek öntörvényű, önmagukat igazoló, magyarázó arányai?

   Én és a másolatom helyeslőleg bólogatottunk. Én az időtlenségbe igyekeztem, láttam a Fekete Hegyeket, Giszánut, a Folyók Anyját, a zuhatagot, ahol majdnem meghaltam, ha nincs a hatalmas, laposfejű vadember, Nogo.

Én a búcsúzó, a néhai Gregor Man láttam a jövőt is.

 

   A Palota déli szárnyán túl az utcácskák és a házak ugyanolyan szövevénye kúszik az első dombok lábáig, mint kétoldalt, az öblök felé; azután az emelkedőkön, a teraszos kertek lépcsői, rajtuk túl az egyre magasodó dombok, amelyek most, Nanur idején, sárgák az elszáradt fűtől. A kecske rágta, de az első esők után újra kiviruló cserjések foltjai, egy-két magányos fa, makacs előőrsei - vagy utóvédjei? - a sűrű, tömött erdőnek, amely gyökereinek hálójába fogva a talajt mindig képes annyi nedvességet megőrizni, hogy dacolhasson a forró évszak sorvasztó szárazságával.

   Erdő, erdő, végtelen és örök erdő, a mind magasabb, szelíd ívű, de mind méltóságteljesebb hegyhátakon, és mögöttük az egész koronája, az égnek törő, kopár, hegyes sziklacsúcsok fensége.

   Csak nézned kell, tekinteteddel eljutnod a házaktól a csúcsokig, elidőznöd a részleteken, amelyeket harminc évvel ezelőtt is ugyanolyannak láttál, mint most, és a szívedbe békesség költözik, és jobb, ha élvezed, és elfogadod ezt a csodát, mint ha a megfejtésén töprengsz.

   Ez a birodalmad, amit látsz. Vagy fordítva? A látható fogadott be téged észrevétlenül és ellenállhatatlanul az elmúlt fél emberöltő alatt, és tett a részévé, a magáévá? Akár így, akár úgy történt, fogadd el és örülj, hogy így van, mert csak ez szabadíthat meg attól a szenvedéstől, amely az elmúlt napokban maga alá gyűrt. Vigaszt adó szertartásrendemben - a házaktól a csúcsokig - éppen az erdős hegyhátaknál tartottunk, amikor Laskili feje felbukkant a lapos tetőre vezető lépcsőn. Laskili csak azt látta, és hallotta, az isteni úr megöleli a semmit, meleg szavakkal búcsúzik, még integet is sokáig, Habuma szekere felé nézve.

 

*

 

   A Felderítő Nanur évnegyedében érkezett. Mit érkezett?! Töltötte be végtelen békéjével, értelmével az elmémet. A gondolati híd most valahonnan messziről épült ki kettőnk között. Azonnal felébredtem. Sehol sem láttam a magas, nyúlánk alakot, sem mögötte gomolyogni a járművét. Tudtam, sorsdöntő viadalt kell most megvívnom az idegennel és önmagam szellemi képességeivel. Érzetem, a Felderítő lekicsinylő, de egyáltalán nem sértő reakcióját az agysejtjeimben.

   - Nem szállhatsz a Szövetséggel szembe! – hallottam lelki füleimmel. – Ahogy te gondolod, megugrottad lécet, köztünk a helyed. Nem véletlenül kaptad meg előre a feltételeink mellé a mienkhez hasonló, de még éretlen, új képességeidet. Mindez azért volt, hogy helyesen felkészülhess, és ugyanúgy dönthess is.

   - Megértettem. De azért kérdezhetek, és tehetek némi ellenvetést?

   - Természetesen. Kérdezz nyugodtan, noha előre is tudom a kérdéseidet és a válaszaimat is!

   - Akkor mire jó egyáltalán ez az eszmecsere, ha máris a szellemi rabszolgátok vagyok?

   - Erről szó sincs, csakis a Törvény szerint járok el. Szellemi fölényemről nem tehetek, ami azonnal megszűnik, mihelyt teljes értékű, elkötelezett tagja leszel a Szövetségnek.

   - Mi történik, ha nem leszek az?

   - Azonnal mindent kitörlök az emlékezetedből. Ez a Törvény.

   - Azt mondtad, a Törvény rugalmas is, nincs képletesen sem kőtáblába vésve. Ha ez így van, kérlek, jelenj meg és ölts olyan alkot, amellyel szemben nem érzem ennyire hátrányban magamat.

   - Rendben. Az emlékeidből merítek magamnak alakot. Jó lesz, ha az ágyad szélére ülök?

   - Jó. Ez így sokkal bensőségesebb számomra, ha egyáltalán ez a szó jelent számodra valamit. Ebben a szempillantásban Léna Nordwick ült az ágyam szélén az egykori, földi Központi Bányászati Kollégium közismert egyenruhájában. Elképedten meredtem legendás szőkeségére, kislányos mosolyára.

   - Halló! Felderítő! Ez egyáltalán nem fair így. Mindig fölényben maradsz. De ekkor már csak Léna csilingelő hangját „hallottam”, akárcsak akkor az Elektra navigációs fülkéjéből, hogy azonnal jön. Mit mondjak?! Jó kis azonnal volt ez.

   - Ébresztő, Gregor! Ne a múltban kalandozz! Beszéljünk a jövőről! – Nehezen találtam meg korábbi gondolataim fonalát. A Léna küllemű felderítő türelmesen mosolygott.

   - Tehát? – nézett rám kérdőn- Folytathatjuk? Akarod, hogy alakot cseréljek?

   - Nem, jó lesz így. – hebegtem. – Ok! Kezdjük az elején! Nem kívánom az emlékeimet és az érzelmeimet sem a Földön, sem a Gámán hagyni. Persze olyan formában szeretném azokat elraktározni, hogy ne okozzak nektek, Feld…Léna fájdalmat. Egyébként nem is értem, miért fájnak nektek a pozitív érzelmek is?!

   - Számunkra nincs az érzelmeknek előjele – csilingelte Léna huncutkás arckifejezéssel. Egyszerűen fájnak, mert gátolják a józan értelem működését.

   - Akkor nagyon is tökéletlenek vagytok, mert a fájdalom, akár testi, akár lelki, maga is egy érzés. Méghozzá negatív.

   - Na, ne mondd! És mi lenne a pozitív ellenpárja?

   - Természetesen a jó közérzet és az öröm.

   - Nekünk a megismerés korlátlansága okoz szabadsági fokot, vagy ahogy te mondod, örömöt. Semmi olyat nem tűrünk el, ami ezt korlátozza.

   - Ez alól kivételt képez a Törvény, ami igenis korlátoz benneteket.

   - Mégis miben, Gregor?!

   - Éppen a fejlődésben. Az egyoldalúságotok megszüntetésében.

   - Ezt hogy érted?- bizonytalanodott el Léna hangja.

   - Úgy, hogy az Értelemnek nálatok nincs semmi antagonistája. Márpedig ellentétek kifejeződése nélkül nincs semmilyen fokon sem fejlődés.

   - Kifejtenéd ezt példával is?

   - Természetesen. Emlékszel? Első gondolatváltásunk során felvetődött az erkölcs fogalma, amivel nem tudtál semmit sem kezdeni. Tudod, a civilizációk esetleges kihalásának részvétlen figyelése kapcsán.

   - Persze, hogy emlékszem, de ez a Törvény lényege.

   - Te meg a rabszolgája! – kiáltottam indulatosan, amin Léna elnézően mosolygott, ártatlan kislányosságával. Ez még inkább feltüzelt, de kellemes nyugalom áradt szét bennem, tudtam, jó nyomon járok.

   - Vegyük például a művészeteket! Ezek bármelyike egyenrangú párja a rációnak. Ugyanis, amit az értelem nem tud megragadni, azt remekül kifejezi pl. a zene. Nézzük az Örömódát! El tudnád mondani racionális okfejtéssel, miről szól? Hagyjuk most a germán isteneket békén a Walhallában nyugodni! De idézd csak fel! Nézd meg, mi történik veled!

   - Azt nem tehetem. Nincs értelme.

   - Azaz félsz, Galaxis Ura!! – Csend lett. Léna a homlokát ráncolta. Látszott, végtelen és időtlen memóriájában keres. Megértette gondolataimat.

   - Tudod, olyan helyen kell keresgélnem, amit a Földön szemétnek, lomnak neveznénk..

   - Hát ez a szemét aranyat ér, mert az értelem és az irracionális együtt az igazság jobb megközelítését adja. Mi lett volna a civilizációkkal, ha nem képzelték volna soha el még az éppen nem létezőt? Mi lett volna a Homoval fantázia nélkül? – Továbbra is csend volt. Nem kaptam feleletet. De egyszerre csak felcsendült és filmszerűen pergett előttünk egy XX. sz.-i budapesti TV-felvételről Ludwig van Beethoven IX. szimfóniájának, negyedik (záró) tételéből ismert, négy szólistával, kórussal és zenekarral, a gyakran „Örömóda”-ként emlegetett, gyönyörű muzsika. Ferencsik János vezényelt.

   A hatáson magam is meglepődtem. Léna eltűnt az ágyamról. Könnyen lebegő gömbbé változott, ami a zene ritmusára hullámmozgást végzet, miközben a színeit változtatta, tágult, zsugorodott a mű dinamikája szerint. Kacagtam.

   - Na, Galaxis Ura! Frerencsik jól megtáncoltatott. Vedd ugyanis tudomásul, létezik egy irracionális valóság is, ami a teljes igazság része!

   Léna nem tért vissza. Már csak a felderítő hangtalan gondolatait fogta az agyam.

   - Engem meggyőztél. Köszöntelek az Értelem Szövetségében, próbaidőre. Nem lesz probléma. Eddig szépen bizonyítottál. Ám a Szövetségi Konferencián egyéb nagyágyúkkal is elő kell majd állnunk. Igazad van: nem ismerhetjük meg a civilizációkat álmaik nélkül.

   - Köszönöm neked Anonimusz társam, de itt a Gámán még néhány dolgot, éppen a Törvény értelmében el kell intéznünk: úgy kell eltűntetni a nyomainkat, hogy közben ne avatkozzunk be a bolygó éltébe.

   Először is: Istennek hittek, nem ingathattam meg - fejlettségi fokuk miatt -, a hitüket. Itt kell tehát a pontos replikánsomnak maradni, hogy tovább folyjon megszokott medrében Avana élete. Van egy idevonatkozó további kérésem is: ne maradjon nyoma „másolatom” elenyészésének.

   Másodszor: „isteni” beavatkozásaim tényleg csekélységek, hogy megítélésedet idézzem, de ezek között van egy, ami rossz fényt vet a magasabb értelmek erkölcsére. Remélem, most már érted ezt a fogalmat. Rekonstruálnunk kell DNS-éből, szerveiből, konzervált testrészeiből Denjart.

   - Általában nincs nevünk. Prímszámokkal különböztetnek meg bennünket. Tehát egy sor digitális jel a megnevezésünk. Most azonban a te próbaidődre felveszem a te kiteljesedésedig  Beethoven nevet. Szólíts csak addig nyugodtan Ludwignak! De ez maradjon köztünk! Igaz, ebben a szempillantásban az egész galaxis rajtunk mosolyog. De lesz ez még másként! Feltételeidet elfogadom, kéréseid már teljesültek is.

 

*

 

   A Világtanács Ürhajózási Hivatala által az űrkutatásban hősi halált halt vagy eltűnt személyek emlékezetére alapított panoptikum egyik emlékoszlopánál egy szokatlanul magas, vörös hajú férfi állt. Merőn nézte az oszlopon felsorolt neveket. Állandóan visszatért a tekintete egyetlen névre:

Léna Nordwick, geológus, Elketra űrhajó, XXIV. század

 

   A Gregor Man név már nem mondott neki semmit. Smaragdzöld szeme elhomályosodott. Az általa ott hagyott, különleges virágcsokrot sokan megcsodálták. Ilyen nem volt honos soha a Földön. Szaporítani sem sikerült, gondozni nem kellett. Úgy tűnt, örökéletű. A férfit senki sem ismerte, és nem is tért vissza soha többé.

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap