Törvényszegők

T.Ágoston László, cs, 08/09/2018 - 00:07

 

 

 

 

       

Miután Mózes kihirdette a nép közt Isten törvényét, újra fölment a Sínai-hegyre. Ott megállt, és várt. Isten szavára várt, hogy közelebb léphessen hozzá. Már hatodik napja felhő borította a hegy csúcsát, és úgy látták a lent állók, hogy nem történik semmi. A nép, az Egyiptomból kiszabadított, az évszázados rabság után fellélegzett Izrael népe csak állt a hegy lábánál, és nem értette, mi történik körülötte, mi történik vele. Isten, aki oly sok jelét adta a szeretetének, aki a népe megmentéséért elveszejtette az egész egyiptomi sereget, aki éjjel tűz-, nappal füstoszlop formájában előttük járt, vezette őket a pusztán át, most felhőbe burkolózott, és nem volt hajlandó megmutatni magát. Aztán a hetedik napon szólította Mózest a felhő közepéről, hogy magához engedje. Az emberek látták, hogy az Úr dicsősége tűzcsóvaként csapott fel a hegy csúcsán. Azt is látták, hogy Mózes bement a felhő, meg a tűzcsóva közepébe, és ott is maradt.

         A nép, amely hűséget és engedelmességet fogadott Istenének, egyre türelmetlenebben várta vissza Mózest, a vezért. Negyven nap és negyven éjjel várták, de nem jött vissza. Nem jött le a Sion-hegyéről.

         A bátyja, Áron köré gyűltek hát, és tőle kérdezgették, vajon mi történhetett Mózessel. Felelni azonban ő se tudott a kérdéseikre. És ekkor valaki azt mondta, lehet, hogy nem is Ő az igazi isten, aki fönt áll a hegy tetején, s csupán azért hívta föl magához Mózest, hogy elpusztítsa.

– Készíts nekünk olyan istenszobrot – mondták Áronnak – mint amilyen más népeknek is van, hogy látva láthassuk, és előttünk járhasson, bármerre is visz az utunk.

Áron félt ugyan Isten haragjától, de az öklüket rázó férfiak közelebb voltak hozzá, s némi habozás után kötélnek állt. A kapzsiságukra gondolva így szólt hozzájuk:

– Szedjétek ki az aranyfüggőket feleségeitek, lányaitok és fiaitok füléből, és hozzatok ide minden aranytárgyat, amit magatokkal hoztatok Egyiptom földjéről! – És ők megtették, amit kért.

Amikor valamennyit elé rakták, egy borjúformát vésett a kőbe. Egybeolvasztotta az összes aranyat, és szobrot öntött belőle. A szobor egy erőtől duzzadó fiatal bikát ábrázolt.

– Ez a te istened, Izrael – mondták magasra emelve – aki kihozott Egyiptom földjéről!

Érezték, tudták, hogy hamisan csengenek ezek a szavak, hiszen épp olyan otromba bálvány ez, mint a többi szomszéd népeké, mégis valami kézzel fogható ősi erő, a termékenység, a továbbélés szimbóluma, és oly jó látni, hogy ott van.

Jó ideig szabódott Áron, hogy mit tegyen, de látva a nép lelkesedését, oltárt épített a szobor elé, majd kihirdette, hogy holnap ünneplesz: az Úr ünnepe.

         Másnap reggel korán fölkeltek az emberek. Égő-, meg békeáldozatokat mutattak be az oltáron, aztán leültek enni, inni, mulatozni. A bőséges lakoma hamar jókedvre derített őket, s hogy lássa az új isten, mennyire hűek hozzá, ott, az oltár tövében tették magukévá asszonyaikat, lányaikat.

         Látva ezt az Úr nagy haragra gerjedt, és ekképp szólt Mózeshez:

         – Indulj azonnal, menj le hozzájuk, mert nagyon elromlott a te néped, melyet kihoztál Egyiptomból! Lám, máris letértek arról az útról, amelyiket megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, neki áldoznak, és azt mondják, ez a te istened, Izrael, aki kihozott Egyiptom földjétől, aki megszabadított a szolgaságból. Látom, keménynyakú nép ez, hagyd, hogy haragom végezzen velük mind egy szálig!

         – Ne tedd ezt velük, Uram! – könyörgött Mózes. – Ne mondhassák az Egyiptomiak, hogy a vesztükre vitte ki őket Isten, hogy megölje népét a hegyek között, és eltörölje a föld színéről. Emlékezz szolgáidra, Ábrahámra, Izsákra és Izraelre, akiknek önmagadra esküdtél, hogy megsokasítod utódaikat!

         Az Úr végül megszánta népét, s megbocsátotta vétkeiket. Mózes pedig fogta a két kőtáblát, melyekre Isten szavai voltak felvésve, és elindult velük lefelé a hegyről. Amikor meglátta, mi folyik lent a táborban, ő is nagy haragra gerjedt, s nyomban összetörte a kőtáblákat. Aztán porrá zúzta az aranyborjút, a vízbe szórta, és megitatta a férfiakkal. Végül harcba szólította Lévi fiait, és mind lekaszabolták a bálványimádókat. Ezek után számba vette népét, s tovább vezette őket az angyal által kijelölt úton.

 

*

 

         Ricsi a heverőn feküdt szétvetett tagokkal, ahogy szokta, és egykedvűen rágózva bámulta a tévét. Rég nem tudta, s nem is érdekelte, milyen képek futnak át a készüléken. Csupán az volt most fontos a számára, hogy valami zaj legyen a helyiségben, ami elvonja a figyelmét a gondolataitól. Igen, a gondolatairól, mert néha olyan hülyeségek jutottak eszébe, hogy maga is megijedt tőlük. Ilyenkor nagyon jól jöttek például az autós reklámok. Csupa extra, csupa dizájn alig néhány milliócskáért. „Mert megérdemled” súgta a fülébe az alig bugyiba öltöztetett sztár manöken. Na és ha ő mondja, miért ne hinné el Ricsi, meg a hozzá hasonló nagy dolgokra született többi kültelki aranyifjú? Mivel különb nála az a seggfej, aki a Mercedesben ül ötvenezer forintos napszemüvegben, százötvenezer forintos szmokingban, hatvanezer forintos lakkcipőben meg tudja a franc milyen megfizethetetlennek tűnő szerelésben? Rajta felejtették az árcédulát, hogy az ilyen nyálcsorgató fütyiknek, mint ő is, legyen min golyózniuk. „Mert megérdemled” nyomja a reklámszöveg, de ha netán arra kerülne a sor, egyetlen rúgással le tudná passzolni a fejét. Mert ezek csak arra valók, hogy alkalom adtán kirabolják őket. Ki? Ki? Hát valaki. Mondjuk egy Ricsiféle kültelki gyerek.

         Bezzeg neki csak afféle kínai tornacipő jut, meg turkálós póló, a színehagyott fajtából való. Oda jár az anyja minden segélyosztás után, a Baross utcai turiba. „Mert megérdemled”. Aztán meg jön a másik unásig ismételt szöveg, a „Valósítsd meg önmagad!” Miért, kit kellene még megvalósítani önmagán kívül? Ez a ki kit csap be agymosási játék. Te megérdemled, ők meg elhiszik, hogy a turiból élsz.

         Nyugaton bezzeg másképp élnek az emberek. Azok mondják, akik már dolgoztak kint, de ott aztán hajtani is kell... Itt meg úgy elvan az ember...

         Az anyja mesélte, hogy az öreg, mármint a nagyapja művezető volt az öntödében. Kemény meló lehet, de hol van már az az öntöde? Háromszobás lakásban éltek, és az öreg minden vasárnap – már amikor nem volt műszakban – kuglizni járt a haverokkal. Sörben kugliztak. Mármint, hogy a vesztes fizette a cehhet. Most meg az fizeti, akinek éppen van dohánya a haverok közül. Az anyagot is az hozza. Belövik magukat valami bontásra szánt épület romjai között, meg a csajokat is, ha éppen van kivel, meg van mivel, aztán másnap fölébrednek. Ha megéhezik, meglátogatja az anyját. Többnyire jól össze is vesznek, mert nem akarja odaadni neki a pénzét az a vén boszorkány, aztán megátkozzák egymást, és szent a béke. Pedig tudhatná, hogy megadja, mindig megadja, ha löknek neki valamit a haverok.

         Néha az öreg Józsi is átjön a szomszédból egy-egy flaska borral, vagy pálinkával. Hármasban elkártyázgatnak, aztán amikor részegen elkezdi fogdosni az anyját az a vén kujon, ő meg visong, hogy te hülye, legalább ne a gyerek előtt... No, olyankor kap két egyformát a Józsi, aztán elmegy aludni.

         No, szóval mesélte az öreg egyik alkalommal, amikor józan volt, hogy nem volt ám ez mindig így. Az ő fiatal korában még lecsukták három hónapra, aki nem dolgozott. Igaz, fizetése is volt mindenkinek, de muszáj volt bútyázni. Aztán jött a szabadság. Azt mondták, olyan gazdagok leszünk, mint a németek. Hát azok éppen nem lettünk, de azt legalább elértük, hogy aki nem akar, nem dolgozik. Senkit se érdekel, ki miből él. Mi a segélyből, meg ami jön. Így aztán az isten se parancsol nekünk. A zsaruk se, mert elbújunk előlük. Aki visszapofázik, jól elverjük, aztán csönd lesz. Végtére is a szabadság az szabadság...

         Ricsi is úgy gondolta, hogy igaza van az öregnek. Az ő dolgukba ne pofázzon bele senki. Ha jól megnézzük, az anyja is elmehetne valahová takarítani, ha nagyon akarná. Annyit keresne vele, hogy elég lenne a kajára, meg talán még a villanyszámlára is. A fűtésre már nem futná, hiszen ha dolgozik, nem kap segélyt. Így meg két-három este lemegy a krimóba, fölszed néhány pasast, és megvan a havi kajapénz. Nemcsak az övé, Ricsikéjé is. Ráér majd akkor takarítani, ha kivénült a szakmából. Akinek ez nem tetszik tehet egy szívességet...

         A múlt héten, kedden éppen itthon aludt, aztán úgy hajnali két óra körül bekopogtak ezek a fekete csuklyás készenléti fiúk. Leteperték a földre, és afelől érdeklődtek, hol lehet az a bizonyos Mercedes terepjáró, amelyik két napja tűnt el a soroksári lakópark udvaráról. Mondja meg nekik, hogy épp most szortírozzák az alkatrészeit Hajdúpáloson? Ha már ilyen ügyes fiúk, hogy őt megtalálták, keressék meg azt is! Azt a havert viszont ő fogja megkeresni, akitől megtudták, hogy ma éjjel hol alszik. Még szerencse, hogy az anyagot nem hozta magával. Így aztán lógó orral, köszönés nélkül távoztak a fiúk.

         Ő soha se kuglizott. Nem szívelte a könnyen szerte-szétrepülő bábukat. Szívesebben bokszolt volna, mert abban legalább érzik a férfierő, meg az akarat. El is ment egyszer edzésre az egyik haverjával, de annak épp akkor rossz napja volt. Kékre-zöldre, meg cipóra verték a fejét. Így aztán se kugli, se boksz, felcsapott vezérszurkolónak a helyi focicsapathoz. Szerzett egy jóképű dobot két dobverővel, azzal adta a ritmust, miközben telitorokból szidták az ellenfél csapatának édesanyját. No, meg olykor a bíróét is.

         A vendégcsapat elé kivonultak a stadion melletti utcába, ott várták őket kábeldarabokkal, vaspálcákkal, rézbokszerral fölszerelkezve. Ott játszották le a mínusz egyedik félidőt. Jó hecc volt az, többször fordultak a mentősök. Néha a rendőrök is beszálltak a buliba. Beálltak a két szurkolótábor közé, úgy ment a hirig. Nekik is jól jött ez, ott próbálták ki a legújabb védőfelszerelést.  Hamar kiderült, mi az, ami nem bírja kellőképp a gyűrődést. Hát persze, mert hiába bújt a bukósisak mögé a fakabát, csak fölismerték, hogy a múlt héten melyik igazoltatott, vagy be akart kísérni az őrsre kábítószerrel való visszaélésért. Egy hosszú fütty, és mindkét banda azt verte.

         Van a kapitányságon egy százados, aki megígérte neki, hogy sittre vágja. Lehet neki valamiféle beépített embere, mert sok mindent tud, de nem eleget. Unos untalan fölhánytorgatja a régi ügyeit, azokból akar kombinálni valamiféle új vádat. A múltkor is, amikor leszúrták azt a kínai kereskedőt a belvárosban, őt állította elő elsőként. Igaz, három napjukba került, mire megtalálták. Neki megdönthetetlen alibije volt, a haverok meg közben átugrottak a határon.

         Amikor legutóbb bent tartották három napig, még állást is ajánlottak neki. Azt mondta az a fószer, aki úgy mutatkozott be, hogy doktor, meg pszichiáter, hogy beiskoláznák kutyakiképző tanfolyamra. Kábítószer kereső, meg bombakutató kutyákat kellene kiképeznie. Elég jól megfizetnék. Lakást is kaphatna, szolgálatit. Úgy tett, mintha elgondolkozna az ajánlatukon. Azok meg úgy tettek, mintha elhinnék. Még rá is ígértek tízezret a kialkudott bérre. A végén meg mindenki nevetett egy nagyot. Na jó, nem röhögtek, csak mosolyogtak...

         Alapjába véve nagyon jól meg is lennének így egymás mellett. Mindenki csinálja a maga dolgát, imádja a maga mammonját, és elhiszi magáról, hogy végeredményben ő az isten. Ez így önmagában senkit se zavar. Ott kezdődik a gubanc, amikor elkezdenek kételkedni egymásban. A százados nem akarja elhinni, hogy Ricsi csak egy hétköznapi, kétbalkezes, analfabéta kültelki utcagyerek, akit ókor-ókor megszánnak a haverok egy-egy füves cigarettával, egy-két adag kokóval, meg miegymás. A csajok is csak úgy szánalomból fekszenek le vele tökrészegen, sehol semmi erőszak. Kést meg soha nem is hordott magánál, mert egyszer gyerekkorában kenyérszelés közben elvágta az ujját. Azóta rögtön elájul, ha egy csepp vért lát, a késtől meg görcsöt kap a karja. A százados az oldalát fogja a nevetéstől. Ő viszont nem hiszi el, hogy a kapitány úr a fizetéséből vette azt a Hondát, amivel a múltkor látta száguldozni az M-7-esen.

         Csak fekszik azon az ócska heverőn, a tévé bömböl, a rágó egykedvűen csúszkál egyik zápfogáról a másikra. Épp az imént mondták be a hírekben, hogy a kórházban meghalt az a rendőr, akit hasba lőttek a szombati meccs utáni tömegverekedésben. Ő is ott volt a dobjával, persze, hogy ott volt. Mindenki láthatta. Eddig nincs is semmi baj. Ha netán valaki azt is látta, melyik csatornalyukba ejtette a stukkert, az már baj. Nagyon nagy baj. Akkor az isten ügyvédje se mossa ki a tutyiból. Mondhatja ő, hogy véletlenül sült el a kezében az a rohadt fegyver, nincs az a bíró, aki elhinné neki. Az ügyész meg nyilván arra is emlékezni fog, hogy épp ez a rendőr találta meg nála két hete azt a néhány adag kokót... Hát, ez bizony meleg helyzet. Lehet, hogy mégis jobb lett volna elfogadni azt a múltkori állásajánlatot?

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap