Tormay Cécile: Az ősi küldött

Szerkesztő C, v, 09/27/2015 - 00:02

 

 

 

A LOVAS

Maganyosan jott. Nem szeretett csapatosan jarni, a szolgait pedig

hatraparancsolta.

Miota hazafele forditotta a lova fejet, igy vagott at sok idegen orszagon.

Maga vedelmere nem kuldott előre senkit. Fegyverhordozoja,

a ven Vutuk es csatlosa, Punkosd mindig csak a nyomat kovette.

Most is mogotte csortetett, az ugetesuk, hol elveszett, hol megkerult,

es megint kiserte, mint tegnap es azelőtt, olyan regtől fogva, hogy

mar nem lehetett tudni, miota tart ez igy.

Az ut nyult es folytatodott, es reggel mindig ujra kezdődott, ha

este elfogyott. A hegyek es a volgyek is mindig ujra kezdődtek. A

lovas hol fenn volt a havas gerinceken, hol lenn volt a meszfeher

szorosok feneken. Neha meg a legorgő kis kovek neszelese is hallatszott

a veghetetlen csendben, neha vad zugasok bomboltek fel a

melyből, es az utkoző vizek mennydorgeseben alig ertettek egymas

szavat az emberek.

Előttuk a meredeken el-eltűnt a lovas a vonulo felhőkben. Mire

megint latszott a hirtelen kisutő sarga fenyben, nagyra nőtt az arnyeka

a sziklafalon, s a kopjas karcsu arnyek nema haladasa mutatta

az utat.

Es olykor azott volt, olykor kemenyre szaradt a kantarszar.

A leszedult hegycsuszamlasok felett, mintha kihalt tajon vitt

volna at a csapas. Errefele meg az allatok modjara lopakodo kis erdei

emberek menekulő futasa is elenyeszett az ősoreg vadonban. A

dermedt kőkatlanok kozott mar csak roskadt holt erdőkbe zuhant

8

szurke sziklacsontvazak kerultek elő, kitepett oriasi fak, csatazo viharok

eldobalt buzoganyai es fenyvesek es ujra fenyvesek, mintha

roppant iramodasokkal inni futottak volna le a rengetegek a Vag

volgyebe.

Most mar minden odafutott, s a folyo rohanva mosta a hegyek

gyokeret. Hujrazva dobalta magat a visszhangos sziklafalak kozott.

Futtaban osszemorzsolta a tukrebe hullott eget es erdőket, s őrjongve

kavarta meg belőluk orvenyeiben onmaga gyonyorű kekenzold

szinet. Kimeredő sziklak felett tancolt a hab. Csattogva nyargalt a

folyo del fele.

Eszakrol neha meg utana jottek a hoban hempergett szelek. Jeges

suhogasok tantorogtak ilyenkor a fenyők csucsain. A lovas feltekintett.

Feje felett titokzatos jeleket adtak egymasnak a fak. Ők lattak,

amit az ember nem lathatott.

Valahol felelmes robajjal szikla szakadt a hegyről. Dongő ugrasokkal,

hosszu vagtatasban tarolta a fakat, s a Vag tajtekozva bődult

fel, mikor belezuhant.

Az orias futas utan egy darabig megtorpant az elet a riadt erdőkben.

Csak a visszhang daridozott a volgyek felett, es koroskorul morajlottak

az egymas ellen duhongő hegyek.

– Hallottad?

– Tan a Gonosz vot!

– Inkabb hinnem, hogy az oriasok hanyjak-vetik itt egymasra a

koveket.

– Ha a fejemet talaltak vona – es Punkosd remuleteben pislogva

dorzsolte a nyaka szirtjet. – Csudara devajos videk ez, csak meg egyszer

kimenekedjunk innen. Vinnek vagy egy malacot a kolontobeli

klastromos atyafi aknak.

Vutuk hallgatott. Nagy, csontos huvelyk- es mutatoujja kozott meredten

nyűtte lefele hosszu ősz bajuszat.

Verejtekesen feltek mind a ketten.

– De Ung ur a fekete Fenetől se fel, meg a papok haragos Istenetől

se – vacogta Punkosd, mintha onmagat biztatna.

Vutuk csak joval kesőbb felelt. Ő mindig akkor felelt, mikorra mar

elfelejtette az ember, amit kerdezett.

9

– Bizony – mormogta megfontoltan, nem ismeri a mi gazdank, mi

dolog a felelem.

Az emelkedőről visszanezett a lovas. A fekszarakat a combjanak

szoritva ult a nyeregben. Fedetlen fejet kisse hatraszegve tartotta, es

a gallyak kozott belevilagitott a nap a szep kevely fi atal arcba. Kerekre

nyirt sotet, sima haja szabadon hagyta a nyakat, az orra kemenyvagasu

volt, az ajka keskeny es elszant, az allat előre feszitette. Nagy

menlovan, meg elnyűtt bőrujjasaban is hajlekonynak latszott a teste,

s szabad kezet kitart tenyerrel nyujtotta a melysegek fole, mintha

mutatna, hogy nincs tobbe mitől tartaniok.

– Latod-e? – Punkosd sebesen kiegyengette magat. – Ugy tud

nezni, mintha batorsagot parancsolna...

A napsutes lemaradt fi atal gazdajuk fejeről. Az arca belehajlott a

zold erdei homalyba, s mintha asszonyfelevel beszelne, a lova fulebe

mondta: – Rege, te... hazafele tartunk! – Nyugalmatol, akar csak

riadt szolgai, az allat is megnyugodott, s ő odebb lovagolt a magas

fenyők alatt.

A lo egyszerre puhan lepett. Egy nyillovesnyi tersegen bekapta

a fold a koveket. A havasi ret hanyattfekve nezte maga felett a kek

eget. Ung is felnezett. Verőfenyes magassagokban madar vijjogott. A

sűrűben valamilyen lathatatlan erdei vad csortetese hompolygott le

a lejtőn.

Faradt lovan mar harmadnapja jott az eszaki hatar felől. A Havas

erdők hegyein at jott, kiserteties feher hagokon, orszaggyepűn,

orszagkapun, osvenyeken, csapasokon, s neha lenhaju riadt pasztorok,

neha a csillagok, neha a Fatra es a Vag mutattak az utat.

Errefele mar se remeteseg, se egyeb lakott hely nem akadt sehol.

Ejjente barmok ures karama, hegyi pasztorok kunyhoja, zsivanyok elhagyott

barlangja vagy az Ur Isten csillagos hideg ege voltak a menedekei.

Nappal pedig hol ugetett, hol vezette a lovat, csuszos meredek

csapasokon, mely erdők aljan, kihalt patakok koves medreben. A patko

visszhangosan csattant egyet-egyet a nagy maganyban, es ő nem allt

meg, mig a Vag volgyeben ossze nem futottak az arnyak ejszakazni.

Ilyenkor kozelebb batorkodott a ket lovascseled tompa fegyvercsorompolese.

Lassan kocogtak, meg-megalltak, kemlelődtek, hogy

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap