TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV I/10 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, k, 10/17/2017 - 00:10

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

November 11.

Tudhattam volna, hogy így lesz! Károlyi és kormánya tegnap délben elhatározta, hogy a belgrádi feltételeket változatlanul elfogadja... A francia kormányelnök tiltakozó sürgönyükre még csak nem is válaszolt. Elnézett a fejük felett: nem állt szóba velük. Egyenesen Franchet d'Esperaynek küldött utasítást: "Felkérem, hogy Károlyi gróffal csak katonai kérdésekről tárgyaljon, minden más kérdés kizárásával. Ez véglegesen irány adó. Clémenceau."
Fenn a budai várban, a régi miniszterelnöki palotában összeült a minisztertanács. Károlyi eleinte feltűnően izgatott volt, aztán elfáradt figyelni, elnyújtotta hosszú lábszárát, nadrágzsebébe süllyesztette a két kezét és előrelógó fejjel, részvétlenül nézett a szeglet felé, ahol nem történt semmi. A pártjabeli miniszterek idegesek voltak. A szocialisták és a radikális miniszterek nyugodtak. Linder már nem miniszter többé. Állandóan részeg volt. Nem egyszer látták tántorogva kijönni a minisztériuma kapuján. Miniszteri íróasztalán konyakos üveg állt, az előszobájában pedig matrózok ittak... A kormány felmentette és Bartha Albert alezredest hozta a helyére de hogy Linder "értékes szolgálatait a jövőre is biztosítsa a image számára", megbízta, menjen el Belgrádba és a magyar államhatalom nevében írja alá a fegyverszüneti feltételeket...

Mintha tervszerű démoni számítás lenne mindebben. Úgy rémlik, le akarnak alacsonyítani, hogy annál könnyebben tiporhassanak az arcunkba. A sportsapkás küldöttség után most egy részeges katona megy Belgrádba, hogy a fennhéjázó francia tábornok előtt zavaros szemmel, borgőzős szájjal, tántorogva képviselje Magyarországot.
És mialatt Linder útjára készülődött, Károlyi, Nemzeti Tanácsának üléstermében olyan beszédet mondott, amely biztatás és ígéret mindenkinek, aki Magyarország területéből rabolni akar.
Elmondotta, hogy:" A szerb csapatok Újvidéken, vannak és erősen haladnak befelé. A csehek nemzeti ünnepükön elhatározták, hogy megszállják azokat a megyéket, amelyekre aspirálnak. A cseh csapatok elindultak és gyorsan haladnak az országban... Az a tervük, hogy megszállják Pozsonytól és a Dunától északra Máramaros megyéig a Felföldet. Ez körülbelül tizenhét-tizenkilenc vármegyét jelent. Súlyos a helyzet oláh részről is. Az oláhok általános mozgósítást rendeltek el. Igazunk és fizikai gyengeségünk teljes tudatában, jelentette ki végül Károlyi - csakis a jogra támaszkodhatunk.

Ezért az az előterjesztésem, hogy írjuk alá Franchet tábornokkal a fegyverszüneti szerződést és ha aláírtuk a betörések egyszerű erőszakot jelentenek. Bárki betör, tiltakozunk ellene, felemeljük óvó szavunkat és apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük, mert mi állni akarjuk és fogjuk az aláírandó fegyverszüneti szerződést." Magyarország úgynevezett miniszterelnöke, Magyarország kellős közepéből ígéri meg rablásra induló kis szomszédainknak, hogy hajönnek, bántódásuk nem lesz fegyvert nem szegezünk ellenük! Így hívja be Károlyi Mihály a szerbeket, cseheket és oláhokat egész Nemzeti Tanácsa és egész kormánya füle hallatára.
Lázadó dühvel, remegő szájjal olvastam a gyalázatos beszédnek a szövegét. Mit kap ezért a munkáért Károlyi Mihály?... Alig kétszáz éve, őse Károlyi Sándor 50.000 arany értékben az erdődi uradalmakat és Husztot, Tarcalt, Marosvásárhelyt kapta a császártól meg egy grófi koronát, amelybe a bécsi armális-piktor tévedésből két gyönggyel többet talált festeni, mint Magyarország egyéb grófjainak a koronájába. Tizenegy ága van a Károlyiak koronájának. Ezért a két gyöngyért viselte a demokrata Károlyi Mihály gőgösebben a címét mindenkinél? Viselte és viseli, még ma is, mialatt köztársaságot csinál. Hordja a Habsburgok adományozta rangot, míg a Habsburgokat megfosztotta rangjuktól. Kegyelmes grófnénak hivatja a feleségét és kegyelmes grófnak önmagát. Míg azokat, akiktől címe származik, sajtójában Habsburgi Károlynak és Habsburgi Józsefnek nevezteti!

A király vonatát, a király autóját használja, az Operában a királyi páholyba ül feleségével. El akarja foglalni a királyi palotát is. Valamelyik nap családja körében ebéd után, elterülve a karosszékben, szivarral a szájában odavetette: "Le fogom mondatni a királyt". De Károlyinak két tanácsadója, Kéri és Jászi azt javasolta: ne ő ne is a kormány végezze ezt el. A fajmagyar értelmiség ragaszkodik a koronához és királyhű az egész parasztság is.
Egy régi ismerősömmel találkoztam ma délután. Tőle értesültem Károlyi tanácsadóinak a véleményéről. Olyanok ismételték meg előtte, akik egészen szavahihetők. Kéri Pál azt mondta: "Soha se lehet tudni. Viseljék, mások az ódiumot. Mint ahogy a német szövetség feldöntését mással intéztettük el, a király lemondatását is bízzuk másokra. Erre legalkalmasabbak a főurak. Ha tetszik a népnek, reklám, hogy még a grófok se akarják a királyt. Ha meg nem tetszik járassák le magukat ők..."
- Úgysem vállalkozik rá senki, - mondottam mialatt lassan mentünk egymás mellett át utcai nép között.
- Lehet, hogy igaza lesz, - felelte kísérőm, közben felhúzta sovány vállát és kezével kétkedő mozdulatot tett, - Úgy hallom, Károlyi eddigi tárgyalásai nem vezettek eredményre. Pedig neki most már sürgős a dolog. Sietni akarnak itt is. Irígylik az elsőbbséget Berlintől meg Bécstől. Úgy tudja, hogy az Osztrák Nemzeti Tanács a németországi események hírére állást foglalt, a köztársaság mellett és Károly császár tegnap Schönbrunnban aláírta a visszalépési okmányt?
Hirtelen megálltam. Egy pillanatig tartott.
- Nem... nem tudtam...
- Ennek a hatása alatt most már be meri vallani a Károlyi-kormány is, hogy az államforma kérdésében nem várja meg az alkotmányozó nemzetgyűlés döntését. Bokányi "elvtárs" már a forradalom napján eltörölte a királyságot... Nem kell se neki, se Kunfiak, se Pogánynak! Hatvany báró és Jászi és Kéri Pál se akarja, egyszóval: beszüntetik a magyar királyságot... Károlyival ugyan pro forma egy kiáltványt írattak alá, de hát ez úgy se számít. Különben, ha érdekli, menjünk át a Pesti Napló szerkesztősége elé, ott elolvashatjuk.

A kivilágított kirakatban a legújabb hírek között csakugyan ott lógott a kiáltvány szövege:"... A Magyar Nemzeti Tanács azzal az ünnepélyes felszólítással fordul az ország városaiban és községeiben alakult nemzeti tanácsokhoz, döntsenek rögtön arról, csatlakoznak-e a Magyar Nemzeti Tanácsnak ahhoz az elhatározásához, hogy Magyarország jövendő államformája a köztársaság legyen. Gyors elhatározásra és sürgős értesítésre van szükség."
Az a névtelen undorodás fogott el, melyet mindig érzek, ha az új hatalomnak az írásait olvasom. "Sürgős értesítésre van szükség"... mintha egy ügynök kérne tőzsdei megbízást... "gyors elhatározás"... mintha árverés lenne és régi lom kerülne kalapács alá: Szent István koronája és ezer magyar év hagyománya.
- Ne essék kétségbe, - mondotta kísérőm keserűen. - Az egész csak komédia. Mindegy, hogy mit írnak, mindegy, hogy mit felel az ország. A szocialista párttitkárság meg a többi "elvtárs" már döntött. November 16-án kikiáltják a köztársaságot és Károlyit kikiáltják elnöknek. Mi pedig hallgatunk.
- De hát meddig hallgatunk még?
- Mit tegyen az ember? Negyvennégy hónapig voltam a fronton. Háromszor megsebesültem, beteg is vagyok, fáradt is vagyok. Aztán meg másutt talán még rosszabb, mint itt. Berlinben tűzharcok vannak. Császárhű tisztek és vörösgárdisták gyilkolják egymást Unter den Linden. A házak tetejéről gépfegyverrel lövöldöznek;
Vörös tengerészek elfoglalták a császári palotát és a barikádok között halottak fekszenek. Itt csak ritkán ütik le az embert és az óráját is csak egyszer veszik el. Fanyarul, szinte fájdalmasan nevetett - Tudja, engem betemetett a lövészárokba egy gránát. Soká ástak, míg rám akadtak, nehéz volt a föld, azóta... - Elnyomott. Irtózat látszott az arcán, összerázkódott: - Végünk van. Úgyis hiába minden...

Hirtelen elfordította a fejét. Egy darabig még szótlanul kísért, aztán félszegen köszönt és lekanyarodott sötét kis utcába. Elment, de a hangja nem ment el vele. Egyre hallottam, ahogy szomorúan folytatódott. Jött szemben és jött mellettem és mögöttem. "Végünk van úgyis hiába minden". Ezt gondolták ők valamennyien, akik szenvedtek, akik fáztak és éheztek, akik koldusok és nyomorékok lettek, akiknek leszaggatták a mellükről a kitüntetést és letépték a gallérjukról a csillagot. Azok tépték le, akik nem láttak háborút és itthon bőségben éltek, gazdagodtak, akik többen lettek, míg mi elfogytunk, akik megnyerték a mi elvesztett háborúnkat.
"Végünk van, úgyis hiába." - Hát ez az, ami a szemekben látszik? A kimerültség, - a nagy: fáradt vagyok?... Most értem meg. A legjobbak elestek, akik pedig onnan visszajöttek: sebesültek ők, ha nincs is a testükön.
És ezen se hadvezérek, se államférfiak nem tudnak segíteni.
Hazafelé tartottam. A lépcsőházban nem égett a villany, napok előtt elromlott, de nem akadt munkás, megigazítsa; beléptek a munkanélküliek alakuló szervezetébe... A csengő se szólt, fenn a lakásunk ajtajánál. A szerelőt ott hagyták a segédei, ő maga meg, nem mozdulhat az üzletéből.
Dörömbölni kell hát az ajtón, mert nyitva hagyni nem lehet. Mostanában csavargó katonák járnak a házakban. Minduntalan betörésekről hall az ember.

Mialatt a sötét lépcsőházban várakoztam, odakintről utánam jöttek a lezüllött város képei; zsúfolt villanyos kocsik dulakodó dühös tömege, prémkabátos hadigazdagok, piszkos zászlók és a kormos házfalakon októberi plakátok maradványai, zenés kávéházak, nyers lárma, trágár beszédek, szenespincék előtt ácsorgó emberek. Az eldurvult utca iszonyata bennem volt még akkor is, mikor a szobámba értem.
Anyám hangja hívott... Nála égett az ernyős lámpa az asztalon és a zöld terítő bársonyában, mint egy, mezön, sétáltak a pasziánsz királyok a kis királynék mögött
- Hol jártál? - kérdezte Anyám - A szénért jártam...
- Nos?
Nem akartam neki megmondani, hogy megint hiába való volt - Még egyszer el kell mennem, nem végezhettem. - Közben megürülő pincénkre kellett gondolnom és a szénközpontra, a sok ácsorgó emberre. Mintha mozgóképek nyargaltak volna el előttem, hirtelen a Pesti Napló kivilágított kirakata jutott eszembe. Ott is ácsorogtak emberek. Nagy betűk, legújabb hírek: csehek, oláhok, szerbek és ős magyar városok nevei... Az emberek hallgattak és a nyakukat nyújtogatták. Mindenütt ugyanazok a fáradt arcok. És mintha egyetlen hang beszélne valamennyi helyett: Végünk van, hiába minden...
Nem, ezen nem tud segíteni se hadvezér, se államférfi...
Ekkor vettem észre, hogy Anyám már jó ideje elgondolkozva néz rám pasziánsz kártya felett. Nem szólt, nem kérdezett, csak előre hajolt és megsimogatta a fejemet.

Szokatlan volt ez. A gyöngédsége jóformán soha se hangzott, soha se látszott. Csak úgy ott volt halkan, halkan mindenütt a mélyben. Ő nem szerette magát megmutatni. A büszkék önuralma mögött élte az életét. Gyerekkoromban és mikor beteg voltam és mikor elcsüggedtem, csak akkor jött onnan elő, - miattam, soha se magáért, - és olykor most, mióta öreg lett. Mondani akartam volna valamit, meg akartam volna köszönni, amit úgy se lehet megköszönni. Megsimogatott... És ez olyan jó volt, mert szép szelíd titkokat tudott az ő keze, melyeket csak a gyerekei homlokának mondott el ritkán, ha nehéz volt az óra. Szép, szelíd titkok őrzői, áldott asszonykezek. Ők tudják azt, amit nem tudnak se hadvezérek, se államférfiak.
És abban a pillanatban valami mondhatatlan izzott fel bennem, lázadó vágy volt-e, vagy egy jövendő szó, egy elkövetkező tett? Nem tudom, de valami volt, ami elébe akarta vetni magát a rohanó pusztulásnak, gátba akarta emelni az omló anyaföldet, az asszonyit, a hűségest, a termékenyt, a jövőt... Mert ők tudják azt, amit nem tudnak a hadvezérek és államférfiak...
Egy kocsi állt meg a ház előtt. Vajon kijön hozzánk? Sok nap óta nem láttam jóformán senkit. Az érintkezés szinte megszűnt Az emberek legjobb barátaikról nem tudták hol vannak. Mindenki elbújt a maga otthonába; az októberi napon szétszakadt szálak még nem fonódtak össze. Odakinn kopogás hallatszott a lépcsőházban és ajtónyílás. Lépések jöttek a folyosón. Zichy Rafaelné volt.

- Emlékezel mikor utolszor találkoztunk?... Az erdők között a ködben. És azalatt, míg a jövőt találgattuk a hűvösvölgyi házban benn a városban már megkezdődött a lázadás.
- Akkor volt... október 30-ikán.
- Azóta minden összedűlt. Van-e olyan erő amelyik még jóvá tudta tenni ezt a borzasztó pusztítást? - Sohase lehet jóvátenni semmit, - mondotta
Zichy Rafaelné elgondolkozva. - A rossz megmarad, csak mellette lehet valami jót tenni ami halad és elhagyja a rosszat maga mögött.
- De hát van-e, aki meg tudja tenni? Szervezetlenek vagyunk és az emberek olyan csüggedtek és fáradtak. Amíg így van, semmi se történhetik. Ezt kellene meggyógyítani. Az előbb gondoltam rá: az asszonyok nagyobbak tudnak lenni a pusztulásban, mint a férfiak. Ha fel lehetne ébreszteni őket és megfognák egymás kezét, ők vissza tudnák vinni az elveszett hitet.
- Már tárgyalok a katolikus női alakulatokkal, - mondotta Zichy Rafaelné, - szervezem az egységüket. -
- Nem felekezeti egységet, magyar egységet akarok. A destrukció is egy táborban van. Mind összefogtak ellenünk.
- Én ott kezdem el, ahol a gyökerem van... - felelte vendégem és sajátságosan mosolygott, mialatt elbúcsúzott. - Te is olyan vagy, mint a többi magyar temperamentum. Egyszerre rohamban akarnátok mindent megcsinálni...
És neki volt igaza. Ő már dolgozott.

November 12.

Mi történik? A Reáltanoda-utcai iskola előtt tengerészek sorakoztak. Állig felfegyverzett menetszázad az utca közén. Kérdően, bizalmatlanul néztek össze az emberek. Rossz emléke van annak az iskolának. Októberben titokban ott verődtek össze a katonaszökevények, a károlyisták lázadásának fegyveres szolgái. Úgy mondják, onnan indult ki Tisza megöletésének sötét munkája is.
- Már megint akarnak valamit?
- Ezek a Fényes László tengerészei. Pozsonyba mennek a csehek ellen, mondotta egy hosszú szőke ember. Valaki felsóhajtott: - Szegény pozsonyiak. A szőke ember ijedten intett, hogy hallgasson. Háta mögött egy tiszt izgatottan kezdett beszélni. Csak félig értettem. Arról mondott valamit, hogy Pogány rendeletére az 1-es honvédek kaszárnyájában éppen most szereltek le ötszáz tisztet és vagy háromezer közkatonát, akik a Félhold védelmére akartak menni.

Az iskolaépület kapuján ekkor tábori egyenruhában egy vállas fekete zsidó jött ki. Mellén nemzeti színű szalag volt. A hangja nem ért el hozzám, csak a szája mozgását láttam. Beszédet intézett a tengerészekhez. Éljenzés csattant
fel az utcában. A tömeg előre tódult én pedig visszafordultam, hogy szabaduljak a sodrából. Kerülő úton igyekeztem hazafelé. Egyszerre megint éljenzés hallatszott és mögöttem nehéz lépések doboltak a kövezeten. A tengerészkülönítmény vonult a pályaudvar felé. Kétoldalt a csőcselék kísérte. A csapat élén kivont karddal a feketehajú haladt, mögötte fegyencképű tengerészruhás emberek. A legtöbbnek már vörös szalag volt a sapkáján. A kék zubbony mély kivágásában szabadon látszott mezítelen, szőrös mellük. A legutolsó horpadt orrú, zömök ember volt. Tisztátalan, pattanásos bőre fénylett; Csupasz nyakára egy vörös selyemkendő volt kötve. Mentében megbotlott és visszanézett. Erős, bozontos szemöldökcsontja és kiugró pofacsontja között mélyen benn guggolt a szeme. Összeborzadtam. Ezek a martalócok mennek Pozsonyt védeni? Visszavenni az elveszett Felföldet?

Egyszerre valami más jutott eszembe. Az az ember a tengerészek élén:
Heltai-Hecht Viktor lehetett, az, akit az Asztóriában október 31-én Budapest városparancsnokává neveztek ki. Azt hallottam, hogy eredetileg vállalkozó volt, Karolyi politikai környezete azonban azt mondja róla, hogy mint pincér kezdte a Folies Caprices mulatóban. Később parketttáncos lett és a háború alatt lánykereskedelemből élt. Szénával, zsírral, cukorral kereskedett. Ők tudják, hogy kik voltak a bűntársaik, nem mi... Heltai a patkányforradalom éjjelén ajánlkozott, hogy egy csomó katonaszökevénnyel meghódítja a tér parancsnokságot. Szégyenletes sikere jutalmául nevezte ki Fényes, Kéri és a többi nemzeti tanácsos, a főváros katonai parancsnokává. Néhány napja sajátságos hírek terjedtek el róla, aztán felmentették állásából. Heltai állítólag titkokat tud a hatalom birtokosairól talán, hogy eltávolítsák innen, azért lett a Pozsonyba induló hadsereg parancsnoka. A tengerészek lépése beleveszett az utca zajába. Kocsik kocogtak lesoványodott rossz lovaikkal, emberek jöttek és mentek fanyar egykedvűséggel. A menetszázad nem látszott többé. Régen eltűntek a tengerészek és nekem mégis úgy rémlett, mintha az utolsót, a horpadt orrú, vörös kendős embert még mindig látnám, mintha az a gonosztevő arc lett volna az egész csapatnak az arca.

És ez a szörnyű arc a félrecsapott tengerészsapka alatt, ott van ma mindenütt, ahol oszlásnak indul egy ország teste. Felbukkan az égő házak tűzfényében, este sötéttel benyit a magányos falusi kastélyokba és a kunyhókba is, berohan a paloták kapuján, megy végig a szobákon, kutat, keres, nem lehet előle menekülni. Utoléri azt, akit üldöz... Aztán beletörli véres kezét selyembe, darócba és mikor nehéz lépése elmegy, mögötte a sötét kifosztott szobában hörög a halál. Egykor szép szabad messzeségekről, tengerekről és partokról mondott valamit az a szó, hogy tengerész. Ma elakad tőle a lélegzet és iszonyat támad.

Félrecsapott tengerészsapka, mélyen, prédalesőn guggoló szemek... Ott volt az a szörnyű arc Moszkvában, mikor a Kreml falai közt ezernyi császári tisztet lemészároltak. Ott volt Szentpétervárott a halál óráiban és Odesszában és Altonában és beletükröződött Helsingforsban a finnek vérébe. Most ott van Berlinben a vörös lobogós császári palotában. És lenn ólálkodott a schönbrunni kastély udvarán, mikor Károly császárt kiűzték rezidenciájából.
Tegnap...
Rájuk kell gondolnom. És szinte látom a nagy schönbrunni lépcsőt, melyen magukra hagyva, kitaszítva mentek el otthonukból a császár, a császárné és kicsiny szőke gyermekeik. Száz szolga ugrott régen a kezük intésére, hódoló udvari nép hajolt meg előttük a földig. Most akármerre néztek, nem volt számukra egyetlen hű tekintet; hiába hívtak volna bárkit is, senki se jött többé.

Mikor Ferenc József király kis vaságyán haldoklott ott a schönbrunni szobában, a trónörökös Károly és Zita főhercegné, nagy fiatalságukban kétségbeesetten tördelték a kezüket: "Úr Isten, még ne, ne még"... Aztán kinyílt az agg uralkodó szobája: halottas szoba lett belőle és ők ketten lassan mentek végig a nagy galérián. Az udvar mélyen meghajolt előttük. Ők pedig sírva haladtak és fogták egymás kezét. Azóta mindig mentek, sok tévedésen, csalódáson és könnyön át és most elérkeztek Schönbrunnban a lépcső aljára.
A kis trónörökös, mint ahogy megtanították, csak egyre szalutálgatott apró gyermekkezével. - De ma nem látják meg mama, - mondotta szomorúan. A megszálló népőrség vörös sapkarózsás katonái elfordították az arcukat.
A király polgári ruhában, lehajtott fejjel, megtörten lépett ki a szabadba. A lépése elkongott az üres nagy házban az esti sötétbe beleveszett a kert, melynek egyenesre nyesett istenszobros bokrai alatt a Habsburgoknak annyi szép nyara elhaladt.

Mikor az udvari autók kifordultak a Cour d'Honeur kapuján, nem hallatszott a szokott trombitajel, nem lépett fegyverbe az őrség és a schönbrunni tetőkre felszállt a vörös lobogó. Lenn pedig a kapuk ormán vörös rongyokkal hirtelen letakarták a császárok kétfejű madarát, mely ha prédaszedőn kegyetlenül bele is vájta csőrét országok és népek testébe, Bécs számára valahány reptéből, mindig csak kincseket hozott. És talán abban van a Habsburgok legnagyobb tragikuma, hogy elkényeztetett városuk közömbösen fordult el tőlük, mikor a vöröslő hatalom söpredéke elűzte őket.
A nyargaló autó a Duna menti Eckartsauba vitte a boldogtalan uralkodót, aki ezentúl a Rennerek és Bauerek osztrák államtanácsának védelme alatt áll. Ki tudta meddig? Ki tudja, mi vár reá?

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap