TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV I/2 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 04/03/2015 - 00:12

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

A teavíz dorombolt a forralóban. A kandallótűz fenyőszagú melege átjárta a szobát. Az ezüst és a poharak csillogtak a fehér abroszon. Belefészkeltem magamat a karosszékbe. Itt még minden a régi volt és valaminő szomorú hálát éreztem az otthon iránt, amely megszűnt magától értetődő lenni, amely mint egy sziget még megmaradt.
Vajon érzik-e ezt a többiek is? Körülnéztem. Szokatlanul csendesek voltak valamennyien. Elvétve esett egy-egy szó, úgy esett, mint a kavics a mozdulatlan tóba. Gond ült az arcokon. A hosszú háború alatt, annyi rettentő csapás közben, eddig soha se láttam kétségbeesést a családomban. Nem fogyott el a lelkünkből a reménység soha. Megingathatatlanul hittük, hogy bármi történjék is, Magyarország megmarad.
- Elárulták! És megint Tisza végzetéről kezdtünk beszélni. Elhatároztuk magunk között, hogy mindannyian elmegyünk a temetésére. De vajon mikor lesz? Senki se tudta. Anyám már jó ideje csendesen ült a dívány szegletében, aztán olyan halkan szólt, mintha magának beszélne:
- Megölték... megölették. Tudták, hogy mit tesznek. Fejét vették a nemzetnek.
Egymásra néztünk.
- És a tetteseknek nyomuk veszett... Különben így sem érhetné őket bántódás, - a "diadalmas forradalom", minden eshetőségre, politikai amnesztiával gondoskodott a védelmükről. - Testvérem elővette az újságot - Olvastátok? "A magyar nemzeti tanács intézkedésére az igazságügyi minisztérium táviratilag elrendeli, hogy mindazokat, akik felségsértés, királysértés, hűtlenség, lázadás, hatóság és magánosok elleni erőszak, izgatás és lázítás miatt letartóztatásban vannak; vagy büntetésüket töltik, azonnal szabadlábra helyezzék."

Ennél rettentőbben terhelő önvallomást nem adhatott volna az új kormány. Ebben az amnesztiában megvallotta a céljait, az eszközeit és bűnét. És egyszerre, anélkül, hogy megegyeztünk volna, mindannyiunk előtt már vádlottként állt Károlyi Mihály és nemzeti tanácsa.
- Gonosztevők - mondotta a sógorom. - Itt Pesten megelőzték a rendeletüket. A Conti-utcai hadosztály bírósági fogházból már két napja, hogy kiszabadították a Galileista pör hazaáruló vádlottjait.
- Azt beszélik, Károlyi Mihályné maga ment el értük...
- Tegnap a toloncházból is kihozták diadalban az összes katonaszökevényeket... És alig néhány órával Tisza István meggyilkoltatása előtt, a "nemzeti tanács" írott parancsával egy bizottság kikérte az alkotmány utcai fogházból a politikai foglyokat és mint az írás mondta, - "az arra érdemes letartóztatottakat"... Az első, aki a fogház ajtaján kirohant, Lékai-Leitner volt, az az ember, aki a múltkor merényletet kísérelt meg Tisza ellen. Lékai-Leitner beszédet intézett az összeverődött, kíváncsi csőcselékhez és zavartalanul magyarázta, miért kell a háború bűnös felidézőjének, Tisza Istvánnak az élete ellen tömi. Pusztulnia kell! ordította és a csőcselék éljenzett, mialatt ő, rendőri asszisztenciával, kinn az utcán gyilkosságra uszította elvtársait.
- Erről tudnia kellett Károlyi nemzeti tanácsának. Mégse tettek semmit Tisza védelmére. Néhány órával később zavartalanul végezhettek vele...

Egyszerre eszembe jutott az, amit Marat Barbarouxnak mondott: "Adjatok nekem négyszáz gyilkost és megcsinálom a forradalmat"... Szívemben egy pillanatra megállt a vér. Micsoda embereknek került a kezükbe az ország és mindnyájunk sorsa! A királysértés és lázadás nem bűn többé, az erőszak szabad, szabad a lázítás. És büntetlenül lehet gyilkolni és nincs többé hová menni igazságért. Mint egy szédülésben összekuszálódtak a gondolataim. Úgy rémlett előttem, mintha egyszer már átéltem volna hasonlót. Évekkel ezelőtt. Egy fojtós, fülledt nyári éjjelen vad lódulásra ébredtem fel. A szoba ingott, a ház is ingott, minden tántorgott, repedezett, omlott ami különben biztos és szilárd volt. Földrengés!... És amibe meg akartam volna fogódzni, az engedett és kimozdult a helyéből és semmi sem állt ellent... Menekülni! - egy félőrült hang kiáltotta ezt az éjszakában. Menekülni? - Ilyenkor nincs hova, mérföldekre és mérföldekre, mindenütt inog a föld.

Egy komor balsejtelem ijesztően kalapálta a fejemben. És ez ezentúl így marad. Meddig? Vajon el lehet-e bírni az életet, mikor a föld nappal és éjjel inog az ember talpa alatt és beszakad és hömpölyög? Nem tudtam emelve tartani a fejemet. Lehorgasztottam... De az emberi agy csak percekre képes a teljes reménytelenséget elviselni, aztán vagy tébolyban elborul, vagy világot gyújt magának. Valaminő halvány világosságot gyújtottam magamnak én is. És, hogy Anyám is lássa, fennhangon mondtam: - Még nincs elveszve minden. A harcterekről vissza fognak jönni a csapatok. Azok majd rendet teremtenek. Akik odakinn voltak, nem tűrik el itthon a szökött katonák és felmentettek uralmát.
- Csakhogy Károlyi agitátorai már eléjük utaztak a frontokra, - mondotta sógorom. - És viszik magukkal "Az Estet", a "Népszavát", a "Pesti Naplót", a "Magyarországot" és a "Világot"...

Közben odakinn olyan sűrű lett a köd, mintha dagadó iszap emelkedett volna fel a völgyekből. Hozzáragadt az ablakokhoz és megfogta kívülről az üveget. Testvéreim készülődni kezdtek. Mialatt búcsúztunk, abban állapodtunk meg, hogy mivel a városban talán mégis nagyobb lesz a közbiztonság, mint idekinn, beköltözünk, mihelyt fuvarost kapunk. A villa magányosan állt, elhagyott nyaralók között, rajtunk kívül csak Mária testvérem és a szakadék túlsó partján, a majoros lakott még a hegyen. Az erdők pedig tele voltak csavargóval. - Jobb lesz úgy...
- Mindenütt egyformán rossz most Magyarországon, - mondottam - mialatt kabátot vettem én is, hogy elkísérjem egy darabon testvéreimet.
Mire leértünk a hegyoldalon, lövöldözés szakadt ki a csendből. Puskák dördültek. Kérdeztek, feleltek és a visszhangjuk begurult a hegyek közé. Egy ijedt fehér kutya nyargalt el mellettem nyílsebesen. Farkát szorosan behozta maga alá és füle még futtában is kínosan a fejéhez lapult. Az egyik elhagyott nyaraló őrzője, egy öreg sváb kertész a kertajtóban állt, pipázott és az utat kémlelte.
- Himmelsakrament... Megszöktek az oroszok a fogolytáborból, az emberek beszélik a boltban. Gott weiss, was noch über uns kommt...
- Rémhírek... vetettem oda elmenőben. A lövöldözés minden pillanattal erősödött.
- Mama aggódni fog, - mondotta Mária testvérem. Nem volt többé nyugtom. Hirtelen elbúcsúztunk a többiektől.

Az Ördög-árkon túl, ahol az út nekiszaladt a hegynek, két lövés süvített el a fejünk felett A bokrok közül jöhetett, a közelből, mert érzett a szaga a levegőben. Szemközt egy emberi alak bontakozott ki a ködből. Káromkodott magában: - Ez ugyan alacsonyan ment. Az Isten őrizte, hogy el nem talált. - Az idegen nagy gallért viselt és katonasapka volt a fején. Talán altiszt lehetett. - Kapni odalenn a villamosnál újságot? - Kérdezte tompa hangon és ujjával megérintette a sapkáját.
- Nem... ma nem árulnak lapot.
Az ember visszafordult és botjára támaszkodva lassan kapaszkodott mögöttünk felfelé a hegyen. Nem szólt, csak sóhajtott olykor, az egyik cipője pedig furcsán kopogott a köveken. Gondolataimon át, már jó ideje hallgattam a kopogást, mikor egyszerre felfogtam, hogy műlába van szegénynek.
- Hiába volt minden, - mondotta váratlanul és a hangja még tompábban hangzott, mint az előbb. Nem láthattam az arcát, de valahogyan úgy éreztem, hogy ez a féllábú ember sír a sötétben. És egyszerre az öcsémre kellett gondolnom és a többiekre, a nyomorékokra, a vakokra, a betegekre, a csonkákra, akik ma mind azt mondják, összeszoruló torokkal: hiába volt...

Mikor a kertünkbe értem, megint elfütyült egy lövés a fejem felett. Szorosan egy fa mellé lapultam. Vártam egy darabig. Közben úgy tetszett, mintha a fában vert volna a szívem. Ez is elmúlt és ismét mentem előre. A ház kockázott, széles ablakai tévetegen világítottak a ködön át az útra és hívtak, mint tegnap és mindig, ha hazatértem.
Mire benyitottam, a hallban már ládák és kofferek álltak és. anyám csomagolt. Lila szalagokkal összekötött dobozokat rakott a ládákba, az ő kedves, régi holmijait, melyeket annyi szeretettel őrizett meg egy hosszú életen át. Jött-ment fáradhatatlanul. Lehajolt, megint hozott valamit és nem panaszkodott és csodálatosan nyugodtnak látszott.
Közben kialudt a tűz a kandallóban. A nyári ablakokon át beáramlott a nyirkos éjjeli levegő. Az ebédlő is dermesztően kihűlt. Nem mertünk fűttetni. Fogytán volt a fánk a pincében és ki tudja, ha fuvarost nem kapunk, meddig rekedünk még idekinn?

Később én is felmentem a szobámba és összeszedtem az írásaimat. Odalentről ezalatt szüntelenül hallottam Anyám lépését. Ezer lépés közül megismerném. Olyan, mintha az egyik lábát könnyedén egy kissé húzná. Pedig ez nincs így, csak úgy tetszik, amitől a járása valaminő kedves, lejtésszerű ritmust kap. Szeretem hallgatni, mindig a gyerekkoromra emlékeztet, mikor éjjelente, rácsos kis ágyamban ijesztőt álmodtam és a lépés jött halkan a szobán át és még oda sem ért, már elmúlt, ami rossz volt a sötétben.
A földszinten egy szekrény nyílott, mint egy sóhajtás, kihúzott fiókok súrlódtak. A kerten túl ugattak a kutyák. A hegyoldalban időnként vad lövöldözés hallatszott. De Anyám lépései ilyenkor sem álltak meg. Nyugodtan jártak a hallban a ládák körül és megint visszatértek a szobába.

November 2-ikára virradó éjszaka
Éjfél régen elmúlhatott, mire Anyám ajtaja bezárult. Egy selyemkendőt akasztottam a lámpaernyőre, hogy kívülről ne lássék a világa és az íróasztalomon a felgyülemlett leveleket válogattam. Egyszerre szakadozott csengő berzengett fel a folyosóból. A telefon... Vajon ki szólít ilyen későn? Mi történhetett? Leszaladtam a hátulsó lépcsőn. Egy idegen hang beszélt hozzám a láthatatlanból. Ijedt, idegen hang. - Meneküljenek! A kenyérmezei fogolytáborból kitörtek az oroszok. Fegyveresen jönnek vagy háromezren. Ölnek, rabolnak, fosztogatnak. A főváros ellen jönnek. Errefelé jönnek...
- Hát mégis... Meg akartam köszönni a figyelmeztetést, de a hang elszakadt és nem volt ott többé. Talán más utakon indult lihegve, felrázni, óvni az elszórt hűvösvölgyi házak lakóit nagy elhagyatottságukban. És egy pillanatig sejtette képzeletem és követte a hangot, ahogy fuldokolva rohan a drótokon az éjszakán; és vészkiáltásával beriadóz az alvókhoz, a virrasztókhoz, a gyávákhoz, a bátrakhoz. Névtelenül jön és névtelenül megy és köszönetet se várva repül a feldúlt és megcsúfolt emberi közösség utolsó szárnyain.
Jönnek az oroszok...

Tanácstalanul álltam egy darabig a hideg folyosón. Mit tegyek? Minduntalan új helyzet elé állít az élet, amely kényeztetett és nem tanított eleget. A világtalan hallból Anyám ajtaja felé lestem, nem látom-e, mint tegnap, a fénycsíkot alatta.
Már sötétben volt. Beszóljak-e hozzá? Elmondjam-e? Minek? Lassan ballagtam fel a lépcsőn. Nagybeteg öcsém szobájából se hallatszott semmi nesz. Alusznak... Jobb is így. Ők úgy se bírnának éjnek idején a csúszós, ázott hegyi úton menni. És azután, hová is mennénk? - Menekülni! Ezt hallottam akkor is, mikor földrengés volt. De hát hol talál az ember menedéket, mikor mindenütt egyformán inog a föld?
Ahogy a szobámba nyitottam, szinte megkönnyebbültem. A lámpái égve maradt és nem fogadta sötétség a nagy sötétet, amit a lelkemben hoztam

A beborított lámpából, mint egy tolvajlámpa résén át, egyetlen fénycsík vetődött az asztalomra. Leültem eléje és a fejemet a két tenyerembe támasztottam. Üres zsibbadás volt minden a homlokom mögött. Jó ideig tarthatott, míg a zsibbadáson átvergődött három szó és a felszínre került: Jönnek az oroszok. Mintha emlékezetemben a múltat verték volna fel ezek a szavak, eszembe jutott a nap, amelyen először hallottam. Magyarország nem akarta a háborút. Mikor elkövetkezett, szembeállt vele, becsületben, úgy, mint ezer év óta mindenkor megindult az ősi föld, hogy megvédje önmagát. Fekete ünneplőben, parasztok mentek át a városon. Csizmájuk sarka keményen kopogott a kövezett utcán. És zengett a nóta: "Édes anyám ne sirasson, lesz még nekem rózsás sírom..." Virágos zászlók, virágos ágyúk, virágos vonatok. Kezet kézben fogva, tarka szoknyás, búcsúzó menyecskék kísérték sírva a párjukat; kendős fejű öreg asszonyok, szép legényfiúkat. - Jönnek az oroszok. Csak ezt mondták. És képzeletem ettől a három kicsi szótól mégis roppant tömegek mozgását érezte fenn, messze északon. Európa nagyobbik fele és a titoktartó, sötét Ázsia, kimozdult évezredes helyéből és özönlő ágyúk és puskák rengetege között tódult a Kárpátok felé, hogy elnyelje Európát. Olykor bőgve átömlött a hegyek nyílásán, olykor vérbeborultan visszatántorodott.

Az emberiség lélegzete akadozott. Ilyen népek csatáját nem élt még meg soha. A nézők elfáradtak a nézésben. És a küzdők belemarva magukat egymás testébe, tébolyodott gomolyagban, még mindig előre-hátra támolyogtak meghalt városok és felriasztott temetők felett. Évek múltak el közben. És a fegyverbe kelt orosz szántóföldek és mocsarak, a Volga mente, a Don, az Ural és a Kaukázus és Ázsia száguldó sivatagjai, elvérzettek. Elvérzett a fehér cár birodalma és ami belőle megmaradt, az vörös lett, ahogy önvérében visszatörtetett. A Kárpátok rejtélybe vesző fehér ormai alatt pedig ott állt győzelmesen két faj: horpadt sisakjában a germán hős és holt lova mellett a turáni lovas.
Csodát tett a két nép, aminőt népek még nem tettek a földön. Legendáját majd új Homéroszok dalolják át a halhatatlanságba és jövendő századok fogják bíborba és aranyba szőni képeit... Volt egyszer egy császár, istenfélő és faját szerető, aki elment hat fiával, észak hat szőke hercegével, hős népe élén a világ ellen csatába. - És... egyszer volt, hol nem volt, hogy Magyarok országában talpra állt a róna és mialatt vállával megtámasztotta a Kárpátokat, hogy be ne dűljenek, fél kézzel oda kapott, ahol az Isonzó vize a hegyekből kirohan. Kérges tenyerével sziklákat görgetett a Karsztokon és átnyúlt az Alpesek felett. Egyszer volt, hol nem volt... Amíg az életét védte, ráuszított kis vérebek sebesre marták a térdét. Mégis lábon maradt. Élő testével torlaszolta el az erdélyi szorosok nyílását, megrohanta a Lovcsen szakadékos halálhágóit, győzött az otrantói öbölben, gúzsba kötötte a vad vizek sodrát a szerb partok alatt. Egyszer volt... hol nem volt...

Az évek pedig még mindig vérben gázolva jöttek és mentek. Sokszor volt nyár, mióta 1914. tragikus nyarán elmentek a legelsők, akik nem jöttek vissza. Porladó kedves arcok, gyermekkorom játszótársai, ifjúságom holt barátai. Lublin tövén, a satanovi mezőn, a duklai szorosnál, a lengyel mocsarak között, szerb földön és Asiago felett, mindenütt folyt vér, amely rokon az enyémmel. Törzsökös fám kipusztult új hajtásai! És mint Ti, úgy mentek a többiek is, évről-évre szüntelenül. Aztán már az iskolapadokba szólt a hívás és a napsütéses tornácokba, a kicsiny lócákhoz, amelyeken az öregek sütkéreznek az örök pihenőre pihenve, az életmunka. után.
Szinte nem maradt már idehaza a falvakban férfi és legény. A nagy fekete földön asszonyok vetettek, asszonyok arattak.
Kínban fogant tavaszok. Könnyben arató nyarak. És az őszi ködben ezüstfehér, füstös nyakú ökrök nyomán, vánszorgó aggastyánok aszott keze fogta az eke szarvát. Kilométereket nyelt a kocsi az országútján, de férfi nem látszott a földeken. Idegen ég alatt, vagy idegén föld alatt voltak valamennyien, míg a megürült városokat és falvakat tódulva lepte el a kaftános galíciai menekültek hada. Újszerű rajzás támadt a piacokon és a börze körül. A pesti gettó hemzsegett. Az árú eltűnt és az árak veszedelmesen szöktek a magasba. A nyomor halkan, nyöszörögve járt, az új hadimilliomosok szemérmetlenül csörgették aranyukat, míg az arisztokrácia egy része és a dúsgazdag zsidóság bódultan táncolt az éhező város és sirató ország közepén.

Olykor szívszorító sötét hírek jöttek a messze vérviharból. Olykor fellengtek a győzelmi zászlók és győzelmet mondtak a harangok. Egy reggelen aztán elfeketültek a zászlók és halált mondtak a harangok:
Meghalt a király!... Éljen a király!
Az agg uralkodó lehunyta régen virrasztó szemét. Öreg kezéből kihullott két birodalma jogara. Császári temetés, fekete halotti pompa Bécsben, ősi aranytól csillogó koronázás Budán. A felhők megszakadtak és lenn a szenvedő földön, mint egy látomásban, fátyolos, fehér királyasszonyával átvonult koronázó városán a fiatal király.
Csak álom volt. A király sietett. Vára kapuja elé hiába hordta egy nemzet a szeretetét. Ő nem értette meg a percet. Elment, mielőtt felszedte volna a fejedelmi kincset. És a szél széthordta egy nemzet ott hagyott szeretetét. Valami megfagyott a magyar ég alatt. És dermesztően kijózanodva virradt a másnap.
Hidegek voltak ekkortájt a telek Magyarországon. Olyan velőt fagyasztóan hidegek, mint soha azelőtt. Tüzelő alig akadt. A pesti házak fala mentén gyerekek, leányok, öregek kuporogtak a szenespincék lejáróinál. A kövezet peremén ültek rongyaikban és vártak. A lómészárszékeknél, a községi bódék, a péküzletek, a tejesboltok táján hosszú, szomorú sorral asszonyok ácsorogtak, hajnali szürkületben és sötét este. Csendes, türelmes szemű asszonyok. Vártak, ők is vártak... mindenki várt. Életet, halált, hírt, visszatérőt. A kórházak pedig zsúfolásig megteltek. És az egész országban véges-végig apró, száraz mankókopogás hallatszott valamennyi úton.
Ez volt az egykor boldog Magyarország! De a reménység élt és a becsület is élt. És a nagyszerű magyar erőt megsüvegelték még azok is, akik halálra szánták.

Élni fogunk, mert élni akarunk. - Elszánt kínban mondták ezt maguk között a szenvedők, az igazak. Mert aki magyar volt a mi országunkban, az tudta, hogy ezt a háborút elvesztenünk nem szabad! Egy hódító háború elvesztése csak visszatántorgást jelent a nemzetek számára. Egy önvédelmi háború elvesztése hosszú tetszhalált, vagy magát a nagy halált jelenti. A mi háborúnk önvédelmi harc volt! Egyetlen népe voltunk a világnak, mely senkiét elvenni nem akarta. A magunkét akartuk megtartani és a véres esztendők alatt úgy rémlett, hogy az ezeréves szent mienk, a mienk marad.
A fegyverek nem bírtak legyőzni... De benn az országban csatánál nagyobb csatát vesztett el a torzsalkodó politika. Személyi gyűlölet és irigység megbuktatta gróf Tisza Istvánt. A kormánykerék avatatlan kezekbe került. Az erő, amely eddig markolta, megszűnt és mialatt az Alföld, Erdély, a Felföld és a Dunántúl vérben, becsületben odajárt messze csatatereken, az üres ország zsúfolt fővárosában történt valami.

Csendes, alattomos aknamunka nyomai kezdtek átszivárogni az eseményeken. Mire szemügyre lehetett volna venni a nyomokat, már elmosódtak és beleenyésztek a mindennapba. A sötét háttéren, mintegy színpadon, sötét alakok surrantak át. Az oldalfalak mögül láthatatlan súgók suttogása rémlett és az előtérben egyre élesebben körvonalazódott egy ember alakja, aki, - mintha a sajátja lenne, - fennhangon mondta ki a homályból jövő sugallatokat. Ez az ember gróf Károlyi Mihály volt.
Felrezzentem. Egyszerre valaminő külső nesz hatolt be a gondolataim közé. Előrenyújtottam az arcomat. Eszembe jutott az éjjeli figyelmeztetés... Órák múlhattak el, mióta az íróasztalomhoz kuporodtam. Elsötétített lámpám fénye merev kis kévében vetődött elém egy fehér papírlapra. Ekkor vettem észre, hogy a fejemet még mindig a két kezemben tartom. Mereven, görcsösen egész idő alatt.

Mi volt ez?... Megint az előbbi zaj. Hirtelen, mintha önmagamat csúfolnám, gúnyosan félrehúzódott a szám: most már felismertem az üres hangzású furcsa nesz eredetét. Az ablakom mellett, az ereszcsatornában cseréptörmelék görgött le a tetőről, halkan, mintha a terhes, fekete éjszakában borzongás futott volna végig a magányos ház falán. Egy darabig még hallgatództam, aztán megint csak beletámasztottam két kezembe a fejemet és a gondolataim ismét visszafelé indultak az utolsó idők útjain és felszedték a feledésbe dobált, elkallódó emlékeket.
Nagy és méltóságteljes volt a távol képe. Nyugtalan és izgató mindaz, ami közelebbről látszott. Részletek körvonalazódtak. Jelenetek színeződtek. Világosabbá vált az emberek arcjátéka és itt ott a dolgok mögé lehetett még pillantani. Az, ott messze, túl már história volt, ez pedig emitt még meleg, lihegő emberi élet. Hogyan is történt? Mikor volt?... Akkoriban már vonat vonat után gurult végig Magyarországon. Hosszú katonavonatok vitték a csapatokat a felszabadult orosz frontról az olasz és francia határ felé. Soha se látszott közelebbinek a háború befejezése. A győzelem reménye magával ragadta a lelkeket. Még a sötét jósok is elnémultak. A becsületes béke lehetősége, mint a délibáb játszott a horizonton. Magyarország határai érintetlenek maradnak! Ennyi volt a mi békénk feltétele. Mást sohase akartunk. Összeszorítottuk a fogunkat: kitartani! Ez az utolsó erőfeszítés. Aztán szabad az út a második ezer év felé.
De ekkor egyszerre, mintha a sötétből egy éles késpengét döftek volna a levegőn át. Rövid nyilalló világosság támadt. És a világosságnál, a nemzet elszánásán friss sebhely látszott. Mi történt? Ki cselekedte?
Ismeretlen tettesek ez év január első napjaiban lázító kiáltványokat csempésztek be a muníció- és fegyvergyárakba. Éjnek idején, hazaáruló nyomtatványok vándoroltak titkolódzva, a kaszárnyaszobákon át. "Munkások! Testvéreink!..." "Katonatestvérek!"... "Egy fillért se, egy embert se a hadseregnek"... Akinek módjában állt ezeket a forradalmi nyomtatványokat elolvasni, nem kételkedett, hogy a magyar létérdekkel, a magyar pszichével és a magyar nyelvvel ellenséges szellemből termettek.

Hol van a bűnös? Amire irtózva gondoltunk, valóra vált. Ellenség bujkált közöttünk és a frontokon innen akarta elvégezni, ami a frontokon túlról nem sikerült. Az élethalálharcát vívó nemzet felháborodva követelte: Állítsák elő! Le az álarccal!... És mikor az álarcot letépték a merénylőről , a kíméletlen világosságban ott állt, hunyorgó szemmel, rajtakapottan a szabadkőművesek egyik tudományos színű szervezete, az internacionális Szabadgondolkodók Magyarországi Főiskolai Fiókja. Ott állt a budapesti Galilei-kör jóformán kizárólagosan zsidó ifjúsága.
Ez a kis tábor láthatóvá lett. A többiek, akiknek még részük volt a merényletben, hirtelen visszahúzódtak a háttér sötétjébe és mintha belemállottak volna a homályba, nem látszott többé az arcuk. Károlyi Mihály, magára nézve, feleslegesnek találta ezt az óvatosságot. Ő továbbra is a színpad előterében maradt és bérpalotája kapuján gyanús idegenek lopództak be és a küszöbéhez sajátságos nyomok vezettek, senki se háborgatta. A rendőrség se zavarta, pedig tudomása volt arról is, hogy Károlyi a lázító nyomtatványok szerkesztése idején sűrűn érintkezett a galileista ifjúsággal, sőt gyakran órákat töltött a kör helyiségében. Egy közeli ház ablakából figyelték meg. De Károlyi Mihály láthatatlan hatalmak védték. És híre járt, hogy vezető helyekről, beavatott barátok mindég idejekorán figyelmeztették, valahányszor helyzete bizonytalanná lett. Sőt akadt olyan is, aki kezességet vállalt érte. Keserűségben kimondott nevek kísértettek. Ha igaz a szörnyű vád, mely azokhoz a nevekhez tapad, számoljanak le a bűnpártolók saját lelkiismeretükkel, majd eljön még az óra amelyben a nemzet előtt kell számolniuk.

A közvélemény ideges volt ezekben az időkben. Türelmetlenül várta a megtorlást. A Galilei-kör helyiségét lepecsételte a rendőrség. Letartóztatásokat foganatosítottak. Utóbb néhány vádlott neve hangzott ki a tárgyalóterem zárt ajtai mögül. Megdöbbentő hangzású nevek. Még ma is emlékszem egynéhányra:
Duczynska Ilona, Sugár-Singer Tivadar, Helfgott Armin, Csillag Stern, Kelen-Klein, Fried, Weiss, Sisa, Bellér Ignác és még vagy három orosz zsidó, közöttük egy Sólom nevű hadifogoly, akinek sokszorosító gépe volt. Egyetlen egy magyar sem akadt közöttük. Sötét idegen kezek turkáltak a végzetünkben! De erről senki se beszélt. Pedig a Galileista-pör névsora útmutató könyv volt, amelyben titkok álltak a jövőről. Mi azonban nem tudtunk benne olvasni. A magyar nemzet soha se tudja elolvasni, ami a jelenben a jövőjéről írva van.

A Galilei-pör aktái lezárultak. A hadbíróság két feltűnően enyhe ítéletet hozott, a többi vádlottat felmentették. Ennyi történt. Aztán csend lett, ugyanaz a csend, mely 1917. őszén eltakarta Károlyi svájci útját és megfojtotta a tapogatódzó suttogást, hogy odakinn elárulta a franciáknak a németek készülő offenzíváját és szindikalistákkal és bolsevistákkal tárgyalt. Csak a cattarói tengerészlázadás idején támadt megint új hullámzás. A hadvezetőség titoktartása dacára hírek szivárogtak át. Egy magas rangú tisztnek a legénye zubbonyába varrt levelet hozott.

Odalenn, a cattarói öbölben fellázadt a flotta. Horthy Miklós, a Novara hőse, elnyomta a lázadást és megmentette a Monarchia tengeri erejét. A szétvert tűz zsarátnoka alatt azonban a hadvezetőség meglepő nyomokra talált. Állítólag a zendülőknek két távirata akadt horogra. Az egyik Trockijnak szólt, a másik Károlyi Mihálynak:

Megint nem történt semmi!

Hadi érdekek... Neves emberek vannak kompromittálva. A király sem akarja. Most nem időszerű. Ekkoriban lehetett, hogy gróf Tisza Istvánnak ismét felemlítettem azt a levelet, melyet Svájcon át, 1914. ősz én kaptam volt és melyről akkoriban mindjárt szóltam neki. Az a levél jóformán egyidejűleg érkezett meg Károlyi Mihállyal, kit az általános mozgósítás francia földön talált. A levél szerint tudták a franciák, miért küldték vissza hazájába Károlyit. Jutalmat kap, ha jó munkát végez... még lehet belőle a magyar köztársaság elnöke. Tisza István csak rázta a fejét: - Rémeket lát. Bolondság lenne belőle mártírt csinálni.

Régen történt. Sok minden elmosódott azóta, de arra a tehetetlen keserűségre, mely akkor elfogott, még mindég emlékezem.
És ahogy Tisza István vélekedett, úgy vélekedett a többi politikus is. Nem vették komolyan Károlyi Mihályt, mert nem látták azokat, akik mögötte álltak. A közvélemény figyelme pedig már másra terelődött. Az élet mindennap nehezebb lett és messze Breszt-Litovszkban folytak a béketárgyalások. Az orosz-szovjet kiküldöttek furfangosan húzták a tárgyalást. A türelmét vesztett német hadvezetőség kardjára ütött a békeasztalnál. Trockij-Bronstein, a Szovjet külügyminisztere pedig delegátusainak feje felett ravasz, lázító beszédet intézett az asztal mellől katonáinkhoz és munkásainkhoz.

Idehaza sajátságos nyüzsgés támadt erre a beszédre. Mintha jeladás lett volna: a magyarországi zsidó sajtó támadni kezdte a német szövetségest... A "feloszlatott" Galilei-kör tüntetést rendezett a német konzulátus előtt és beverte az ablakait. A Trockijok, Radekek és Joffek budapesti fajrokonai, a kezükben tartott munkásszakszervezetek hatalmával, sztrájkokat idéztek fel, így támogatták oroszországi felebarátaik békeügyét és gyengítették a mi delegátusaink helyzetét.

A sztrájkok napjaiban, egy este, Károlyi Mihály feleségével sétált a Belvárosban. Károlyiék egyik külső kerületben lakó rokonukkal találkoztak és boldog izgatottságban kérdezték tőle: - Ugye odakinn már lázong a nép?... Letörten hallgatták a tagadó választ. - Mindegy... Még nem érett meg. De a forradalmat azért nem kerüljük el.
A sötétségek egyre hallhatóbban suttogtak. Ekkor már olyan idők jártak, hogy a szavak is dolgozni tudtak. És a szavak munkába fogtak: - Csak a különbéke menthet meg a forradalomtó!... Ott kell hagyni a németeket. Ők az okai mindennek. Miattuk tart a háború, Elsass-Lotharingia... Láthatatlan szálak mondták ezt szívós következetességgel. Hangok beszélték, melyeknek az eredetéről nem tudtak azok, akik gépiesen megismételték. És messze a harcterektől , az ország fővárosában, a gyárak és kaszárnyák alatt, titokzatosan, lassan mozogni kezdett a föld. Pedig a frontok soha sem álltak szilárdabban, mint ekkor. Az ukrán és az orosz béke után, talán ezek voltak utolsó perceink, melyekben, ha erőt, egységet és elszántságot mutatunk, reménységünk lehetett volna egy elfogadható békére. De a monarchiából a végzetjelölte napokban valami gonosz laterna magica a német szövetség meglazulásának a képét és belső lázadások és zavarok látszatát vetítette ki ellenségeink felé. Ezektől a vetített képektől új életre kapott odaát a lankadó tűz. Míg itthon minálunk egyre világosabb lett, hogy élnek közöttünk emberek, akik magyar katonák védelme alatt eszik a földünk kenyerét, isszák a kútjaink vizét, alusszák éjszakáink álmát és közben azon törik magukat, hogy elveszítsük a háborút.

Ha jól emlékezem, Károlyi Mihályról politikai tábora ebben az időben kezdte terjeszteni, hogy érintkezést létesített az antant vezetőivel. Poincaré valamikor ügyvédje volt a Károlyi családnak... Mesék keringtek. Mások meg arról tudtak, hogy Trockijjal vannak összeköttetései és a pestvidéki kis községekben szociálforradalmár barátaival titkos katonatanácsokat szervez.
- Áruló!
Mialatt családomban árulónak neveztük őt, a radikális sajtó prófétát csinált belőle és a tömegek megtévesztetten honmentőnek tartották.
A szabadkőművesek, a szocialisták, a feministák és a galileisták mögötte álltak. Szűkebb családjának néhány asszonya pedig, mint tanítványa vette őt körül és kritikátlanul utána szajkózott mindent, amit hirdetett... Amiért egy közhuszárt felakasztottak volna, azt Károlyi Mihály, tiszt létére, bántatlanul mondta és cselekedte. Az urak kezet fogtak vele a kaszinóban és a társaságban többen eredetinek és mulatságosnak találták, hogy kis leányát Bolseviki Évának nevezte.
A mértékek mintha elvesztek volna. A dolgok színe megváltozott, az eszmék meglazultak, repülő piszok terjedt a levegőben és belepte azt, ami addig még tiszta volt.
A gőgös Károlyi Mihály, aki gazdatisztjeit nem kínálta volna meg üléssel és aki a háború alatt biztos kommandóknál - jó messze a front mögött - nem adott kezet a lövészárkokból sárosan, véresen odavetődött gyalogsági tiszteknek, mert: - "ils n'étaient pas de famille" - demokráciát, egyenlőséget szavalt és szűkebb rokonsága fiatal asszonyai között divatba hozta... bolsevizmust!

Ebben a kis körben befolyása oly nevetséges arányokat öltött, hogy egy hozzá közelálló dáma, demokratikus buzgalmában, a népről beszélve, elragadtatva mondotta: "Úgy szeretem a mobot"... Károlyi Mihályné szép és felületes fiatal asszony rokonai pedig, Károlyi tanítása szerint, kinevették a hazaszeretetet, lelkesültek az internacionalizmusért és mint egy külföldről importált szokatlan és bizarr ruhát, az 1918. év téli szezonjára viselni kezdték az orosz bolsevizmus valaminő szalon maskaráját. Ez játék volt, de könnyelmű, bűnös és veszedelmes játék, mert leplezően, módot adott az oroszországi vörös viseletre azoknak is, akik nem játékból hordták...
Őrölő nyugtalanság fogta el a lelkeket. Hát minden szabad itt?... Mire várnak még?

A fiatal király a legjobb szándékokkal volt eltelve. Talán látta is a veszélyt, de mindig újra meghátrált, ha fel kellett volna vágnia a fekélyt, melyet Károlyi és társai tenyésztettek. Ausztriában amnesztiát adott és kieresztette börtönükből a cseh árulókat. Az egykor császárhű osztrák nép elkedvetlenedett. Az árulók ellene fordultak... Magyarországon vizsgálatot rendelt el az árulók ellen, de nép követelte a vizsgálat végrehajtását. Így történt azután, hogy a hazájáért aggódó magyarság kiszolgáltatottnak kezdte érezni magát és megcsalódottan, keserű szemrehányással gondolt királyára, míg a sötétben dolgozó elemek bátorítást merítve a végzetes habozásból, egyszerre kimerészkedtek a napvilágra és megindult Magyarországon a vértelen háború utolsó rohama Magyarország ellen.
A nyugaton hatalmasan lendülő német offenzíva még egyszer, egy pillanatra megremegtette a destrukció táborát. A nagy szövetséges sikereinek hírét Károlyi sápadtan, izgatottan hallgatta. Felesége sírógörcsöket kapott és bizalmas lapszerkesztőjük, Hatvany Lajos báró kétségbeesetten mondotta jelenlétemben, hogy: "A német győzelemnél nagyobb szerencsétlenség nem érhetne bennünket. Ezerszer kívánatosabb reánk nézve az orosz bolsevizmus, mint a német militarizmus." Mintha egy szakadék nyílt volna fel előttem, mikor ezeket a szavakat hallottam. Emlékezem a feleletemre: - A német militarizmus fegyveresen megy fegyveresek ellen, az orosz bolsevizmus fegyveresen megy fegyvertelenek ellen. Lehet, hogy ez magának jobban tetszik. Én a kettő közül a militarizmust választom.
A budapesti radikális sajtó hangja akkoriban már éppen olyan volt, mint Hatvany lapszerkesztő hangja. Ugyanaz a sajtó, mely a háború elején nemtelenül csaholta ellenségeinket, most érzelgősen írt róluk. Ugyanazok a lapok,
melyek az orosz inváziók veszedelme idején undorítóan csúsztak-másztak a német hatalom előtt, most arcátlanul rugdosták a sebesült óriást.

Mert Németország ekkor már sebesült volt. Az offenzíva akadozott. Ellentmondó hírek terjedtek el. És mialatt ellenségeink a legégetőbb nacionalizmussal, a legádázabb rohamra indultak ellenünk, Magyarországon gyanús békebeszédek hangzottak el és Károlyi társaival pacifizmust és internacionalizmust hirdetett. A radikális sajtó szinte diadalt ült. Most már nemcsak a szövetségeseket marta, de belemart abba is, ami magyar volt. Szabad prédája lett minden. Büntetlenül dobálták sárral Tisza István tiszta nevét. Nemzeti értékeinkből csúfot űztek. A királynéról aljas hírek keringtek.
A tekintély és a hagyományok megdöntése a nemzetek pusztulásának előfeltétele.
A radikális sajtó lázas sietséggel teremtette meg ezt a szörnyű előfeltételt. Gyanúsított, vádolt és bizalmatlanságot szított a tömegekben. Egyenetlenséget hintett el magyar és magyar között. Kigúnyolta azt, ami nekünk ezer év óta szent volt.
A látni tudók vad fájdalomban látták, hogy nem Amerika, nem Anglia, nem is Franciaország muníciógyáraiban, hanem idegen pénzzel, itthon minálunk, a budapesti radikális sajtó nyomdáiban, kis ólombetűkből öntik azt a golyót, amely minket halálosan eltalál.

Ilyen baljóslatú jelek között jött el az ötödik háborús nyár, mely elhozta ötödik rossz termést... Nyugaton rettentően, feltartóztathatatlanul hátrált a német front. Keletről befújt a Kárpátokon az orosz forradalom szele. És frontjainkat ellepték Károlyi agitátorai. Aki hurokra került, az függött. De azért még mindig akadt elég jólfizetett kútmérgező, aki átcsúszott. Aztán könnyű munkájuk volt, aranyat adott hozzá a Nyugat és példát a Kelet. A métely terjedt...
A német erő düledezése, az osztrák hadvezetés sok régi bűne, hadsereg Piave menti katasztrófája, az aránytalan magyar véráldozatok keserűsége és a magyarkínzó cs. és kir. katonai szellem, politikusaink végzetes egyenetlenkedése, kormányunk őrjítő látni nem tudása, a nyomor, a drágaság, a kimerültség... minden azokat szolgálta, akik a hatalomért Magyarország vesztére szövetkeztek.

Rossz hírek jöttek. Aradon, Nagyváradon egyes menetszázadok fellázadtak és megtagadták az engedelmességet. Izgató iratokat találtak a kaszárnyákban. Budapesten fenyegetően nyugtalankodtak a munkástömegek. A községi élelmiszerbódék és a boltok körül már nem ácsorogtak hallgatagon türelmes emberek. Sokszor megálltam a járdaszélen és figyeltem rá, mit mondanak maguk között. A lerongyolódott, várakozó, fáradt embersorok két ék között vergődtek órák hosszat. Odabenn a boltban az árdrágító kereskedő szívta az életerejüket, kinn az utcán a felbérelt agitátor ingerelte őket ügyesen, burkoltan az "urak" ellen. - Csak tőlünk függ, hogy meddig tűrjük! Hiszen mi vagyunk többen, nem ők.
A tömeg helyeselt és nem vette észre, hogy a szemita faj csupán a két sor végén foglalt helyet, de a tolongók, a szegények, az éhezők között, mint vásárló, nem állt ebből a fajból egyetlen egy sem... Szimbólum volt ez. Budapest sűrített képe. Az eladó és a lázító ők voltak. A vevő és a lázított pedig a fővárosi nép.
Egy kocsi robogott el az utca közén. Beteges arcú, halovány asszony ült a kocsiban. A várakozó embersorok rosszindulatúan morogtak a kocsi felé: Hát ez nem tud gyalog menni? Csúnya szavak repkedtek. Végignéztem a soron. A bujtogató nem volt ott többé. De a mag, amelyet elhintett, hirtelen vetésbe zsendült! Az emberek ingerülten beszéltek egymással és kihívóan kiáltoztak azokra, akiken jó kabát volt: Minek neki az a kabát!... Majd másként lesz ez még!... Irigység és gyűlölet torzította el az utca képét. A sajtó egy része ekkor már nyíltan izgatott az osztálygyűlöletre.
Az öngyilkosságnak fullasztó, kábult előestéjét élte ez a város, mely nehéz, reménytelen önmarcangolásban készült elemészteni magát. És ezekben a napokban, mint egy villámcsapás, belenyilallt az utcákba a hír, hogy lenn délen, a bolgár hadsereg lerakta a fegyverét.

Emlékezem arra a szörnyű napra. Szeptember, huszonhatodika volt. Égő, keserű fájdalommal a lelkemben, kicsi holt keresztfiamhoz indultam temetni, le a Hortobágyra, a felajzott, nyüzsgő fővároson át. Temérdek ember lepte el az utcákat. Mentében mindenki újságot olvasott és olyan bizonytalanul lépett, mintha nagy ütéstől bódult volna meg. Senki se tudta, mi fog történni. Szomorú arcok rohantak el mellettem. Csak itt-ott látszott némi ellentét. Nem fogtam fel mindjárt, csak később. Két zsidó beszélt egymással, hallottam, mikor mondták: - Csakhogy már itt tartunk! Beneidenswertes Volk, ezek a bolgárok. Jó feltételeket fognak kapni! Prima Bedingungen! És ez a béke kezdete!
Furcsa, ők örülnek... A nap is mintha nevetett volna a tetők felett és a kora ősz csillámló fényében volt valami, ami egy elmúlt év kora tavaszának friss, tiszta világítására emlékeztetett. Ugyanerre jártam. Mikor is volt? Megvonaglott a szívem. A gorlicei győzelem reggelén sütött így a nap a zászlók színes lobogása felett. És egy könnyön át, ezüstszőke fejével, egyszerre a holt fiacska, a holt reménység képe tűnt elém: kis Tormay András... A háború alatt jött, mosolygott és ment. Itt volt és a nagy világcsatáról mégsem tudott semmit. Kicsinyke életével zárult az utolsó óriási felvonás. De vajon az utolsó-e? Vagy csak új kezdet megint?

A hajam alól hideg borzadás szaladt alá a nyakamon. Irgalmas Isten, elég volt, fáradtak vagyunk! Odakinn, valahol kakas kukorékolt és felriasztott a visszagondolásból. Végighúztam a két kezemet az arcomon és gémberedetten álltam fel az asztal mellől. A szobám kihűlt a hosszú éjszaka alatt. A jalousie levelei között, a réseknél, mintha kívülről finom ecsettel gyorsan-gyorsan hideg, kék vonalakat festett volna valaki a sötétre. Virradt. Egy percre kinéztem, a lucskos szomorú szürkületre és a reggelre akartam gondolni. De az éjszaka emlékezései, nyugtalanító nagy tömegeikkel utánam jöttek.
Hosszú idő telhetett el, mire azon kaptam rajta magamat, hogy az ágyam szélén ülök. Felöltözve, mozdulatlanul ültem. Fejemben tolongtak a gondolatok, de az összefüggések elvesztek. A bolgár fegyverletétel óta csak megrázkódtatásokból állott az élet. Hézagosan jutottak eszembe az események. Nagy darabon kimaradtak, újra folytatódtak... Wilson! Azokban az időkben még ez a név áltatta a megcsalt lelkeket. A vészes izgalom, mely nagyszerű népek és legendás hadseregek csapdája lett. Béke... béke! süvített az igézet szava a csataterek mögött és hátba támadta a még ellenálló seregeket. Béke! süvített végig a frontokon: A Német birodalomnak felelt az óceán túlsó partja: Nincs béke, amíg el nem kergettétek a császárotokat! Minálunk ezalatt cinikusan, mintha játék lenne, az orosz forradalom útmutatóját tanulmányozták Károlyi Mihály táborában. Tisza és Andrássy kibékült. Későn, nagyon későn...
Aztán egy emlékezetes nap következett. Október 17-én ülés volt a parlamentben és Wekerle Sándor, a miniszterelnök, bejelentette a perszonálúniót. Későn... későn... Századok vágya, nemzedékek reménysége, homokzsák lett minden. Összbirodalom, dualizmus, közös hadsereg... lihegve dobták ki a Monarchia léghajójából. Az ellenzék nevetett. Fényes László forradalmat ígért márciusra és Tisza felé fordulva akasztófákról beszélt.

- Forradalmi paródia, - mondotta Tisza megvetően. Károlyi emelkedett szólásra. Egyszerre kitört a vihar és Károlyi csatlósa, Lovászy Márton beleordította a terembe: - Mi antant-barátok vagyunk! A Károlyi-párt évek óta űzött árulásának nyílt vallomása volt ez, mely iszonyatával végigfutott a termen, a városon, az országon és hízelegve koldulni ment ellenségeinkhez. Aki becsületes volt közöttünk, az felháborodva dobta vissza kikiáltójának a kiáltást, hogy odasüljön azoknak a homlokára, akik haláltusája órájában hóhéraink barátai tudtak lenni. Bizonyos vagyok benne, hogy mint mi, úgy az antant-hatalmak is megvetéssel fogják maguktól elutasítani a kínálkozást. Az ellenséges hadvezérek és politikusok felhasználják az árulókat, de nem barátkoznak velük.
És aztán, a szégyenletes gyűlés után történt, hogy a parlament kapuja előtt merényletet kíséreltek meg gróf Tisza István ellen. Évekkel ezelőtt Kovács-Strasser képviselő, most Lékai-Leitner nevezetű ember emelt fegyvert Tiszára.
Október 22-én beszélt utolszor Tisza István a parlamentben és azt mondta, ki kell tartanunk szövetségeseink mellett. Ha buknunk kell, bukjunk el együtt becsületben. És aztán, az ő szava, mely sohasem áltatott és sohase hazudott, mondta meg boldogtalan nemzetének, hogy "Ezt a háborút elvesztettük!"... Verejtékes csendben kongott végig a sötét ige az országon és mint a halál kaszája, learatott minden reményt.

- Tisza mondta...
Nem volt tovább. És ettől kezdve, már csak mint új és új sebesülések követték egymást az események. Wilson üzent a békét kérő Monarchiának. Nem állt szóba velünk. A roskadozó nagyhatalmat tárgyalásra a csehekhez, az oláhokhoz és szerbekhez utasította. Meg akartak alázni és - megaláztak. De van még hadseregünk! Belekapaszkodtunk ebbe a gondolatba. A magyar csapatok vissza fognak jönni a frontokról.
Még fel sem ocsúdtunk, már új csapás ért. Október 23-án, egy Károlyi-párti képviselő belekiáltotta a parlamenti ülésterembe, hogy a király debreceni bevonulásakor a Gotterhaltét játszották! Senki se kérdezte, igaz-e a hír? Tombolt a vészjósló műharag: Az osztrák császárok himnusza a magyar Alföld szíve felett! Még mindig, még most is! Hát ilyenkor se tanulnak, ilyenkor se felejtenek?... Károlyi ekkor az "ülés közben felolvastatott egy sürgönyt, amelyről később derült ki, hogy hamisítvány volt: A fiumei horvát ezred fellázadt! - Az ellenzéknek immár két kalapácsa volt. A sajtókarzat újságírói egyszerre felugráltak és őrült zsivajjal támogatták Károlyi táborát. Megtörtént a lehetetlen: a magyar parlament tanácskozótermében, szinte a sajtókarzat radikális újságírói buktatták meg a magyar kormányt. Tisza ingerülten nézett a karzat felé és intett Wekerlének. Hová lettek az ő házszabályai; amelyekért megalkotásukkor majd hogy nem az életével fizetett?

Ez is elmúlt és most már gyorsan lazult a föld a magyar parlament alatt. Wekerle lemondott. Az összes pártok koalíciójáról tárgyaltak.
A király ezalatt Gödöllőn tanácskozott. Pesten pedig ekkoriban lépett ki a homályból az a kétes társaság, mely október 22-ének éjjelén, a Károlyi-palotában alakult meg és nemzeti tanácsnak nevezte ki magát. A destrukció rohamcsapata, a Galilei-kör is előkerült megint, egy zászló alatt, melyet Károlyi adott a tüntetőknek, végigvonult a városon és behatolt a királyi vár kapuján. A zászlóvivő, egy Rappaport nevű galíciai származású orvosnövendék, a vár egyik ablakából kitűzte a zászlót és beszédet intézett az udvarba özönlő csőcselékhez. Becsmérelte a királyt, éltette Károlyit és a köztársaságot.

Mindennek senki se tulajdonított nagyobb jelentőséget. A város közömbös volt. Az eseményekről jóformán csak azok az utcák tudtak, amelyeken a galileisták idegenszerű, lármás menete elhaladt. A Károlyi palota kapuján siető emberek jártak ki-be. Voltak, akik azt beszélték, hogy frontokról megszökött tisztek és katonák, rejtőznek a palotában, mások a Károlyi grófok termeiben tartott titkos összejövetelekről hallottak. j
Mi készülődik itt? Senki se kérdezte, az újságok pedig a spanyol járványról írtak hosszú cikkeket. A járvány súlyos volt, az emberek temetéseken találkoztak ismerőseikkel, de azért a lapok célzatosan túloztak, Ijesztő számokat jelentettek és közölték, hogy a temetkezési vállalatok nem győzik a munkát; éjjeli fáklyafénynél temetnek a halottasházakból. A megfélemlített tömegek szinte nem bírtak már egyébre gondolni. A járvány réme ott volt mindenütt és a fenyegető nagyobbik rém, a készülődő lázadás, nem látszott tőle. A sajtó, mintha megrendelésre dolgozott volna, a tüdőpestis megnövelt kísértetével hipnotizálta a közvéleményt, míg másfelől lekicsinyelte a nemzet szerencsétlenségét és Károlyi antant-összeköttetéseivel és a jó béke ostobán hamis reményével altatta el az aggodalmakat.

A polgárság nagy, lomha tömege álmában csúszott az örvény felé. Aztán egy szörnyű nap következett. Megtudtuk, hogy Károlyi sajtójának és agitátorainak szívós lázítása nyomán, az olasz fronton egy magyarhad osztály és mellette a bécsi Deutschmeister ezred letette a fegyvert... Ezen a résen keltek át az antant haderők a Piavén. A mieink egy utolsó erőfeszítésben visszaverték őket. Az angolok harcba vetették a tankokat. A fegyelmében hónapok munkájával mesterségesen megingatott legénység ezt már nem bírta el. Fellázadt és a zűrzavarban saját katonái megölték Wurm tábornokot.

Budapesten fehérre cenzúrázott lapok jelentek meg, de az utcákon már hangosan beszéltek az emberek a "Nemzeti Tanácsról" és azt is hangosan mondták, hogy a Gizella téren, a Károlyi-pártkörben, a harmadik emeleten fel lehet esküdni a tanácsra. A tömegben feltűnően sok katona lebzselt. Ekkor vettük észre először, hogy mennyi tengerész jár az utcán. Vajon honnan kerültek elő?
Másnap vasárnap volt. Október 27-ike. Világosan emlékezem, nem mozdultam el otthonról. A hűvösvölgyi nyaralók lakói az utóbbi napokban hanyatt-homlok beköltöztek a városba. Csend volt és én bokrokat nyestem a kertben. Az eseményekről csak az újságok útján értesültem. A király előtte való nap Károlyi ajánlatára kihallgatáson fogadta Gödöllőn Jászi Oszkár radikális újságírót és a szakszervezetek két emberét: Kunfi Zsigmondot és Garami Ernőt, szocialista újságírókat. Károlyi sajtója diadalt ült és miután elérte, amit akart, vérszemet kapott és már kicsinylően beszélt a királyról is. Szegény fiatal király. Szomorú és céltalan meghátrálás volt ez az audiencia. Ezek az emberek felforgatók és méregkeverők, akiknek nem audiencia, de elfogatási parancs járt volna ki. Ekkor még mindent meg lehetett volna menteni, csak ököl kellett volna, amely az asztalra csap. - De a király szép keze- mint ahogy Jászi mondta el az audienciáról - idegesen játszott gyűrűivel. A felségek este Bécsbe utaztak. Gyermekeiket a királyi kastélyban hagyták, Károlyi Mihályt pedig az udvari különvonaton magukkal vitték.

"Károlyi Mihály Magyarország dezignált miniszterelnöke"... írták a reggeli lapok. Nyugtalanságomból éreztem ki, hogy semmi sincs jól úgy, ahogy van. A városban népgyűlés volt az Országház téren. Felvonult a munkásság. Lovászy, Batthyány és valami Garbai és Pogány "elvtárs"... izgató beszédeket mondtak. Egy csoport ember helyeslésül akasztófát lóbált a levegőben, melyen piros huszárnadrágban, Tisza képére formált báb lógott. A tömeg este a Nyugati pályaudvar környékén várta Károlyi hazatértét Bécsből.
Később Géza testvérem telefonált. Badenból, a főhadiszállásról jött. Ugyanazon a vonaton érkezett József főherceg és Károlyi Mihály is. A király az olasz frontról hívatta magához a főherceget és mint Homo regiust küldte Budapestre. A főherceg engedelmeskedett, bár előbb csapataihoz akart volna visszaérni, hogy élükön vonuljon be rendet teremteni a fővárosba. A király elvetette ezt a tervet. Károlyival pedig egyáltalán nem állt szóba. Két szerencsétlen balfogás. A főherceg hátvéd nélkül, Károlyi pedig féktelen hiúságában megsértve, bosszúra készen érkezett Budapestre. A pályaudvaron a Galilei-kör ifjúsága várta. Beszéddel fogadták, ő pedig hosszú sárga kezét rázta a levegőben és izgatottan kiabálta: "Nem fogom hagyni a magyar függetlenséget".
Közben egyre baljóslatúbb hírek csaptak le ránk. Bódultan ténfergett tőlük az ember. Az őrület zsibbadása volt ez. Mindenki a másiktól várta, hogy tegyen valamit. A sötét vad szerencsétlenségben csak Károlyi "nemzeti tanácsa" lett egyre merészebb.

Aztán október 28-án történt. A Károlyi-párt tájékán összeverődött tömeg két demagóg újságíró, Buza Barna és Fényes László lázító beszédjére Friedrich István, mátyásföldi gyáros vezetése mellett megindult a Duna felé, hogy a Várba vonuljon és követelje József főhercegtől Károlyi miniszterelnökségét. "Csak ő hozhat jó békét!... A Lánchídnál torlódás támadt. A tömeg bántalmazta a rendőröket. Lövések dördültek. A csendőrség a nép közé lőtt. Halottak feküdtek a kövezeten. Ez kellett a rendezőknek! Hangosan ordították, hogy "Ezek a halottak majd megcsinálják a forradalmat..."
Hány napja annak, hogy mindez történt? Számlálni kezdtem. Egy... kettő, három... mindössze négy napja. Úgy rémlik, mintha sokkal régebben lett volna. Négy napja...és most már verem van az akkor és a ma között, amelyben Tisza István fekszik holtan és vele együtt sok Összetörött magyar becsület.
A visszagondolás kínjától szinte elviselhetetlen kétségbeesés fogott el. Olyan erőfeszítéssel szorítottam egymásba a két kezemet, hogy elfáradtam. Úgy ahogy voltam, hanyatt feküdtem az ágyon. Pihenni szerettem volna, de valaminő kényszerben megint kínozni kezdtem az agyamat, hogy emlékezzék. Fáradságosan keresgéltem a gondolataim között. Október 29-ike... Mi is történt aznap? Összefüggéstelen képek tolódtak el előttem. Lucskos földek. Fehérre meszelt házikó az erdő szélén, elvadult kis kert, melyben borostyán kúszik a vén fákon és az utakon, Halottak napjára sok esztendő óta onnan viszek koszorúnak való örökzöldet. Ez évben idegen lakója van a bogárhátú kis erdei háznak. A régi emberek elköltöztek és az új lakó félni látszott, mikor zörgetésemre kinyitotta a kertkaput. Azután is többször kémlelve pillantgatott a kapu felé. Sternnek vagy Singernek hívták, már nem emlékezem rá biztosan. Mialatt a borostyánt eladta, idegesen beszélni kezdett. Nagyon bizonytalan most ez a vidék. Sok katonaszökevény csavarog az erdőben. Éjjel pedig az üres villákban hálnak. Megkérdezte, hogy mire kell nekem a borostyán? Ez évben zárva lesznek a temetők halottak napján. Félnek a csődületektől a járvány miatt, aztán meg... ki tudja, mi történik még addigra, ha a király makacskodik és Károlyi Mihály nem lesz miniszterelnök.

- Remélem, hogy nem lesz...
Az ember ingerülten nézett rám: - Neki kell jönnie és szocialistáknak. Ők majd megmentik Magyarországot.
- Sajátságos, hogy azoktól várja a haza megmentését, akik megtagadják a haza fogalmát.
- Nem is úgy értettem - mondotta az ember. Éppen ez volt a baj Magyarországon. Itt mindig a hazáról beszéltek és a nemzetről. Pedig haza nincs és nemzet sincs. Nekem mindegy, hogy hol élek, Moszkvában vagy Münchenben vagy Belgrádban. Egészen mindegy, ha jól élek. Ezt kell elérni és ezt csak a szocializmus érheti el.
- A kommunizmus végcéljával?
- Később, egyszer, valamikor igen, - felelte az ember halkan.
- És az orosz példa? Úgy véli, hogy ebben a példában benne van emberi boldogság megvalósulása? - Az csak átmenet, mondotta az ember.
Átmenet, amibe bele lehet halni... Az eső esni kezdett. Sűrű ezüst fonalakban sodródott a hegyek között.
A házikó, lakója és a kert eltűnt az emlékezetemből. Egy másik képet láttam. Este volt. Anyám szótlanul ült a hallban, az ernyős lámpavilágban és mint évről évre, Mindszentek előtt, maga kötött koszorút a borostyánból atyám sírjára.
- Jobb neki, hogy nem kellett ezt megérnie! mondotta egyszerre egészen váratlanul. Felpillantottam. Mintha egy kis rés támadt volna a szavaitól, melyen át beleláttam a lelkébe. Hirtelen felfogtam hogy bár nem mondja, sötét sejtések húzódnak meg a hallgatása alatt.

Később eljöttek a testvéreim. Híreket hoztak. Azt beszélik a városban, hogy József főherceg nádor lesz. A király Hadikot bízta meg kabinetalakítással. Károlyi agitátorai lázító beszédeket tartanak szanaszét az utcákon. Nagy tüntetések vannak. A szedőket megnyerte az úgynevezett Nemzeti Tanács. Most már a szedők maguk cenzúrázzák a lapokat. Csak az jelenhetik meg, amit a szocialista párttitkárság megenged. A fegyvergyári munkások feltörték a fegyverraktárakat. A rendőrség csatlakozott Károlyi nemzeti tanácsához. Lenn a Piavenál is minden összeomlott. Pólában fellázadt a flotta. A velencei síkon felbomlott a front. És Anyám közben csendesen, szótlanul csak kötötte a koszorút.
Aztán nem emlékezem egyébre. Kiestek az órák a fejemből. Hol jártam másnap? Mit hallottam? Elmosódott az egész. Az a nap október 31-ikének volt a küszöbe. Ha a küszöb elmarad az ember mögött, akkor már nem igen tudja, mit is gondolt, mialatt átlépte. Délután látogatónk volt. Gróf Zichy Rafaelné jött hozzánk a Várból, pedig ekkor már nyugtalanító bizonytalanság lett minden. Mégis eljött és késő estig maradt. A Hűvösvölgy sötét volt. Az út mentén nem égtek a lámpák. Kézilámpával kísértük le a sötét, ködbe merült hegyről. Aztán aggódtam, - hazaért-e baj nélkül? Anyám telefonáltatott a palotájába. Erre emlékezem, de arra nem emlékezem, hogy miről beszélgettünk, amíg itt volt.
El tudtak-e képzelni, ami most már valóra vált? Sejtettük-e? Nem tudom. De hinni nem hittünk benne. Olyan őrült és lehetetlen volt ez, olyan értelmetlenül bűnös és szükségtelen és szerencsétlen. Nem lesz forradalom, mondottuk egymásnak és bíztunk benne. És nem is forradalom volt az, ami eljött, hanem - árulás!
Nem akartam többé gondolkozni.

...Fáradtan behunytam a szememet. Hosszú, hiábavaló utakat jártam be. De lehunyt pilláim alatt nyugtalanító képek kuszálódtak. Emberi alakok, nyargaló körvonalak és vérfoltok és Tisza István fehér halott arca. Hirtelen felnyitottam a szememet. Odakinn egészen megvirradt. Elmúlt az éjszaka. És egyszerre eszembe jutott, hogy hiszen az oroszok nem jöttek el. Ettől megmenekültünk, de minden más egyéb itt van és körülzár és fogva tart.
Egy kis nesz hallatszott. A mennyezetlámpa felé néztem. Pelyhes éjjeli pillangó tévedt az üvegburába és vergődött, lecsapkodta a szárnya hímporát és nem bírt szabadulni.

November 2
Szürke, szerencsétlen reggelben állt a ház. Az erdőből szüntelen csöpögés hallatszott a ködben és a lejtős út mentén, a bedőlt árokban sáros víz folydogált. A város felé nyargaló villanyos kocsiban olyanok voltak az emberek, mint a reggel, szürkék, ázottak, szerencsétlenek. Az orosz fogolytábor kitöréséről beszéltek: - Leszerelték őket... Dehogy, elszéledtek... Kis bandákban fosztogatnak, mint az illavai fegyencek. A forradalom hírére azok is kitörtek. Vonatot kerítettek maguknak és fegyveresen jöttek Pest felé. Vácott egész csata fejlődött, sok a halott, a sebesült, a többi pedig megugrott... Szó sincs róla, mondotta valaki, felcsaptak tengerészeknek. - Zavaros, ijedt beszédek hangzottak. Senki se tudott bizonyosat.

A villamos kikanyarodott a budai hegy alá. A széna téri átszállónál újságot vettem. Az újságok nyirkosak voltak. Az asszony, aki árulta őket, nemigen hederített rám. A bódéssal politizált, aki cipőzsinórral és bajuszpedrővel
Kereskedett a villamosmegállónál.
- Adjon egy Budapesti Hírlapot. - De az újság amely az utóbbi évtizedben jóformán magányosan harcolt a destruktív sajtó munkája ellen, hiányzott; az asszony egy másik lapot nyomott a markomba. Mialatt a villamos odébb vitt, olvasni kezdtem. Mintha ragyogó győzelmet hirdetett volna a lap, nagy betűkkel voltak szedve a kezdő sorok: "Az összes frontokon letettük a fegyvert! Megszállás esetén francia vagy angol csapatokat kérünk." Valami belemarkol a szívembe és tépte, összefacsarta és megint eleresztette: Gorlice, Limanov, Lovcsen, Doberdó...
Az újság tovább beszélt: ;
"Hat hét arra való, hogy a békét megkapjuk... A király feloldotta esküje alól az új kormányt... A kormány elvben elhatározta a köztársaságot kibővítette programját ezzel a követeléssel... A kormány, a Városházán felesküdött a Nemzeti Tanácsnak... leírhatatlan lelkesedés közepette peregtek a megrázó jelenetek, amelyek ezer éves múltat temettek."

Fegyvereink a földön; idegen megszállás! A király feloldozza az esküszegőket! Köztársaság Magyarországon. És minderről úgy ír a magyarországi sajtó egyik legsúlyosabb lapja mintha csupa régen várt beteljesülést jelentene. Mintha örülne, hogy "ezerévi múltat temettek"... A velünk érzésnek, a vigasztalásnak egyetlen szavát se találtam. Valami... de hiszen, egyszerre felderengett: ebben az újságban egy győzelmes faj ujjongott egy legyőzött faj bukása felett! És a legyőzött, a megcsúfolt az én fajom volt. Nekem minden fájt és ők cinikus elégtétellel temettek. Hát ennyire gyűlöltek minket, akik között elvegyülve éltek? Ennyire gyűlölték azt, amiből mi lettünk? Miért? Mit vétettünk ellenük? Szabadok, hatalmasok voltak. Jobb dolguk volt nálunk, mint más országban. Mégis ujjongnak, hogy gyalázatban, szégyenben, vereségben megszűnünk.

Eldobtam az újságot - ellenség volt.
A Margit híd pesti oldalára értünk. A villanyos megállt. Át akartam szállni. - Nincs forgalom! Menjen gyalog! - mordult rám egy villamosrendező. A Személynök utcában tele voltak plakáttal a falak. Parancsok, hirdetések, kiáltványok. Egy nagy színes plakáton: Lukasich a hóhér. És a felírás alatt egy katona kivégzése látszott. Ahogy lefelé mentem az Országház tér irányába, tekintetem leszedett egy-egy mondatot a falakról: "Magyarország népe, katonák, munkások, polgárok"... Ez a sorrend mondott valamit, amin nem ért rá gondolkozni senki.
"Polgártársak! Dicsőség, tisztelet és hódolat Budapest diadalmas népének. A nép forradalma győzött"... és az aláírás: "Az első Magyar Népkormány:
Aztán még egy mondat: "A katonai és polgári hatalom felett a magyar népkormány feje, Károlyi Mihály rendelkezik." Sok szó, temérdek fekete szó. A népkormány kiáltványának utolsó sorait olvastam: "hogy az átmenet a mai viszonyokba, a nyugodt, békés életre biztosítva legyen, katona tanácsokat és nemzetőrséget szervezünk, hogy átvehesse mindnyájunk felett kiengesztelő uralmát az ÖRÖK BÉKE."
Vörös és fehér papírfoltok és váltakozó aláírások: Heltai s.k., városparancsnok, Linder s. k., hadügyminiszter.

Linder?... Soha se hallottam a háború alatt ezt a nevet. Mégis mintha ismerném. Egyszerre eszembe jutott: Egy estélyen találkoztam vele és egy délutáni teán. Mind a kétszer azt a benyomást tette reám, hogy be van rúgva. Ezért jegyeztem meg magamnak; jelentéktelenségében különben régen elfelejtettem volna. Visszaemlékezve, szinte újra láttam az arcát. Eszembe jutott, hogy olyanféle hatást tett reám, mint az öregedő marcona katonák a színpadon. Ápolt haja ősz, a válla magas volt, a nyaka vastag, az arca congestionált és apró szürke szeme furcsán hunyorgott és ha nevetett, szinte egészen eltűnt Linder. Vajon ez a színpadi marcona lenne a magyar hadügyminiszter?
Ekkor vettem észre, hogy egyre több ember halad el mellettem. Siettek, elhagytak. Mindannyian az Országháztérre igyekeztek. A fellobogózott téren csoportok verődtek össze. A szomszédos utcákból is egyre jöttek fekete alakok és tábori egyenruhás tisztek. Lovas rendőrök érkeztek! Felvonult a honvédzenekar. A tér közepén katonai kordon képződött.
- Mi történik itt? kérdeztem egy asszonytól, aki bárgyún állt az ácsorgók között a járda szélén.
- Nem tudom. Egy fiatal ember, aki hozzá tartozhatott, felelt helyette: - A budapesti helyőrség tisztjei felesküsznek a Nemzeti Tanácsnak.
Borzasztó sokan vannak, mondotta az asszony, és olyan mozdulatot tett a nyakával, mint a ruca a pocsolyában. A fiatal ember megvetően nevetett: Lehetnek vagy négyszázan. A hanghordozásából ítélve székelynek véltem.
Autók süvítettek el mellettem. A magasban repülőgépek keringtek és röpcédulákat szórtak: "Diadalmas forradalom! Győzött a nép!" Cédulák a földön. Szavak a sárban.

A parlament hatalmas szürke tömege, mint egy megkeményedett csipkés kődarab állta el a partot a Duna felé. Falában víziószerűen mosódtak el kifaragott ősi vármegyecímerek, régi magyar királyok szobrai. Alattuk kétoldalt kiömlött a tér a folyóig és a víz felett, a párába vesző budai háttéren egy kísérteties érclovag sejtelme körvonalazódott. A nagy külügyminiszter, Andrássy szobra úgy rémlett, mintha megmozdulna a lovas. Mintha készülődnék, hogy megfordítsa lovát és elügessen innen bronzpatkók csattogásával, vissza, fel a Duna folyása mentén, látni, hogy vajon medret cserélte a folyó, mely fekete erdőktől fekete vizekig felírta a földre azt, amit ő szerződésbe írt. Medret cserélt-e, elszakadt-e a sorsfolyó, a nagy Duna, az ősi kötelék Európa testén, hogy, akadt ember, aki a kötelék hitlevelét el merte tépni? Párák húzódtak a sárga ár felelt. A megmérgezett város fátyolon át vetette bele képét a folyóba és megmérgezte a vizét. A folyó sodra vitte a mérget és ki tudja, holnap talán már görcsökben fognak vonaglani a tájak, amelyeken átrohan.

Holnap... Ködbe veszett minden. A tér körül ködből dugták ki sokszemű arcukat a házak. Alattuk bekerítve fénylett az esőverte aszfalt." Emberek álltak rajta és tükröződtek. A házak ablakában is, a Parlament kőlépcsőjén a két bronz oroszlán között is emberek. Az órámra néztem, tizenegy óra volt Megint jött egy autó. Aztán éljenzés hallatszott a kör közepéből és a többiek felett egy ember emelkedett. A Parlament lépcsőjén állt sötét téli kabátban, fején kemény kalap volt, piros nyakkendője virított.
A hadügyminiszter. A kalapját kezdte lóbálni a feje felett, mintha lepkéi akarna fogni. Egy-egy szava elvetődött hozzám. Selypítve és kissé dadogva beszélt. - Katonák! Fegyelmet kérek... híven teljesítettük kötelességünket a harctereken! Szenvedtünk, küzdöttünk... azt hittük, azok az ideálok, amelyekért küzdöttünk, megérdemlik ezt - én, az önök felelős hadügyminisztere kijelentem, hogy azok az ideálok hamisak voltak! Arra gondoltam, hogy ezt az embert most mindjárt le fogják ütni. Négyszáz tiszt. Ennyi éppen elég...

- Új világrend alakul ki, - kiáltotta Linder. Mellettem a tömzsi asszony megint rándította a nyakát és panaszkodott: - Semmit se hallok. - A nyurga fiatalember vékony, kopott felsőkabátjában hallgatózva ágaskodott: - Azt mondja, hogy minket nem vertek le. Mi győztünk, a fenséges nép győzött. Levertük azt a hamis rendszert...
- Nem értem, - mondotta az asszony izgatottan. Linder szava hallatszott:
- Mikor az oroszokat levertük és nem lehetett többé szó nemzeti védelemről még akkor is tovább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért...
- Aha, - mondotta az asszony és unatkozott. A hang tovább kiabált a tér közepén: - De én merem mondani, hogy boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott. Hiszen ezer év tradícióit, ezer év szolgaságát, ezer év zsarnokságát kellett romba döntenie.

 

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap