TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV I/4 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, k, 10/10/2017 - 00:14

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

Maga a világtörténelem ez az óriási múlt. Császári diadémok, királyi koronák, birodalmak, országok, tartományok, századok és nemzedékek uralma; Ennek a múltnak és aki belőle származott, József főhercegnek a meghurcolása, éppen ez volt az, ami Károlyinak és társainak kellett. Szűnjék meg minden, a kétségbeesett nemzet ne nézhessen vissza többé semmire, ne várhasson többé senkitől semmit. A nemzet politikai vezérét, Gróf Tisza Istvánt megölték, a nemzet katonai vezérét lecsalták maguk közé a mocsárba és megdobálták sárral, hogy a vezetőt keresők szeme ne láthassa meg többé valódi mivoltát. Most már nem volt senki többé az élen, nem volt többé, aki köré csoportosuljanak a becsületesek. Szétzilálódtak az összefüggések és a megdöbbenés csendjében magányosok és magunkra hagyatottak lettünk mindannyian.

Mi marad meg számunkra? Tisza István temetése! A holt vezér még egyszer összehívja híveit. És ott kell, hogy hangot és erőt találjon az elkeseredés. Délutánra járt az idő, mikor megtudtam, hogy ez a temetés, amelyre el akarnánk menni, szinte titokban, halkan elmúlt, csak Károlyinak egy újabb kihívó cinizmusa vert zajt. Koszorút küldött Tiszának: "Legnagyobb politikai ellenfelemnek, emberi kiengesztelődésül. Károlyi Mihály." A gyászoló család a szemétre dobatta a koszorút. És csendben, jóformán dugva vitték ki Tisza koporsóját a véres házból, ki a pályaudvarra. Kevés híve kísérte, de kísérte a két asszony, aki hűségesebb volt a hűségnél. Tiszát Gesztre viszik. Még egyszer átmegy a rónán, amelyet úgy szeretett, hogy megpihenjen benne, amely nem hagyta őt pihenni, amíg élt.
Esteledett. Egy szekér zörgött a hűvös erdei csenden át. A kertünk kapuja előtt állt meg. Hetek óta vártuk, hogy a régen kifizetett fát hozzánk szállítsák. Most megjött. A sváb fuvaros, aki hozta, a hasábok tetején állt és lomhán, közömbösen dobálta le egyiket a másik után az útra. Kértem, nem hordaná-e be a fát az udvarba? Ellopják egy szálig, ha kinn marad az éjjel.

- Fällt mir nicht ein, örüljön, hogy elhoztam, - mondotta az ember. A nadrágzsebébe gyömöszölte a fuvardíjat, a lovak közé suhintott és a szekér lefelé zörgött a hegyi úton. Nem tudtam, mitévő legyek. A majoroshoz mentem, a szomszédban kérdezősködtem, akkor vettem észre, hogy két legény jön az úton. Vörös szalag volt a gomblyukukba tűzve és fegyver lógott a vállukon. Megszólítottam őket, nem hordanák-e be a fát? Szívesen megfizetnék érte. A legények összenéztek, tanakodtak és mintha valami nagyszerű ajándékot adtak volna, az egyik megszólalt:
- Hát megtehetjük, de 60 koronát kell fizetni ám egy méterért.
- Elment az eszük? Hiszen ezt az ölet behordják egy óra alatt.
- Ha nem tetszik, hordja be maga, - és szemtelenül nevettek. - Végül még is csak ránk szorul, mondotta az egyik. Aztán letelepedtek a kapuval szemben az árok partjára, pipára gyújtottak és kárörvendően figyelték, hogy mitévő leszek. Hátat fordítottam nekik, felmarkoltam egy hasáb fát és becipeltem az udvarra. A legények ültek és nézték. Sokszor fordultam, gyorsan lélegzettem a szokatlan erőfeszítéstől, a kezem nedves lett a lucskos fától. Fázott és vérzett. Egyszerre arra jöttek a testvérem gyerekei. Két rudat kerítettek és mint a saroglyán vittük befelé a fát. Az úton két kis fiú és egy leány poroszkált felfelé a majorba. Megálltak, nézték egy darabig, azután ők is hozzánk szegődtek és most már gyorsan ment a munka. Egy óra alatt ölbe rakva ott állt a fa az udvaron.
A két legény egész idő alatt csak ült az árok partján, pipált, köpködött és kihívóan kiáltozott át hozzánk. Mikor becsuktam a rácsos kaput, nem álltam meg, hogy át ne szóljak hozzájuk: - Jó, hogy itt maradtak. Legalább látták, hogy mi a különbség maguk közt és közöttünk. Mi el tudjuk végezni a maguk munkáját, de maguk nem tudnák elvégezni a mienket.

Aztán fáradt voltam és ez jó volt. Ami napok óta kínozott, elzsibbadt bennem és mikor este lefeküdtem, az elmúlt nap átvirrasztott éjszakája után, azonnal elaludtam. Rövid idő múlhatott el. Egyszerre azt álmodtam, hogy valaki áll az ablakom előtt és zörget. Az ébredés fél öntudatában elcsodálkoztam ezen. A szobám az emeleten volt. Fölrezzentem. A ház körül ekkor már sűrű lövöldözés hallatszott, az ablakban rezegtek az üvegek. Aztán egy elnyújtott állatias bőgés vonaglott ki az éjszakából, lépések futottak le a hegyoldalon és megint csendbe merült minden.
Jó ideig nem tudtam elaludni. A szomszéd telekre néző ablak jalousiejának résein furcsa világosság rebbent át. Hallgatództam. Lépések jártak a szomszédban. Valami történt odakinn. Utána nézzek?... Egy ideig tétováztam. Tagjaim nehezek voltak a kimerültségtől. Aztán óvatosan mégis az ablakhoz lopództam. A szomszédos lakatlan villa előtt katonák álltak és egy fedetlen fejű embert támogattak, aki sebesültnek vagy részegnek látszott. Egy kicsiny, előregörnyedt alak villanylámpát tartott a kezében és az ajtó zárjával foglalkozott. Árnyéka, mint egy púpos macska, feketén ült a fehér falon. Az ajtó kinyílt és mindannyian bementek a házba.
Telefonálnom kellene a rendőrségre... Ez a gondolat a régi életemből került elő. Mire való lenne? Úgy sincs olyan, aki rendet teremtsen. Eszembe jutottak a hűvösvölgyi erdők bujkálói. Katonaszökevényekkel, szabadjára eresztett fegyencekkel, fosztogató kis bandákkal volt tele a tájék. Ezt is meg lehet szokni, - mindent meg lehet szokni.
Lenn a völgyben újra kezdődtek a lövések. Fejemben a barátságtalan szomszédság tudata is kísértett, fáradtan, mélyen mégis elaludtam.

November 3.
Egy varjú ült a gesztenyefa ágán. Nem repült el, mikor az ablakot kinyitottam, csak gubbasztott mozdulatlanul és félig lecsukott, bágyadt madárszemével lenézett az avarba. A fekete madár körül még néhány nagy vörös levél fityegett a kopasz fán, véres húsfoszlányok egy csontvázon. A varjú pedig ült a csontváztetején, a szürke égben és időnként megfente csőrét az ágon, mintha dögöt tisztogatna róla. Aztán sokáig ült megint mozdulatlanul és közömbösen nézett lefelé. Egyszerre megingott, mintha le akart volna esni, ellökte magát a gallyról és nehézkesen belelendült az őszi levegőbe... Hová szállt ez a madár? Mi történik ott, ahova ment?

Az ország minden tájáról riasztó hírek érkeznek. Hazaözönlő katonák, fölizgatott tömegek fosztogatnak. Még nem kötődnek helyhez a hírek. Posta nincs, az újságok elhallgatják ami az új hatalomra hátrányos, mégis mindenünnen tűzvész fénye rémlik. Október 31-ike után sokan elmenekültek a fővárosból. A zendülés elől futottak. Hiába, a zendülés már ott várta őket, ahol biztonságot véltek találni. Maga a kormány gondoskodik róla, hogy így legyen! Károlyi pártjai, a szociális és a radikális párt agitációs gárdákat alakítottak. És ezek nemcsak a frontról visszatérő katonákat, de a békés vidéket is felvilágosítják: "a diadalmas forradalom eredményéről és az esetleges ellenforradalom veszedelmeiről". Csóvát vetnek oda ahol még nem ég, élesztik a tüzet, ahol csak parázslik. Ma reggel nem hoztak újságot. A kihordó gyerek a villamos állomásnál nyíltan kínálta az utasoknak az előfizetők lapjait: Nincs többé lapkihordás, akinek újság kell, menjen el érte maga. Megismétlődő durvaság minden, amit mondanak. Mintha ugyanegy tanítójuk lenne. Az utca hangja nap-nap után aljasabb lesz és minden szóban, ami hallatszik, kicsattan valami, ami hasonlít a gyűlölethez. A városban csoportosulások látszottak. Gyűlések voltak mindenütt. Az Országháztéren felvonult néhány ezer munkás és a gettó népe. Lázító beszédek hangzottak. Heltai vállalkozó, Budapest jelenlegi városparancsnoka és egy Bokányi nevezetű szocialista agitátor szónokolt:

- Le a királysággal! Le a főrendiházzal! Új választások kellenek! De a választásokat nem főispánokkal, hanem népbiztosokkal csináljuk meg!
Népbiztosok... Trockij és Lenin helytartói Magyarországon! Hát már fennszóval mer erről beszélni a lázadás, mely nemzeti forradalomnak szereti magát nevezni? Orosz minta szerint megy itt minden. A helyőrségi kaszárnyákban elcsapja tisztjeit a legénység, bizalmi férfiakat választ és katona" tanácsot szervez, melyben új hatalom alakul ki. Ennek a hatalomnak Pogány Schwarz József szabadkőműves, szocialista újságíró a feje. Alelnöke Csernyák Imre lefokozott tiszt és Sugár-Singer Tivadar nevezetű, rovott múltú galileista. "A katonatanácsnak csak egy programja lehet: végleg megszüntetni a hadsereget!" hirdeti Pogány és míg a szociáldemokrata párt révén egyre több szakszervezeti munkást fegyverez fel, lázasan bomlasztja Magyarország régi hadseregét. A hadügyminiszter sem marad tétlen: cionista-gárdákat szervez és fegyvert ad a Maccabea-kör tagjainak. Fényes László újságíróból lett nemzetőrségi kormánybiztos pedig egyre több csavargót és szökött fegyencet bújtat tengerészegyenruhába.

Keserűségben gondoltam minderre, mikor az Egyetem utca tájékán egy autó haladt el mellettem. Lassan haladt. Szép, nagygép volt és az ablakára egy cédula volt ragasztva: "Nemzeti vagyon, óvjátok meg". A cédula mellett, a kocsi belsejében, Károlyi Mihály arcát láttam. Nem volt kedvem nevetni, mégis nevetnem kellett. Nemzeti vagyon!... Szomorú lehet a nemzet anyagi helyzete, Óvjátok meg! Ezenkívül tehát minden szabad préda? Károlyi Mihály mellett a felesége arca látszott. Elvétve "éljen" hallatszott. A király autója, mondotta valaki a szomszédságomban. Furcsa émelygést éreztem. A király autóján jár és megéljenezik.

Tisza Istvánt pedig viszik egy fekete teherkocsin és talán kővel hajigálják. Egyszerre kibukkant Tisza arca a gondolataimból. Szinte előttem állt. Eszembe jutott egy nyári délután a háború alatt. Tisza világos nyári ruhájában gyalog jött felém a járókelők között. Lovas fajból termett nyalánk alakja fiatal volt, a válla széles, a csípője keskeny, de az arca elhasznált és szinte a fájdalomig gyötört. Két fanyar barázda futott le a szája mellett. Pápaszeme üvegén csillogott a nap. Most, hogy visszaemlékeztem, újra láttam a szeme erős, szomorú nézését, a válla mozgását. Csak a válla mozdult járása közben könnyen, simán, ruganyosan lépett, mintha erdei cserkészúton járna és a keze lassan lóbálódott.

Ez a víziószerű emlékezés ment el mellettem az utcán, mialatt Károlyit megéljenezte néhány borzas csirkefogó. És az élő ember ott az autóban holtabbnak rémlett a halottnál. Hosszú vértelen teste lapos és horpadt volt. Keskeny, szűk feje, mintha nehéz lett volna a nyakának, mesterkélten zordon kifejezésével, oldalt billent. Vizenyős, kancsalnézésű szeme kimerülten tétovázott. A szája kissé nyitva volt, mintha húsos ajkát lehúzta volna a hosszú kerek áll. Egyszer láttam valahol egy elsárgult elefántcsont papírvágó kést, melyen markolatnak simára fogdosott, betegszínű fej ült. Erre a papírvágó késre kellett gondolnom és az elsárgult fejre, melynek nyaka mintha srófra járna, csavarosan volt kiesztergályozva. Károlyi Mihály nyakán meglazult a sróf és félrebillent rajta a hosszú koponya. Mellette a felesége, szinte gyermekesen pirosra volt kifestve. Szép nagy szeme ragyogott. Duzzadt, fiatal szája elragadtatottan mosolygott és valaminő kapzsi, szinte érzéki mohósággal itta a levegőből a sikert.

Utána néztem. Az autó régen eltűnt és nekem mégis úgy rémlett, mintha a kifestett asszonyi ajkak mosolygása valaminő romlott gyönyörűséggel folytatódott volna a szenvedő, gondterhelt emberek felett. Folytatódott és terjedt... Tisza István holtteste pedig véres. Vérzenek az országhatárok. Győz az ellenség anélkül, hogy legyőzött volna. Felbomlik a hadsereg; megdől a királyság. Szent István koronájából kihull a testvér Horvátország és Szlavónia. Rabol és fosztogat a csőcselék. Szerb katonaság vonul át a határon.

A kifestett asszonyi ajak pedig mosolyog... Egyszerre eszembe jutott, amit Károlyi Mihály nevetve mondott néhány nap előtt: "Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, megvolt egész Magyarország; mikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Szlavónia; öt megye marad, mire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéből fog állni az ország, mire király leszek."
Ha hallhatnák ezt, a boldogtalan, megcsalt milliók, akiknek október 31-én a játékos merészségével hirdette: "Magyarországot csak én menthetem meg!" Elhitték!... Pedig maga a rejtélyes örök természet figyelmeztette rá az országot, hogy óvakodjék tőle.

Vérrokonoknak korcs fia. Az óriási Károlyi-hitbizományok várományosa farkastorokkal és nyúlszájjal született. Tizennégy éves korában hajtották végre rajta a műtétet, mely a gondviselés ellenére módot adott arra, hogy fajának és nemzetének vesztére beszélni megtanuljon. Ezüst szájpadlást tettek a szájába. A fiú kínlódott és szenvedett. Küzdött a szavakkal és ha környezete nem értette állati hangzású dadogását, valóságos dührohamok lepték meg. Az, aki megértette volna, az édes anyja, korán elhalt. Nagyanyja és nénje, Erzsébet, a későbbi gróf Pappenheim Siegfriedné vezette át a nyomorék fiút örömtelen első ifjúságán. Iskolai tanulmányai nehezen mentek, vizsgáinak eredménye szánalmas volt. Együtt érettségizett a testvéremmel, jóformán semmit se tudott, még a helyesírásról se volt fogalma. A bizonyítványát azért mégis kikapta:

Szegény tökéletlen fiatalember... Ez volt az útlevele mindenütt. A nyomorékot vitte az élet, amelyen ő kegyetlen bosszút vett kegyetlenségéért. Organizmusának hiányossága folytán, környezete olyan kis mértékeket állított fel vele szemben, hogy minden, amit megtanult és tett és elmondott, túlszárnyalta az alacsonyra szabott mértékeket. Rokonai elismerték és megbámulták. Ebben az optikai csalódásban keletkeztek Károlyi Mihály mind féktelenebb hiúságának első gyökerei. Elhitte magáról, hogy rendkívüli ember és elképzelte, hogy rendkívüli sorsra van predesztinálva.
Nagykorúságával birtokába jutott Magyarország egyik legnagyobb hitbizománya. Korlátlanul rendelkezett hatalmas jövedelmek felett. Nem szorult rá, hogy számoljon és nem is számolt soha. Féktelenül költekezett. Kártyázott, orgiákat ült. Az emberek nevettek rajta. Senki se vette komolyan. Fényűző élete és kártyás szenvedélye, utóbb politikai szereplése óriási összegeket emésztett fel. De a vagyon még győzte. Hízelgők vették körül. És ő elhitte, amit a haszonlesők hajlongva mondtak. Nagyravágyása beteges formákat öltött. Alapvető tudás nélkül egyszerre pótolni szerette volna, amit léha fiatalságában elmulasztott. Olvasni kezdett. Mezőgazdasági, nemzetgazdasági, szociológiai káosszal a fejében most már vezér akart lenni.

A természetének és származásának megfelelő konzervatív irányzat élén ott járt a konzervatív fajmagyarság megtestesítője, gróf Tisza István és egy másik árnyalat élén gróf Andrássy Gyula. Ezekben a táborokban csak mellékes szereplő lehetett volna, de sohasem vezér. A szélső baloldalra sodródott hát. Nem a meggyőződés ereje vitte oda. A hatalom beteg vágya hajtotta és beállt az a visszás helyzet, hogy gróf Károlyi Mihály, akinek nemzeti érzése nem volt és magát francia dédanyja révén lelkében mindig franciának vallotta, aki tradíciói révén arisztokratikus volt, a nemzeti jelszavakkal dobálódzó demagógiának és a radikális demokráciának fejévé lett.

Ennek a tábornak egy név kellett. Ó azt a nevet szolgáltatta. De a nagy ellentét közte és Tisza között akkor támadt, mikor Tisza István mint házelnök az örökös obstrukciók meddő harcain átjövőbe látón, egy kiterjesztett választójog esetére, biztosítani akarta a magyar parlament tanácskozásának színvonalát és napirendre hozta a házszabály revíziót. A pártok megfújták a harci riadót. Mélyreható személyi keserűségek játszottak itt közre. Andrássy és Károlyi egy táborba torlódott és Tisza, mikor akaratának fölényesen és kíméletlenül érvényt szerzett, halálosan megsértette ellenfeleit. A keresztülhajtott házszabályok alkalmazásakor a parlamenti őrség kivezette a teremből Károlyi Mihályt, aki számos tanú füle hallatára tajtékzó dühvel esküdözött, hogy ezért megbosszulja magát Tiszán, még ha az ország is belepusztulna! Haragját szinte patologikussá növelte annak a párbajnak a lefolyása, melyet ugyanezekben az időkben Tiszával vívott, aki a fegyveres elégtétel órájában is lekicsinyelte őt.

Ettől kezdve mindig mindennek az ellentétét akarta, mint amit Tisza akart és kártyás pszichéjéből kifolyólag, mindig a másik kártyára tett, mint amelyen Tisza előrelátásaiból, a nemzet léte állt. Ekkor már jóformán kizárólag szabadkőművesek verték körül és személye köré kezdett szivárogni az a homályos tábor, mely céltudatosan szította az ellentétet magyar és magyar, keresztény és keresztény között, hogy végül is az: inter duos litigantes tertius gaudet igazsága alapján, az egymást marcangoló magyarok felett győzedelmeskedjék.

Közvetlen a háborút megelőzőleg választási pénzek gyűjtése címén Károlyi néhány párthívével Amerikába ment. Arról a pénzről soha el nem számolt. A háború kitörése Pansban találta. Vagyoni viszonyai ekkor már ziláltak voltak. Az adóssággal túlterhelt hitbizományok többé jövedelmet nem adtak. Károlyi mégis tovább költekezett és kártyázott. Senki se tudta, honnan veszi a pénzt. És azt se tudta senki, miért ereszti el éppen őt az a Franciaország, mely szürke embereket kérlelhetetlenül internált a háború tartamára. Károlyi Mihály hazatérte után kezdte el az aknamunkát, mely mint egy szörnyű tályog az október 31-ére virradó éjjelen gennyesen felfakadt. Egy lámpagyújtogató ment lefelé az utcán. Az üvegek zörögtek a magasban, kis lángok gyúltak ki. A Lánchíd felett fénykarikák támadtak a folyóról felszálló ködben. Az Alagútban elvétett régi módis laternák világítottak a vizes falazáson. Két katona ment előttem. Különben jóformán néptelen volt a hegy gyomra. Beszédjük visszhangzott a boltozás alatt. Idegenszerű tolvajnyelven vitatkoztak maguk között: Úgy rémlett, hogy az egyik rá akarta beszélni a másikat, álljanak be Fényes tengerészei közé, ott jó kereset nyílik,

- Ott happolhatsz szajrét dögivel! Ilyes valamit mondtak. A túlsó oldalon egy magányos úr haladt lefelé a gyalogjárón. A két katona megint az előbbi tolvajnyelven tervelt valamit. Aztán megegyezően átvágtak az Alagút közén, tisztelegtek az idegen előtt és mintha kérdeznék, lehajoltak hozzá. Nyilván azt tudakolták, hány az óra? Az úr elővette a zsebóráját. Egy pillanatig se tartott. Az egyik katona villámgyorsan megmarkolta a vállát, a másik ráhajolt.! Nagy kiáltás gurult el hosszasan az üreges boltozás alatt. Rendőr nem mozdult sehol. Az úr kétségbeesetten ordítozott. A két katona pedig nehéz bakancsában trappolva szaladt az órájával a Krisztina tér felé. Hamar ment, nem keltett feltűnést. Szinte olyan volt az egész, mintha már beletartoznék az elferdült keretbe.
Ma éjjel megint itt háltak a szomszéd nyaralóban a csavargó katonák és a kertek alatt megint lövöldöztek. A kutyák nem ugattak többé. Agyonlőtték-e őket, vagy már azok is megszokták?

 

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap