TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV I/5 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, sze, 10/11/2017 - 00:08

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

November 4
Még egyszer végigmentem a szobákon. Odakinn a kapu előtt várakozott a kocsi, hogy elvigyen innen télire, az erdők közül a házak közé. A kocsilámpák kis világa habozva szűrődött át a ködön, a mezítelen bokrok ága bogán. Tompa, névtelen aggodalom szorongatott. Úgy rémlett, mintha eddig partról néztünk volna mindent és most bele kellene gázolnunk a sáros, kavargó árba. Hová visz majd el a sodra, mi történik velünk?

Végigmentem az egész házon, egymásután feltártam a szekrények ajtaját és a fiókokat. Nyitva hagytam mindent, ne feszítsék fel a zárakat, ne hasítsák fel szekercével az asztalok lapját, ha betörnének a télen. A kályhák lassan hűltek ki. Napközben nem raktak a tűzre, hogy ne támadjon baj, ha elmentünk. Egyik kályhában még parázslott egy kis meleg, a többi már olyan hideg volt, mint az elhalt testek. Aztán szobáról-szobára becsuktam a zsalukat. Félvak homály támadt a fehérre meszelt falak között, melyen át szinte fájdalmasan néztek rám a régi bútorok és gyermekkorom barátai, a mesélő öreg metszetek, a nagy elbogeni kancsó, a papagájos kandeláberek, vázák, színes poharak, melyekben száz nyár virágai jöttek és mentek nagyanyám és Anyám nagy fényes szobáin át. A könyveim is rám néztek, az öreg biblia is a polcon; minden, ami nem fért fel a költözködő fuvaroskocsikra, minden, ami ottmaradt. A dolgoknak is vannak könnyeik.

Ha kifosztanák a lakatlan házat? Ha nem látnám többé viszont az emlékes, kedves holmikat?
Miért hagytok itt?... Úgy tetszett, ezt kérdezik kiszolgáltatottságukban a dolgok és egyszerre olyasmit éreztem, mintha alázatos, eleven teremtésektől búcsúznám, melyek türelmesen megosztják az emberi sorsokat.
Odalentről Anyám hangja hallatszott. A nevemen szólított, menni készen várakozott a hallban testvéremmel, aki értünk jött, hogy ott legyen, ha útközben meg találnák állítani a kocsit. Ahogy kifelé mentünk, mögöttünk az ürességben ájult zsibbadás nyújtózott végig a házon és minden lehunyta a szemét.
Elfordult a kulcs, a kerti úton csikorgott a kavics és a kocsi lassan indult lefelé a hegyoldalon. Az Ördögárok hídjánál Elemér sógorom várakozott a leányával. Kis húgom beszállt hozzánk a kocsiba. A garázda katonák annyira ellepték a Hűvösvölgyet és olyan bizonytalan volt az élet, hogy nem merték a fiatal leányt otthon tartani. A városban talán nyugodtabb a helyzet?... A temetőn túl a vámnál megállt a kocsi. Egy darabig csak állt a ködben, aztán mert se rendőr, se pénzügyőr nem jött oda, elkocogott a nyitott sorompók között. A rosszul világított budai utcákban fegyveres katonák és tengerészek sziluettje ténfergett. Néhány hazafelé igyekvő ijedt polgár alakja bukkant fel és tűnt bele sietve a sötétségbe.

Az Erzsébet hídon túl világosságban úszott a város. Nagy ívlámpák égtek, mint régen, ha győzelmet jelentettek a harcterekről. A házakon zászlók fityegtek. A Váci utcában hullámzott az esti korzó népe és ahogy a kocsi elhaladt, a kirakatokban Károlyi arcképe látszott a harisnyák és szalagok, prémek és szalámik között.
Szinte megkönnyebbültem, mikor a Rákóczi út piszokban hömpölygő néptömegéből csendesebb utcákba értünk. A kőfaragó utcai háznál megállt a kocsi. A kapualjában lefokozva egyetlen gázláng égett. Cikkelyes világosságokat vetett fel a magas mennyezetre, de lenn a lépés előtt sötétben hagyott mindent. A palotaszerű kis ház mintha megkopott volna a nyáron. A lépcső szomorú és csúnya volt. Az udvarra nyíló folyosóval szemben kormosan, vedletten nézett le a szomszéd ház tűzfala. Benn füstöltek a kályhák és semmi se volt úgy, mint máskor, ha ősszel a meleg, barátságos téli otthonba tértünk hevenyészett rend, letakart bútorok, beborított képek. És ez olyan volt, mint mikor fázósan, nyári ruhában feledkezik valaki a télre.
- Lecsúsztunk anyuskám - és nevettem, hogy vígabban hangozzék. Anyám is nevetett és úgy tettünk mind a ketten, mintha jó kedvünk lenne.
Egy ügyetlen kis német szobaleány lótott-futott a ládák között és nem végzett semmit. Hűvösvölgyi majoros-szomszédunk, aki hűségesen bekísérte a poggyászunkat, a kályhákkal vesződött. A házvezetőnő vizet forralt egy spirituszlángon. Anyám jött-ment és ahova a keze ért, elrendeződött minden. A kis zöld szoba barátságos lett hirtelen és az asztalon egy fehér csipkés terítőn tea gőzült a csészékben. Megint otthon lett az otthon és mi összemosolyogtunk.

- A sok rossz háborús tél is elmúlt, majd ezt is elviseljük valahogy.
- Ez rosszabb, mint a háborús telek, - mondotta Anyám, szokatlan komolyan.
Önkénytelenül az ablak felé néztem. Ott kinn, túl, egy óriási város lélegzett, melynek a zűrzavarán nem lehetett többé eligazodni. Felülkerekedett és uralkodott a szenny, vajon szervezkedik-e már az ellenállás? Lehetetlen, hogy így maradjon! Egyetlen rendben visszatérő ezred, egyetlen elszánt parancsnok és Károlyi táborának összedől a hatalma.
Újságok hevertek az asztalon. Károlyinak egy nyilatkozatán akadt meg a szemem, melyet a budapesti sajtó képviselőinek jelenlétében tett: "Magyarország november 1-től kezdve mint neutrális állam szerepel - jelentette ki Károlyi. - "Ezen fáradt a kormány"... Hogy az antant-hatalmak mit szólnak ehhez a neutralitáshoz, arról hallgatott. Aztán Linder Béláról beszélt: "... A hadügyminiszternek elévülhetetlen érdemei vannak a béke érdekében. A történelem bizonyára nem lesz mostoha Linder érdemeinek elismerésében, aki a magyarság számára örökösen becses és hasznos szolgálatot tett"...

Az országház téri gyalázatos bábjátékra kellett gondolnom, melynek a zsinegeit láthatatlan műhelyből rángatták. "Nem akarok katonákat látni"... Azóta azt hallottam, hogy az előre beígért bűnös mondatért tették meg a szociáldemokraták hadügyminiszterré az obscurus Lindert. Miniszteri tárcájának a hadsereg fölbomlasztása volt az ára. És Károlyi a történelem hálájáról beszél.
Hátul az újságban, szinte véletlenül akadtam rá egy kivonatos hírre. Fegyverszüneti feltételek...
Azonnali leszerelés és seregeinknek visszavonása az északi tengertől a svájci határig... Mialatt tovább olvastam, akadozott a tekintetem. Aztán riadtan gyökeret vert. Egy utolsó, a modern hadviselésben példátlanul álló rettenetes feltétel következett: A hadifoglyokat kölcsönösség nélkül azonnal haza kell küldenünk! Felfoghatatlanul hangzott ez. Ellenségeink fehér rabszolgákul katonákat akarnak visszatartani, hősöket, akik nyílt harcban fegyverrel álltak velük szemben. Hirtelen egy másik idegenszerű fájdalom nyilallt a lelkembe. Elvész a tengerpart, Dalmácia, az álomszerű kék szigetek, a flotta, melynek zászlóihoz annyi dicsőség fűződik, elvesznek a dunai monitorok. Át kell adnunk az egész úszó hadianyagot, a kereskedelmi kikötőket és hajókat

Kiégett, néma karsztok, vad kőmezők a kék ég alatt, zúgó nagy erdők és a Lujza út ezüstje és lenn a mélyben a tenger és mint fehér korallok és kagylók a parton: Fiume, az Óceánok magyar kapuja. Fájdalom szövi át szép gondolatát.
Száz kikötős Itália, miért rabolsz meg? Nekünk csak egy van! Kicsiny halászfalu volt, mint annyi más a Quamero vize felett, mi tettük azzá, ami lett, magyar munkából termett, magyar aratások, magyar szüretek aranya csordult oda, hogy gátat emeljen, partot építsen, csodát tegyen a kövek között. Fiume egyetlen kikötőnk...
És rajta túl, az, ami nem volt a mienk és mégis szerettük, a Dolomitok felhőkbe nyúló rózsaszínű bástyái, hű barátunk, a tiroli nap hazája és Riva, lenn a Garda tón, ormok és szakadékok, melyeket annyi magyar vér öntözött Amit a háború nem bírt elvenni, azt elvegye a béke?
Boldogtalanul jártam reggelig fel és le szobámban, mintha a sanyarúság hajszolt volna.

November 5.
Az erdők szabad reggele helyett ma egy szűk utca szürkesége nézett be az ablakomon. A szemközti ház fala visszakergette a tekintetemet a könyveim, a bútoraim, a képeim közé. Egyszerre megint láttam a szépségüket és örültem, hogy ott vannak körülöttem.
Az íróasztalom mögött a könyvtár sok régi könyve, mint egy hímzés kialvó aranya futott a fal mentén. Felette a vörös kárpiton a pápai tiarás szép keretben Sebastiano Ricci képe, puha homályban a velencei Madonna, Castruccio Castracani arcképe és cobolyprémes zöld zekéjében a németalföldi aggastyán. Az óra ketyegett az empire tükör alatt. A sokfiókos kis szekreterről fiatal kihívással nézett bele a szobába a kora reneszánsz legszebb szobrának a kópiája, San Lorenzo, a gyermekszerzetes.

Ódon keretek kilobbanó aranya, régi bútorok tompazöld selymei. A színek játszottak egymással a csendben és a vörös függönyök és falak valaminő vörhenyes világosságot vetettek szét a dolgokon, mintha egy láthatatlan naplemente állt volna meg az ajtók és az ablakok között.
Szobám mellett, a kis szalonban, ott függtek a dívány felett a régi akvarellek... Ükatyám, a copfos, púderes öreg úr, csillámló vértjében a romantikus Hardegg kürassier, nagyatyám szép, fiatal feje és halántékfürtös elragadó szőke asszonyok. Szemben, a pianínón aranymedrű Altwien vázák között anyám leheletfinom gyermekarcképe állt. És a kandallón az alabástromóra pillangós ingája szüntelenül halkan mondott valamit a múló időről.
Úgy szerettem mindent, vagy talán inkább csak tudtam, hogy szeretem, mert valaminő féltés fűződött a dolgok szépségéhez. Megtartjuk-e? A mienk marad-e?

Este vöröskeresztes szolgálatom volt a Keleti pályaudvaron. A Rókus kápolna toronyórája fél hatot mutatott. Zsúfolt villanyosok nyargaltak a Rákóczi úton, köröskörül, mint a fürtök lógtak rajtuk az emberek. Nem kaptam helyet. Gyalog kellett mennem és ahogy a külső városrészekbe értem, egyszerre eszembe jutott október 31-ike. Rossz külsejű emberek, gyanús csavargók, részeg matrózok, kaftános galíciai zsidók lökdösődtek lármázva a gyalogjárón. Honnan került elő ez a csőcselék? Vagy itt élt közöttünk mindig, csak mi nem láttuk?
A pályaudvar tájékán zsibongó embertömeg kavargott. Leszerelt rongyos katonák cigarettákat és ragadós cukrokat árultak; egyik-másik koldult. A fal mentén, a lépcsőn egy ponyván trágár könyvek hevertek. Szurtos emberek ceruzákkal, erszényekkel, dohánnyal kereskedtek. Egy kaftános fiú tálcán csokoládétörmeléket kínált. Valami balkánias volt ebben a lármás képben, mozgó piac hullámzott a piszkos járda felett. A pályaudvar kapuin szabadon járt ki-be a nép. Nincs többé igazolás. A tömeget úgy se lehet feltartóztatni. Az őrök is odébb álltak. És a birkabőrsapkás orosz katonák, oláh és szerb hadifoglyok, mint nekieresztett csorda, törtettek át a tolongáson. Ezek hazamehetnek. És a kezem a szívemhez kapott..

Az egykori királyi váróterem karbolszagú, áporodott levegőjében a gyér világítás mellett sebesült katonák ültek vöröskeresztes lócákon. Teát ittak és kenyeret ettek hozzá. Károlyi forradalma óta először voltam szolgálatban. A hosszú háborús évek alatt annyi szenvedés és jajszó és mankókopogás, annyi hordágy árnyéka ment át ezen a vöröskeresztes termen, hogy most a szörnyű összeomlásban úgy rémlett, mintha mindaz sajgó szemrehányással visszafordult volna és szüntelenül mondaná: Mire való volt a tenger kín és a sok halál, ha ez lett az út vége?
A fél lánggal égő gázkályha körül szanitéc őrmesterek ültek. A túlsó hideg sarokban néhány átutazó rokkant tiszt húzódott meg. A gallérjukról hiányzott a rangjelzés. Sápadtak és soványak voltak. Egyik a térdére könyökölt és a két kezébe temette az arcát. A másik a mellére csüggesztette a fejét. Ezeknél szomorúbb embereket talán sohase láttam. Ott ültek mozdulatlanul. És mialatt őket néztem, végtelen fájdalomban felderengett bennem, hogy a förtelmes árulás: "a diadalmas forradalom" még egyszer megsebesítette a sebesülteket és a sok kis katonasírban messze messze még egyszer megölte a halottakat.
Egy kórházvonat érkezett, németeket hozott. Néma menetben fordul be az ajtón egyik hordágy a másik után. Aztán szürke sorban ott feküdtek az emberek egymás mellett a földön. Gyűrött, vérfoltos katonaköpönyegek alatt türelmes fakó kísértetek. Egy délvidéki frontlazarettet ürítettek ki hirtelen. "Die Serben dringen vor..."

Az átvérzett régi kötések piszkosak voltak az embereken; rettenetes gennyszag terjedt el a helyiségben. És a hordágyak között vadonatúj tábori egyenruhában egy vörös karszalagos, aranycvikkeres zsidó őrmester lépegetett hetykén. Sohase láttam addig az üdítőállomáson. "A katonatanács részéről vagyok kiküldve." És ez az ember, akiről lerítt, hogy nem volt katona a háború alatt, most szétvetett lábakkal állt a sebesültek előtt és foghegyről beszélt le hozzájuk.
Szóltam a mentőorvosnak, hogy új kötéseket kellene tenni az emberekre. Egy hete múlt, mióta utoljára váltották. - Nincs kötözőszer, mondotta az orvos leverten és visszament az inspekciós szobába. Aztán egész este nem láttam többet. A bűzös levegőben időnkint fulladt kis nyögések és elnyomott sóhajtások fakadtak fel. Ennyi volt. De szólni senki se szólt. Bágyadt, beteg tekintettel köszönték meg az emberek a rossz barna lőrét és a fűrészpor ízű kenyeret.
- A mieink még harcolnak a szerbek ellen odalenn, - dünnyögte halkan egy szőke bajor, mikor lehajoltam hozzá. Csak miután a vörös karszalagos elment és a szanitécek is kinn cigarettáztak a peron ajtajában, támadt halk beszéd a hordágyak között.

- Mi történik otthon? - kérdezték a németek. - Nincs újságunk, semmit se tudunk. Az emberek mondják, hogy ott is forradalom van és el akarják kergetni a császárt. Den Kaiser...
Az egyik lócán sebesült honvédek ültek. Az olasz frontról beszéltek maguk között: - így történt, hogy a mieink lerakták a fegyvert és az olaszok akkor kezdtek csak igazán lőni. Nehéz ágyúkkal egész ezredeket lőttek halomra és egészhadosztályokat fogtak körül! 300.000 foglyot jelentenek s vagy ezer ágyút. Minden odaveszett.
- Az újságok is hozták a hírt: az olaszok még huszonnégy óráig folytatták az ellenségeskedést, mikor a mieink már nem adtak le egyetlen egy lövést sem.
- Több ember halt meg ennél a fegyverletételnél, mint a legvéresebb ütközetben, - dörmögte magában az egyik tiszt. Az, amelyik a tenyerébe temette az arcát, felpillantott. - A pacifizmus véresebben kezdődött, mint a háború. Ha még két hétig tartjuk a frontot, az olaszoknál történik az, ami nálunk történt. Ezért kellett úgy sietni. Ezért kellett a feltétel nélküli kapituláció. A tartalékoknál volt a baj, összeköttetésben voltak Budapesttel. Szikratáviratokat kaptak a Nemzeti Tanácstól.

Mialatt a beszédet hallgattam, eszembe jutott az, amit kormánya nevében Károlyi Mihály üzent az Armee-Oberkommandónak: "mindenért készséggel vállalom a felelősséget!" Azt is kijelentette, hogy "a magyar népkormány maga akarja a magyar állam nevében a külön békelépéseket megtenni". Eredetileg személyesen készült Páduába, de a hadseregfőparancsnokság megakadályozta. "Tegnap óta az a hír terjedt el, hogy miután az olasz hadak főparancsnokával, aki az antant nevében tárgyal a Monarchiával, nem léphetett érintkezésbe, Franchet d'Esperayhez, a balkáni front parancsnokához fordult. A francia tábornok, mielőtt érdemleges tárgyalásba bocsátkoznék vele, azt kívánja, hogy mindazok a csapatok, melyek a magyar-szerb határokon állnak, vonuljanak vissza tizenöt kilométernyire az ország belseje felé és tizenöt napon belül fegyverezzük le a német csapatokat. Magyar föld feladását követelik... és utolsó barátainkat kellene elűznünk magunktól, akik még védik a határt, melyet a mieink már nem védenek!... Magyar földet kellene feladnunk! Erre csak elutasítás lehet a felelet...
A hír azonban mást mond: Károlyi kíséretével állítólag Belgrádba megy, vagy talán már el is ment... Érthetetlen! Hiszen nem álmodtam, valamelyik újságban azt olvastam a vezérkar főnökének a jelentésében, hogy az olasz harctéren csapataink a megkötött fegyverszünet alapján beszüntették az ellenségeskedést. Miféle tárgyalásra készülnek hát Belgrádban?

Nagy lárma támadt odakinn az ajtó előtt. Temérdek katona tódult befelé. Teát követeltek, durva zsivaj töltötte meg a helyiséget. Elkeseredett hangok hallatszottak. Az Ausztriából érkező katonák legtöbbje kifosztva jön haza. Bécsben vörös gárdák fosztogatják a pályaudvarokon a magyarokat. Elszedik tőlük a hátizsákjukat, egyik-másikról lehúzzák a köpönyeget, a bakancsot, ellopják az élelmiszerüket, még a bicskájukat is. Éhesen, dühösen jönnek haza és követelődznek.
Egyszerre megint ott láttam a vörös karszalagos őrmestert. Elvegyült a katonák közt és egyik-másikkal sugdosódva beszélt. Egy paraszti arcú ösztövér közlegénytől kérdeztem, hogy mind jönnek-e? Hogy nem állnak-e meg a csapatok a határokon az ország védelmére?
- Bizony nem áll meg senki, megyünk haza, még az ágyúkat is ott hagytuk, ahol a hírt kaptuk, hogy nem kell többet katonának lenni. "Az Estnek egy gyűrött piszkos számát kotorta elő a zubbonya zsebéből és meglobogtatta a kezében. - Ebben az újságban is az van írva, még a hadügyminiszter is azt mondta: Most már béke van.
A "nem akarok katonákat látni" tehát már a határsorompókhoz érkezett! Ott várnak a végzetes szavak minden úton, amelyen magyar katonák térnek haza, rávetik magukat prédáikra, megmérgezik a lelkeket. Tizenegy óra felé járt az idő, mikor a szolgálatomnak vége volt. Ahogy kapun kimentem, két ember állt a fal mellett Katonák voltak... tisztek. Az egyik izgatottan beszélt és többször a fejéhez kapott. Szinte olyan benyomást tett reám, mintha őrült lenne. Teljes felszereléssel rendben hoztam haza az ezredet. Jelentkeztem fenn a hadügyminisztériumban, felajánlottam a szolgálatomat az országnak, azt mondták, szereljek le, menjek haza.

Többet nem hallottam, de ennyi éppen elég volt. Azokban hát, akik már egyszer ide értek, nem reménykedhetünk. Talán másutt valahol, távol ettől a várostól akad még valaki, aki összetartja csapatait, aki Budapestnek vonul és szétveri Károlyi csőcselékét. Ennyi reménység maradt meg számunkra, semmi több.
A zajos utcákból néptelen, sötét kis utcákon át kanyargott az utolsó villanyos kocsi. A Rókus kápolnától gyalog mentem haza. A Vas utca tájékán katonai őrjárat lépései hangzottak. Befordultam a kapun. Mögöttem valahol asszonyi sikítás csattant ki az éjszakai csendből.
Mikor futva felértem a lépcsőn, Anyám ott állt az előszobaajtóban és várt. Ki tudja, mióta?... Nem tett szemrehányást. Pedig láttam az arcán, hogy nyugtalan volt. Csak mikor aludni mentem: mondotta kérlelve: - Máskor ne maradj ott ilyen sokáig.

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap