TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV I/7 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 10/13/2017 - 00:14

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

November 7.

Hajnali szolgálatom volt a Keleti pályaudvaron. Sötét reggelen indultam el hazulról. Az eső szitált. A gyér lámpák alatt az elhanyagolt lucskos aszfalt olyan volt, mint egy óriás állatnak lenyúzott, rücskös bőre. A kapuk még zárva voltak és az alvó házak előtt ládákban, kosarakban állt a szemét. Az utcák homályán elvétve kullogott át egy-egy korán kelő. A villanyoson munkások ültek. Szemközt, egy nehéz durva arcból két rosszindulatú szem meredt reám.
- Ne hordja azt, most már nincs korona.
- Nekem van és én ez alatt a jelvény alatt dolgoztam egész háború idején. Az ember morgott, de nem szólt hozzám többet. Később hallottam meg, hogy az irgalomnak ezért a jelvényéért egy hölgynek a képébe ütöttek, az utcán.

Kinn a pályaudvaron ijesztő, sűrű zűrzavar hömpölygött. Visszhangozva, zsúfolt vonatok futottak be az üvegezett boltozat alá. A kocsik olyanok voltak, mint a romok, falaikon lövések nyomai látszottak. Nyílt pályán rablóbandák lövik a vonatokat. Az ablakokat bezúzták, a lépcsők leszakadoztak. A befutó vonatok tetején, a lépcsők hágóján, még az ütközőkön is emberek álltak a csípős hidegben. Ordítozás hallatszott. Rendetlen bomlásban tódultak a hazatérő katonák ezrei.

A peron betonozott padlóján, a tenyérnyi vastag behordott sárban temérdek aprózott lépés csámcsogott a tolongásban. Az alig megürült kocsikat rohamban lepték el az orosz foglyok, oláhok, szerbek. Haza... Haza...
Lökdösték egymást, káromkodtak. Az ablakokon másztak be, mert az ajtókon át már nem fértek. Egy állomási alkalmazott mondta, hogy a háborúban 30.000 ember volt a pályaudvarnak a napi forgalma. Most egy nap alatt 200.000 ember jön és megy. És a vonatok, amelyek 1.500 utas befogadására képesek, most 9.000 embert szállítanak. Életveszélyes az utazás. A vasúti személyzet kidől a kimerültségtől. A tengelyek nem bírják a túlterheltséget. És a fejvesztett káoszból minduntalan rettenetes szerencsétlenségek híre jön. Az olasz frontról visszaözönlő katonák százait lesöpörte a vagonok tetejéről az alagutak torka. Hullák fekszenek a hazatérők útján.
Fujtatva megint egy új vonat érkezett. Menekülteket és katonákat hozott a védtelen határokról. A menekültek nyomán hírek terjedtek. Cseh bandák, itt-ott reguláris katonaság tört be a Felvidékre! Minden úgy hat, mint egy-egy vészkiáltás! Trencsénben megszállták a csehek a határmentét! Pozsony előtt vannak! Amerre mennek, útjukban elkergetik a magyar hivatalnokokat, túszokat szednek...

Egy nagybecskereki asszony jajgatott. Olyan panaszosan, elnyújtva, mint mikor a szél siránkozik a kéményben: - Jaj... jaj... már a szerbek kezén a város. Újvidéken is rabolnak. Versecz is az övék és senki sem áll ellent... Csak a német katonák szedik fel a síneket. - És az oláhok... az oláhok!... Szívszaggatón felzokogott egy székely asszony - A kormány pedig megtiltja a fegyveres védekezést. Miért, de hát miért?...
Ki tudna ilyesmit megérteni? Egy galíciai lövészárokért, meg a Karszton egy szikláért ezer meg ezer magyar halt meg! A hazai földet nem védi senki! Ahol megkísérelték, oda fenyegető parancs ment le Budapestről.

A kormány olyan utasítást ad a vidékre, hogy az idegen csapatokkal szemben nem szabad ellenállást kifejteni. Érjék be a hatóságok az elvi tiltakozással, a lakosság pedig maradjon szépen nyugton a helységekben. Ne helyezkedjék szembe a megszállókkal! És oda, ahol ez a parancs nem használ, Budapestről tengerészkülönítmény érkezik. Szökött fegyencek és rablók és ezek lefogják a hazafias ellenállás szervezőit. A védelemre fegyverkező nép közé pedig agitátorok lopakodnak: pesti zsidók, akik lázítanak és fosztogatásra izgatnak. Szegény elbolondított fejével csődül köréjük a nép. Aztán hamar megy, azt mondják nekik, béke van és minden a tiétek. A tömeg megbódul. Nem törődik többé se hazával, se ellenséggel, Nincs többé ellenállás és minden harag a hatóságok és az urak ellen fordul. A csőcselék rabolni kezd. Zűrzavar támad és a felfordulásban mindig akad valaki, aki a rend helyreállításának az örve alatt behívja az ellenséget.
Egy idegen fegyveres járőr bevonul. Nyolc-tíz ember és kitűzik a zászlójukat és leverik a magyar címert. A mieink pedig csak nézik, nézik, mintha alvajáró őrültek lennének...

Így mondják el, akárhonnan jöjjenek, mindannyian. És ellenséges kézre kerül egyik magyar város a másik után. Amit ezer éve tartunk, elvész egyetlen óra alatt és az idegen megszállások, mint a hullafoltok terjednek Magyarország testén. Falvak, városok neve... Vad, kétségbeesett segélykiáltás fuldokolt szüntelenül a mellemben: Hát nincs senki, aki megmentsen bennünket!
Menekültek hömpölyögtek el mellettem. Kifosztották a házunkat! Felgyújtották a kunyhóinkat!... Két férfiember félmeztelen aggastyánt emelt ki egy marhaszállító kocsiból. Szép, előkelő vágású ősz feje ide-oda lóbálódott, ahogy vitték. És az arca olyan volt, mint a viasz. Honnan jönnek? Már senki se kérdi. - Mindenünnen, köröskörül. És a szállodákba fűtetlen szükséglakásokba, hideg iskolatermekbe zsúfolódnak a menekültek. A pályaudvarokon pedig poggyászhegyek nőnek a szabad peronokon. Egymásra dobált rettentő halom, családok, emberek megmaradt vagyona. Abroszba kötött batyuk, ruháskosarak, teletömött gyerekkocsik, angol bőröndök, tyúkólak, kofferek, tarisznyák. Szédülés fogja el az embert és a siralmas hegyek nőnek óráról-órára, vad rendetlenségben...

A bejárat felől megint oroszok jöttek. Katonák puskatussal tuszkolták az embereket. - Előre ruszki!. Nehéz állati bűz kavarodott mögöttük. A halomra hányt ládák körül kétségbeesett férfiak tolongtak. Egy ökölnyi fiú nagy régi bőrtáskát vonszolt. Egy feltört koffer előtt öreg dáma térdelt a piszokban. Cobolyprémes bársonykabát volt rajta és egy paraszti kendővel volt bekötve a feje, úgy ahogy hirtelen menekülhetett. Hangosan sírt és tördelte két sovány kezét. Mindenét ellopták az úton. Senki se figyelt rá. Gyerekek sikítoztak és nem tudták megmondani, honnan jöttek. Az anyjukat keresték, elvesztették menekülés közben. Az egyik vagonban agyonnyomtak egy kis leányt a zsúfoltságban. Holtan vitték katonák egy hordágyon. A túlsó oldalról, a síneken át, egy asszony jött futva; furcsán ugrott és a haja lobogott őrült szeme előtt. Felsikított. Még nem ért oda, nem látta és mégis tudta: Az övé volt, az övé... Ezalatt a fal mellett ólálkodó lengyel zsidók alkudoztak... Rávetették magukat a hazatérői frontkatonákra, olasz pénzt vásároltak tőlük. A kijáratnál fegyveres tengerészek lármáztak és elszedték a batyus parasztasszonyoktól a tojást, meg a zsírt. Vörös karszalagos agitátorok, a katonatanács emberei, lázító cédulákat osztogattak, az egyik beszédet mondott A katonák körülállták, figyeltek is, nevettek is, a fejüket vakarták és ahogy odébb mentek, már nem tisztelegtek a feljebbvalóiknak.

Egy vonat fütyült, mintha menekülő lett volna az is, nagy futás után rongyosan, lihegve jött és megint ömlött az ember. Sebesült katonák vonszolták magukat az üdítő állomásra. Egyiknek újságpapírba volt csavarva a lába. Lehúzták a bakancsát a vörös gárdisták az osztrák határon. Menekültek jöttek. Volt tűzhelyük és volt hazájuk... Minden elveszett! Kitágult szemükben az éhség könyörgött és úgy nyújtották ki a kezüket egy darab kenyérért, mintha koldulnának. Károlyi mit tettél?
Bódult fejjel mentem hazafelé. A gázlámpákat már régen kioltotta a reggel. A szürke nappali világosságban szinte mániákusan néztem az elhaladó arcokat. Vajon menekültek-e ezek is? Körülöttem lerongyolódott és piszkos volt a város. A házakon szomorú, kormos zászlók fityegtek a hideg levegőben. Még mindig ott voltak és szörnyű hazugságokat mondtak.
Elvesztettük a háborút. Magyarországba idegen csapatok törnek be, tízezernyi menekült tántorog az utcákon és Budapest ünnepli árulóit és lobogódíszben áll összeomló országa közepén.

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap