TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV II/3 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, sze, 10/24/2018 - 00:15

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

 

December 8.

A régi műegyetem kertjén vitt át az utam. Fekete volt a tájék az embertől. Fenn a Gólyavár nagytermében székelyek és Erdély magyarjai gyűltek össze. Az utcák ontották a tömeget. Rettenetes zsúfoltság lehetett odafenn. Megálltam a vasrács mellett és néztem az elhaladókat. Izgatott tisztek, székely katonák, szomorú gondterhelt emberek vonultak el. Földönfutók valamennyien. Figyeltem az arcukat. Mind magyarok! És ezekről írja a budapesti radikális sajtó, hogy ki kell lakoltatni őket, mert... nagy a lakásínség!

Elképzelhető-e, hogy angolokról, franciákról vagy olaszokról merné írni a sajtójuk ugyanezt? Elképzelhető-e, hogy saját országuk fővárosából utasítanák ki a szerencsétlen embereket, míg idegen fajú menekültek, akik rég haza mehettek volna, zavartalanul töltik meg évek óta a lakások ezreit. A háború első esztendejében az orosz invázió elöl menekülve futottak a galíciaiak kaftános karavánjai. Osztrák állampolgárok voltak, a magyar főváros mégis befogadta őket. Itt maradtak, meggazdagodtak. És most, mikor földönfutó magyarok jönnek, az úgynevezett magyar kormány budapesti sajtója ajtót mutat nekik.

Nagy csoport ember jött az Eszterházy utcán a kert felé. Jó külsejű, kopott ruházatú, úri emberek. Hivatalnokok lehettek, akik nem esküdtek fel a betörő oláhoknak vagy cseheknek. A szocialista Kunfi népjóléti miniszternek egy kijelentése jut eszembe. Azt mondotta : "miután kisebb ország leszünk, nem leszünk abban a helyzetben, hogy a régi Magyarország nagy tisztviselő osztályát eltartsuk. Ezeknek Amerikában kell egzisztenciát keresniük". - Ide jutottunk! A bevándoroltak radikális sajtója a menekült magyarság kilakoltatását javasolja és népjóléti miniszterük kivándorlást ajánl az őslakó magyar értelmiségnek...
Hát nincs többé helyünk a tulajdon hazánkban? Ördögi gonosz játék folyik itt. A szavak kulcsok és felnyitják a sötét földalatti folyosókat, melyek aláaknázzák az országunkat. Károlyi kormányának hadügyminisztere azt mondta magyar hadseregünknek: nem akarok katonákat látni. A népjóléti miniszter azt mondja: vándoroljon ki a magyar értelmiség. A nemzetiségi miniszter elvesztegeti testvér nemzetiségeinket és átjátssza őket idegen népek jogara alá. A pénzügyminiszter azt mondja: nem akarok gazdag embert látni, olyan adókat vetek ki Magyarországon, amilyeneket a világhistória nem ismer. A miniszterelnök pedig azt mondja, hogy bárki is betör Magyarországba, apellálunk a világ művelt népeinek ítéletére, de fegyvert nem szegezünk ellenük. A szavak kulcsok, ki lehet velük nyitni a jövőt. Ebben a pillanatban erdélyi diákok egy kis kocsit húztak a kert közepébe. Egy székely katona állt rajta és kikiáltotta, amit odafenn a teremben beszéltek.

- Fegyvert fogunk! A másfélezer éves székely függetlenségre esküszünk!
Nagy László huszárfőhadnagy, a székely zászlóalj nevében esküszik:
- Testünket-lelkünket a székely szabadságért!
- Elég volt a háborúból! - kiáltotta egy pesti pacifista. Dörömbölve
dobták ki a teremből. Zúgó harag ömlött le mögötte a lépcsőn, aztán harsogva kiáltotta ezernyi hang az átkot: Verje meg az Isten, aki nem segíti a székelyek küzdelmét!
Felemeltem a fejemet. Úgy rémlett, most szólalt meg hosszú idő után újra a magyarok kínban hallgató városa. Székelyek adták a hangját. És a kertből felrivalgó éljen, mint egy zúgó nagy eskütevés ömlött szét az utcákon.

December 9-11.

A Keleti-pályaudvar üveges boltozása alatt fekete táblát akasztottak ki. Fehér krétával városok neve volt felírva rá: Ruttka, Kassa, Kőrösmező, Kolozsvár, Arad, Orsova, Szeged-Rókus, Pécs, Eszék... A két nagy budapesti pályaudvarról már nem indul arra vonat. Hiába várnak ott. Magyarország fővárosából vonat nem érkezik többé. Az idegszálak elszakadnak, elszakadnak az erek, lassan ömlik ki belőlük a vér. Megszűnt az összeköttetés. A síneket befújja a hó. A jelzőlámpák kialusznak. Csend támad a messze kis pályaudvarokon és ebben a csendben borzadás van. Ki tudja, mi történik addig, míg újra összekötődik az, ami elszakadt? Idegen uralom szállja meg városainkat, szivárog előre, egyre beljebb, egyre közelebb a középhez...

És mialatt múlnak a napok, idebenn az ország magára maradó szívében mind nyugtalanabbul, elkeseredetten lüktetnek az elszakadt erek. Minden ellentétbe kerül egymással, még a hatalom mai birtokosai is. A földbirtok reformjavaslata tüzet rakott és megvilágította az ellentéteket. Meghasonlás van magában Károlyi pártjában is. A radikálisok és szocialisták összefogtak és a magyarok szánalmas szerepük dacára szembe kerültek velük.
ARRÓL beszélnek, hogy a kormány inog. A munkás és katonatanácsok révén egyre nő a szocialisták hatalma. Most már maguknak követelik a belügyi és a hadügyi tárcát. Landler Jenő és Bőhm Vilmos a jelöltjük. Batthyányt reakcióval vádolják, a hadügy minisztert támadják, mert ellenszegül a bizalmi férfi rendszernek, csökkenteni akarja a főváros szocialista helyőrségét és kinn az országban parasztgárdákat toboroz. Vádolják, hogy royalista mozgalmakat támogat, titokban tiszti zászlóaljakat és riadóosztagokat alakít.

Ellenforradalmár!
Ez a szó kezd lábra kapni, amellyel minden becsületes törekvésnek, minden hazaszeretetnek útját akarják szegni. Eljutottunk oda, hogy ma már ellenforradalom, ha az ember feljajdul az idegen megszállások miatt, ha az ország területi integritásáról vagy védelméről beszél; ha azt mondja: dolgozzunk, hogy éhen ne haljunk.
Az úgynevezett munkanélküliek hatalmasabbak, mint a dolgozók. Sokan vannak, Kun Béla a vezérük és pénzük is van bőven. A munkakerülés ma a legjobb kenyérkeresetek egyike, melyet a kormány hathatósan támogat. Milliókat oszt ki munkanélküli segélyek címén, míg az utcákat senki sem akarja söpörni, a piszok és hó garmadába nő, a szemét a kapuk alatt rothad.
Tegnap történt, hogy hosszú utánjárással méregdrágán néhány zsák szenet szereztem. A fuvaros, aki hozta, ledobálta a pince ablaka elé. Kértem, lapátolná be. Nagyot káromkodott, már sötétedett és nem volt kedve hozzá. Otthagyta, hiába ígértem neki jutalmat. Aztán... a kis német szobaleánnyal belapátoltam magam.
E napokban egy katonatisztet láttam, aki egy gyalogkocsit húzott és fát szállított magának. A testvérem egy szép angol kézi bőröndben burgonyát cipelt haza, mert semmi árért nem akadt ember, aki vitte volna. A fővárosi házi szemetet az elmúlt napokban néhány fővárosi tisztviselő fuvarozta; fuvaros nem vállalkozott és így történt meg, hogy a hivatalnokok tíz-húsz korona napidíjuk helyett aznap százharminc koronát kerestek.
És ezalatt a Nemzeti Lovarda előtt a munkanélküli segélypénztárnál állandó csődület van. Erős fiatal emberek, kószáló cselédleányok hancúroznak tolongva a sorban. Napi tizenöt koronát kapnak, de nincsenek megelégedve: harmincat követelnek. A lázítók pedig még ezzel sem érik be. Ott járnak közöttük és szívósan mondják: - Minden a tietek.
Már csak gyűlölet vagy közöny van itt a lelkekben. Ma délután temetésen voltam. Egy fiatal asszonyt temettünk. A járvány szólította el. Kocsi nem vállalkozott, hogy kivigyen a temetőbe. Gyalogosan mentünk mind. A pap is késett, ő se kapott kocsit. Már sötétedett a halottak nagy, hideg kertjében, a fekete ciprusok között, mire leeresztették a sírgödörbe a koporsót.

A sírásók soká vártak. Türelmetlenkedni kezdtek, dühösen morogtak. Durva szavakat hallottunk. Az egyik az órájára nézett. - Későn van, - mondotta nyersen, - majd behantoljuk holnap, - aztán beleszúrták az ásójukat a kihányt földbe, vették a kalapjukat és elmentek. Lenn a nyitott sírban pedig ott feküdt a koporsó és a megdöbbent csendben halkan kis rögök görögtek le rá a partról. Tanácstalanul néztünk egymásra. Senki se mert szólni.
- Nem hagyom így itt magára, - mondotta a férj és remegő két kezével megfogta az ásót és maga lökte le a földet a legkedvesebbre, amit az élet neki adott. Dörömbölve zuhogtak a rögök a koporsóra. Egy pillanatig dermedten álltunk mind, olyan szörnyű volt az, ami történt. Aztán puszta kezünkkel segíteni kezdtünk, akik ott voltunk.
És a sötétben egy szívszaggató zokogás emberi váddal ostromolta meg az embertelenséget...
 

December 12.

Nagy vörös zászló fordult ki ma reggel a Dunára szürke füstös ég alatt. Egy vörös zászló haladt a Lánchíd felé. Kétoldalt utcagyerekek futottak;
Lihegve rohant a csőcselék, mint mikor a szél repülő szemetet söpör. Az utca népe a házak fala alá szorult és megint látszott a zászló, ahogy inogva közeledett Katonák jöttek a nyomán. Élükön, kivont karddal egy tiszt lovagolt. A szemembe vágódott a képe, mintha egy visszacsapódó ág ütött volna meg. Füle kétoldalt elállt a tiszti sapka alatt, az ajka húsosan fodrozódott.
A vezérek arca - a népek és seregek arca. A 48-as szabadságharc katonáinak és népének arca Görgei és Kossuth és Petőfi volt. A háborús Magyarország arca Tisza István elszánt szomorú arca volt. Az októberi forradalom arca Károlyi Mihály... Ennek a vörös zászlós hadseregnek az arca pedig az a tiszt volt, aki az élén járt.
Mögötte lompos sorokban gyalogság ment. Sokan cigarettáztak. Nehéz dörömböléssel ágyúk következtek. Az egyik ágyún rázódva ült két közlegény. Vörös szalag volt a sapkájukon. Ők is cigarettáztak... Odébb tolódott a kép. Felvonult egy tábori tüzérezred ütege. Leghátul huszárok lovagoltak. Az egyik integetett a hídfőnél. Egy leányismerőse ment arra gyalogosan. Megállította a lovát, kényelmesen leszólt hozzá a nyeregből, aztán utána ügetett a többinek.
- Az egész helyőrség itt van! - mondotta valaki.
- Budára mennek. - Miért? Mi történik? ... Senki se tudta. A vörös zászló pedig emelkedett felfelé a budai hegyen, ment a királyi vár felé.

A Belváros és a többi városnegyed nem tudott erről a felvonulásról. Senki se törődött vele, Budapest polgársága egykedvű és közömbös volt, mint maga a híd, mely tűrte, hogy ez a menet átgázoljon a hátán. Az emberek élték tovább bizonytalan életüket és minden olyannak látszott, mint tegnap és azelőtt. Csak délután terjedt el a hír, hogy a helyőrség megbuktatta a hadügyminisztert! Pogány József katonatanácsa és bizalmi férfiai elkergették Bartha Albertet.
Odafenn a Várban történt a Szent György téren. Aki elmondta, saját szemével látta. A gyalogsági legénység sorakozott, mögöttük álltak a gépfegyverek és ágyúk. És mialatt nehéz szitkok röpködtek Bartha ellen, a katonatanács helyiségeinek a térre néző egyik ablakában megjelent Pogány-Schwarz József kárörvendő arca. A tisztek lóhátról észrevették és éljenezve kiabálták a nevét. Aztán Károlyit éltették a tüntetők.

A helyőrség bizalmi férfiainak küldöttsége közben dr. Mór nevű tartalékos tiszt vezetésével felment a miniszterelnökhöz és átadta a helyőrség írásba foglalt követeléseit.
Károlyi halálos izgalomban fogadta a küldöttséget. A katonaság lenn a téren, az ágyúk és gépfegyverek csövét a hadügyminisztérium felé fordította... Így várták a választ. Tulajdonképpen a legtöbbjének mindegy volt, hogy mi történik. A bizalmi férfiaik mondták nekik, hogy ide jöjjenek, hogy követeljenek. Ide jöttek hát és követeltek: Mondjon le Bartha és jöjjön a helyébe civil hadügyminiszter, aki demokrata hadsereget szervez. A hadügyminisztériumból csapják el a vezérkari tiszteket és hajtsák végre a katonatanácsról és bizalmi férfi rendszerről szóló rendeletet, melyet Bartha egyre halogatott. Oszlassák fel a hadügyminiszter titkos külön tiszti csapatait. Végül még azt kívánták, hogy a legénység ezentúl maga választhassa parancsnokait és hogy legénységi emberekből is lehessen tiszt.
Odafenn ezalatt a miniszterelnöki fogadóteremben Károlyi beszédet intézett a küldöttséghez, meghunyászkodott, mindent megígért és kiszolgáltatta Barthát.
- Örömmel látom, - mondotta - a sok ezer katonát, mert most saját szememmel is meggyőződtem róla, hogy a magyar kormány nem áll védtelenül, hanem mögötte van egy erős hadsereg. .
Ebben a percben ugyan nem egészen mögötte, hanem ellenkezőleg, épp szemben állt vele az az erős hadsereg, amely csak arra volt jó, hogy Budapesten tüntessen, mely csak arra volt elég hős, hogy az ő hadügyminisztériumára szögezze az ágyúit.

A katonaság ezután sorakozva a katonatanács helyisége elé vonult és Pogány diadalmámorában hencegő beszédet intézett hozzájuk: - Megmutatta ez; a tüntetés, hogy van katona elég és hogy ez a katonaság a bizalmi férfiak kezében van. Megmutatta, - ordította elragadtatottan, - hogy lehet fegyelmet teremteni, de csak ha maga a katonaság teremti meg...
- Éljen Pogány hadügyminiszter, - kiáltották a vörös zászló alatt. Ő pedig vörösre dagadva a kiabálástól, harsogón fenyegetőzni kezdett: Nem tűrjük, hogy szétkergessék Budapest szociáldemokrata katonaságát, csak azért, mert szocialista! Nem tűrjük, hogy indifferens parasztzászlóaljakat szervezzenek!
- Éljen a szocialista katonaság! Le a parasztzászlóaljakkal! - üvöltötte utána a tér.
Ma délelőtt megint elveszett valami ott fenn a Várban. Csak kétségbeesett erőfeszítés, titkos szervezkedés segíthet még rajtunk...
Magyarország fegyverei most már egészen Pogány-Schwarz kezébe kerültek és örömükben részeg katonák lövöldöznek az utcákon.
 

December 13-15.

Egy kocka perdült tegnap a Várban és a vörös szín maradt felül. Az ország szerencsétlenségét nem lehet többé kifoltozni. A kormány kifoltozta önmagát. Bartha Albert, a magyar érzésű katona elment és elment Batthyány. A szocialisták, a kommunista Landler Jenőnek szánták a belügyi tárcát. Ez nem sikerült. A szocialisták győzelme azért mégis teljes. Megkapták a hadügyi tárcát! Egyelőre Károlyi az ideiglenes hadügyminiszter, de látni való, hogy mögötte a szociáldemokrata Böhm Vilmos, a kis zsidó villanyszerelő áll, aki nem rég a vezetékeket és az írógépeket javítgatta a minisztériumban.

- Jó, hogy itt van. Jöjjön csak, javítsa meg a gépemet! - mondották neki a gépírókisasszonyok, mikor a minisztérium folyosóján meglátták. - A miniszter vagyok felelte Böhm büszkén és elfoglalta a helyét. Ő már Magyarország hadügyminiszterének mondja magát. Károlyi még leplezi. Megszoktuk ezt a játékot. Mikor Károlyi november 1-én megalakította kormányát, öt zsidó miniszterrel indult, de miután félt a közvéleménytől, csak hármat vallott be. Jászit, Garamit Kunfit, míg a külügyminisztériumban Diener-Dénes elé és a pénzügyminisztériumban Szende Pál elé ideig-óráig lárvának maga telepedett oda.
Ijesztő hirtelenséggel törtetnek előre. A destrukció tábora kérlelhetetlen következetességgel valósítja meg amit Kunfi az Országház kupolatermében a köztársaság kikiáltása napján bejelentett: "Az intézmények után az embereket kell átalakítani, minden helyre ebben az országban olyan embereket kell állítani, kik az új forradalmi gondolatnak a szellemével vannak áthatva."

Ma már látszik mindenütt, hogy kik azok. A katonai vezetőség és a polgári közigazgatás hivatalaiban javarészt olyanok ülnek, akik azelőtt bankok és boltok pultja mögött, vagy szerkesztőségekben dolgoztak és kicsúfolták az élhetetlen magyar értelmiséget, mely éhbéren, állami hivatalokban tengődött. Most elfoglalják a helyét, hirtelen fizetésemeléseket eszközölnek ki maguknak és olyan bámulatosan erős faji politikát folytatnak, mint aminőre a magyar faj, szégyenére legyen mondva, nem volt képes soha.
"Ezer évet törölünk el!" - mondják szüntelenül és rossznak találnak mindent, ami itten századokon át történt. De saját magukkal szemben nem tűrnek többé kritikát.

A magyar társadalomban lassú harag emelkedik. - Tetszik tudni... .ma, már odajutottunk, dörmögte egy kereskedő a boltjában, és óvatosan körül, nézett, - hogy ellenforradalom, ha valaki egy galíciait véletlenül meglök az utcán.
Míg mi mindentől visszavonultunk és a magyar élet gyászában és szegénységében nem látszik többé, szerepelni kezd a hadimilliomos testvértípusa, a forradalom meggazdagodottja. Új fajta közönség lepi el a vendéglőket, a mulatóhelyeket és a színházakat. Telt házak előtt adják az ő íróiknak a darabjait. Kaftánosok ülnek a földszinten. És a páholyokban libazsíron hízott parókás ortodox asszonyok, akik jiddis német nyelven beszélnek maguk között és felvonásközökben a Királyi Operaház szép, előkelő csarnokában fokhagymás szalámit falatoznak és eldobják a zsíros papirosokat. A Hungária-szállodában és a Ritz éttermében jóformán kizárólagosan csak késsel esznek az újfajta vendégek, akiknek a lelkét legjobban jellemzi az, hogy a napokban mikor az étteremből kifelé indult néhány francia tiszt, megparancsolták a cigánynak, húzza el a Marseillaiset és hódolatuk jeléül valamennyien felálltak. Az egyik tiszt, visszafordult és csak annyit mondott: "Sale nation". A hódító elveszi a legyőzött szabadságát, fegyverét, javait. De ez olyan fajta hódító, amely, miután mindent elvett tőlünk, még a becsületünket is elveszi. Egyre világosabb lesz előttem, hogy a határon beözönlő pusztítást csak akkor szoríthatjuk vissza, ha előbb a belső pusztítókat visszaszorítjuk a maguk helyére. És összefogunk valamennyien. Gróf Bethlen István egy pártba akarja tömöríteni az összes hazafias magyar pártokat.
Mi asszonyok már sokan vagyunk. Tegnap a Tűzoltó utcában gyűlt össze egy kis tábor, holnap a Duna túlsó partján, aztán a Balaton utcában, összevissza mindenütt. És én beszélek az asszonyoknak, elmondom nékik, hogy egy triangulus a mi várunk, melynek három kiugró bástyája: a hazánk, a hitünk, a családunk. Ezt a három bástyát fenyegeti a zsidó szocialista kommunizmus. Mire ők rohamra mennek, meg kell erősítenünk a lelkeket, hogy a szörnyű offenzíva összeomoljon. Az emberiség legnagyobb vesztese az asszony lesz, ha elvész a harc és győz a kommunista kiáltvány, mely nőközösséget hirdet a szétrúgott családi tűzhely felett és megtagadja Istent és a hazát.

Nagy Péter végrendelete a szláv világuralom programja. A rabbinusok fiának: Karl Marxnak, eredeti nevén: Mardochajnak kommunista kiáltványa pedig a zsidó világuralom programja. Ha megvalósul, elpusztul Magyarország és utána az emberiség kultúrája.
Mikor mi a boldogtalan, széttépett Magyarország földjén küzdünk, nemcsak magunkért, a világ minden keresztény asszonyáért harcolunk. Ők nem tudják és nem segítenek és engedik, hogy hazájuk hatalmasai tönk
Akik a szavaimat hallották, megértettek. És sokan felajánlották munkájukat. Pedig ekkor már veszedelmet jelentett ez a felajánlás. Nem egyszer észrevettem, hogy kémkedő lépések követnek az utcán. Leselkedve jöttek mögöttem, megálltak, ha megálltam, és újra jöttek. Kísértek felfelé a sötét lépcsőházakban és ha egy-egy ajtón befordulva visszanéztem, valaki állt a homályban és figyelt.
Ma délután nálam gyűltek össze az asszonyok, Perczelné Kozma Flóra is itt volt és megígérte, hogy a protestáns női társadalom vezetőit tájékoztatja a mozgalomról. Kállay Erzsébet, Kállay Magdolna és Szende Anna, bátran mellém álltak. Gróf Batthyány Lajosné, Szegedy-Maszák Aladárné ekkor már dolgozott. Dr. Czeke Marianna, Latinovics Róza, gróf Csekonics Sándorné, Horváth Gézáné, Somló Sári és még sokan, akiket megilletne, hogy a nevüket ide írjam. A legjobbak velünk voltak.
A kormány tudott rólunk: A rendőrség figyeltetett. Hiába, az eszme ment és terjedt. Mikor kimondtam, a magáéra ismert benne mindenki. Útját állni többé nem lehetett.
 

December 16.

Réges-régen volt-e? Gyermekkoromnak valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egyszer fenn, a Kárpátok előtt kitátotta a száját egy óriás és el akarta nyelni a világot. Már a foga alatt voltunk és túl az Óperencián és mindenütt, ahol emberek laknak, azt mondották rólunk, hogy végünk van. Elvész a szegény kis Magyarország a császári Ausztria és utána el kell vesznie a Német birodalomnak is. Úgy rémlett, ütött az óra. Lenn az Alpok árnyékában előrántotta köpenye alatt rejtegetett tőrét a régen leselkedő Itália és a hátunkba döfte. Oláhország pedig készülődve köszörülte a gyilkot.

A központi hatalmakon már semmi se segít... Ezt mondták az egész világon és biztos prédára vették.
És ekkor, egy májusi napon, csoda történik. A nagy tavasz reggelén rohamra indult Gorlicénél három szövetséges. - Mackensen, Mackensen! - rivalgott a győzelem és a cári Oroszország, a legrettentőbb ellenség, amellyel valaha is népek csatáztak, elbukott a májusi mezőn.
Régen volt-e? Gyerekkoromban hallottam-e a mesét, hogy lenn Erdélyben az oláh határon, mint a gorlicei visszhang, újra éledt Mackensen neve a győzelemre rohanó magyar és német seregek felett. Aztán a Duna , hömpölygő roppant tükre felett harsant fel harmadszor a név: Mackensen! És ő harmadszor állt a seregek: élén, melyek Magyarország kapuját diadalban megvédték.
Régen volt-e? Olyan régen, hogy a háládatlan idő elborította az emlékezést? Megfeledkeztek-e róla a jövő-menő, késő nemzedékek? ...

Tegnap volt! A história véres tegnapján a világháborúban, mikor még volt reménység és volt becsület. És ma, mikor Mackensen Budapestre ért, hogy hadseregének hazaszállításáról Károlyival tárgyaljon, a kormány tudtával Pogány-Schwarz vörös katonái Gerő-Grosz százados vezetésével, gépfegyvereket vonszoltak ki a Keleti pályaudvar peronjára, a sínek felé fordították a csövüket, míg az "Az Est" szerkesztősége egy kinema fényképezőgépet állíttatott fel. Így várták Magyarország fővárosában a marsall berobogó vonatát. Mackensen szép öreg huszárarca eltorzult a dühtől, mikor a megszállott pályaudvar szégyenletes képét a vonat ablakából meglátta. Egy pillanat alatt megértette tőrbe csalták. Gerő százados pedig odament hozzá és közölte vele hogy fogoly. Aztán tudomására hozta, hogy Károlyi Mihály tárgyalni kíván vele és várja az Országházban. Mackensen tiltakozott. Nem akart menni azt kívánta, jöjjön Károlyi vagy megbízottja a pályaudvarra. Gerő százados jelezte, hogy vonakodása káros következményekkel fog járni hadseregére...

A marsall szörnyű lelki tusa után engedett. De kijelentette, hogy addig nem hagyja el a vagont, míg a fényképezőgépet és a gépfegyvereket el nem pusztították onnan. Megtörtént. Mikor kiszállt, ólomszürke volt az arca a haragtól és a melle úgy zihált, hogy egyenruháján összecsörrentek az érdemkeresztek. Felemelt fejjel, merev tekintettel ment a csukott a autóhoz.
A Képviselőház miniszterelnöki szobájában folyt le közte és Károlyi között a tárgyalás. Egy német barátom mondta el a lefolyását, úgy, amint azt maga a marsall beszélte el neki.
Károlyi állva fogadta és néhány lépést tett feléje: Mögötte a szocialista hadügyi államtitkár, a kis zsidó szerelő, Böhm Vilmos lapult. Mackensen bálvánnyá dermedve, hátán összetett kézzel állt szemben a két emberrel. Némán hallgatta meg Károlyit, aki az antant-hatalmakra hivatkozva felszólította, hogy a belgrádi fegyverszüneti feltételeknek megfelelően, rendelje el egész hadseregének lefegyverezését: A marsall elutasította mondván, hogy reá nézve Spaból eredő értesítés alapján - a nyugaton kötött fegyverszüneti feltételek az irányadók. Azt is kijelentette, nem fogja addig elhagyni Magyarországot, míg hadseregének utolsó katonája át nem kelt a határon.
Károlyi ekkor tudomására hozta, hogy ezt különben sem tehetné, miután fogoly és egész táborkarával együtt Fóton fogja őt internáltatni.
- Ezt nem vártam! - mondotta Mackensen. és a tárgyalás kemény szavakkal folyt tovább. A magyar kormánynak lehetőségei voltak. Károlyi a hadsereg internálásával fenyegetőzött. Végre is így erőszakolta ki a fegyverletételt, melyet Mackensen csak feltételesen, a német kormány utólagos jóváhagyása mellett fogadott el.
Károlyi a tárgyalás alatt a szokottnál is jobban dadogott és mikor a kínos találkozás befejeződött, zavartan kezét nyújtotta Mackensen felé. A marsall sötét gőggel mérte végig: - Sok emberrel volt dolgom életemben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott minden becsületérzet, mint önből, még nem találkoztam. - Aztán kemény, rövid fejmozdulattal hátat fordított. Károlyi Mihály keze pedig, mely felett már a francia Franchet d'Esperay is megvetően nézett el, most ismét szégyenben, üresen maradt a levegőben.

Így történt, hogy Mackensen Magyarország foglya lett...
Régen volt-e? Gyermekkorom valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egykor a megmentett Magyarország három kapujánál rivalgott fel a győzelem: Mackensen, Mackensen!
 

December 17-22.

A szégyen sikátorát járjuk két magas szűk fal között, melynek kitérői és pihenői nincsenek. A poshadt levegőben minden fordulónál mélyebbre süllyedünk.
Még a megszokottnál is nehezebb volt a tegnapi este. Késön váltam el Anyámtól és éjjel nem tudtam aludni. A nemzetek balsorsukat közösen hordozzák, talán ezért, bírják el a legnehezebbet is, de a szégyen, mely most bennünket ért, olyan újszerű, hogy szinte egyéninek rémlik. Külön-külön viseljük mind. Régóta feküdtem mozdulatlanul a sötétben és szüntelenül arra kellett gondolnom, amit Károlyi ellenünk elkövetett. Holnapra tudni fogják az az egész világon és megvetnek érte még az ellenségeink is.

Az ellenségeink?... Egyszerre mintha a sötétből egy német katona arca nézett volna ki hirtelen. Hogyan jutott eszembe ez az arc? Egy sebesült volt, akinek két lábát elszakította a gránát. Erdélyből hozták fel vagy két évvel ezelőtt. A pályaudvaron beszéltem vele a német barakkban. És ebben a pillanatban hirtelen felrémlett még egy és mint egy örült lázálomban jönni kezdtek a feketeségen át, tódulva, vég nélküli menetben véresen, csonkán, bénán mind, akik a négy és fél éves háborúban valaha is elém kerültek. Egyiknek kemény és, megvető volt az arca, a másiké szemrehányó és valamennyien reám néztek és hallatszott a sóhajtásuk.

A háború éveiben, határtalan gőgjében, nehézkesen, nyersen sokszor megbántott minket a német és bántott azelőtt is a histórián át. Annexiós álmai nem egyszer eltolták tőlünk a béke lehetőségét. Hadviselése módjával, diplomáciájának a munkájával és mindenek felett a modorral, mellyel velünk bánt, sokszor nem értett egyet a lelkünk. De elismertük nagyságát, erejét, kitartását és becsületét. Hitem van rá, hogy nincs egyetlen magyar ma Magyarországon, aki kétségbeesett felháborodásban ne utasítaná vissza azt, amit Károlyi Mackensennel nevünkben elkövetni mert...

Kín lett a párnám és parázs az ágyam. Szégyen marta a lelkemet. Miért nincs senki közöttünk, aki ezért bosszút állna? Miért nincs valaki, aki letörölje a piszkot, mielőtt ránk szárad? Német katonasapkák alól, megszámlálhatatlan tekintet meredt felém és a sötét csenden átvonuló vég nélküli látomást nem bírtam többé elviselni. Világot gyújtottam. Valamit olvasnom kellene, hogy ne gondoljak erre. És egy könyvet vettem elő, magyar könyvet, - nem tudtam volna idegen írást olvasni. Hány, de hány estén, mikor az örülés határán jártam, vigasztalt meg Arany, Vörösmarty, Petőfi. Ők az osztrák zsarnokságot és az elveszett szabadságharcot siratták. Enyhe idők voltak azok a mostani gyalázathoz mérten. De szenvedés volt az is és halhatatlanságukban értettek hozzá, hogy megvigasztalják koruk halandó fájdalmát. Jó sorsa volt annak a kornak, - mi árvábbak vagyunk! Milliós nagy városunkban nincs egyetlen költő sem, akinek a versében kipanaszkodhatnánk magunkat, aki hangot adna a kínunknak, hogy könnyebb legyen.

Anatole France szocialista és mégis a revans egész dühével állt a háborúban a francia nemzeti eszme mellé. Gabriele D'Annunzio a Capitoliumról egy áruló háborút hirdetett, lecsalta az igaz útról nemzetét és mégis volt szépség vad harci kiáltásában, mert hazája és faja lángoló szeretete égeti benne. Míg az Anatole Franceok és d'Annunziók harsogva hívták nemzetük dicsőségét és győzelmét, a budapesti költők egy része budapesti kávéházakban filozofált a pacifizmusról és közülük nem egy forradalmat csinált az Asztóriában. Sőt akadt olyan is, aki a Közmunkák Tanácsának azt a javaslatot tette, hogy a forradalmi idők megörökítésére a Gizella teret Károlyi Mihály térnek, a lánchídi "csata" emlékére a Ferencz József teret Október 29-ike terének, a Városligetet pedig Népszava ligetnek nevezzék el.
Megtévedtek? Jó, legyen, de hol vannak most, mikor tévedésről többé szó nem lehet, mikor országukat és fajukat eltapossa a tábor, melyhez csatlakoztak? Ha a magyar államférfiak szánalmas tétlenségbe zsibbadtak, ha nincs egyetlen katonánk, aki kardot rántson, miért nem verik fel a költők az ájult nemzetet? Még mindig alusznak. Még mindig vétkeznek? Ébredjetek.

Az íróasztalomhoz kuporodtam és írni kezdtem nekik szenvedésben egy levelet. Elmúlhatott vagy egy óra is, mikor egyszerre ajtónyílást hallottam a lakásban. Lépések jöttek a szalonon át. Az egyik gyors volt, a másik mintha tétovázott volna. Halkan közeledett a furcsa kedves ritmus és emlékeztetett. Így jött hozzám Anyám gyerekkoromban, ha éjjel ijesztőt álmodtam és oda se ért és már elmúlt, ami rossz volt a sötétben...
Kinyitotta az ajtót. Ő se tudott aludni és odaült a mély karosszékbe az íróasztalom mellé és hallgatott. Én pedig olvasni kezdtem neki, amit írtam:
A mi harcunk önvédelmi harc volt. Aki még tagadja, nézzen észak, dél és kelet felé, ha ugyan könnybe lábadt szeme odalát! Önvédelmi harcunk volt a háború, amelyet elvesztettünk. Szörnyűn vesztettük el, szörnyűbben, mint ahogy a sors akarta! És most, olyan égő fájdalom, olyan mérhetetlen a szenvedés, hogy elzsibbad tőle az emberi agy és kifordul a kézből, amit markolnia kellene.

Zsibbadtan, a jóra tétlenül áll az ezeréves hősi nép és az idő rohan, elmúlnak az utolsó percek, melyek nekünk adattak, mielőtt a végzet lezárja történetünk legrettentőbb fejezetét.
A homok lefut az órában és nincs kéz, amely kikapná belőle nemzetünk számára a jövő szűkös aranyszemeit. Hol van, aki megmarkolja a percet és átkiált cseh, oláh és szerb fegyverek között pusztuló fegyvertelen testvéreinkhez és átkiált a háború emelte falakon túlra, a világ népeihez? Reményt és szeretetet és hitet kiált ide, - igazságért kiált amoda. Hol van? És ha szava nem hallatszik el a messzibe, szörnyű óránkban miért zsibbadtak minden magyar lantok húrjai? Harcunkban miért nem volt új Petőfink, legyőzöttségünk sajgó kínjában miért nincs új Aranyunk?
Halk húrok hangja messzebbre hat és tovább rezeg mint öblös hangú szónokok beszéde.

A kobzosok dala is elhagyta volna a magyart? Elvéreztek volna az itthon maradt lantok? Pedig mos tépni, verni, szaggatni kellene a lankadt húrokat. Titáni halálsikoltással kellene belevájni jajszavunkat öt világrész szívébe, erőt és hitet kellene rivallni az itthon szenvedőkhöz, vad, hörgő énekkel kellene felrázni a vérvesztett nemzetet, amely elhagyni készül önmagát! Dalnokok kellenek, akiknek a szava felcsap a magyar égre, amelyet számunkra a kék végtelenben koldus kicsinyre akarnak szabni a győzők, dalnok kell, akinek a szava eggyé markolja össze a magyar földet, melyet vérző darabokra szaggatnak szét a talpunk alatt. Dalnok kell, aki szeretetre tanítja magyar iránt a magyart. Mert a mi népünk, melynek vezetői testvéri szeretetet és türelmet ígérnek az egész emberiségnek, az a mi népünk, csak gyűlöletet és türelmetlenséget habzsol idehaza önmaga ellen.
Aki a saját vére testvéreit, aki a tulajdon anyját nem szereti, arról hogyan hinnék el a világon, hogy a szomszéd anyját fogja szeretni?

Jöjjenek, hívom esedező szóval a dalnokokat, akiknek még fájdalom a magyar fájdalom, akiknek még halál a magyar halál. Hisz Pozsony felzokog a Duna felett és Nyitra, Trencsén, Liptó, Turóc, Arva, Sáros, Zemplén magyarjai hontalan földönfutók. A hű Szepes velőtrázón sikolt le a rónára. Kassa felmarkolja a Rákóczi kardját, Erdély nagyszerű vértanúsebeire mutat, míg a halhatatlan büszke székely megrázza öklét a bilincs előtt és a Hunyadi védte ősi föld szíve Belgrád felett meghasad a fájdalomtól. Ilyen halálverejtékes órában ki adjon biztató szót és ki erősítsen egy jobb jövő hitével, hanem a nemzet költői?
És meghívom őket és senki se felel, hívatlanul, egyszerre jönni kezdenek az el nem múlók, a fenséges szellemsereg, mely lobogó tudott lenni, mikor lobogó, kellett, háromszínű hű lobogó a magyar milliók előtt és útmutató szövétnekláng és pásztortűz és enyhe mécsvilág tudott lenni a nagy csalódás éjjelén. Míg a maiak nem találják meg a mi fájdalmunk hangját, a téli országutakon Petőfi járt a hazatért rongyos, csonka hősök között:
Szégyen, szégyen! Egykor mi valánk a sorsnak Számadókönyvében a legelső szám, s most leghátul állunk, semmit sem jelentve... Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arcul csapkodnak... szégyen reád Hazám!
S én ezek dacára sem fogok pihenni, Érezzek bár százszor több fájdalmakat, Verjen meg bár engem a nagy Isten érte... Addig ostorozlak, nemzetem, míg végre feldobog szíved, vagy szívem meghasad.

A tűzhelyüktől elüldözött hontalanokhoz, virrasztó éjszakákon, vigasztalóan Eötvös beszél és arra int amerről jöttek:
Ha visszatérek, boldogulva hon,
Hadd lássam népemet virányidon.
Odalenn az Alföldön, napszállta után Arany bolyong a téli síkon. Megáll a tornácos házak küszöbén, a tanyák rőzsefényes kicsi ablaka alatt. És a róna lelke szól szavával: A nemzet él, a nemzet összeretten, átfűt szívén a nemlét iszonya.
És mindenek felett, egymagában, mint egy óriási zengő kar kiált a Vörösmarty hangja:
Még jönni kell, még jönni fog egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez Százezrek ajakán...
Így szól vissza hozzánk a tegnap, mialatt hallgat a jelen lantja és a legyőzött ország járvány pusztította, ködbe, sárba süppedt fővárosában, még mindig lobogók szívet tépő szörnyű iróniája alatt támolyog megszámlálhatatlan hontalan magyar.

Szegény boldogtalan városom, hát nincs senkid, aki mondaná, hogy ereszd már félárbocra ázott zászlóid szövetét Hát nincs egyetlen dalnokod sem, aki felkeltene? Hiszen földönfutó fél országod népe, idegen seregek tipornak végig megalázott utcáidon, köröskörül a haza testét tépik szét.
Jöjjenek hát lantjukkal a holtak felkelteni az élőket, szólaljanak be a sírok az elevenek hajlékába, vigasztalja meg a múlt a jelent. Mert amit a magyar múlt dalnoka mond a jelen hallgató néma dalnokai felett, abban van remény; benne van a magyar jövő.
Végére értem az olvasásnak. Így múlt el az éjszaka. Reggel telefonáltattam a Pesti Hírlap szerkesztőségébe és kérdeztem, kell-e egy cikk? Először történt életemben, hogy helyet kértem magamnak. Eddig mindig tőlem kértek a lapok. A szerkesztő azt felelte, hogy köszönettel veszi. Elküldtem hát neki a kéziratot Másnap nem jelent meg. Azután sem. Megint telefonáltam. A szerkesztő kissé zavartan felelt, bocsánatot kért mondta, hogy nem közölhetik a cikket, mert nem fedi a kormány intencióit...
- Hát a kormány intenciói ennyire ellentétben állanak a hazaszeretettel?
- Ne tessék elfeledni, - mondotta a szerkesztő idegesen, - hogy rettentően súlyos a helyzet; ez az utolsó polgári kormány és ki tudja, meddig tartja magát.
- Remélem nem soká. Jobb volna, ha nyíltan lépne fel a destrukció. Tűrhetetlen ez az álarcos lefelé csúszás.

Mialatt beszéltem, sajátságos, idegenszerű kis zörgést hallottam a telefonkagylóban. Elromlott volna a készülék? Egy másik lap szerkesztőségével akartam beszélni, de a központ nem kapcsolt. Jó ideig vesződtem a telefonnal, közben elküldtem a Pesti Hírlap szerkesztőségbe a kéziratomért.
Mire a cikk megérkezett, elvittem az "Az Újság" szerkesztőségébe. Ilyesmi is először esett meg velem. De a fejembe vettem, hogy írásom holnapra megjelenjék - és nem tágítottam. Ágai főszerkesztő előzékenyen fogadott. Másnapra beváltotta ígéretét. A cikk, kissé elrejtve ugyan és alig olvasható szedéssel, de mégis megjelent.
Valamikor csendesebb időkben, bizonyára csodálkozni fognak az emberek, hogy olyan uralomnak az idején, mely a sajtószabadságot hirdette - ilyen világ volt. És ugyanakkor, mikor a szociáldemokraták lapja reggelihez nyugodtan megígérhette az olvasóinak, hogy a "diadalmas forradalom" el fogja söpörni a polgári társadalmat és sovinizmussal vádolhatja a magyarságot, mert országa ezeréves területéről nem akar lemondani, - a magyar fájdalomnak egy szegény írása kálváriát járt, míg akadt lap, amely helyet adott neki. Talán éppen ilyen csodálatosan fog hangzani az is, hogy a cikkel kapcsolatban halomszámra jöttek hozzám köszönő levelek és egy barátom, Perczel György, aki ötvenegy hónapig volt háborúban és a bátorságról megvannak a maga fogalmai, azt telefonálta, könnybe lábadt mindnyájunknak a szeme, mikor elolvastuk a cikkét. Leveszem maga előtt a kalapot, hogy volt bátorsága ezt kimondani."
És míg a hazájuk és fajuk szeretetében meggyötört emberek hálásak, hogy kimondtam, amit mindannyian éreztünk, a Nemzeti Színház nagy művésznője, Csillag Teréz, az elrongyolódó kis újságcikkel járta a várost és utánozhatatlan szép hangjával beleolvasta a lelkekbe, hogy ébredjenek!
Sokan vagyunk, csak nem tudunk egymásról.

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap