TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV II/5 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, cs, 10/26/2017 - 00:18

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

 

Január 6.

Elég volt a kísértetjárásból. Elég volt!... Mióta a Ferencrendiek házában újra láttam azt, ami annyiszor elveszítette a nemzetet, komorabb hang keveredik a beszédeimbe, ha asszonyokhoz szólok.
Azok, akik veszni hagyták az országot, nem változnak. A gyerekek lelkében kell hát átteremtenünk a jövőt. Túl a mi megpróbált, de javíthatatlan nemzedékünkön, egy másik nemzedéket kell nevelni, mely megérti és írózva gyűlöli fajuk ősi hóhérját: az örök irigységből fakadt pártoskodást. A gyerekeknél kell elkezdeni. Ne mondja többé: testvér a testvérnek. Miért neked? És miért nem nékem? Ne mondja többet: Ha az enyém nem lehet, ne legyen a tied se, vigye inkább a szomszéd gyereke...

Az asszonyok megértenek. Egyre többen vagyunk, egyre többen.
Hideg eső esett és ahogy fonálba sodródott a levegőben, a szél fél oldalra fújta. Gyalog mentem át a városon. Dessewffy Emmához igyekeztem. A protestáns női szervezetek vezetői gyűltek nála össze.
Az utcák néptelenebbek voltak a szokottnál. Mikor az Országház elé értem, egyszerre kellemetlen szorongás fogott el. A nagy sötét térre, mint a lesben álló búvóhelyek, világtalanul torkolltak a barátságtalan utcák. Elment a kedvem a gyaloglástól, villamosra szerettem volna szállni. De mint mostanában rendesen, ha az ember sietett, megakadt a forgalom és, csak nem jött kocsi. A megállónál többen várakoztak. Egy karabélyos rendőr is állt a járda szélén. Órámra néztem. Öt órára vártak és már negyed hat is elmúlt. A rendőr káromkodott egyet: "Éjfélig ácsoroghatunk itt", - megigazította vállán a karabélyát és útnak eredt.
- Elmehetnék magával? - kérdeztem tőle. Az ember bólintott és én kettőt lépve, míg ő egyet lépett, útnak eredtem mellette: - Azt fogják hinni, hogy bekísér.
- Ellenkező irányba megyünk, mint a főkapitányság, - nevetett a rendőr. - Különben jól teszi, ha nem jár erre egyedül. Gyakran megtámadják a járókelőket. De hát már nem tart ez soká. Visszajön a régi rend. Majd elkergetjük a sok galíciai minisztert. - Keservesen kezdett panaszkodni, szidta a kormányt meg a temérdek tanácsot: - Fel kéne kötni ahány van.
- Mondja csak, hogy történhetett az, hogy maguk a forradalomhoz csatlakoztak?
- Félrevezetett egy pár megvesztegetett gazember. Nem tudtuk mi instállom, hogy mit teszünk.

Mikor elváltam tőle, arra gondoltam, mégis igaz az a hír, hogy a rendőrség átszivárog az ellenforradalomhoz. Nem is lehet másként. Csupa vidéki, bátor magyar emberből áll a legénysége.
Dessewffy Emmánál már együtt voltak a hölgyek, Szilassy Aladárné, Raffay Sándorné, Perczelné Kozma Flóra.
- A keresztény felekezetek külön-külön, meddő harcot folytatnának. De ha összefognak, akkor megmenthetik az országot.
És ők mindannyian önzetlenül, bátran menteni akarták, amit még menteni lehetett. Éreztem, hogy az egység, amelyet a politikai pártok maguk között nem bírtak megteremteni, az asszonyok lelkében már megvan.

Január 7-10.

Örökös tüntetéseken rángatódzik a lázbeteg város. Közben ordít és rombol, éhezik és rabol. Utcáin kommunista menetek vonulnak vörös zászlók alatt. Szemközt nemzeti színű zászlóival hazafias ifjúság tódul. A menetek egymásba rohannak. Letépik a kokárdákat, beverik egymás fejét. És míg az előtérben lármáznak a tömegek, a háttérben, suttyomban megdöbbentő dolgok történnek.

Mackensent Fóton bekerítették a szpáhik, hajnalban francia tisztek hatoltak be szobájába, foglyul ejtettét és egy órát adtak neki a készülődésre, aztán a sötét virradatban, feltűnés nélkül, kíséretével együtt gépkocsikon Gödöllőre vitték. Úgy mondják, onnan valamerre délre szállítják. Károlyi kormánya, bár állítólag az elfogatás a kormány kívánságára történt, tiltakozást jelentett be a franciáknál. A szabadkőművesek lapja, a "Világ" pedig lakonikusan jegyzi fel: "Nagy katasztrófák zajába belevesznek a kis egyéni drámák" Számukra minden dráma egyéni, amely idegen fajokat illet és minden közügy, ami a saját fajuk egyéneit illeti.
Délben egy másik hír terjedt el a városban. Láng Boldizsárt, a hadügyminisztérium egyik értékes tisztjét, régi barátomat elfogták. Sorsa mögött rejtetten sokaknak a sorsa áll.
Régebben volt, hogy Érsekújvárról biztató hírek jöttek. Pozsony, Komárom, Bars, Hont és Nógrád vármegyék szervezkedni kezdtek. Távol a hazaáruló főváros katonatanácsától, honvédelmi bizottmány alakult. A Csallóköz, a kis magyar Alföld, a Zsitva, Garam és az Ipoly mély völgyeinek férfinépe fegyverbe állt és Vágsellyénél útját szegte az előnyomuló cseheknek. De ütközetre nem került a sor. Mikor a csehek megtudták, hogy fegyveres magyar ellenállás fogadja őket, hirtelen megfutamodtak.

Felderengett a reménység. Olyan egyszerű lett volna a fegyverbe kelt magyar csapatoknak kiverni a minden ellenállás elöl gyáván hátráló betörőket. Báró Láng Boldizsár egyik szervezője volt ennek a tervnek. Úgy mondják, a csallóközi honvédelmi bizottmányi elnök, Szemrecsányi György az elutazását megelőző éjszakát Láng lakásán töltötte és autóját - ahogy a hír beszéli, hagyományos magyar elővigyázatlansággal a kapu előtt várakoztatta hajnalig. Pogány titkos rendőrsége kiszimatolta ezt és sietve besúgta. A katonatanács kormánybiztosa követelődzött. Az erőtlen Festetics Sándor gróf pedig, akit néhány nappal előbb sógora, Károlyi Mihály, mint lárvát biggyesztett a hadügyminisztériumba Böhm Vilmos elé, kénytelen volt Lángot elfogatni. Berendelte magához a minisztériumba, aztán egyszerűen letartóztatta:
Egyéni végzet, mely mégis sokat mond a sokak végzetéről...
Az érsekújvári ellenállás, sorsát, ravasz tevékenységgel már ezt megelőzőleg megpecsételte Pogány és szocialista párttitkárság, mely aggódva nézte a hazai föld védelmére szervezkedő energiákat. A szociáldemokraták nem akarják megengedni, hogy itt rajtuk kívül, bárkinek is legyen fegyveres ereje. Károlyi és Festetics nem gátolják ezt a törekvést a hadügyi kormány megvonta a fegyvert és muníciót az ország védelmére talpra kelt nemzeti érzésű csapatoktól. Pogány pedig feltartóztatta az Érsekújvár irányába már elindított élelmező vonatokat. A csapatok egy ideig saját költségükön élelmezték magukat. A pesti katonatanács ezt sem tűrte meg és kommunista agitátorokkal árasztotta el őket.

A sorkatonaságban hirtelen lazult a fegyelem, a felbujtott legénység elcsapta tisztjeit, kibontotta a vörös zászlót, minden ok nélkül visszahúzódott és mögötte a csehek zavartalanul bevonultak Érsekújvárra. Könnyű sikerüktől vérszemet kaptak. Mialatt Pozsonyban, hatezer magyar katona adta meg magát egy cseh ezrednek, kényelmesen átlépték az Ipolyt és csapatokat küldtek a salgótarjáni bányák elfoglalására. Egy negyven főből álló osztag pedig, egyetlen puskalövés nélkül, kitűzte a bevehetetlen Komárom ormára a cseh lobogót... Ezek a napok átütötték a mi nemzedékünknek a szívét.
És ma már arról beszélnek, hogy a csehországi rablók nem állnak meg Vácott. A világháború gyávái, az örökös áruló Budapest megszállására készülnek. És a magyar katonák szuronya az elvesző földön többé sehol se mozdul előre. Rendetlenül szélednek el a szörnyű igézetben, mely rettenetes keleties szemével rámeredt a mi népünkre és babonás szavait suttogva, gyalázatba bódítja a szerencsétlen nemzetet...

Január 11.

Komor és sötét az ég. Az országutakon, melyek a Kárpátok felől a magyar birodalom szívébe futnak, cseh csapatok szuronya közeleg a fős felé. Budapest házainak falán pedig most ragasztották ki először a bolsevizmus plakátjait: "A magyarországi kommunista párt nagygyűlést tart a vigadó összes termeiben". Ilyen baljóslatú előjelek között bontottuk ki ma délelőtt a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének a zászlaját.
Egy Duna parti házban, a keresztény szociális pártnak erre az alkalomra átengedett helyiségében gyűltünk össze előzetes rendőri bejelentés nélkül. Megjelentek a katolikus és protestáns női táborok kiválóságai. Ott volt az eszme egyik legmelegebb szívű támogatója, Mikes János püspök is, akivel előzőleg többször beszéltem a Szövetség tervéről. És eljött a ragyogó szavú Wolkenberg, a teológiai fakultás retorikatanára. Némi meglepetéssel láttam, hogy az érkező hölgyek között Károlyi legközelebbi rokonsága is megjelent. Ismerőseiktől érdeklődve tudakolták, hogy tulajdonképpen miről lesz itt szó: mit akarunk, miért gyűltünk össze? Nyugtalanság támadt.
Zichy Rafaelné, hogy elejét vegye mindenféle hangulatkeltésnek, hirtelen elfoglalta az elnöki széket. Megnyitotta az ülést. Közbeszólást nem engedő rövidséggel előadta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége szervezetének célját és közölte, hogy a katolikus és protestáns táborok máris megegyeztek.

Károlyi rokonságán megütközés látszott. Néhány női kebel viharosan emelkedett; mint a szivattyúk szívták magukba a levegőt, hogy azután megsemmisítő szavak formájában szétrobbantsák a kormányra nézve fenyegető egységet. Ebben a pillanatban az elnök átadta a szót nekem. Éreztem, hogy minden munkánk kockán forog. Forró láng csapott a szívemből a fejembe. Egyszerre elfelejtettem, hogy a politika világa számomra idegen, hogy nem készültem, hogy sohase beszéltem nagy nyilvánosság előtt, és csak azt tudtam: az eszmének győznie kell és fajom egész szeretete és egész kétségbeesése kilobbant a lelkemből:
... Két templomot látok a magyar földön, a katolikus és protestáns templomok nagy egyházait, melyek fölé örök fenségben boltozódik a keresztény magyar ég. A föld, amelyen állnak, az ég, amely rájuk borul: a haza és a hit. Ez kössön össze minket testvéreim...

Eddig nem tudtam, hogy a szavaknak milyen rejtélyes szárnyaik vannak. A saját szavaim vittek el magukkal és vitték a többieket is oda, ahol találkozni lehet.
... Nem járhatunk mi külön utakon, akik mindannyian a Krisztus jelölte úton járunk! Szeressük egymást és fogjuk meg egymás kezét, keresztény asszonyok!
- Fogjunk kezet...
Névtelen szeretetet és hálát éreztem ebben a percben és a hangom túlhangzott a hangomon: - Ami sohase történt a históriánkban, katolikus és protestáns asszonyok, elindulunk ma együtt, mi, akik azt akarjuk, hogy Magyarország magyar és keresztény legyen.
Megint felhangzott az éljen, mintha egyetlen lélegzet mondta volna és vihara könnyön és reménységen át magával sodorta a lelkeket. És ettől kezdve tudtam; hogy győzött az eszme, melyet az idegen faj uralma óráiban, asszonyok mondtak ki először a mi országunkban.
A Károlyi-párti hölgyek kifogásai elvesztek a nagy egyetértésben. Gróf Mikes püspök bejelentette Vas vármegye keresztény női közönségének velünk érzését. És a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kilépett a küzdelmes hetek homályából és hite, hazája, családja védelmére, mint az asszonyok ellenforradalma, ott állt a napvilágon.

Január 12.

Az asszonyok szervezkedésének hírét és felhívásunkat a hajdani konzervatív lapok előzékenyen, de jóformán megjegyzés nélkül közölték.
- Mi nem támadni, de védekezni akarunk, - mondottam Vészi Józsefnek, a Pester Lloyd főszerkesztőjének. És ő igazságérzetében azt felelte:
- Közölni fogom a felhívásukat és természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot, - nem a zsidók, - de zsidók tették tönkre! Ötszáz zsidó ... Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok.
Feljegyeztem ezeket a szavakat, nem azért, hogy tanút hívjak bennük magam mellé; hanem azért, hogy tanúságot tegyenek!

Bizonyára vannak a zsidók között többen is, kik így gondolkoznak. De milyen súlyos hibát követnek el saját fajukkal szemben, hogy nem bélyegzik meg maguk között a bűnösöket és olyan időkben, amikor csak nekik van szavuk, nem tiltakoznak az ország érdekében.
A szocialista sajtó mindent agyonhallgatott. Nem baj, legalább egérutat nyerünk. Majd eljön még az az idő, mikor tudomást vesz rólunk. A radikális lapok gúnyos kicsinyléssel írtak. Jól van ez így! Sértett volna, ha elismer az a sajtó, melynek vezérorgánuma, a "Világ", éppen ma, Károlyit ismeri el és Bíró Lajos tollával azt írja róla vezércikkében: "Nincs tisztább és nemesebb alakja az egész világtragédiának őnála. Emberek, szeressétek ezt az embert, ő az egyetlen, aki még megmenthet bennünket...
Téli orkán süvített a tetők felett mikor útnak eredtem. Bethlen István öt órára újabb gyűlést hívott össze Ferenciek házába. A sötét égen, fekete felhők: borzas vad boszorkányok kuszálódtak. A lámpák csak elvétve égtek és mintha a foguk vacogott volna, üvegeik zörögtek a szélben. A város a Vigadóhoz tódult, a kommunisták első naggyűlésére. Az utcák közén csaholva kapkodtak át az örökös zászlók. Szövetjükön rég bekormozódott a zöld és a fehér, csak a vörös látszott, mint egy vérfolt.

A tisztátalan utcákban papírrongyok és szemét sodródott, a szél szinte hajszolta az embert. A Ferencesek két utcára nyíló nagy házához értem. A kapuban fegyveres katonák álltak. Vörös gomb volt a sapkájukon és láttam, hogy utánam néznek.
- Én a másik kapunál jöttem be, mondotta Zichy János, mikor Zsembery dolgozószobájában kezet fogtunk, - ott is ácsorgott két katona.
- Már figyelnek...
Az urak dideregve egymásután érkeztek. Kifújt arcok fordultak be az ajtón. A telefon szólt. Valakit kerestek, közben a horogról leakasztott kagyló szabadon, nyitva lógott és itta a beszédeket, melyek elhangzottak.
- A telefonközpont kihallgat, - mondottam Zsembery Istvánnak.
- Rossz összeesküvők vagyunk mi magyarok.

A vita egyre hangosabbá lett. Klebelsberg felolvasta a múltkori kifogások alapján átdolgozott programot. Bethlen István egész nemes ékesszólásával kér lelte a pártok képviselőit: - Idegen szuronyok közelednek a főváros felé, ne érjen az a szégyen, hogy azoknak az árnyékában teremtsük meg magunk között az egységet
Kétségbeesett, meddő vajúdásban múltak az órák. Közben minduntalan arra kellett gondolnom, hogy a szocialisták a munkástanácsban jóformán már összefogtak a kommunistákkal, akik - mialatt itt nem... bírnak megegyezni - a Vigadóban valószínűleg egységesen ordítanak halált ezeknek a tétovázó uraknak a hazájára, a hitére, a családjára.
Életemben nagyobb csüggedést talán soha se éreztem. És mint egy kétségbeesett figyelmeztetés bejelentettem, hogy a keresztény magyar asszonyok összefogtak. Mi már egy táborban vagyunk és várjuk, hogy csatlakozhassunk az egyesült keresztény pártokhoz.
- Éljenek az asszonyok! - hangzott a szobában. És megint semmi se történt, az értekezlet pedig szétoszlott eredmény nélkül, úgy mint a múltkor. Mikor kifordultam a kapun, a katonák már nem ácsorogtak ott. Az utcákban csőcselék özönlött. A falhoz lapultam. Egy ismerősöm köszönt és megszólított:
- Látja ezt a csordát? Rettentő, hogy hová jutottunk. - A Vigadóból jött és hallotta a kommunisták beszédeit.

Tüntetésnek indult az a gyűlés és zászlóbontás lett. Vyx alezredes követelésére a rendőrség kilenc orosz bolsevista zsidót kiszolgáltatott a franciáknak. Eltoloncolták őket. Ezért a kilenc idegenért tüntetett ma Budapest lakosságának egy része, mely sohase tüntetett azért, mert Károlyi cseheknek; szerbeknek; oláhoknak, millió magyart kiszolgáltatott. Vörös sapkarózsás zsidó tisztek rendezték a gyűlést. Leszerelt katonák rokkantak, galileista diákok, munkásinasok és megvadult asszonyok között ott tolongott a gettó népe. Gyűlölettől fűtött emberáradat töltötte meg a Vigadó összes helyiségeit. A karzatok roskadoztak. A folyosókon kinnrekedt tömeg dühösen ordítozott. Kun Béla mögött pedig a nagy előadói emelvényen parádés félkörben a kommunista vezérek vörös testőrsége állt. Ő nyitotta meg az ülést és a világ proletárjainak forradalmáról és a kapitalista rend ellenforradalmáról beszélt, a két irányzatról, mely materialista felfogása szerint ma halálra mérkőzik Európában. Támadta a kormányt, amiért az orosz elvtársakat kiadta és megakadályozza a Szovjet köztársaság nyugat felé terjedő agitációját. Lelkesedve utalt a német Spartacusok harcaira, melyet ő lélegzetvisszafojtva figyel...

- Éljenek a Spartacusok! Mi is azok vagyunk! - és a katonák veszettül üvöltöztek: Mind bolsevisták vagyunk!
Kun Béla pedig azt felelte nekik : - Első teendőnk a fegyverkezés! - Aztán belebömbölte a terembe: Lenin felhívást intéz általam hozzátok! Lenin nevére felállt az egész tömeg. Az asszonyok, mint a fúriák tapsoltak. - Lenin azt üzeni nektek, változtassátok át az imperializmus háborúját a nemzetközi proletárság osztályháborújává!
Valaki elordította magát és a terem utána bőgte: Halál a burzsoáziára! - Aztán pofozkodás támadt. A vörös katonák nem akarták szóhoz engedni Garbait, a szocialisták szónokát. Kun Béla kiabálva az asztal tetejéről próbált rendet csinálni: Ha egy burzsuj jönne ide beszélni, én magam mondanám, hogy hajítsátok ki az ablakon. De Garbai elvtárs a másik munkástáborból jött és vele harcainkban még találkozhatunk!

Aztán Garbai "elvtárs" is ilyesfélét mondott: A szocialisták és a kommunisták mindenben megegyeznek, a cél, az ellenség: ugyanegy. De nem jött még meg az idő. Vágó rekedten kiabálta: A kommunistáknak nem kell szólásszabadság, nem kell demokrácia, fegyverezzék fel azonnal a proletárokat, fegyverezzék le a burzsoáziát, kiáltsák ki a tanácsköztársaságot!... A magyar urak gyűlésére gondoltam.
A szél süvített körülöttem, a zászlók rángatták a rúdjukat, átkapkodtak a sötét utcák közén és a szövetjük összegabalyodott, vonaglott, mintha kétségbeesett kezek tördelték volna egymást az emberek feje felett.

Január 13.

Egész nap dolgoztam. Újszerű munka volt. A szövetség irodájának a szervezésén törtem a fejemet. Röpcédulákat fogalmaztam és temérdek levelet írtam, pedig nem szeretek levelet írni. Estére egy értekezletre megint a Zichy-palotában gyűltünk össze. Elhatároztuk, hogy minden eshetőségre tiltakozó memorandumot készítünk elő az asszonyok nevében, legyen kéznél, ha antant-missziók érkeznek.
Klebelsberg gróf felajánlotta egy kész munkáját, használjuk fel és fordítsuk le idegen nyelvekre... Közben múlt az idő. Indulni készültünk.

Kocsit mostanában már nem igen lehet kapni és ha mégis vállalkozik valaminő jármű, Miatyánkot mondhat aki beleül. A múltkoriban sötétben történt meg két hölggyel, hogy útközben egy katona kapaszkodott fel a bérkocsijuk bakjára. Összejátszott a kocsissal. Az ostor egyszerre a lovak közé suhintott és a kocsi őrült iramodással vitte a megrémült asszonyokat elhagyatott külvárosi utcákon át a temető irányába. A rohanó kocsiból ugrottak ki így menekültek meg, különben ki tudja, hol végezték volna be az éjszakát.
Zichy Rafael saját kocsiján küldött ma este haza. Klebelsberg leszállt lakása előtt a Belvárosban, én tovább hajtattam. Mire a Rákóczi útra értünk, mint egy parancsszóra kialudtak véges-végig a villanylámpák. A sötét utca kitátotta a száját és elnyelt.
Lövöldözés hallatszott mindenünnen, a lovak ijedeztek. Éreztem, hogy a kocsis is fél a bakon. Félelemmel volt tele az éjszaka. Nyargalva érkeztünk meg lakásom elé. Fent nyitva volt Anyám ablaka. A hideg dacára, ott várt rám az ablaknál és lekiáltott a kocsisnak: Zendülés van a Népszínháznál. Ne menjen a Rákóczi útnak.
Az ember megköszönte a figyelmeztetést és a patkó csattogása ellenkező irányban távolodott olyan hirtelen, mintha az állatok is érezték volna a veszedelmet.

Január 14.

A pesti házak fala mögött titokban suttogva régen készülődött a mi szerencsétlen végzetünk. Meglakoltak érte a házak. Kormos arcukra rásütögette ez a kor minden szégyenének bélyegét. Az idők, amelyek járnak, a tömegek számára formálják a képüket és eszméik, mint a rimák az utcán kínálják magukat. A csendes elvonultságok kiválóságainak érvényesülése nem létezik többé, Talán ezért termel a mentalitások és a művészetek világában is csak tömegárut az idő. A kiválóságok és a művészetek jellemzik a borokat. A mi korunknak csak plakátjai vannak! És a mostaniaknál aljasabb, ocsmányabb plakátok sem emberek formájában, sem papiroson, soha se voltak forgalomban.
Ahogy ma reggel az utcára léptem, ha fájt is, mégis jól esett a temérdek kiragasztott förtelem után, a Területvédő Liga Plakátját látnom, melyen vörös mezőben Magyarország meghasadozott képe körvonalazódott. Öt darabba fűrészelve ott sajgott a Kárpátok övezte ősi egység. Csehek, oláhok, Jugoszlávok, osztrákok kirajzolt rablási szándékai közt, középütt a megmaradó életképtelen kis föld, az erdeitől, bányáitól megfosztott róna látszott és mintha kiáltana a négy millió magyar fiától megfosztott csonka rém, három szó rivall a tépett birodalom alatt: Nem, nem, soha!
Ezt mondták az utcák, a házak, a falak. És hosszú hetek után először éreztem magamat megint itthon a városban, amely mindent megtagadott, ami az én hitem. Magára eszmél-e Budapest? Feltevésem hirtelen szétszakadt. Az egyik csupasz körúti fa mellett egy jól öltözött fiatal ember lehajolt és az aszfalt kis földszigetéből, sarat kapart a tenyerébe. Aztán... nem hittem a szememnek, - a falhoz ment és besározta a térképet, a tiltakozó szavakat!

A vér a fejembe szökött: - Hogy meri tenni?
A fiatal ember visszanézett. Soha sem tudom elfelejteni az arcot: Palesztinában, kétezer év előtt rajzolták.
- Ostobaság ez. Ország sincs, haza sincs... Önkéntelenül magam mögé pillantottam. Senki se akad, aki ezt az embert torkon ragadja? Az utca népe tolongott és nem látta meg. Szédülni kezdtem és mondtam valamit, hogy mit, arra nem emlékezem. Bizonytalan lépéssel mentem odébb. Ilyen rettentően, világosan soha se láttam meg azt, amit akarnak. Nincs haza! Nekik nincs. És azt akarják, hogy nekünk se legyen.
Sokszor hallottam ezt a szavukat... Jól emlékszem rá, mikor először hallottam. Egy zsidó családnál voltam és a háziúr azt ugyanazt mondottá, amit a plakátpiszkító mondott: Nincs haza.

... Mesélnék valamit, - feleltem én és mesélni kezdtem: Történt egyszer, hogy egy régi nagy ugart felszántottak az erdőszélen. Hajdan temető volt. Mindig temető volt. Most feltörték az ekevassal. Éjszaka lett, a hold kikelt az erdőből és a fényét elvette a friss barázdákban. Termés támadt belőle az éjféli órára. Kísértetiesen nőttek a felhasított földből a temető vetései csontvázak keltek ki a holdfényen. Magyarok, kunok, besenyők, buzogányos honfoglalók, hunok, sisakos római legionáriusok. Sorban kikeltek, ahogy rétegenként az évezredek egymás fölé temették őket. Cihelődtek, nyújtózkodtak, lerázták bordáikról a földet és kiültek a barázda dombosára. Csontállukat nagy, rozsdás kardjuk markolatára támasztották, forgatták a koponyájukat és szemük üres gödrével, régi szokásból, egymásra néztek: Miért haltál meg? - kérdezte az egyik. - A hazámért! - felelte a szomszédja. És mint mikor szél jár a temetőn, suttogva körbejárt a kérdés és felelet Az erdőszélről egy árnyék vált ki ekkor az árnyékból. Görnyedt ősz ember jött a szántás felé. Hófehér volt a haja és a szakálla, görcsös botjára támaszkodva lépett. Aztán megállt a kísérteties kör fölött és elgondolkozva hallgatta a beszélőket... Miért haltál meg?... És szólt az aggastyán: Rómaiak, hunok, avarok, kunok, ismertelek mindannyiatokat és túléltelek, mert nekem nincs hazám és nincs olyan föld, amelyikért meghalnék...
Vége szakadt a mesémnek és a szeme közé néztem, annak, akinek elmondtam: ügye megértett?
Ahasverus volt az aggastyán.

Igazat szóltam-e akkor?... Túl fognak-e élni minket, is, mert nem halnak meg a földért? Fajom életösztöne lázadón tiltakozott. Nem élnek túl. Eljött az idő. Kiélik magukat, nem Ahasverusok többé, hazát akarnak, a mi hazánkat.
A fajok élete hasonlít az egyének életéhez. Megvan a gyermekkoruk, az ifjúságuk, férfikoruk és az öregségük. A zsidó fajt az emberiség megfosztotta ifjúsága és férfikora virágzásától. Kielégületlenül öregedett meg mialatt kortársait, az egyiptomiakat, asszírokat, babilóniaiakat eltemette és aranykoruk emlékével meghalni látta Athént, Rómát és Bizáncot, melyeknek bölcsőjénél már mint aggastyán állt. Kortársak nélkül, magányosan, idegenszerűen itt maradt közöttünk, fiatal népek között. Nem tudott meghalni, mert a beteljesülést várta. És most, mikor a história körülményei kedveznek tehetségeinek és tulajdonságainak, sírja szélén, szinte az enyészet feloszlása közben éli ki egy szörnyű haláltáncban elmulasztott virágzást.
Ahasverus fiatalra festi az arcát, részegen tántorog és haldokolva orgiát ül.

Január 15-24.

Erdélyi barátnőm egy fiatal embert küldött ma hozzám. Eddig a Székely Nemzeti Tanácsban dolgozott. Dunántúli, ismeri a nemzetiségi kérdést és azt mondja, hogy Budapestet csak a magyar vidék erejével lehet visszafoglalni. Kiss Károlynak hívják. Azt hiszem jó munkatársam lesz. Anyagi érdekeit épp oly jól tudja képviselni, mint én magam... Mindenről beszélt, ami az ország és a mások érdeke, csak az egyéni érdekeiről hallgatott. Megegyeztünk, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének titkára lesz. Az iroda Kállay Erzsébet vezetése alatt már dolgozik. Én pedig még járom a várost és beszélek az asszonyokhoz.

A Lipót körúton mentem a Duna irányába. Az egyik utca szegletén két alak fordult ki. Egy leány és egy férfi. A leány szőke arca ismerős volt. Saját bolseviki frizurában viselte. Világoskék szemét beszéd közben furcsán meresztgette. Eszembe jutott: hiszen ez Goszthonyi Mária. Elhanyagoltan nézett ki. Félretaposott cipő volt rajta, a szoknyája lefetyelt, kesztyűje a hideg dacára nem volt. Aki vele ment, fekete kesztyűt viselt, feketébe volt öltözve. Fekete hajával az egész ember gyászfekete benyomást tett. Szűk válla előrehajlott és a háta görbültnek látszott. Nem volt kimondottan púpos, de arcán a púposok kifejezése ült. Feltűnően sápadt volt, csak nagy szemita orra vöröslött két fekete szeme között. Hogy kerül ez a leány ebbe a társaságba?
Már elhaladtak mellettem és én még mindig reájuk gondoltam. Közben a tekintetem egészen véletlenül levette a falról a kis utca felírását: Visegrádi utca. A kommunisták fészke. Itt van a Vörös Újság szerkesztősége, itt gyülekeznek a tüntető menetekre ...

Goszthonyi Máriáról az utóbbi időben sokszor hallottam beszélni. Az elmúlt években megtanult oroszul, orosz kommunista iratokat fordított és két barátja: Lukács-Löwinger György, a gazdag bankár fia, Bauer Hersch, jelenleg: Balázs Béla nevű író befolyása alatt szindikalista elveket vallott. Somogy megyeiek úgy mondják, már a háború alatt azért voltak kellemetlenségei a kaposvári kórházban, ahol mint önkéntes ápolónő működött, mert kommunista elveket hirdetett a sebesült katonáknak. Az a mendemonda is járja, hogy október napjaiban a kenyérmezei fogolytáborban a lázadás kitörése előtt izgató beszédeket mondott az orosz foglyoknak. Egy kijelentése, melyet Ritoók Emma előtt tett, nem, hazudtolja meg ezeket a híreket. Rövid idővel a forradalom után történt, hogy a Várhegyen véletlenül találkoztak. Együttjöttek le a Duna felé. Goszthonyi Mária egyszerre megállt és fanatikus hittel mondotta: Fogunk még ezekben az utcákban barikádokon harcolni. - De egymás ellen, - felelte Ritoók Emma. Goszthonyi Máriát azóta sokan látták Kun Bélával kommunista gyűléseken. Jóformán gyerek volt, mikor utolszor beszéltem vele. Szülei somogyi birtokukon egy barokk kastélyt építtettek maguknak. Ott nőtt fel féltve, kényeztetve az eredetileg művészetre hajló, tehetséges fiatal leány. Anyja szereti hazáját és a zenét, a legjobb művészek voltak a vendégei; atyja mintagazdaságot teremtett. Hogyan juthatott el ez a leány a Visegrádi utca kommunistáiig? A világon vannak lelki járványok is! A háború is járvány volt, a bolsevizmus is az.

Berlinben nagy krízise van most ennek a járványnak. Két legvadabb terjesztőjét, Liebknecht Károlyt és Luxemburg Rózát megölték. És mert az asszony tehetségesebb volt és jobban tudott gyűlölni, mint a férfi, vészesebben is tudott hatni destruktív szellemével. Míg Liebknecht szervezte meg a német spartakuszt, ő volt az összekötő kapocs az orosz és a német forradalmi zsidóság között. Ezek az emberek gonosztevőkkel szövetkeztek, Berlin csőcselékét uszították a lakosságra. Polgárháborút akartak és Németország romjain saját uralmukat. Luxemburg Rózát most a tömeg dühe tépte darabokra. Hír szerint a Landwehr-csatomába dobták a testét, Liebknechtet pedig, aki másokat a halálba tüzelt, míg maga elbújt és letagadta nevét, mikor sor került reá, hogy bátor legyen, szökése közben lőtték agyon.
A berlini lapok azt írják róluk nem ismertek a határt, ahol a politikai harc megszűnik és a bűncselekmény kezdődik. És ugyanekkor a budapesti szabadkőművesek kormánytámogató lapjában elképedve olvasom: "Ennek a két embernek a sorsa veszedelmesen hasonlít ama Názáretiéhez... A kommunizmus történetébe mártírglóriával a feje körül két szent vonult ma be...

A kommunizmus léte, alapja és egész tana az osztálygyűlöletre, vagyis a testvérgyilkosságra van felépítve. Krisztus egész tana maga a szeretet. Közte és amazok között nincs híd a szakadékon át. Az ő országa nem e földről való, ezeknek az országuk csakis a földön van és elsöpri, ami nem e földről való. Ezek mindent elvesznek, ő mindent odaadott. A Názáreti meghalt érettük is, ők pedig újra megfeszítik öt...
Krisztus tanát csúfolták meg Kun Béla és társai a budapesti kommunisták gyászünnepén is. Tajtékozva mutattak fel Luxemburg Róza és Liebknecht póznákon körülhordozott képére. Bosszúra lázították a csőcseléket és olyan gyűlöletet ordítottak, amilyent még nem hallott ez a város soha. Kun Béla eleinte hatást ért el, aztán egyszerre megfordult a tér hangulata. Azt kiáltotta az emelvényről: "Bennünket is az ő sorsuk fenyeget már itt, de mi fogadalmat teszünk, ha felnégyelnek bennünket, akkor is tovább haladunk az ő útjukon: Valaki ekkor elordította magát a tömegben: Felnégyelés után akar továbbjárni? Az emberek röhögtek. Kun Béla demagóg fogással ezután már hiába kiabálta: Elvtársak, ne sírjatok! - igazán senki se sírt a téren és a lázításnak szánt beszéd elpattant az emberek feje felett, mint egy piszkos szappanbuborék.

Ma még szétpattant, ma még nevetnek. De a kormány leplezve a kommunisták kezére játszik. Mostanában történt, hogy a nyíregyházai katonai ügyészség megkeresésére, gyilkosság bűntette miatt a budapesti rendőrség egy Samuelly Tibor nevű kommunista agitátort letartóztatott. Röviddel ezelőtt egy hadifogságból megtért alezredes tanúskodott róla, hogy ez az ember, aki mint hadifogoly Oroszországban Trockij bizalmasa volt, Moszkvában százötven magyar, tisztet kivégeztetett, mert nem akarták a vörös gárdához csatlakozni. A kommunista Samuelly most három napot se töltött a fogházban, Károlyi Mihály közbenjárására beszüntették kihallgatását és szabadon eresztették.
Ez az eset ismét rést vág a láthatatlanon, mely mögött démoni munka folyik. Erjedés dolgozik mindenütt.
A hadügyminisztériumban is két tábor harcolt és a magyarokat megint legyőzték. Pogány elcsapta Festeticset. Bőhm Vilmos lesz a hadügyminiszter. A vallás- és közoktatásügyi minisztériumot külön választották és Károlyi a magyar jövő kulcsát, a közoktatásügyi tárcát, Lenin ágensének, a szociál-kommunista Kunfinak adta a kezébe, aki azzal kezdte működését, hogy a magyar Tudományegyetem régi autonómiáját félrelökte és ajánlás nélkül önhatalmúlag kinevezett hat szabadkőművest tanárnak.

És az az ember, aki így tiporja a magyar faj életérdekeit, tárgyal most a kormány nevében a mi érdekeinkről az antant-hatalmak megbízásából ide érkezett amerikai misszióval. A missiót Coolidge tanár, Wilson elnök barátja vezeti. Elsősorban a kormány tagjaival lépett érintkezésbe. Tájékozódást szerezni jött. Hogy ezt a tájékoztatást a kormány milyen formában végzi, arról hallottam ma egy kis történetet. Kunfi Zsigmond a bolsevizmus rémét emlegetve azt panaszolta Mr. Coolidgenak, hogy nincs szén, nincs munkaalkalom és a munkanélküliek segélyezése felemészti az állam erejét.
Mikor a földművelési miniszter, Buza Barna, informálta az amerikait, szánalmat kérő hangon jajveszékelte, hogy a burgonya, répa elrothad a földben és nincs, aki kiszedje. Coolidge meglepetve kérdezte: - Hát a miniszter urak nem érintkeznek egymással?

És nemcsak idebenn, de a külföldön is ilyen emberek képviselik ma Magyarországot. Míg a feministabolseviki Bédy-Schwimmer Róza, a Károlyi kormány nem akkreditált, de kitessékelt svájci követe adósságainak hátrahagyása után már befejezte diplomáciai pályafutását, azalatt Kéri Pál, Vadász Miklós, Ignotus-Veigelsberg Hugó még odakint tépdesik utolsó foszlányait a magyar állam tekintélyének.
Mintha a magyar lelkek éreznék mindezt és jóvá akarnák tenni, amit a kormány amúgy is nyomorult helyzetünkön ront, szinte kétségbeesetten keresi valamennyi hazafias erő a megnyilvánulást. Tüntető menetek vonulnak az amerikaiak ablakai alá és zúgnak az utcák: "Nem, nem, soha !"
Coolidge felkereste a beteg Apponyi Albert grófot és átvette nagyszerű memorandumát, melyben összefoglalta a Magyarország ellen elkövetett igazságtalanságokat. Gróf Teleki Pál, aki október eleje óta lázasan dolgozott geográfusaival és a statisztikusokkal az ország nemzetiségi térképein, ezeket a térképeket adta át a missziónak, melyek rabló szomszédaink hazug jogcímeivel szemben statisztikai alapon igazolták, hogy a megszállt területeken csehek, szerbek, oláhok az ezeréves Magyarország kétharmadával együtt közel négy millió fajmagyart akarnak elszakítani.
- Teleki beláthatatlan szolgálatokat tett hazájának, - mondották az amerikaiak.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is ott volt a tiltakozók között. Károlyi Mihályné - mint nem egy más tervünkről - előzetesen tudomást szerzett erről is. A feministákról, a szocialista és radikális asszonyokról, tehát a politikailag szereplő izraelita női táborról saját nyilatkozatuk alapján ekkor már köztudomású volt, hogy pártjaikkal, a szabadkőművesekkel és a galileistákkal együtt, nem kívánják az ország területi épségének fenntartását. Károlyi Mihályné, hegy a destrukció tábora ellen fenyegetően megnyilatkozó nemzeti közvéleményt elaltassa, közeledést keresett a mi küldöttségünk vezetőjéhez: Zichy Rafaelnéhoz. Megbízottjával azt üzentette neki, hogy egy memorandumot készíttetett számunkra és a radikális irányzatú nőkkel együtt csatlakozni fog felvonulásunkhoz.
Zichy Rafaelné önérzetesen felelt: - A memorandum felesleges. A magyar asszonyok memoranduma már készen van. A küldöttségben pedig nincs helyük azoknak, akik az ország területi épsége ellen vétkeztek és vétkeznek még ma is...
És mint mi, ugyanúgy tiltakoztak a többi magyar alakulatok. Ekkoriban már szervezkedtek az intranzigens keresztény Ébredő Magyarok; a Magyar Országos Véderő Egyesület: a Move pedig elnököt cserélt és a nemzeti ügy mellé állt. Hiába vonultak fel gyűléseik ellen a tengerészek, Pogány vörös katonái és a kormány testőrsége: a hírhedt Fabik-különítmény, mely többnyire szökött fegyencekből és rablógyilkosokból rekrutálódott. Gyűlés közben hiába vágták el a villamos vezetékeket a zsúfolt teremben, a Move új elnöke, Gömbös Gyula vezérkari százados az Internacionálét bőgő kommunistáknak bátran oda kiáltotta: "Az Internacionálé a hazátlanok jelszava!"

Az izgatottság egyre nagyobb lesz. Budapest magyar lakossága lélekszakadva kiáltja ezekben a napokban: Hazát akarunk!
És mindennél kétségbeesettebben kiáltotta ezt vasárnap a székelyek és erdélyi magyarok nagygyűlése. Soha nem látott tömegben vonult fel a város magyar érzésű lakossága a Vigadóba. Ellepte az utcákat, a tereket, a Duna partját és tiltakozott az oláhok jogtalan megszállása és vérlázító kegyetlenségei ellen. Tiltakozott, hogy Erdélyt Oláhországhoz csatolják: - "Ezerötszáz éve a mienk, - kiáltották az őslakó székelyek, - soha se volt az övék!" - Bartha Albert, a volt hadügyminiszter pedig azzal végezte beszédét: "Erős magyar hadsereget kell szerveznünk!" - Percekig zúgott az éljen és egy nagy zokogó hullámban átcsapott a magyar nép himnuszába, melyet száműzni akar az Internacionálé.
Székely katonák között így vonult a százezernyi tömeg az amerikai bizottság elé. Coolidge tanár a Ritz szálloda erkélyéről nézte és öreg szeme könnybe lábadt. Neki is van hazája...
Egy fiatal székely katona ledobta a zubbonyát és véresre vert mellét odamutatta az amerikainak: Most jöttem Erdélyből, így bánnak az oláhok a magyarokkal a ti védelmetek alatt!
- Budára, menjünk Budára! - hangzott fel egy bosszúra hívó kiáltás.

És a tömeg hömpölyögve indult a Lánchíd felé. - Le a zsidókkal! Le a szocialista miniszterekkel, le a katonatanáccsal! Éljen Magyarország területi épsége!
- Ekkor már a Szent György-térre ért a menet eleje. Az udvari istálló épületéből kirohant Pogány. Kalap nem volt a fején. Két karját a levegőbe emelte és toporzékolva ordítozott: - Kegyetlenül beléjük kell lőni! - A katonatanács udvarából gépfegyverek gurultak ki és nekiszegeződtek a fegyvertelen székelyeknek. Pogány tengerészei emelt puskával sorakoztak az udvari istállók előtt. Szemben, a miniszterelnökség épületénél ott álltak a székelyek. Egy pillanatig rettenetes feszültség volt a levegőben. Aztán, mintha egy kéz. eleresztette volna az embereket, átfutottak a téren és összekeveredett minden. Mire szétvált a gomolygás, vérzettek a fejek és a székelyek elvonultak a fegyveres erő elől.
- József főherceg palotájának ablakai a Szent György-térre nyílnak. A főherceg maga mondta el, hogy hallotta az egyik ablakból, mikor Pogány ököllel fenyegetve a székelyeket, odakiáltotta tengerészeihez: - agyon kell őket ütni... Agyonütjük őket, agyonütjük!
Másnap megfújták a riadót a kormány lapjai. Ellenforradalomról beszéltek. "Vasöklünknek egyetlen szorításával össze kell roppantani az egész klerikális és soviniszta reakciót... Nem szabad tűrnünk egy pillanatig se a sovinizmus és antiszemitizmus fellobbanásait. Az eddig lappangó ellenforradalom most nyílt színpadra: lépett."
Így írnak ma magyarul Magyarországon egy felvonulásról, mely azt merte kiáltani, hogy: "Nem, nem, soha!

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap