TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV III/1 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, k, 10/31/2017 - 00:11

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

 

Március 21-ikének éjjelén.

Egy pillanatra csend lett, olyan iszonyú csend, mint mikor a nyaktilón fennakad a bárd. A megkötözött emberi teremtés válla közé húzta a fejét, már csak ennyit tehetett önmagáért. És a hideg eső, mint a halálverejték szakadt lefelé a házak falán. Most...
Odakinn megint elbődült a hang:
- Éljen a proletárdiktatúra!
Mára szomszéd utcák is kiáltották. Egy hirtelen lerántott redőny hörgött a sötétben. Sietve becsapott kapuk döngtek. Futó lépések csattogtak a házak alatt és két szót gurítottak maguk előtt: Éljen!... Halál... Ezt nekünk szánták.
A szegleten lövöldöztek.

- Halál a burzsujokra... Valamelyik golyó lámpaüveget talált. Az üveg csörömpölve repült szét az aszfalton. Egy kocsi ügetett. Megállították. Lárma hallatszott és a lövöldözés nyargalva távolodott a Rákóczi út felé. A gondolat futott utána, ki a megtébolyított, világtalan városba. Mi történik ott? És túl és mindenütt? A kaszárnyákban, a körutakon? A belső negyedekben tengerészek fosztogatnak. A külvárosok lázadnak. Egy maroknyi bolsevista tábor hatalmába kerítette a várost. Nincs hová menni!
Az ember kezében mintha már csak egyetlen mozdulat lett volna. Egy gyámoltalan, szegény mozdulat, amely a lüktető halántékokhoz kap.
A gödör fenekén vagyunk. Ez a gondolat mindennél gyalázatosabb és torzan mégis pihentető. Ez jobb a feltartóztathatatlan, hosszú, aljas lefelé csúszásnál... Mélyebbre már nem lehet süllyednünk.
Kinn megint elhallgattak az utcák. És a csendet hirtelen apró szegekkel verte át az ember szíve lüktetése. Hát nem kerülhettük el... Elöntöttek a feltépett kanálisok. Undorodást és szégyent éreztem. Károlyi Mihály kegyelméből cimborája, Trockij ágense, a munkáspénztárak sikkasztója: Kun Béla, uralkodik Szent István Magyarországa felett.
És mindenütt történik valami és semmit sem lehet többé feltartóztatni.
Nem tudom, mennyi idő múlhatott. Hallgattunk. Mindenki a saját kínjával vergődött. A lámpa csak alig hogy égett. Az óra megint ütött. Elkaptam a hangját. Egyiket a másik után, mint a levegőbe repített rézkorongokat. Megszámláltam. Kilencszer pengett. Gróf Chotek Rudolfné, aki az előbb még ott volt, nem volt ott többé. Géza testvéremet sem láttam. Megint telt az idő. Olyan volt a szobám, mint egy homályos kép háttere. Alakok ültek mozdulatlanul, aztán hirtelen kimentek a képből és ismét visszajöttek. Az ajtó nyílt és csukódott. Cavallier Józsefet megint ott láttam, ahol az előbb üresen állt a szék. Rábeszélt és nógatott.

Őrült hírek keringenek a városban. Szörnyű eseményeket jósolnak éjszakára. Vix alezredest és az antant misszió többi tagját is letartóztatták. A dunai angol monitorokat is le akarják fegyverezni. Az orosz vörös hadsereg a Kárpátok felé törtet. A bolsevisták a területi integritás alapjára álltak. Kun Béla direktóriuma hadat üzen az antantnak. Meneküljön... Még ma éjjel... Letartóztatják. Jöjjön hozzánk.
Anyám hivatott.Szorongva nyitottam be ajtaján. Magasan feltámasztott párnái között szinte ült az ágyban. Az arca halvány volt és még keskenyebbnek látszott, mint különben. Ő is hallotta az utca ordítását! Ő is tudta már, hogy mi történt és mi vár reánk. Üldözött, szenvedő tekintetétől egyszerre erősebben és egyéniebben kezdtem érezni a sorsunkat.
- Miért nem jöttök ide? Miért nem beszéljük meg együtt? - Szavai nem akartak fájdalmat okozni és mégis, mintha éles, finom szerszámok lettek volna, átnyilallottak a mellemen.
Szegény Anyám: Mikor Cavallier József ajánlatát elmondtam, megrázta a fejét:" Budán lakik. Ne menj olyan messzire ... Hírtelen visszavette az önuralmát: - Úgy esik az eső és egész délután hallottam a köhögésedet.
A többiek is bejöttek a szobába. Mindenki mondott valamit. Béla öcsém felesége a testvérét említette: - Zsigmondyék a közelben laknak. Üzentek is.

Csak Anyám hallgatott. Nem bírta ki mondani és mégis ő küldött legerősebben. Hosszú szomorú tekintettel nézett rám. Ez eldöntötte a habozásomat.
- Egy-két napról lehet csak szó. Aztán ha nem találnak itt, visszajöhetek... Hittem-e amit mondtam? Így képzeltem-e el akkor? Vagy csak áltattam magamat, hogy viselni bírjam? Ekkor vettem észre, hogy valahonnan sajátságos, mély árnyékok vetődnek Anyám arcára. A többi arcon is ott voltak a sajátságos, okozatlan árnyékok, mintha hirtelen valamennyien megöregedtek volna. És pillanatok alatt rajtuk túl, a szomszédban is, a szemközti házban is, az egész városban így öregednek meg most az emberek.
Aztán mindenki elment. Egészen egyedül voltam a szobámban. Éreztem, hogy sietnem kellene és mégis, ki tudja, mióta álltam nyitott szekrényem előtt. Hányan állnak ma így vagy hányan kapkodnak és futnak?.... Vajon itt is úgy lesz-e, mint Oroszországban? Az ajtó halkan nyílt mögöttem. Anyám felkelt és jött, hogy együtt legyünk, hogy segítsen.
Kevés holmit viszek, egészen keveset, - mondottam sokszor, mintha a sorsot akartam volna kényszeríteni, hogy ne tartson soká.

Holnap talán már hazajöhetek...
Anyám nem felelt; Összekötötte a csomagomat: - A házvezetőnőnek nem szabad holnap reggelig megtudnia, hogy elmentél... Kinézett az előszobába, nincs-e ott senki. Maga nyitott előttem ajtót és elkísért a folyosón. A ház aludni látszott, az ég sötét volt és alatta sötét volt az udvar is, mint egy akna, amelyben összefutott az esővíz.
Anyám a karomra támaszkodott és szótlanul jött mellettem. És ebben a nehéz csöndben mindegyikünk magányosan küzdötte ki a saját önuralmát. Aztán megálltunk. Csak az eső zuhogása hallatszott, Anyám felemelte a kezét és éreztem, ahogy egy sajátságos kis mozdulattal utána rajzolta a homályban az arcom vonalát, úgy ahogy csak ő látta, gyöngédebben, szebben a valóság vonalánál.
- Vigyázz magadra...

Már lefelé szaladtam a lépcsőn. Ő pedig odafenn áthajolt a könyöklőn és utánam szólt, mintha még el akart volna kísérni egy darabon: - Jó éjszakát, mondotta halkan a szörnyű éjszakába.
- Jó éjszakát... de a hangom belül maradt és egy soha nem érzett fájdalomban összetört odabenn. Megint sietni akartam és mégis megálltam.
A kapun túlról puskaropogás hallatszott. Biztatni kezdtem magamat: Holnap visszajövök hozzá, holnap... Végig botorkáltam a fekete udvaron és bezörgettem a házmester ablakán. Mikor kijött, furcsán nézett rám a hirtelen lámpafényben: - Nagyon lövöldöznek odakinn. Jobb lenne itthon maradnia.
A kulcs fordult. A kapu nyílt és óvatosan, csúszva zárult be mögöttem, mintha nem akart volna elárulni. Névtelen borzadás futott át rajtam. Nem mehettem többé vissza. Kinn álltam az esőben magányosan. Túl az otthonon, túl mindenen, ami jó és védett volt.
Emberi bőgések, autók szirénája hallatszott. A lyukas ereszekből patakokban dűlt a zápor. Az aszfaltban hápogva nyelte a kanális szája az ömlő vizet.

Az utca egészen néptelen volt. A túlsó oldal sötétjéből lépések szakadtak ki. A lépések nem jöttek, de hirtelen kezdődtek... Valaki elindult a szemközti ház alól. Valaki, aki várakozott. Rám lesett? Engem várt? A lépések sietni kezdtek, megelőztek, átvágtak az utca közén. Az egyik kapu üregében elmosódva egy sötét alak lapult. Nem csöngetett. Egy pillanatra megálltam. És ekkor egyszerre kiújult az elmúlt hetek minden bizonytalansága. A hajszoltságnak, a megfigyeltségnek, a szabadságvesztettségnek a kínja összeszorította a torkomat. A fenyegetés, mely el-eltűnőn, felbukkanón régóta nyomon kísért, most elém került és ott áll valamennyi kapuboltozat alatt és vár minden forduló sötétjében.
Megszökjem előle? Lekanyarodjam a mellékutcába? Fáradt voltam, betegnek éreztem magamat. Ólom volt az ereimben és kövek nyomták a fejemet. Egy pillanatra lemondtam magamról. Olyan semmi sem voltam én a szörnyű szerencsétlenségben. A rettentő omlás robaja elnyelte az egyéni végzetek kis jajszavát.
És a kapu aljából hirtelen kilépett az árnyék és elállta az utamat. Egymásra meredtünk. Aztán... Te vagy?... Béla testvérem volt. Ő várakozott reám, hogy elkísérjen. A Körúton csak elvétett lángok égtek. A bevert, fekete lámpák körül üvegszilánkok ropogtak a sarkam alatt. A pocsolyákból eldobált töltényhüvelyek meredeztek ki.
Az utca közén gépkocsik süvítettek. Egy csoport ember jött. Vörös zászlót hoztak. Szuronyos teherautó hömpölygött. Fegyveres tengerészek álltak rajta. Az egyik az arcához kapta a puskáját. Felénk célzott. A lámpa fénye egy pillanatra kiemelte, aztán megint visszaejtette a sötétbe. Nem lőtt, csak vigyorgott és állati júdásarca furcsán összegyűrődött. Már eltűnt, de a hangja még hallatszott, oroszul kiabált valamit. Azt mondják, sok van ilyen.
- Burzsuj... le vele! És a moszkvai kiáltás már szabadon szalad szét a magyar városban.

A túlsó oldalon félénk alakok futottak át az utcák torkolatán. Vad mozgással és riadt osonással volt tele a levegő. . .
Becsöngettem a kapun. Béla testvérem elment. Soká tartott, mire kinyílt. Egy asszony jött csoszogva. Bizalmatlanul nézett rám. Félni látszott: Hová megy? Valamit mormogtam és pénzt tömtem markába. Az udvar itt is egészen sötét volt. Aztán egy lakásajtó előtt tétováztam. Valami előre kényszerített, valami visszahúzott. Mégis bezörgettem. Odabenn még terítve állt az asztal a függőlámpa barátságos világában. Az üvöltő, ázott, piszkos utca után nyugtatott a jószívű kis otthon. Zsigmondy Mihály és a felesége fogadtak. Vártak-e, nem-e, nem tudom, de úgy tettek, mintha egészen magától értetődő lett volna, hogy hozzájuk jöttem.
- Hány óra van?
- Tizenegy elmúlt.
Az előszobaajtón zörgettek... Egymásra néztünk. Egy magas növésű barna fiatalember nyitott be. Hunyady Ferenc gróf, - mondotta Zsigmondy megkönnyebbülten. Az én nevemet elhallgatták. És azután is gondosan elkerülték, hogy szólítsanak. A jövevény beszélt: - Senki sem tudja mi történik. A kommunisták szabad rablást akarnak engedni a csőcseléknek.
- Anyámra gondoltam. Ó is rám gondol most bizonyosan. Mögötte halványabban távolabbi arcok bukkantak fel, testvéreim, barátaim. Félteni kezdtem mindazokat, akiket szeretek.
Zsigmondy leakasztotta a telefonkagylót a horogról. A központ változatlanul azt felelte: "Csak hivatalos beszélgetéseket kapcsolunk." Azután ez is megszűnt. A telefonközpontok már a kommunisták hatalmában voltak. Az eső elállt. Az utcák megéledtek és a felzavart aljas vér ordítása megint fel-felbődült a mélyből: Éljen a proletár diktatúra!

A gyerekeket átvitték a szomszéd szobába és az ő fehér szobájukban vetettek számomra ágyat.
Mesélő tarka képek a falon, cinkatonák, játéklovacskák a földön. És én akármeddig éljek, soha többé nem leszek olyan öreg mint ebben a gyermekszobában.
Március 22-én.
Már derengett, mikor a fáradtság valami álomfélében elvitt önmagamtól. Rövid ideig tarthatott, aztán a szívem táján egy sajátságos, szinte testi fájdalom ébresztett fel. Olyasfélét éreztem, mint mikor valakinek kedves halottja van, aki tegnap még élt és a reggeli ébredésben nem a gondolat, hanem a fájdalom mondja, hogy történt valami. Félni kezdtem a teljes ébredéstől. Ne még... csak még egy percig ne. De hiába bújtam el az öntudat elől, utánam jött - minden az eszembe jutott.

Nincs többé ... nincs többé Magyarország ... Elárulták, eladták. Nincs többé.
Boldogtalan szaggatott nesz hallatszott a torkomban. A szívem megsebesült és vér ömlött belőle, mindenki vére, aki magyar. A két öklömet nekiszorítottam a szememnek. Olyan erősen szorítottam, hogy a szemgolyók fájtak az üregükben és vörös kígyók cikáztak a sötéten. Hirtelen felpillantottam. hályogos szemével meredt be rám a szürkület. Az ő reggelük! Az utca kihalt volt. Éjszakai dorbézolását aludta ki a hajnalban. Elmúlhatott már vagy egy óra is, mire lépések kopogtak bele a csendbe. Egy púpos kis emberi szörnyeteg jött, himbálódzva a körút felől. Karjára papirosok voltak vetve, kezében vedret vitt. Időnként meg-megállt a házak tövén, gyorsan mázolta a falat és mikor odébb ment, mögötte minden állomáson nagy vörös, plakát maradt.
"Éljen a proletár diktatúra!"

Nem engedik lélegzethez jutni, nem engedik eszmélni a várost. Mire felébred, addigra már elborította egész testét a vérbajos vörös kiütés. Ott lesz mindenütt. A kaszárnyákon, a királyi palotán, a templomokon is.
Elfordultam az ablaktól. De hiába, ugyanaz volt mindenütt. A reggeli asztalon újság feküdt. A tegnapi nyomdász sztrájk megszűnt. A szocialista szedők kiszedték a kommunisták lapjait és a fekete nyomtatásban benne volt a vörös: "Világ proletárjai egyesüljetek". Legfelül pedig nagy betűk mondták el Károly Mihály kiáltványát:
"Magyarország népéhez! A kormány lemondott. Azok akik addig is a nép akaratából s a magyar proletárság támogatásával kormányoztak, belátták, hogy a viszonyok kényszere új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a proletáriátus veszi kezébe. A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyarországnak csaknem egész területét katonailag megszállja. Az antant misszió kijelentette, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekinti. Az ország további megszállásának nyilvánvaló célja az, hogy Magyarországot fölvonulási és hadműveleti területté tegyék a román határon harcoló orosz-szovjet hadsereg ellen. A mitőlünk elrabolt területek pedig zsoldja lenne azoknak a román és cseh csapatoknak, amelyekkel az orosz szovjet sereget akarják leverni. Én, mint a Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke a párizsi konferenciának ezzel a határozatával szemben a világ proletáriátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának. Károlyi Mihály."
Irtózat fogott el. Bevallja, hogy ő adta! És undorodásomon át érezni kezdtem, hogy ez a kiáltvány nem egyéb, mint egy megcsalt nemzet adásvételének legaljasabb okmánya.

"Magyarországot csak én menthetem meg" - mondotta Károlyi Mihály
1918 október 31-én, mikor hazugságban elkezdi. "Átadom a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának" - mondja 1919. március 21-én, mikor hazugsággal végzi. Közben eladta és eltékozolta Magyarországot. Az álarc félre áll. És mögüle merészen felvonul a had, melyet ő Magyarország népei proletáriátusának nevez.
A "Forradalmi Kormányzótanács" névsorában ott vannak jóformán valamennyien. Mint Károlyi kormányánál, az előtér szemfényvesztő keresztény bohóca megvan itt is: Garbai Sándor, az elnök. A többiek idegenek...
Külügyi népbiztos: Kun-Kohn Béla, helyettese Ágoston-Augenstein Péter. Hadügyi népbiztos: Pogány-Schwartz József, helyettesei: Szántó-Scheiber Béla, Szamuelly-Tibor. Belügyi népbiztos: LandlerJenő dr., helyettese: Vágó-Weiss Béla. Pénzügyi népbiztos: Varga- Weissfeld Jenő, helyettese: Székely- Weiss Béla. Közoktatásügyi népbiztos: Kun Kántor Zsigmond, helyettese: Lukács-Löwinger György. Kereskedelmi népbiztos: Landler Jenő dr. (ideiglenes), helyettesei: Rákosi-Roth Mátyás, Haubrich József.

A földművelésügyi népbiztosság kollégiuma: Hamburger Jenő, Csizmadia Sándor, Vantus Károly, Nyisztor György. Szocializáló népbiztos: Böhm Vilmos, helyettesei: Hevesi-Honig Gyula, Dovcsák Antal. Német népbiztos: Kalmár-Kohn Henrik. Ruszin népbiztos: Szabó Oreszt dr. Közélelmezési népbiztos: Erdélyi-Erlich Mór, helyettese: Weis-Braun Artur.
Zsidók az összes népbiztosok. Csak a helyettesek között van elvétve egy-egy magyar. És ezeken túl is ismét csak ők. A főváros élén Preusz Mór, Víncze-Weinberger Sándor és a fél vérzsidó Dienes László. Zsidó a rendőrség védőrségének és népőrségének két politikai népbiztosa: Bíró-Burger Dezső és Seidler elvtárs. És közülük való az Osztrák-Magyar Bank új kormányzója Lengyel-Goldstein Gyula is.

Vajon van-e ember, akit nem ejt gondolkozóba ez a névsor. Az októberi bábjáték figuráit lesöpörte a tegnapi éjszaka a színről. A démoni rendezők, az ördöngös zsinegrángatók és súgók elfoglalták a helyüket. És ezer év óta először történik, hogy Magyarország sorsának intézéséből mindenütt, a Kárpátok alatt és Erdélyben, a Délvidéken, a Dunántúlon, a véghetetlen rónán és minden tenyérnyi kis helyen ki van tiltva a magyar: Megosztoztak az országunkon a csehek, oláhok, szerbek és a zsidók...
Az újság tovább beszélt: "Mindenkihez"... A forradalmi kormányzótanács dölyfösen proklamálja, hogy átvette a hatalmat és kiépíti a munkás", paraszt- és katonatanácsokat. "Magyarország tanácsköztársasággá alakul. A forradalmi kormányzótanács haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatát. Kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok, közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelő szövetkezetekkel hajtja végre. Halállal sújt le az ellenforradalom banditáira csak úgy, mint a fosztogatás brigantijaira. Hatalmas proletár hadsereget szervez. Kijelenti teljes eszmei és lelki közösségét az orosz szovjet kormánnyal. Fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletariátusának. Testvéri üdvözletét küldi Anglia, Franciaország, Olaszország és Amerika munkásságának, egyben pedig fölszólítja őket; hogy ne tűrjék egy pillanatig sem kapitalista kormányuk gaz rablóhadjáratát a Magyar Tanácsköztársaság ellen. Fegyveres szövetségre szólítja fel Csehország, Románia és Szerbia, meg Horvátország munkásait és földműveseit. Felszólítja Német-Ausztria és Németország munkásait, szövetkezzenek Moszkvával... Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a Magyar Tanácsköztársaság!

Hazaszökött magyar hadifoglyok meséi, az orosz forradalom félig elmosódott hírei, a vészes szereplők távoli körvonala és a pétervári kezdet átsuhant az emlékezetemen. Oroszország rettenetes sorsára kellett gondolnom.
A forradalmi kormányzótanács I. számú rendelete:
"Statárium. Mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak ellenszegül, vagy a Tanácsköztársaság ellen felkelést szít, halállal büntetendő. A bűnösök fölött forradalmi törvényszék ítél. Budapest, 1919 március 21."
Felugrottam a helyemről: Úgy éreztem, megfulladok, ha semmit sem teszek.
- Az a katona még mindég lent járkál, - mondotta halkan Zsigmondyné,
- Jó szerencse, hogy két utcára nyílik a ház, majd a másik kapun megyek ki!
A Körúton friss, eső mosta szél fütyült. A kocsik mintha eltűntek volna. Csak autók száguldoztak. Fegyveres tengerészek álltak a felhágóikon. Benn szivarozva hosszú hajú, beretvált képű fiatal zsidók ültek. A boltok zárva voltak, vasredőnyeiken vörös plakátok vicsorították a betűiket.
"Éljen az oroszokkal szövetséges magyar-szovjetköztársaság"

A söpretlen kövezeten a Károlyi-kormány letépett plakátjainak a foszlányait hempergette a szél. Az elvétett járókelők lehajtott fejjel, sebesen mentek. Tapogatózó kábultság volt a szemükben. Még mindig nem értették, hogy mi történt.
A gyógyszertár nyitva volt. Ezt mégis megengedték. A fejem égett és a mellem fájt a köhögéstől. Benyitottam az ajtón. Sokan várakoztak a receptjükre. Ketten halkan beszéltek egymással. - A kormány lemondása csak tüntetésből történt, hogy az antant megijedjen és visszaállítsa a régi demarkációs vonalakat. Egy úr közbeszólt: - Dehogy is kérem, elég volt a Károlyi gyáva pacifizmusából. A bolsevisták vissza akarják venni egész Magyarországot. A szomszédja, egy sovány fiatalember lelkesen kezdett hadonászni: - Ha így van, hát melléjük kell állnia minden magyar embernek. - Az úr bólintott: - Nemsokára hazamegyünk Pozsonyba. Zavaros ijedtséget éreztem. Hát megint hisznek. Szomorúan mentem odébb. Mikor a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége irodája elé értem, összeszorult a torkom. Ma senki se várakozott. Az előszoba üres volt.

Milyen nagyot is akartunk mi asszonyok. Feltartóztatni a lejtőnek rohanó szekeret. Világosságot és bízást és erőt vinni az otthonokon át a magyar nemzetbe. Hiába lett volna minden. A szenvedésünk is, a munkánk is?
Ahogy benyitottam az ajtón, hirtelen csend lett az irodában. A titkár felállt a hosszú asztal mellől. Ismerős arcok fordultak felém. Szótlanul, kérdőn néztek rám, mintha vártak volna valamit.
Bátor, hű asszonyok! És ebben a pillanatban egészen bizonyosan éreztem, hogy semmi sem volt hiába. Amit mi elvetettünk, azt nem lehet eltaposni, amit mi meggyújtottunk, azt nem lehet eloltani.
Egy fiatal leány dugta, be a fejét és intett: - Katonák gyülekeznek a ház előtt...
Sietni kezdünk. Kiss Károly a névsorokat kapkodta össze. Gróf Chotek Rudolfné kosárba dobálta a felhívásainkat: - Van egy fülke a házban, oda teszem, ott nem akadnak rá. - Horváth Gézáné nagy csomó írást kötözgetett: - A férjem eldugja valahol a Nemzeti Múzeumban...
- Ezt Szíjgyártó szobafestő mesterhez viszem, mondotta a titkár, - sok veszedelmes írásunkat eldugta már e télen... Mária testvérem jött:
Keresztszeghynénél is vannak névsorok.

A hosszú asztalnál, amelyen annyit dolgoztam, búcsúlevelet írtam a munkatársaimhoz. Nem szűnünk meg, nem oszlunk fel. Folytassa mindenki a munkát, úgy ahogy lehet, amíg újra találkozunk. Ha pedig valahol baj van, valakit üldöznek, mondjátok, hogy mindennek én vágyak az oka.
Szende Anna a szekrénynek dől és eltakarta az arcát. Két kis leány kosarat cipelt ki az ajtón. Az irodafelszeretésünk volt benne. Fojtott zokogás hallatszott a fal mellett a nagy feszület alatt. Megszorítottuk egymás kezét. Most már senki sem beszélt. s menni engedtek magányosan. De amikor az ajtóból hátrapillantottam, láttam, hogy mozdulatlanul utánam néztek valamennyien.
Csendes, szelíd apácák voltak a ház őrzői. A lépcső alján bekopogtattam hozzájuk. A főnök asszonyuk mintha várt volna rám, elém jött.
- Köszönöm, hogy itt lehettünk és bocsássanak meg, ha bajt hoztunk ide.
- Minden csak Isten akaratából történik - mondotta az apáca és fehér gyolccsal keretezett arcán szenvedő megadás látszott.

Közben a katonák elhúzódtak a ház elől. És én, mintegy megszokásban, csak mentem hazafelé. Mikor a Kőfaragó utca torkolatához értem, eszméltem rá, hogy mit teszek. Már nem bírtam visszafordulni. Valami fájdalmasan húzni kezdett oda. Mintha egy fonál lett volna a szívemhez kötve, melyet láthatatlan orsóra hirtelen gombolyítottak fel túl, az utca másik végében, ott, azon a tájon ahová, ha nagyon fáradt voltam, tegnap is, azelőtt is, mindig hazatértem. Ha odamehetnék, egy percre, annyi időre, míg az ember kinyit egy ajtót, bedugja a fejét és körülnéz és bólint A fonál pedig egyre jobban húzódott, feszült a megszakadásig. Átvágtam az utca közén. Csak még egyet akartam lépni. Aztán még egyet. Ahogy előrehajoltam, megtámasztottam a kezemet az idegen ház falán. És ekkor, egy pillanatra láttam a kapunkat és felette ragyogtak az ablakok. Megnéztem mindegyiket külön. Az ötödik a sorban, annyi emlékes alkonyat és este kis szobája. Anyám ablaka. És bólintottam felé, mintha köszönnék neki. Egészen közel mellettem ugyan így bólintott valaki. Mi volt ez?... Csak az árnyékom bólintott velem a napsütötte sárga falon. Látott-e valaki Milyen nevetséges lehettem. És sebesen, nagyon sebesen mentem vissza hozzájuk, akik menedéket adtak.
Aztán olyan órák következtek, amelyek kiestek a fejemből. Jóformán semmire se emlékezem. Délután híreket kaptam a külső láthatlan szövevényből. Nem lehet többé eligazodni. A város egyre idegenebb és megfoghatatlanabb lesz. Két kezét beleteszi a béklyóba és közben arról beszél, hogy visszaveszi az országot...

Károlyi lemondásának a körülményeiről is hiteles hírek érkeznek. Újságírók révén szivárgott ki, mi történt a tegnap esti minisztertanácson. A tanácskozást megelőzőleg Károlyi titkolódzva, hosszasan tárgyalt Kunfi Zsigmonddal. Kunfi azután egyenesen a gyűjtőfogházba ment. A szociáldemokrata párt nevében a börtönben megegyezett Kun Bélával és a többi kommunistával. Az egyezséget írásba foglalták. A régi Országház tanácstermében pedig Pogány-Schwarz kikiáltotta katonatanácsával Magyarország számára a proletárdiktatúrát. Hamar ment. A kaszárnyákat, a fegyver- és munícióraktárakat már úgyis átjátszotta a kommunisták kezére. A posta és távírda is hirtelen a hatalmukba került.
Kunfi, Gelléri Oszkár újságíró és Kéri Pál, Károlyi bizalmasa és tanácsadója vitte meg ezt a hírt a miniszterelnökségre. Kihívták Károlyit a tanácskozásról és jelentették, hogy Kun Bélát éltetve forradalmi nép özönlik az utcán. Fegyveres munkásság és katonaság követeli ordítva a diktatúrát. A város ezalatt mit sem sejtett és egészen csendes volt. Károlyi megijedt, Kéri és Kunfi rábeszélésére kijelentette, hogy lemond. Ezután Kéri-Krammer Pál megfogalmazta a lemondást. Károlyi elvetemült cinizmusában aláírta. A kártyás kártyázott megint és még csak meg se igen nézte a kártyát, amelyet az asztalra dobott. Kéri felkapta a kártyát. Rohant a lemondással az új városházára és diadalban felolvasta a munkástanács éjjeli ülésén. A tanács ezután mondta ki, hogy Magyarország tanácsköztársaság legyen. Közben Kunfi Zsigmond hirtelen egy másik írást tolt Károlyi elé. Utasíttatta vele az államügyészséget, bocsássa haladéktalanul szabadon Kun Bélát és fogva tartott társait. Aztán automobilon elment értük és Kun Béla, Vágó, Szamuelly és a többi kommunista, mint Magyarország teljhatalmú urai hagyták el a börtönt, hogy elfoglalják az alvó várost.

Károlyi Mihály és felesége ezalatt együtt ült Berinkey volt miniszterelnökkel a miniszterelnöki palota valamelyik szobájában. A város már nyugtalanul hánykolódott az éjszakai sötétben. Károlyi Mihály takaróba burkoltan dideregve kérdezősködött, mi történik odakinn? Mikor mondták neki, hogy a proklamációját már felolvasták a munkástanácsban, álmosan kérdezte: Miféle proklamációt?
- De hát a lemondását!
- Lehetetlenség, - hiszen jóformán nem is emlékezem, mi van benne, olyan sietve írtam alá. Meg kell akadályozni, hogy nyilvánosságra jusson.
Egyik miniszteri tanácsos mondta meg neki, hogy elkésett. A lapok már szedik és holnap reggel közölni fogják. Károlyi dadogott valamit, hogy hiszen ő nem akarja visszavonni, csak a fogalmazáson akarna változtatni: De a kommunistáknak volt rá gondjuk, hogy a lemondást ekkorra már telefonon tovább adják Bécsbe. A távíró hordta szét hírt és Károlyi lemondásának a gyalázata, Kéri-Krammer Pál szövegezésében egy irtózó jövő számára ezentúl változatlanul megmarad.

És ez nem mese... nem a képzelet találta ki, hogy vért fagyasszon és riogasson vele. Károlyi Mihály március 21-én éjjel félrebillent szűk koponyájával, horpadt mellével ott állt Tisza István egykori szobájában és mielőtt a kakas. harmadszor kiáltott... Három képet fessetek róla gonosz mesék és pszichózisok illusztrátorai. Az első homályos kép anyagát a győztes hatalmak ágensei szolgáltatják majd valamikor, akikkel Károlyi 1914-ben Párizsban és három évvel később Svájcban megegyezett. A második kép már világosabb. Károlyi szabadkőműves barátai között egy belgrádi villaszobájában felesleges fegyverszünetet kér Franchet d' Esperay francia tábornoktól. Aztán kinyitja a határokat. A harmadik kép a tegnapi éjjel. Károlyi álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommunizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még megmaradt. Három kép... Ne felejtsük el soha! Most harmadszor árulta el hazáját és faját. És mellette ott állt az asszony. A képbe ő is beletartozik.
Ma délelőtt látta őket valaki a danaparti korzón. Károlyi gomblyukába nagy vörös szegfű volt tűzve. A felesége phrygiai sapkaszerű vörös kalapot és vérvörös köpönyeggallért viselt. Jó kedvük volt. Nevetgéltek. "Úgy örülök, mondotta Károlyi Mihályné egy barátnőjének - Magyarország még sohase lehetett ilyen boldog, mint most." A miniszterelnökségen, búcsúbeszédében hasonlóan szólt a férje is.

"Nem kell feledni" jelentette ki Károlyi Mihály, ha egy-két egzisztencia, vagy vagyon tönkre is megy, ha az új rend kialakulásánál egyesekkel talán méltatlanság is történik, ezt az ország érdekében el kell viselni..." Öntsünk olajat az új kormányzat kerekeire és kövessünk el mindent, hogy vállalkozása sikerüljön. Mert ez a magyar faj érdeke."
Így beszélnek ők. És tüntető vörös virággal, vörös kalapban - hóhér színekben sétált a korsón a két emberi teremtés, amelyik elvégezte szörnyű munkáját. Lélektanukról bizalmasuk, egy kommunista munkatárs mondotta: "Károlyi Mihálynak és a feleségének azért kellett a forradalom, hogy köztársasági elnökök lehessenek. És azért kellett a bolsevizmus, hogy majd utána a reakcióban autokrata uralkodók lehessenek: A bizalmas barát nevetett...
Ez lenne a két ember megfejtése? Nem tudom. Azok mondják, akik a boszorkánykonyhán együtt főztek velük.
Egyszerre Kun Béla arca meredt elém. Úgy láttam magam előtt, mint Szilveszter napján a Mária Terézia laktanya alatt. Lázítani ment a kaszárnyába. Károlyi engedte. Pogány-Schwarz segítette. Most együtt ülnek mind. Szamuelly is ott van és Kunfi, Landler, Böhm. Még nem tértek magukhoz. Szerencséjük túlszárnyalta a képzeletüket. Ezt még sem álmodták volna.

Limanovánál és a Doberdón olyan halálmegvető kemény hősök voltak a magyarok, ki hitte volna, hogy ilyen könnyen hajtsák járomba a fejüket... Már hurcolkodnak a teljhatalmú népbiztosok. A Visegrádi utcában összecsődül a nép, a Vörös Újság szerkesztősége előtt. Szamuelly holmiját hordják ki a kocsira. Kun Béla is kifelé készülődik a két szobából, amelybe orosz pénzzel, dr. Sebestyén név alatt költözött. Hová mennek? A királyi várba? A miniszterelnöki palotába, vagy máshová? Válogathatnak. Minden az övék.
Valaki az ajtómon kopogtatott. Cavallier József jött, azután Kiss Károly. Híreket hoztak. Az országba kommunista agitátorok tömegeit küldi szét Kun Béla. Vörös zászlós autókon nyargalnak át a falvakon és kiabálják: "Proletárdiktatúra van! Verjétek agyon az urakat!" Rendelet jelent meg. Tilos a fegyverviselés. Be kell szolgáltatni még a revolvereket is. Csak a "megbízhatóak", a vöröskatonák, a gyári őrségek és a munkásgárdák viselhetnek fegyvert. A boltok zárva maradnak. Közvagyonnak minősítették az árukat. A lapokat kommunizálni fogják vagy. betiltják. A Budapesti Hírlapot elfoglalta a Vörös Újság szerkesztősége. Fegyveres emberek telepedtek az íróasztalok elé. A házra kitűzték a vörös zászlót.

Kiss Károly Kállay Erzsébettől hozott üzenetet. Holnap reggel falura mennek, hívnak, menjek velük. Megráztam a fejemet: - Holnap visszamegyek anyámhoz.
Kérésemre Kiss Károly gróf Batthyány Lajosnénál is járt, de a Teréz körúti Batthyány palota ablakából már vöröskatonák és tengerészek néztek ki.
Sokan elmennek. Vasúton aki tud, kocsin, gyalog szökdösnek az emberek. Nyomuk vész... nincsenek többé. A politikai pártok egymás után mondták ki megszűnésüket. A magas rangú tisztek, a politikusok eltűntek. Senki sem kísérli meg, hogy gátat emeljen, pedig tegnap éjjel még egy zsilip is elég lett volna.
Október 31-ike. Mint egy borzasztó kísértet visszafordul és újra itt van az a nap. Ugyanaz történik. Akkor "független Magyarország"-nak nevezték el a csapdát, ma területi integritásnak: Olyan az egész, mint mikor egy rémálom közben átdereng az ember agyán, nem először álmodja ezt.
Hol vannak azok, akik mindég készen álltak, ha a királyoknak tanácsot kellett adni Schönbrunnban vagy a bécsi Burg termeiben? Miért nem adnak most tanácsot boldogtalan nemzetünknek? És hol vannak azok, akik a háború alatt ezreknek fuvattak halálrohamot, ha egyetlen lövészárok veszendőbe került. Hol van egész nagyszerű fajom, mely gőgösen, nótásan ment el meghalni idegen mezőkre. Miért áll tágra nyitott szemmel, mozdulatlanul az itthoni mezőn? Négy és fél hónap múlt el Károlyi árulása óta. És ez az új merénylet megint vezér nélkül, szervezetlenül talál. Futó alakok menekülnek. Árnyékok mennek elfele, melyek egykor nagyságoknak látszottak Magyarországon. Akik pedig itt maradtak, a hivatalos szobákban, a szegény tiszti szállásokon éhes, rongyos, szürke kis árnyékok, lehorgasztják a fejüket.

Ahol a bolsevizmus vörös keze az uralom után kapott, rávertek az első órában mindenütt. Lázadó, forró embervértől piroslottak ki Moszkva, Pétervár, Helsingfors, Berlin és Altona kövei - csak Budapest adta meg magát kábult zsibbadásban. Itt lenne legerősebb a szörnyű bűvölet? Itt, ahol Károlyi forradalma idején mindössze kétszázhatvanezer szervezett munkás és még tegnap csak ötezer kommunista volt Más történt! Túl sok rohamot fújtak az osztrák trombiták a magyaroknak a háborúban. Meghaltak, azok akik ma megmenthetnének. És egyszerre a cselekvés kétségbeesett vágyát éreztem. Tenni valamit, ha bele is hal az ember, tenni valamit, ami feloldja a tétlenségbe bűvölt energiákat, megtöri a gyalázatos varázslatot. Ökölbe szorult a két kezem. Dühömben őrülten ráztam a fejemet. Nem maradhat így. Holnap. Holnap haza megyek... És lehunytam a fáradságtól a szememet.
Megint végtelen hosszúak lettek az órák. Esteledett. Lámpát gyújtottak a szomszéd szobában. Odalenn bezárták a házkaput. Mi ez? Olyan volt a dörgése, mintha fedelet vertek volna egy nagy ládára. És mi benn ültünk a ládában és tehetetlenül vártuk, hogy kívülről eldöntsék a sorsunkat. Amíg a kapuk nyitva voltak, a házak utcahosszal fogták egymás kezét és egy kis rándítás, egy mozdulat elég lett volna, hogy jelt adjon a többinek, amelyik bajba kerül. Most már vége. A kaput becsukták, a házak eleresztették egymás kezét és fuldokolva, beszegezve mindegyik egyedül maradt a maga szerencsétlenségével.

Kinn a sötét, fenyegető utcákban pedig szüntelenül süvítettek a rablott autók. Alattomos szándékokat, ellenséges parancsokat vittek szanaszét. És a kapukon belül senki se tudta, nem nyúlnak-e hozzá azok a szándékok és parancsok az ő sorsához.
Éjfél előtt volt, mikor becsengettek az előszobán. Egy pillanatra fennakadt még a lélegzet is. Zsigmondy kiment ajtót nyitni. Nincs baj. Béla testvérem üzente, ki ne mozduljak holnap, amíg vele nem beszéltem.
Aztán álmatlanul mentünk aludni. A gyerekszobában lámpa égett az éjjeliszekrényen. Az ágyam vetve volt. A szélén ültem soká. Egyszerre észrevettem, hogy a fejemet előrelógatom és a két kezemet laposan, mozdulatlanul tartom a térdemen, mint az orvosok várószobájában a betegek. Nyomdafesték szaga érzett a homályból. Eszembe jutott valami. Ha az ember ilyenkor olvasni bírna. Egy újság feküdt az asztalon. Nem, csak azt ne. Undorodtam tőle. Menekülni szerettem volna a jelentől.

Rossz óráimban, hányszor vígasztalt meg a nagy barát - a könyv. De hát van-e olyan könyv a világon, amely el tudná dajkálni ezt a gondot. Emlékezem, egyszer nagy viharban a tengeren Faustot olvastam, amíg rám virradt. A háború alatt egy gonosz éjszakán Toldi estéjét olvastuk Anyámmal. Vajon el tudna e ma vinni magával a csuhás lovag, ahogy nyargalva megy Budára még egyszer vívni a magyar becsületért, ahogy haldokolva, nagy hűségben megcsókolja Lajos király kezét? Megráztam a fejemet. Talán valami más... Nagy látásoktól őrült szemmel, feketén jött és tűnt el Hamlet, nem tartóztattam. Niels Lyne és az idióta és Don Quijote rozsdásan, páncélosan. És Madách örök Ádámja és Éva, az éden kertjének egy késő sugara.
Lenn őrjárat haladt el az ablakok alatt. Valamelyik katona végighúzta a rohamkést egy leeresztett vasredőnyön, mintha valakire fente volna. Röhögés hangzott fel. Odébb mentek. Csend lett. Az óriási bűnhődő város visszafojtott lélegzete volt ez a csend.
Meddig tart még? De hát mért nem tudok valami másra gondolni. Ha most otthon lennék hogy múljék az idő, megszámlálnám a könyveimet. Egy, kettő, három... A gondolatom egy öreg könyvet emelt le a polcról. Kant, "Kritik der reinen Vernunft". Mire való ez?... A könyvtáram másik végén van egy másik könyv. Pergament kötése olyan sima és hűvös, mint az elefántcsont: az Iliász. Eszembe jutott, Sienában vettem, valamikor régen. Derűs, nagy hősök, homéroszi dalok, semmit se mondanának ma nekem. És Dante... Nem kell... Nem tud az ő infernója arról, amit mi érezünk.

Egy magányos autó tülkölt az éjszakában. A Mária Terézia laktanya felől sortüzek hangzottak. Halkan, hogy zajt ne üssek, járkálni kezdtem a gyerekszobában. A játékok között könyvek feküdtek. Képes könyvek, színes állatok, nagy furcsa ABC -k. Megnéztem mindegyiket külön. És ekkor egy elnyűtt, sokat forgatott mesekönyv akadt a kezembe.
Visszaültem az ágyam szélére. A könyv kinyílt. Szünidők, régi vasárnapok, szelíd kis gyerekbetegségek suhantak el előttem. Valaki csitítgat, csókol, nyugtat és félhangon olvas az ágy mellett és cirógatja a homlokomat. Anyám... Gyorsan fordultak a lapok. És amit nem tudott volna a forradalmas éjszakán se Goethe, se Arany, se Dante, se Kant, megfogta és elvonta a gondolataimat a gyermekek, a betegek, a szenvedők tündér vigasztalója, az örök irgalmas mese.

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap