TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV III/4 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, szo, 11/03/2018 - 00:31

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

 

Április 3.

Posta nem jött, hír nincs, de azért szüntelenül érzi az ember, hogy történik valami. Mint akkor, a proletárdiktatúra első óráiban, megint mered a bárd a fejünk felett, Olykor csúszik a levegőn át, aztán fennakad, aztán megint csúszik egy darabon. Ma állt a bárd és nem mozdult, de ott volt a fejem felett, a ház felett egész Magyarország felett.
A kerten át hívott egyikút a másik után. Jó ideje mehettem már körben ugyanegy nyomon. Csak elvétve ugatott valahol egy falusi kutya. Szekér zörgött az országúton, mintha száraz diót csörgettek volna zsákban. A kerten túl emberek beszéltek. Minden úgy hangzott, mintha ködön át jött volna. Aztán csend lett. A természet csendje, amelynek ezer hangja van, ha az ember belehallgatódzik. Tennem kellene valamit. Eszeveszett erőlködést éreztem magamban. Át kellene rohannom ezen a csenden, egy szót kellene kiáltanom, amitől felébred a csend és kaszát fog és besuhint arra lefele, a Duna völgyébe.

Arra néztem a kék hegy irányába. Túl rajta a folyó két partján, ott lenn a város... Elfáradt a szemem, könnybe lábadt, a nagy erős nézéstől. Lecsüggesztettem a fejemet. Előttem egy anemóna bújt meg a berzengő, fázós fű között. Milyen szép volt. Odébb egy hamvas levél és sötét kis bokrokban sötét ibolyák: Rezgő füvek, korái virágok, melyeknek nem tudom a nevüket. Külön-külön hajoltam mindenikért. És lassanként szegény kicsi bokréta támadt a tenyeremben.

Április 3-ika.

Hirtelen jutott az eszembe. Anyám születésnapja. Csak álltam a hideg földön, magányosan a hideg ég alatt, most tudtam meg, hogy annak szedtem ezt a bokrétát, akinek nem adhatom oda.

Április 4.

Olykor napokig senki sem jön. Olykor vendégek jönnek. Hallatszik a lépésük a kerti úton és már iramodom. A szobámba bújok. A múltkor, míg ott lent, üldögéltem, fenn a szalonban újságolta gróf Dessewffy Aladárné, hogy keresnek, de már rég kiszöktem Svájcba. Olyan furcsa ez... Jeszenszky Sándor bárón kívül senki se tudja, hogy itt vagyok és ki vagyok. A szomszéd Kövesd a birtoka. Gyakran utazik Budapestre. Aztán várjuk. Így még sohase vártak hírekre az emberek. Ma semmi sem valószínűtlen, ami biztatni tud. Jeszenszky báró legyint a kezével.
- Meglássák, sohase lesz ennek vége.
Ha ellentmondunk neki, egyre sötétebben beszél. Ha igazat adunk neki, megharagszik és egyszerre optimista lesz.
- Micsoda kishitűség...
És ezeket a sajátságos hullámzásokat érzem önmagamban is, másokban is, mindenkiben, aki manapság csak azért mondja el aggódásait, hogy ellentmondjanak neki, aki kínlódva épít bizodalmat magában és dühbe jön, ha feldöntik,
Jó éjszakát! ... Korán mentünk aludni.
Thomas Mórus Utópiáját olvastam. Épp ott nyílt fel a könyv, mikor a hódító Utópus elérkezik szigetére, melyen majd megalapítja a világboldogság birodalmát: "És ez a hódító lángeszű ember volt" - mondja Mórus. - "Értett hozzá, hogyan kell egy durva és barbár népet megszelídíteni és olyan népet teremteni belőle, melynek civilizációja minden mást felülmúl:
Thomas Mórus, a szocializmus őse hát így képzelte el. Megszelídített, civilizált népre akarta építeni az ő világboldogságának a birodalmát. Lesz-e valaha. ilyen eszményi nép a földön? Mert amíg nem lesz, a szocializmus Utópia szigete marad.

Április 5.

Eljöttek a falusi direktórium emberei a kastélyba. Egy kis feszengés érzett a levegőben. Torokreszelés hallatszott. Fekete vasárnapi kalapok mozogtak felfelé az úton. Kállay Béniné maga beszélt velük. A falurosszák voltak közöttük a hangosabbak. A többi ilyenkor lefelé pillantott és a könyökével taszított egyet a szomszédján mondjon már valamit. Eszembe jutottak a pávakék kis sévresi szobrok fenn a nagy szalonban, a perzsa tálak és üveg alatt a kézzel festett régi legyezők. Vajon hogyan leltározzák majd ezek?
A pincéből nem szabad bort kihozni. Alkoholtilalom van. Ezután nem szabad elmozdítani semmit, - mondotta az egyik - mert most már minden az államé. A többi bólogatott, nézelődött. - Majd kijönnek a gyarmatiak... És végül is nem csináltak leltárt.

Ma még nem. Hát holnap, vagy holnapután? A bizonytalanság pedig növekszik. De minden átmenetivé lesz. És az ember még a másnapba se mer átnyúlni a terveivel. Talán nincsenek is többé tervek. A napok és az órák egymástól független, különálló dolgok lettek.
A direktórium vasárnapi kalapjai rajban mozogtak lefelé a kerti bokrok között. Csak az egyik maradozott el a többitől. Aztán hirtelen visszasompolygott. Öreg ember állt fedetlen fővel és a szeme szomorúan nézett:
Kegyelmes asszonyka, - dörmögte zavarodottan: Egy kis bort kért. Nem fogják megtudni. Betegnek vinné. Haldoklik a fiatal asszony. Aztán hirtelen a kabátja alá rejtette az üveget.
A szovjet kormány forradalmi törvényszékkel fenyegeti, aki bort iszik. Még a betegnek se szabad. De ittas katonák büntetlenül tántorognak utcahosszal. A népbiztosok pezsgőznek, száguldó különvonatjaikon és az ablakokon dobják ki az üres üvegeket. Isznak a budapesti szovjet házban, az egykori Hungária-szállodában is, melyet elfoglaltak a maguk számára. A lakókat - néhány óra alatt kidobták és a népbiztosok családostul, szeretőikkel együtt betelepedtek. Minden, ami látszik, minden, ami hallatszik, a bűnös városba viszi a gondolatomat, millió ember közé egy miatt!...
Otthonomból ma jött el hozzám az első üzenet. Kiss Károly, a hű barát, kiszökött az elátkozott falak közül és Anyámtól hozott levelet. A keze írása.

Anyám egészséges. Már kiköltözött a hűvösvölgyi házba. Nem szenved szükséget. Senki se zavarja. Senki se keresett. Kiss Károly csupa kedves hírt mesélt.
Mialatt hallgattam, meleg világos öröm csapott át rajtam: - De hisz akkor hazamehetek! Hirtelen megváltozott az arca. Nem, még korai lenne...És
ahogy tovább beszélt, egyre gyanúsabb lett, amit az előbb mondott. Bizonnyal csak nyugtatni akart. Hans Freitag német követségi tanácsos felkereste anyámat és figyelmeztette, meneküljek, ha még ott lennék. A hűvösvölgyi nyaralás gondolata is torzulni kezdett. Anyámnak választania kellett a lakás és nyaraló között. Hirtelen történt. Tegnap már ki is költözött. De azért a városi lakást egészen megbízható emberek foglalták el. A vörös katonák, akikkel jöttek, tisztességesen viselték magukat. Mindössze három családot lakoltattak be és egy iskolát. Zsidókat és proletárokat. De azért nincs semmi baj. Minden simán ment. Csak kevés bútor és kép maradt a lakásban.
Lassan, furcsán szédülni kezdtem. Vörös katonák. De hiszen akkor... Kikergették az otthonából. Éppen a születésnapján, mialatt virágot szedtem neki... Egyszerre, megfoghatatlan, apró dolgok jutottak az eszembe. A régi szalonszekrény kicsiny kincsei. A burnótos szelence, amely egy cincogó finom melódiái tudott. És a sárga porcellán krinolinos dáma, amelyiknek olyan ijesztő vékony a dereka... Gyerekkorom kicsiny mesemondói hová lettetek. A talpas hamutartó... Mindig ott állt az üvegburás öreg óra mellett. Vajon hová került? És az akvarellek? És anyám varrókosara és pasziánsz kártyái? A könyvtáramon egy ravennai feszület. Ki vette le? És az írásaim, a könyveim, régi képeink...

Lukács-Löwinger György - közoktatási népbiztos elrendelte, hogy az elhagyott lakásokban maradt magánkönyvtárak a tanácsköztársaság tulajdona. A könyvgyűjteményeket be kell jelenteni. Az értékes képeket szocializálják.
- Minden megvan még - biztatott. Kiss Károly, de most már nem bírtam elhinni, amit jószívűen mondott. Szüntelenül egy kínzó képet láttam magam előtt. Láttam a szétzilált otthont, szobáinkban idegen alakokat és járva a lépcsőház ajtaját, amelyen megy el szegény magára maradt Anyám.
Kiüldözték. A többiek már jó ideje egyébről beszéltek, de én nem vettem észre. Csak arra eszméltem fel, hogy valaki mondta: Tovább fog tartani, mint eleinte hittük.
Összerázkódtam. Miért hallgattak el valamennyien? Csupán az óra ketyegett. Értek benne a percek. Súrlódtak a kalászok és semmibe hullott belőlük az élet. Ezt nem lehet így sokáig elbírni. És... a levertség csendjében győzelmesen megint szőni kezdett a reménység.
- Már egyenetlenségek vannak a népbiztosok között - mondotta Kiss Károly. - Tettlegességekre is sor került. Állítólag összepofozkodtak. Szamuelly a kezébe akarta keríteni a vörös hadsereget.
- Összevesznek, ha a saját hatalmukról van szó, de ha a mi leigázásunkról van szó, akkor összefognak. - A vége mégis az lett, hogy Pogány megbukott. Szamuelly hívei besúgták a katonatanácsnak, hogy el akarja törölni a bizalmi rendszert, mellyel olyan eredményesen mérgezte meg a régi hadsereg maradványait. A szociál-kommunistáknak most már fegyelmezett szolgahadra van szükségük.
- A Marxizmus csak addig tartja elveit, céljait és jelszavait életben, amíg a mások rendjét döngetik.

A bizalmi férfiak nem tűrték a tervet. Tegnap történt. Délelőtt felvonultatták a mindenre kapható nemzetközi vörös ezredet. Szitkozódó munkásság és éhes csőcselék ment velük a várba. Ellepték a Szent György teret. Üvöltözve követelték ki Pogányt. Az ezred bizalmi férfiai betörtettek a hadügyi népbiztosságra. Az erkélyről tüzelték embereiket. És a bizalmi rendszer, melynek Pogány gyalázatos hatalmát köszönhette, mellyel hadügyminisztereket csapott el, terrorizált, kommunizmust csinált és védtelenné tett egy egész nemzetet, most felfalta öt magát.
Odakinn ugattak a kutyák. Egy pillanatig csak az hallatszott, aztán Kiss Károly tovább mesélt:
- A városban percek alatt terjedt el a hír. A Pogányt gyalázó felvonulók ordítozását sokan hallották. És az emberek már azt beszélték, hogy felakasztották és Kun Bélát is mellé kötik. Délutánra kiderült, hogy hamis a hír. Mindössze annyi történt, hogy a kormányzótanács kibővítette és átszervezte magát. Ezentúl még több a zsidó népbiztos. Pogány és Szamuelly közoktatási népbiztos lett. Kun Béla pedig átvette még a hadügyet is. Az emberek ekkor egyebet találtak ki a saját vigasztalásukra. Smuts tábornokban kezdett bízni mindenki.
- Hát mégis igaz volt a hír?...

A mieink nagyon sokat vártak tőle - folytatta Kiss. - Budapest egész biztosra vette, hogy egy angol tábornok, aki a párisi békekonferencia megbízottja, nem egyezkedik Kun Béla társaságával. Optimizmussal volt tele a város. Egyszerre mindenki tudott valami jót. Már Szamuelly nyilatkozatát is a tábornok jövetelének tulajdonították.
- Miféle nyilatkozatot tett?
A titkár egy újságot szedett elő a zsebéből és szétterítette az asztalon. Szembeötlő helyen, feltűnő szedéssel ott feketéllett az írás.
Feljegyzem, mert beszédes adat, hogy milyen világot élünk abban az országban, ahol a közoktatás és nevelés egyik faktorának alkalma nyílhatott, hogy ilyen nyilatkozatot tegyen:
"Lelkiismeretlen elemek napok óta azt a hírt terjesztik rólam, hogy fosztogatásra akarok engedélyt adni. Ez alávaló rágalom és alávaló hazudozás. Felkérem az elvtársakat, hogy az ilyen híreket terjesztő gonosztevőkkel szemben adjanak módot arra, hogy példát szolgáltathassunk. Tegyék lehetővé, hogy az ilyen hírek terjesztőit haladéktalanul a forradalmi törvényszék elé
állíthassuk, hogy ott statáriálisan végezhessünk velük. Szamuelly Tibor helyettes közoktatásügyi népbiztos."
- Mikor aztán köztudomású lett, - mondotta Kiss, - hogy Smuts tábornok, bár lakást rendelt valamelyik szállodában, még csak be se jött a városba, hanem a Nyugati pályaudvarra hivatta magához Kun Bélát nem volt többé határa a fantáziának... Ez se tartott soká. A kommunisták ma reggelre már diadalban hirdették azt a nagy sikerüket, hogy az antant tárgyalást kezd a budapesti és a moszkvai kormánnyal...

Breszt-Litovszkra kellett gondolnom... Nem tudtuk akkor, de mi ott vesztettük el a háborút. Budapesten és Moszkvában még a győztesek is elveszíthetik.
- Smuts tábornok nem fenyegetni, de alkudozni jött ide, - mondotta Kiss szomorúan. - A népbiztosok újságíró barátai beszélték el, hogy Smuts kedvező új demarkációs vonalat kínált a kormánynak. Ha Kun Béla egyezkedni akarna, a hatalmak hajlandók keletre visszatolni az oláh előnyomulás vonalát, a semleges zónát pedig angol, francia és olasz katonaság szállná meg. Az újságírók azt is mondjak, a tábornok ajánlani fogja Parisban, tartsanak az érdekelt államok konferenciát végleges határainknak a megállapításáról. Ígérte, hogy odahat, hívják meg a hatalmak Kun Béla kormányát Parisba. Oldozzák fel a blokádot, szállítsanak zsírt és egyéb cikkeket, amelyekben hiányt szenvedünk. Ennek ellenében állítólag csak azt kívánta volna, hogy a kormány szüntesse be a világ forradalmasítására irányuló törekvéseit. Kun Bélának fejébe szállt a siker. Már semmi sem volt neki elég. Az antant közeledésével hihetetlenül megerősítette a helyét és most már világgá kürtöli, hogy a hatalmak félnek tőle. Neki nem kell területi nagyobbodás, ő szabad kereskedelmet és lázítást akar a szomszéd államokban.
Eszembe jutott az elmúlt ősz, mikor az összeomlott nagy monarchia Wilsonhoz fordult és közvetítést kért. Wilson külügyi államtitkára, Mr. Lansing útján üzent:

Ők nem tárgyalnak velünk. És kegyetlen iróniában is szomszédaihoz utasította a békét kérő nagyhatalmat. Akkor nem állt szóba velünk, de Kun Bélával alkuba bocsátkozik...
Csakugyan félnek tőle? Vagy azt hiszik, hogy ez mindenünkről lemond bolsevizmusa szabad terjesztése fejében? Hát veszedelmesebb lenne az antant szemében a magyar nemzeti ideál a zsidóság nemzeti ideáljainál?...
Az angol tábornok elment. Távolodnak a lépések. Bezörgetett az ablakon és mi nem bírtunk mozdulni kiáltani. A kezünket megkötözték a gonosztevők.
A szánkat betömték és a verejték kiül a homlokunkra...

Április 6.

Egy asszonyt temetnek a faluban. Fiatal volt, szinte gyerek. Tegnap még bort ivott és most már nincs többé.
A tisztára sepert kis parasztudvar földjére tették le a koporsót. Az anyja igazgatta, mintha ágyba fektetné. Egyszerre ott térdelt mellette a földön és simogatta a deszkákat, reszkető öreg kezével és hosszan vonítva jajgatott hozzá: - Jaj, jaj, miért vetted el tőlem, jaj, miért nem tudtam inkább én meghalni...
Így beszélnek az anyák a halállal. Vajon mit mondanak majd az élőknek, ha a gyereküket akarják elvenni.
A siránkozás egyre hangosabb lett és mindenbe belevegyült. A kántor versbe énekelve valami régies, panaszosan ismétlődő dallammal mondta a búcsúztatót. Vándor regősök, kósza hegedűsök hagyományai szomorkodtak ebben a búcsúztatóban, mely külön-külön megemlékezett a halott valamennyi hozzátartozójáról. A nevükön nevezte őket.
Ilyenkor mindig felzokogott valaki a gyülekezetben, mindig az, akiről szó volt, mintha a saját neve felett lágyult volna el a nagy megtiszteltetésben.

A férj, mikor rákerült a sor, belenyomta az arcát levett kalapjába és a válla rángott az erős sírástól. A többiek is kezdték, abbahagyták, az öregasszony nem hagyta el végig.
Mindenki megsiratta önmagát, csak a koporsóban nem sírt önmaga felett a halál. Föléje hajolt az udvari fának kinyíló ága és ahogy a szél lengette árnyéka a borús félvak napvilágban, mint egykék ér lüktetett lenn a koporsó deszkáján. A tavasz lüktetett. Ekkor vettem észre az árnyékon, hogy már rügyek vannak az ágon. Ekkor vettem észre a tavaszt.
In Paradisum.
A pap beszentelte a koporsót, megáldotta, mint a gyereket a keresztelőn, mint az emberpárt a frigykötésnél, ugyanazzal a szép mozdulattal, amellyel Krisztus óta megáldják, az ő nevében itt a földön az életet, a szerelmet és a halált.
Budapesten pedig elrendelte a vörös hatalom, hogy mára be kell zárni Krisztus templomait és holnapra mozgó színházat akar beléjük telepíteni. A keresztény papságot kötéllel fenyegetik. A tanító szerzeteket kiüldözik, az apácákat elkergetik a betegek és árvák mellől. Letépik róluk rendjük viseletét.
Rendházaikba kommunista gyülekező helyeket, titkos tivornya tanyákat telepítenek.

A teoretikus szocializmus a vallást magánügynek nevezte. Most, hogy elmúlt a teória és megmaradt a vérengző valóság, már nem magánügy többé, mert még a lelkeknek sem lehet itt magántulajdonuk. A magántulajdont eltörölték és köztulajdonba veszik. Eltörölték vallást, mint magánügyet és közüggyé teszik.
A közügyeket pedig a proletárdiktatúra nevében huszonhat zsidó népbiztos intézi ma Magyarországon, akik ugyanazzal a lihegő, sötét gyűlölettel feszítik meg az Igét, mint őt magát kétezer év előtt. A nép pedig áll a kereszt lábainál és mint akkor, nem tudja, hogy ott áll és mint akkor, nem érti, mit szegeznek kalapálva, röhögve, köpködő gyűlölettel bitóra a feje felett.
Állatok felett könnyebb az ostort suhogtatni, mint emberek felett. Ez kell a kommunizmusnak. Mert aki a néptől elveszi a vallását, az elvesz mindent, ami az almon, a bográcson és a kulacson túl van, egyetlen mozdulattal elveszi tőle az etikáját, a filozófiáját, az esztétikáját.

Az emberek letérdeltek a koporsó körül és imádkoztak, mert volt, aki mondja, hogy imádkozzanak, magukba szálltak, a bográcson és kulacson túlra mentek, mert volt, aki mondja nekik, hogy Isten van felettük.
Aztán kifelé indult a gyászmenet a kis parasztudvarból. Négy férfiember emelte a koporsót. Az egyik a halott férje volt. A feje oda-oda hajolt a gyalult deszkához, mintha a párja vállára támaszkodnék. Mellette elnyújtott siránkozás haladt felfelé a domboldalon. A tetőn ide-oda lengett a haranglábon a bronz. A harang még a halottra gondolt, de az emberek már nem gondoltak rá. A tarka pántlikás lányok ringatták a csípőjüket. Két gazdaember a tehénen alkudott. Egyik-másik pipált. Egy legény megcsípett egy vihogó cselédkét.
Lenn a kis parasztház tisztára sepert udvarán puhán settenkedve járt körben egy fehér cica. A lábasjószág egymást kereste, a kakas belecsípett a tyúkok nyakába és taraja, mint a láng rezgett felette. A rügyező ág árnyéka pedig egy hosszúkás ládanyomon rajzolódott a földre. Az udvarban minden olyan lett, mint volt azelőtt. De én nem tudtam elfelejteni, hogy ebben az esztendőben egy koporsó felett láttam meg először a tavaszt.

Április 7.

Valaki hozta a hírt. Bécs elüldözte a királyt Schönbrunn után Eckartsauból is. Angol tisztek fedezete kísérte családjával. Ezentúl Pranginsban fog lakni. És a hegyek kis országa, ahonnan egykor, Rudolf, a Habsburgi gróf markában az egész jövővel elindult, a császárok koronája felé, most nyolc évszázad után ismét befogadja a visszatérőt, akinek kezében nincs egyéb mint a múlt.
De a történeti múlt van olyan erős, mint a történeti jövő.
Az átvörösödött újságok napi hírei között néhány gúnyolódó sor... A francia csőcselék szitkokat kiáltozott királyára, mikor a Templeba kísérte. Ma is kiáltoz a csőcselék. De ennek semmi köze az ország magyar népéhez. Ugyanazok, akik most valamelyik éjjel ledöntötték Budapesten Ferenc József szobrát és összezúzzák a milenneumi emlék király szobrait, ugyanazok szitkozódnak arcátlanul az újságok papirosán.
Az idegen kéz, az idegen hang tesz és beszél.

A kétfejű madár pedig, mely Európa annyi trónjára leereszkedett, tört szárnyakkal visszaszállt a, hegyek közé. És árnyékát, mint a felhő húzta elvesztett csaták mezőin.
Egy rövid napihír. Ennyit ad az idegenek sajtója a magyar királynak, aki velük szemben sohase volt fukar. Akit hosszú hasábokon hízelegtek, amíg országa ellen eszközül használhatták fel, amit adni tudott. A gyávaság csak csúszni vagy sarat dobálni tud. Aki magyar itt, bármit gondoljon is magában, tisztelettel hallgat ma az ember és az uralkodó balvégzete előtt. IV. Károly nemcsak magáért fizet, de megfizet dinasztiája négyszáz éves tévedéseiért. Hontalansággal fizet az unoka, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája.
Az uralkodóház megengedte, hogy kamarillája tervszerűen gyöngítse Magyarországot. És a kamarilla, hogy legyen, aki ellensúlyozza és ellenőrizze a rónák sohasem értett népét, ránk bocsátott minden fajzatot, utolsónak a Kun Bélák és Szamuellyek bevándorló kaftános apáit.
Nemcsak mi ellenünk, de maguk ellen is. A Habsburgok nem értették meg, hogy erőnk az ő erejük, gyöngeségünk az ő gyöngeségük is.

Valamennyi országuk és tartományuk olyan népek és fajok kilengése volt, melyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz. A Habsburgok népei körös-körül kifelé néztek mind. A kényeztetett osztrákokat Németország, a lengyeleket Varsó, kedvenceiket, a cseheket a szláv óriás, az oláhokat az új Románia, délszlávjainkat a szerbek országa, az olaszokat Itália, zsidó alattvalóikat az internacionális zsidó világhatalom. Rokontalan csak a magyar volt. Mi nem néztünk sehová, odakintről minket semmi sem hívott. Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették és mindnek erőt javakat, kincseket adtak. Elmentek a népek és vitték a földünket, javainkat, kincseinket. A Divide et impera négyszáz éves vetése beérett, megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettünk. A szétszakadt részek között az űrbe hullott a korona.

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap