TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV III/7 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 11/25/2016 - 00:18

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

Balassagyarmat, Április 17.

Azt hittem abbamarad ez az írás, többé nem folytatom. De a rossz sors megint mellettem ment el. Csak rám nézett, még nem kellettem neki. És most itt vagyok. Meddig? Tovább kell mennem innen is? Vagy itt fognak el?
Az útjaim végét nem látom már. Azt se tudom, hogy az írásom végére magam teszem-e a pontot, vagy valaki más: Mindegy. Ha töredék marad, még a töredék is tanúskodhat. A földomláshoz minden zuhanó rög hozzá tartozik és mindenikben benne van a nagy tragédia.
Mikor ma reggel felébredtem, soká tartott, míg ráeszméltem, hogy hol vagyok. Egy könyvesszekrény üvegjébe verődött bele a világosság. Odakintről tilinkózás hallatszott. Régi pásztorok gyermekes dallamába állatok ügetése vegyült.
De hát hol vagyok? Valami megmarkolta a szívemet és onnan facsarta ki az öntudatot. Megjelölt... földönfutó. Kinéztem az ablakon. A városvégi kis utcán tehenek mentek lefelé. És minden más volt, mint tegnap, A szemközti ház nyugodtan, tudatlanul nézte magát a pocsolyában. Ott túl valamerre lehet a pályaudvar és az útja ráfut a vármegyeház térre. Egészen pontosan elképzeltem magamnak a teret. Árkádos nagy piac, egy régi kút, tornyos vén városháza... Igen, ilyen lehet.

Az idegek furcsán ugráltak a fejemben. Valami történhetett tegnap a koponyám alatt, akkor nem vettem észre. Most minduntalan magam mögé kellett néznem. Olyasmit éreztem, mintha valaki figyelne.
- Jó reggelt - friss gyerekhangok kiáltottak be a szomszéd szobából. Aztán egy kis üveges verandán várt a reggeli. Ablakai az udvarkertre néztek. A régi virágágyak helyét, zöldséges ágyak foglalták el a lombba szökő díszfák alatt. Bokrok és túl a patánkon megint csak fák, zsindelytetők, városvégi kertek. Jegenyék, füzek és ragyogó, lágy tükörbe merült sudártopolyák. A kiáradt Ipoly. Hegyi vizekkel terhes vagy völgy e túlsó oldalából emelkedett fel a szőlőhegy, a csehek állása. Két hónap óta onnan fordulnak az ágyúk a város felé. Feljegyzéseimről beszéltünk. Huszár Aladár papirost és ceruzát adott. A kapucsengő. Ki lehet? Ilyen szokatlan időben. Gergely, a régi hű kocsis bedugta a fejét:
- Itt vannak. Két fegyveres vörös.
A kezem egymásba szorult. Huszár Aladárnénak még az ajka is fehér lett: - Ha téged keresnének? Tele van a város detektívvel. Kiment, mikor visszajött, nevetett. - Sose ijedtem meg így. Kérdezték Huszár elvtárs lakik-e itt? Aztán rettenetes pofával mondta az egyik: Tudomásunkra jutott, hogy van a házban egy... Azt hittem rád kerül a sor. Pedig csak az jutott tudomásukra, hogy könyvtárunk van.
Szép könyvtár. Soká nézegettem. A magyar múlt egész kézikönyvtára és a szocializmus fejlődésének a története. Olvasni fogok.
- Írj inkább, - mondotta Huszár Aladárné. Ha elmúlt ez az idő, legalább tudni fogják, hogy mit szenvedtünk.

Április 18.

Nagypéntek... Krisztus keresztje lábánál, a fekete ég alatt, a vörös földön keresztre szegezték Magyarországot a népek között.
A város ma éjjelre várta a támadást. Várta... a cseheket. Örülten hangzik és mégis így van! Pedig az elmúlt télen, mikor Károlyi Mihály kinyitatta a határokat és a rabló szomszédok kényelmesen vonultak be ájult és megkötözött magyar városokba, Balassagyarmat volt az egyetlen, amely fegyvert fogott és kiverte a rablókat.
Szörnyű fordulás. Vártuk a cseheket! És ma így várnak másutt is, akik a zsidó zsarnokok tanácsköztársaságában magyarok.
Irgalmas, Isten! Minek kellett történnie, hogy a világ legbüszkébb népe ilyen mélyre süllyedjen. Minek kellett történnie, hogy ebben az egykor szép országban minden szégyenné lett, még a reménység is.
Tébolyodottan zavarodnak az érzések. Azoktól várunk segítséget, akik ránk uszították a rablókat, azoktól, akik elrabolják ezeréves tulajdonunkat? És mégis...
Segítség! Nem királyokhoz, államfőkhöz és kormányokhoz, de Emberiség, tehozzád fordulunk. Nem arra kérünk, hogy nemzetektől és népektől oltalmazzál, de oltalmazzál a fenevaddá bőszített embertől és rettentő parancsolójától. Emberiség! Mindenkinek fog ütni az óra, ha a bolsevizmus óráit sokasodni engedik. Segítség? Emberiség mentsd meg az embert az állattól.

Április 19.

Elmúlt az éjszaka. Csak a derengésben fütyült egy-egy eltévedt puskagolyó az Ipoly felett. Betörte a víz tükrét, ahol lecsapott. A tükör újra összesimult és minden úgy van, mint tegnap volt.
Változatlanul áll és tétovázik a felmentés. De a szégyenletes közel határokon belül démoni gyorsasággal körvonalazódik a kép és folyik a munka.
Megdöbbentő rendeletet közölnek a ma érkezett lapok. Alig három hét alatt ez már a hatvankettedik parancs.
A Forradalmi Kormányzótanács kötelességének tartja, hogy Tanácsköztársaság kikiáltása előtt megindított bűnügyeket átvizsgáltassa és azokat a proletárokat, akiket a régi rend csupán a kapitalizmus érdekében állított a büntetőbíróságok elé, a büntetéstől megmentse, másrészt pedig azokat akik a dolgozó proletárok ellen vétkeztek, szigorúan megbüntesse."
Ez a rendelet példátlan az emberiség jogtörténetében. Évszázadokkal ugrik vissza és mindent lerombol amit útjában építve talált. A kiváltságos és
egyedül elismert osztálynak, a proletariátusnak előjogokat ad a bűnre.

A bolsevizmus tehát még igazságszolgáltatásában is az osztálygyűlölet alapján áll és az osztályharcot szolgálja. Ha a proletár lopásával a polgári egyént károsított, nem érheti megtorlás, ha polgári egyént gyilkolt meg, nem bűnhődhet meg érte, mert cselekedetével csak önvédelmet gyakorolt a kapitalista rend zsarnokságával szemben.
És miután a bűnt, mint olyant megszüntették, lázasan megsemmisítik a nyomait is. Halommal égetik el a régi periratokat, eltüntetik azoknak a bűncselekményeknek az aktáit, melyek a mai hatalom egyik-másik birtokosát közelről érdeklik. Kun Béla a munkáspénztárból sikkasztott. 41 perirat megsemmisült és a Magyar Tanácsköztársaság vezére rehabilitálta magát a hamuval.
Valamikor vérünkből felcsapó koronás lángok voltak az uralkodóink, akiknek roppant múltját csak úgy lehetne eltörölni, ha eltörölik a világhistória legragyogóbb lapjait. Azoknak, akik ma országunk roncsain uralkodnak, hogy a múltjukat eltöröljék, elég megsemmisíteni a közel évek sikkasztóinak a periratát.
A magyar múlt felnéz a sírból.

Valamikor a nyugatrómai birodalom, Bizánc, Friaul és Saxoni voltak adófizetői ennek a múltnak. Legyőzött imperátorok, cézárok és fejedelmek aranyba vert profiljai ömlöttek be a Duna magyar völgyébe, aztán később megbékélt aratások és szüretek feleslege csordult az ország kincses ládáiba. Hősiesség és munka eredménye.
Ma páncélszekrényeket tör fel a kormányhatalom. Rendeletekbe burkoltan rabolja el az ékszereket, aranytárgyakat, drágaköveket és közhírré teszi:
"A beszolgáltatott értéktárgyakért megtérítés nem jár". Elvesznek mindent, amit a külföld arannyal fizet. Elveszik még a bélyeggyűjteményeket is, melyek kétezer koronánál többet érnek, kis iskolásfiúk boldogságát, gyűjtők szenvedélyének a gyönyörűségét.
A balassagyarmati direktórium feje tegnap érkezett vissza Budapestről. Huszár Aladár hallotta, mikor büszkén mesélte az utcán, hogy magával Kun Bélával beszélt. A tanácsköztársaság helyzete kül- és belpolitikailag igen megerősödött, anyagilag is kitűnően áll. Kun Béla kijelentette, olyan fedezete van ékszerekben, gyöngyökben, érmekben és műkincsekben, hogy nincs egyetlen polgári kormánya a világnak, amely felvehetné vele a versenyt. A magyar kincseket Hollandiában fogják értékesíteni. Már folynak a tárgyalások.

Aztán lázadó szégyen és sötét harag csapott a fejembe. Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antikváriusokkal alkuszik!
Mondják, 170.000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendűek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamit... Már csak 170.000 koronát ér a magyar királyi múlt.
A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte? ... És ha egy napon eljönne, aki többet ad...Ha eljönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápolnában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik és... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját. Lesz-e még rá idejük? Megint eszembe jutott, mit a gyarmati direktórium elnöke mondott. Mind így be szélnek, mintha örökké tartana.
A túlsó part és túl a szőlőhegy pedig csak hallgat. Ha úgy maradna... Ha még soká tartana? Ez gondolat folyton kínoz és kényszerít, hogy nyomorút helyzetemmel foglalkozzam. Vendégszeretők, jók, meghatóak itt hozzam, de van-e jogom rá, hogy elfogadjam? Huszár Aladár otthagyta hivatalát, ő nem szolgálja a tanácsköztársaságot. Feleségének ékszereit lefoglalták, élelmiszerigazolványuk nincs. Ami ma elfogy, azt holnap pótolni nem lehet. Abból adnak, amit maguktól vonnak meg. És ha rám találnak, ha itt fognak el... Tíz évi kényszermunka jár ki annak, aki menedéket ad. Valamit tennem kellene. Odébb kell mennem, hogy ha így marad.

Talán apadt ma éjjel az Ipoly! Talán nem őrzik már a csehek a partokat. Talán a kóvári híd felé...
- Várjunk - mondotta Huszár Aladárné. Ma éjjelre biztosan jósolják a támadást és akkor megmenekültél.
- Menjünk; nézzük meg, hátha...
Lassan haladtunk lefelé, a folyó mentén. A levegő friss és tiszta volt, parttalan vad vizekben fürödve szállt a szél. Egy asszony jött az úton, kosarat hozott a karján. Köszönt.
- Odaátról jön?
Az asszony bólintott: - Kis földünk van Kóvárnál. De mától kezdve engem se eresztenek át a csehek. Lelövik, aki a hídra lép. Valami készül.
Mikor tovább ment, egymásra néztünk, aztán a híd felé. Arra hát nincs többé út. Középen drótsövény a határ. Vörösek, csehek állnak a két oldalon. A kertek alatt a kidőlt fa, az élő híd, amelyen még a múlt napokban átkúsztak a menekülők, most félig elmerült koronával hever az árban. És az Ipoly olyan, mint a tenger. Elöntött rétek, legelők zöld bársonyán folyik a víz ezüstje. És az ezüst felett fátyolt húznak a parti füzek. Elvétett dombosok, kimaradt bársony darabok, magányos nyárfák, topolyák derékig benn a vízben. A honti szép hegyek távol kék hátterén, mint felsodort zöld zászlók ünnepelnek a jegenyék:

Végtelen ragyogásban állt a világ. Madarak úsztak át a káprázaton. Mint a parittyák, kis halak dobálták magukat bolondul a víz színén. Élet, diadalmas feltámadás.
Zörögve egy szekér jött mögöttünk. Katonák ültek rajta. Kenyeret vittek kiosztásra a falvak őrseinek. A zörgés sebesen haladt. A szekér már eltűnt a fordulónál, de a kenyérszag ott maradt a levegőben.
Nagyszombat van. A templomokban az idegen hatalom őrségei leselkednek, bujdosnom kell az emberi tekintetek elöl. Csak a folyó partja, csak az országútja az enyém. És mégis templomban vagyok. Végtelen boltozat alatt orgonázó tavaszi szelek, feltámadás, meleg kenyérszag, örök istentisztelet.

Április 20.

A történések maguk elé vetik az árnyékukat és árnyékba lépnek, mikor jönnek. Már reggel óta sajátságos nyugtalanság érzett a városvégi utcán. Mialatt a harangok eszembe zokogták régi húsvétvasárnapok emlékét, kinn az ablak alatt tarka módos viseletben a szomszéd falvak mentek a templomok felé. Csizmák kopogtak, viganók suhogtak és a legények fenyegető hangosan beszéltek. Egyik másiknak zöld leveles vörös és fehér virág volt a kalapjára tűzve.
A túlsó oldalon, a vörös őrség őrszobájának az ablakában, katonák könyököltek. Néhányan az utcán is álltak. Bizalmatlanul nézték a parasztokat. Mikor elhúzódtak, izgatottan beszélni kezdtek maguk között.
Egy katona becsengetett. Követelődzött, hogy adjanak neki egy öltözet ruhát. Esküvőt tart. Van az uraknak elég. Hogy nyomatékot adjon az akaratának, hősködni kezdett: - Uzsoknál lesz az offenzíva. Megsemmisítjük a cseheket, aztán egyesülünk az oroszokkal. Már a Kárpátokon innen vannak... Hóna alá csapta, amit kapott és sietve elment.

Mikor Huszár Aladár hazajött, halkabban beszélt, mint különben.
- Nagy kavarodás van az elvtársak között! Az oláhok 16-án támadást kezdtek a Szamos és Maros szögén. Az internacionális vörös ezred az első ágyúlövésre megszaladt. Futottak az orosz és a bécsi zsidók! Felkaptak a vonatokra.
Még mielőtt az oláhok támadásba kezdtek, otthagyták a szegény székelyeket.
Zavarodottan néztünk magunk elé. Nem... nem így gondoltuk. A szenvedések tébolyodott óráiban is másként képzeltük el. Hol maradnak az angol és francia csapatok?...
- Az itteni direktórium tagjai titkolódznak, mondotta Huszár Aladár hosszú hallgatás után.
Mindenesetre gyanús, hogy megint nagyon sokat beszélnek a világforradalomról. A világforradalom mindig küszöbön áll, ha ők rosszul állnak... Az újságok is csak arról írnak: Itália és Franciaország forrong. Münchenben megerősödött a szovjeturalom. Órák kérdése, hogy Bécsben kikiáltsák a tanácsköztársaságot.
Mi igaz ebből? Mi a hazugság? Huszár Aladár cigarettákat kezdett tömni. Megkínált. Mindig kínál, mindig adnak. És én mindig kérek, mindig köszönök. Egy szál gyufát? Szólni szerettem volna, de nem tudtam kimondani és csak tartottam a kezemben a cigarettát. Huszár Aladárné intett a férjének: - Adjon tüzet... - Ő pedig felugrott és az íróasztalához futott. Egy kis öngyújtót hozott a tenyerében.
- Fogadja el húsvétra.

A felesége ölébe eresztette a varrását és rám nézett. - Ennek örülök, olyan rosszul esik, hogy mindent kérned kell, pedig te mindent odaadtál.
És ebben a pillanatban a hideg, szép arc mögé láttam, beleláttam a szívébe, melyet tartózkodóan eltakar. Huszár Aladár a kalapja után nyúlt: - Elmegyek újságért a vasútra. - Nyugtalannak látszott. - Mi történt? - kérdezte a felesége.
Egy pillanatra habozott. - Titkos telefonértesítés jött a direktóriumhoz. A kormányzótanács elrendelte, hogy túszokat kell szedni.
Hideg szürkeség terjedt az ablakon. Fázni kezdtem. Mindennél irtózatosabbnak rémlett ez a hír. Túszokat szednek... Az idegen faj a maga életéért zálogba veszi a magyar életet.
Nagyon kevés idő múlhatott el. Kicsapódott az ajtó. Huszár Aladár ott állt a küszöbön. A szeme fénylett és az arca egészen idegenszerű volt.
- Végük van! És nagy felindulásában sajátságosan töredezetten nevetett, pedig a szeme tele volt könnyel. - Ide nézzenek! - És elénk lobogtatta az újságot.
- Ők maguk írják: "Veszélyben a forradalom!"

Egymás kezéből kaptuk ki az újságot. 19-én este a népoperában gyűlt össze a munkás- és katonatanács vezérkara. Kun Béla, Ágoston, Pogány, Lukács, Landler, Böhm, Szamuelly és a többiek a színpadon foglaltak helyet. Kunfi szónokolt:
"Az antant vasgyűrűt szorít Szovjet-Magyarország köré " Egymásra néztünk. Hát mégsem hagynak elpusztulni! Segítségünkre jön az emberi irgalom.
- Ide hallgassanak! Maga Kun Béla vallja, hogy végük van:
"A románok, hír szerint elfoglalták Szatmárnémetit. Ott a polgárság azonnal eltörölte a tanácsköztársaságot, fehér zászlókat tűzött ki és a királyt éltette... Visszaállították a magántulajdon rendjét illetve az anarchiáját... A románok már Nagyvárad előtt állnak... Debrecenben még letiporta a munkásság az ellenforradalmat... Mindenkinek el kell hát mennie a frontra! ... Ha kell, meghalunk a proletárdiktatúráért!"
Megtanultunk olvasni még a Vörös Újságból is. Félnek... rémületükben dühösen fenyegetődznek. Böhm Vilmos a munkásságot fenyegette:
"Aki fegyelmezetlenséget követ el, azzal úgy bánunk el, mint az ellenforradalmárokkal:" A polgárság felé Pogány rázta az öklét a Népopera színpadáról:

Elvtársak, üzenni kell annak a magyar burzsoának, vegye tudomásul a burzsoázia idehaza, hogy a mai naptól kezdve túsznak tekintjük? (Viharos taps.) Vegyék tudomásul, hogy nem lesz örömük abban ha az antant hadseregek előnyomulnak, mert minden lépés, amellyel a román vagy a szerb hadsereg előrenyomul, egy-egy keserves megpróbáltatás lesz az itthoni burzsoának, (Viharos helyeslés.) Ne örüljön a burzsoázia, ne dugja ki a fehér zászlókat az ablakába, mert a vérével festjük pirosra!" (Percekig tartó viharos, tomboló helyeslés és taps.)
Szamuelly Tibor lépett a szónoki emelvényre. "Veszélyben van a proletár haza! - kiáltotta. - Halál a proletariátus minden ellenségére! Halál a burzsoáziára! ... Ha Magyarországon a proletariátus hatalmáért még nem folyt vér, akkor fog folyni vér, a proletariátus vére, de fog folyni a burzsoázia vére is..." És a színház hallgatósága, a munkástanács idegen fajú tömege, tombolva tapsolt, mikor a zsidó Szamuelly az egymásnak uszított magyar proletariátus és magyar polgárság vére ömlését jövendölte. A halálba hajszolt munkásság dühével akarja elpusztítani az értelmiséget. A magyarság saját kezével akarja a magyarság saját agyvelejét kitépetni.

Őrület! Halálra ítélik a rabszolgáikat is, az ellenfeleiket is! Lesz-e rá idejük, hogy végrehajtsák a nemzetirtást?
A nagyszombati gyűlés azzal a határozattal végződött, hogy a diktatúra védelmére minden proletárnak fegyvert kell fognia. Veszélyben a forradalom!
Örvényt érez az ember a lelkében. Az oláhok Nagyváradon vannak... de"
a szörnyű diktatúra összedől. És ellenállhatatlanul, megkönnyebbedés ocsúdik az örvény fölé. Az emberiség megkönyörült rajtunk. Ha most el is vesznek valamit az oláhok, a béke majd visszaadja a miénket.
Az utcában lépések hangzottak. A gyalogjáró szélén egy idegen ember állt és az ablakunk felé nézett. Egyszerre eszembe jutott... Tegnap ugyanott láttam ácsorogni. Huszár Aladárné megszorította a férje vállát
Aztán meggyulladtak az utcalámpák. Figyeltük a sötét szobából. Az a fekete alak még mindig ott állt a szegleten.

Április 21.

A város nem moccant a sötétben, a házban is szinte kongott az üres csend. Az ereket hallottam dobolni a fejemben. Mindegyik külön dobolt. Vajon ott áll-e még a szegleten az ember?
Éjfél után egy magányos ágyúlövés dörgött bele az éjszakába. Vártam... Megint gonosz nyugalom támadt. Ilyen lehet az éjszakai nyugalom az őrültek házában. A folyosón féllánggal égnek a lámpák. Elvétve lépések kopognak el a cellák előtt. Az őr járja körútját. Odakinn egy vörös őrjárat haladt el az ablak alatt. Szürkült a reggel. A felmentés megint elmaradt. Pedig most már sietnek számunkra az órák. Ha az antant hatalmak késnek, próbálkozásaikért rajtunk áll bosszút a diktatúra. Siessenek, hogy el ne késsenek! A diktátorok fenyegetődzve hirdetik, hogy vér fog folyni. A falakra plakátokat ragasztanak: "Fegyverbe! Vörös katonák előre! Fel a proletárság védelmére!", "Veszélyben a forradalom!"

A hátráló vörösöket Debrecen és Nyíregyháza tájékán csoportosítják át. Erről a frontról is odavisznek néhány zászlóaljat és üteget. Szokatlan időben vonatok indulnak. A direktórium ideges. A kis zsarnokok sápadtan, verejtékezve beszélnek a vörös hadsereg győzelmeiről, a proletár hősök rettenhetetlen bátorságáról. Zsákmány, temérdek fogoly! Az újságok is ilyen értelemben írnak. A főváros pedig egyre telefonál. Chiffrírozott táviratok érkeznek és a túlsó partról átkiabálták a csehek: "No vörösök vörös húsvétotok lesz!" Ma éjjel állítólag sok katona megszökött a városból. Kevesebb látszik, mint különben. Kedvetlenül ődöngenek az őrszoba előtt. Nem így képzelték. Mikor toborozták őket, azt mondták nekik: Le a háborúval, a katonáskodás semmi veszéllyel nem jár. Nagy fizetésük lesz és a vörös katonának minden szabad. Most egyszerre forradalmi katonai törvényszékeket állítanak fel. Kun Béla eltörli a katonatanácsokat és a bizalmi férfirendszert és a háborúba kell menni:

Mikor esteledni kezdett, kimentünk a folyó pártjára. Odaát fegyveres apró alakok látszottak. Mellettünk sietve egyenként katonák mentek el. Már mind levették a vöröset sapkájukról, egyik-másik régi gyalogsági sapkát viselt.
Hideg szél fújt és a szél sok ezüstfésűvel visszafelé fésülte a vizet. A nyárfák megrázkódtak tőle. Végigborzongott a füzes. Megint jött egy katona a város felől. Mikor meglátott, letért az útról és sebesen nekivágott a földeknek.
- Szökik...
A túlsó parton homályba vesztek a szuronyos apró alakok. Csupán egy virágzó fa világított az ólomszürke ég alatt.
Reménység volt a lelkünkben. Csak aztán a fagyos szél meg ne ölje ezt a korai tavaszt.

Április. 22.

Semmi hír se érkezik. Mintha meghaltak volna a távíróhuzalok a levegőben. Még az emberek se súgnak össze az utcában. Az őrszoba ablakán fásultan könyökölnek a katonák. Újság nincs. A cseh ágyuk hallgatnak.
Semmi hír... És ennek a szörnyű időnek mégis egyik legszörnyűbb üzenete jutott ma el hozzám. Kinn az utcán egy gyerek énekelt. Nem látszott, de a dala egyre közelebbről hangzott.
Figyelni kezdtem. A kis énekes éppen az utca torkolatán haladt át. Egy pillanatra szabadon beeresztették a házak a hangját maguk között. "Apám... Anyám..." Fiatal fiú volt. A felső testét kihívóan mozgatta, ahogy a vers végsorát még egyszer megismételte. Most tisztán hallottam:
"Apám, anyám dögölj meg...

Rossz budapesti orfeumdallammal tovább repült a nóta. De a szívemben egy kis kalapács ferdén, zűrzavarosan kezdett ütni. Sok undorítót hallottam már a bolsevizmus új szellemű iskolájáról, de ez volt a legundorítóbb és leggonoszabb. A magyar iskola átalakulása nem most kezdődött el. Már a háborút megelőzőleg, szabadkőműves közoktatási kormányaink és szabadkőműves fővárosi polgármesterek indították meg észrevétlenül. Aztán Károlyi következett és, mint mindenütt, előkészítette a bolsevizmust a fiatal magyar nemzedék oktatásában is.
A zsidó szabadkőműves tanárok és tanítók tömeges kinevezése, Lukács-Lőwinger és Balázs-Bauer Béla Hersch bolsevisztikus tankönyvreformálása, a gyermeklélek bomlasztása, a szülői tekintély beszennyezése, az erkölcsi és nemzeti érzés céltudatos irtása és a szemléltető nemi felvilágosítás Károlyi kormányának a műve volt.
A szovjet-kormány oktatásának csak egyes embereket és elnevezéseket kellett megváltoztatnia és a gépezet már kizárólagosan a rombolás érdekében működött.

Borzadás fogja el az embert, ha megidézi azokat, akiknek ma kezében van a magyar gyermek és a magyar ifjúság.
Ezek is mind idegen fajból valók. Közoktatási népbiztosok. Kunfi a morfinista, Lukács György a degenerált, Pogány, akiről egyre nyíltabban mondják, hogy embert ölt és Szamuelly a fogoly magyar tisztek oroszországi gyilkosa. A főiskolai hallgatók, az úgynevezett ifjúmunkások diktátora pedig egy merénylő, az a Lékai-Leitner, aki Tisza Istvánt a forradalom előestéjén a parlament kapujában akarta megölni. Laza erkölcsű betegek és gyilkosok, akik az iskolában csak törekvésük propagandaeszközét látják, egy démoni laboratóriumot, melyben védtelen lelkeket lehet mérgezni.
A forradalmi kormányzótanács megfosztotta a magyar nyelvet attól az ezeréves jogától, hogy vezérlő államnyelv legyen. Lefokozta napkeleti zengő hangszerünket, melyen világosság lett a magyar gondolatból, melyen a magyar vér ősidőktől fogva imádkozott, vallott és énekelt. Egyenrangúsított vele minden más nyelvet, melyet a csonka országban beszélnek.

Megérthetik-e a többi népek valaha azt a tehetetlen, égő kínt, mellyel egy legyőzött, megcsúfolt, széttépett országnak még tulajdon iskoláiban is a saját megsemmisítését kell eltűrnie?
Az oktatás eszköze a nevelés. A bolsevizmus nevelése az erkölcstelenítés.
A leányinternátusok hálószobáiban fiatal zsidó tanítók alusznak, hogy a kis leányok megszokják a férfiak jelenlétét. A közös fürdőkbe zsidó orvostanhallgatók kísérik a leánygyermekeket, hogy a feleslegessé vált tartózkodást nevetség tárgyává tegyék. A nemi felvilágosítás tovább folyik. Az óvodák célja megváltozott. Bizalmasan közölték az óvónőkkel, hogy a játékiskolának el kell idegenítenie a gyermeket az anyától, feleslegessé kell tennie a családot. A játékszer közös, feledje el a gyermek a magántulajdon bűnét. És mialatt a hatalom a mai nemzedéket a vörös hadseregbe kényszeríti, elrendeli, hogy a jövő nemzedékből ki kell irtani a katonásdi játékokat, nehogy a rabszolga valamikor majd lázadásról álmodjék.

Parancs jelent meg. A régi olvasó és történeti tankönyveket be kell szolgáltatni. És mialatt a régit halommal égetik, hogy nyoma se maradjon, új könyveket iratnak olyanokkal, akik még csak magyarul sem tudnak.
A rombolás műhelyében új ABC könyv készül. És a közoktatási népbiztosság utasítást adott ki, hogy az ABC az osztályharc propagandairata legyen! A magyar irodalmat törölték a tantárgyak közül. Ezentúl a magyar iskolákban csak a világirodalmat fogják tanítani. Történetünket meghamisítják és céltudatosan mocskolják. "Hunyadi János szemfényvesztő, Mátyás király a legnagyobb csaló, Pázmány Péter gazember."
Most értem meg a kis fiú káromló ocsmány dalának az eredetét.
Vessék meg a gyerekek még atyjukat, anyjukat is, hogy a szülők titokban négy fal között se tehessék jóvá a külső rombolást.
Egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét. Most, hogy hatalomra jutott, dühös sietséggel pusztítja el azt a lelket, hogy népünknek, ha valaha még feleszmélne, ne legyen többé mit visszavennie.

Április 23.

Nagy fehér-fekete kacskaringók úsztak át az égen. Megjöttek mára a gólyák, mítoszok, mesék rejtélyes madarai. Ősszel mentek, soká oda voltak és most mégis hazatalál mindenik az Ipoly menti fákon a maga nagy borzas fészkébe.
Néztem, mikor leszálltak, nyugodtan békésen. Nem törtek be idegen fészekbe, nem vették el a másét. Titokzatos roppant törvények adták nekik a fészket, magántulajdonuk és rájuk nem vonatkozik, hogy ami országunkban a fák tövén nincs többé fészkük az embereknek. "Minden lakóház köztulajdon..." és aki ellenszegül, afelett a forradalmi törvényszék ítélkezik.

Valaki kiment a szobából. Az ajtó nyitva maradt. A folyosón egy ember beszélt. Most jött gyalogszerrel, meg szekéren. Budapestről hozott levelet Huszár Aladárnak az édesanyjától. Nem irigyeltem és mégis... Számomra soha sincs se hír, se levél. Huszár Aladár odamutatta. Olyan volt az írás, mintha a halál előtt búcsúzna tőle az anyja. A fővárosban éheznek, fenyegetéssel van tele az élet. Ha három ember megáll, hogy beszéljen egymással, a szabad gyülekezés egykori szájhősei szétkergetik őket. Tíz óra után senkinek se szabad az utcán tartózkodnia. Az otthonokban még a családi összejövetelek is tilosak. Tizenegy óra után el kell oltani a lámpát a lakásban. Házbizalmi egyének és betelepített spionok lesik az embereket és feljelentik, aki moccanni mer. Szegény öreg dáma, keservesen panaszolja a levelében, hogy egy elcsapott tolvaj inasát lakoltatták be hozzá a feleségével. Ezek az őrzői. Egy másik idős hölgyhöz utcai leányokat helyeztek el, akikhez éjnek idején vörös katonák járnak. Élelmezni is kell őket. Isznak, lerondítják a bútorokat, beszennyezik a padlót. Cselédség nincs. Maga takarít utánuk, különben felvetné a szenny a házát. Ha az ember megkísérelné, hogy az állatok odújába, madarak fészkébe telepítsen fenevadakat, férgeket, idegen teremtményeket, az állatok lázadása elpusztítaná a földről az embert.

A gólyák leszállnak tavalyi fészkükbe. A természet elnéz az emberek merénylete felett és folytatja roppant törvényeit.
Önkéntelenül az újság után nyúltam. Egy hír. A románok megálltak. Lejjebb más hír. Három kinevezés. A forradalmi kormányzótanács megtette Böhm Vilmost, a jeles írógépügynököt a tiszántúli hadsereg parancsnokává. Ennek a nevetséges és megalázó hadvezérnek az osztrák származású Stromfeld Aurél elvtárs lett a vezérkari főnöke, aki Károlyi Mihályt memorandumban világosította fel arról, hogy az orosz szovjet hadak diadala és a világforradalom elkerülhetetlen. Vajon milyen szerencsétlenségeket akar még ránk hozni ez a tehetséges, de megtévedt nagyra vágyó?
És a harmadik...

Szamuelly Tibor mostantól kezdve a keleti hadsereg rögtönítélő törvényszékének az elnöke és a front mögötti országrészek minden ellenforradalmi moccanásának felelőtlen bírája. Szolnoki főhadiszállásáról kiadott parancsában megmondja mit akar: "A burzsoáziához nem fordulok semmi féle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné emlékezetébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végrehajtása a mi feladatunk."
Ki ez az ember, hogy ilyen hangon beszél. Honnan jött és hová indul, akit mától kezdve nem von többé senki kérdőre az eltűntekért?
Alakja ott állt a forradalom erjedő sötétjében. Kun Béla mellett az első perctől kezdve. Együtt jöttek át az orosz határon. Trockij utasításait és aranyát hozták magukkal mind a ketten.
Emlékszem rá, a télen történt. Akkor már a Visegrádi utca nyíltan titkos fészke volt a kommunistáknak. A Vörös Újság szerkesztősége irányából két alak fordult ki az utca szegletén. Az egyik Goszthony Mária volt, aki most Csorba Mária név alatt a tanácsköztársaságban fontos állást tölt be és féktelenül lázítja a kommunista tömegeket. Egy fiatal férfi kísérte. Nem volt púpos és mégis a púposak kifejezése ült az arcán. Egy fekete hiéna... Később tudtam meg, hogy az az ember Szamuelly Tibor volt.

Nagyatyja kaftánosan, batyuval vándorolt be Galíciából. Szamuelly Tibor fiatalon Nagyváradra került és írói tehetség nélkül felületes félműveltséggel újságíró lett. Amit róla hallottam, olyanok mondták el, akik abban az időben személyesen ismerték.
A kávéházban rendesen egy félreeső szegletbe húzódott és külön asztalnál ült egyedül. Fekete kesztyűjét jóformán soha se vette le a kezéről, mindég fekete ruhát és fekete nyakkendőt viselt és hosszúra növesztett fényes fekete hajat a fejéhez tapasztva erősen kifésülte a homlokából. Tüdővészes beretvált arcán kék és fekete árnyékok húzódtak.
A kaftános lengyel zsidók fia, angolosan öltözködő bohémkodó különc lett. De csak külseje vette fel ezt a lárvát. Lelkében tovább hordozta a zsinagógák izgatott zsúfolt forróságát. Óhitű péntek esték homályát, hét szál gyertyák lángját, megvetettek emésztő bosszúvágyát.

Keresztényekkel nem igen érintkezett. És a kétes hírű keresztény asszonyokat, - mint ahogy maga mondta, - csak azért kereste, mert szerette őket megalázni. Mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel beszélt, bár jellegzetes nevét, mint sok más fajrokona, megmagyarosított álnévvel cserélte el.
A háborút megelőzőleg egy fiumei újságnál írt alárendelt kis cikkeket. Aztán a katolikus Magyar Kurír kőnyomatosnak volt a munkatársa.
Mikor a háború kitört, behívták. Ügyesen többször elkerülte a bevonulást, aztán a front mögötti irodákban bujkált egy ideig. Később megadta magát az oroszoknak. Mikor a forradalom ott kitört, a nyíregyházai zsidó fiú, aki addig alárendeltjeivel sértőn és kihívóan viselkedett, feljebbvalóival pedig meghunyászkodóan, egyszerre megváltozott. Hirtelen a többiek fölé került. Már katonákat toborzott magyar foglyok között a vörös hadseregnek. Fenyegette és kényszeríttette őket. A zsidó cárok visszaadták szabadságát és a faji összetartás megdöbbentő adatául, a nyíregyházai jelentéktelen zsidó hadifogolyból hirtelen az oroszországi zsidó-szovjet hadtestparancsnoka lett. És ekkor úgy látszik, szabadjára engedte régen hordozott gyűlöletét. Kilencvenkét fogoly magyar tisztet lemészároltatott...

Múlt év novemberében jött haza. Aztán nemsokára találkozott Kun Béla szállásán Károlyival. Ettől kezdve gyakran érintkezett vele és védelme alatt kiabálta véresszájúan a kommunista gyűléseken: Halál a burzsujokra! Március 21-én este már hadügyi helyettes népbiztos volt. Most a forradalmi vésztörvényszék elnöke.
Mielőtt elutazott Pestről Szolnokra, egy délután Gerbeaud cukrászdájának az ablakában ült és kávézás közben kinézett a térre. Többen hallották, mikor mondta: itt a Gizella téren fogok egy guillotine-t felállítani. Annyi burzsuj vérnek kell még folynia, hogy az automobilom kereke vérben gázoljon. Valaki beszélte, aki Budapesten járt: Szamuellyt terrorista testőrség őrzi, gépfegyveres különvonaton utazik és hóhért visz magával. Az újságírók körében, a forradalmi Otthon clubban, az egykori névtelen riporter hirtelenében ünnepelt nagyság lett újságíró fajrokonai egy része előtt. Bródy Sándorról mesélik, hogy pezsgőzés közben átölelte és felköszöntötte: - Tibikénk, prófétánk.
Igen az ő prófétájuk! Most, hogy visszagondolok, emlékezetemen át egyre élesebben látom a fekete hiéna-ember arcát. Visszataszítóan mosolyog új hatalma felett. Látom fekete sima fejét és fekete kesztyűs keze int. Bitókat állítanak fel, ahová mutat. És az akasztófák, mint fekete héber írás ott maradnak az ég alján, mikor különvonatán odébb megy, más lázadó tájak felé.

Ebben a sötét írásban írja fel magát nappalainkba és éjszakáinkba ez az idegen. Szamuelly Tibor a gyűlöletnek titokzatos rítusán nevelkedett és a keleti zsidóknak egy ultraortodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz. A Chesidem szekta, mint az ószövetségi fanatikus héberek, komor, elfogult és sötét. Irtózik a napfénytől. Hívei csakis azt vallják igaznak, ami a Tórában van és azt is csak azért, mert benne van. A szekta szigorúan, betű szerint értelmezi az ószövetséget és a "Fogat fogért, szemet, szemért" hitvallását szó szerint akarja megvalósítani.
Szamuelly Tibor degenerált lelkét ezek a tanítások és szertartások formálták és dolgozták ki. Így lett ennek a kornak, melynek uralkodó elemei lappangva, megjuhászkodottan régóta jártak és sokasodtak közöttünk, legkifejezőbb típusa. A gyűlölet levegőt kapott, a típus elvetette álarcát és körülnéz a történeti idők során felgyülemlett bosszúvágy.
Szamuellyben a forradalmi kormányzótanács véréből való vért és lelkéből való lelket állított oda hóhérnak a magyar nép fölé.

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap