TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV IV/2 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, cs, 11/09/2017 - 00:12

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

 

 

 

Szűgy, május 11.

Mióta itt jártam, kivirágzotta mandulafa. Levél nem volt még az ágán, csak virág, csupa virág. A fiatalság és a szépség fája volt. És olyan könnyű, hogy mikor egy kis madár beszállt a rózsaszínjébe, megremegett tőle az egész fa. A szépség jött elénk. És a szívem már nem volt olyan vad és magányos és szomorú.
Az elhagyott kert végébe értem. Sajátságos... valaki ült a kőpadon, a kőasztalra könyökölt és a napszálltába nézett
Egy pillanatra meghökkentem. Ki ez az ember? Eszembe jutott. Valamelyik ideszállásolt tiszt lehet. Rettentő szomorúság volt görnyedt mozdulatlanságában. Egész lenyűgözött kétségbeesése boldogtalan hivatásának, mely ma, az éhség és a szegénység kényszerével hajszolja, bele a hazaszerető tiszteket a vörös hadseregbe. A megalázottak között is ők a legmegalázottabbak, a lábbal tiprottak, fenyegetettek, a vérig sértett éhezők, a fázók, az őrizettek. Az írógépügynök parancsnoknak és a söpredék frontmegbízottaknak szabad prédái.

Szegény... Az úttalan kert hát a másik szerencsétlent is magához hívta. A szépség és a csend... Már régen elhaladtam mellette és még mindég éreztem, hogy az a magányos, mozdulatlan ember, aki az alkonyatba néz, ugyanarra gondol, amire én:
Szökni akarna és nem tud, reménykedni akarna és nincs miben.
Vajon mi marad még hátra a számunkra? Ami kezdődik, egymásután minden csak összedől. Az is, amit odakintről vártunk, az is, amit magunktól vártunk. A vörös sajtó vérszomjasan üvölt. "Halál az ellenforradalmár banditákra!"
A magyar arisztokrácia javarészt még a márciusi napokban külföldre menekült. A magyar parasztság elszórt tanyáin, zárkózott falvaiban hallgatott konokul. Ki más lehetett volna hát az ellenforradalomi, ha nem azok, akik ezer év óta hordozzák itt a legnehezebb sorsot.

Valamikor királyválasztó nemesek voltak ők, míg köznemes nem lett a nevük, majd magyar értelmiség és mostanában: középosztály, mely elől volt, ha meghalni és dolgozni kellett és hátul volt, ha királyi kegyek és javadalmak hullottak, de középütt a sorban sohase volt.
És mégis örökre a cserfa törzse, melyet a fejsze ér, ha lesuhint, a fenntartó erő, mely napos eget nem lát és földbe nem kapaszkodik.
Most suhintott a fejsze. Ember kellett, aki meg merjen halni. És Budapesten fellobbant az első nagyobb ellenforradalom kísérlete. Valaki elárulta. A vezetőket életfogytiglani börtönre ítélték, Stenzel ügyvédet és Tikolényi rendőr fogalmazót kivégezték.

Aztán jött a hír. A tanácskormány Bécs forradalmasítására száznegyvenmilliót küldött követségének a Bankgassei magyar házba. És ekkor Hajós követségi titkár és hazaszerető magyar hivatalnokok segítségével negyven magyar tiszt megrohanná a kommunista követséget. A pénz az ellenforradalom kezébe jutott.
Tajtékozva írt a "Vörös Újság". Mi pedig újra várni kezdtünk. Mondják, Bécsben több mint húszezer fegyverfogható magyar van. Képzeletünkben már kigyulladt a Dunántúl. Az emberek titkolózva súgták: Megindultak a bécsi magyarok. Napok kérdése, feldöntik a diktatúrát. Aztán... egy éjjel átjött Királyhidánál néhány tiszt a határon. Ötvenen se voltak: Az osztrák határőrök hirtelen lefegyverezték őket.

Új reménység... A Nikolényi összeesküvés gondolata túlélte a vértanúkat. A szálak tovább szövődtek. Ismét szervezkedtek a bátrak. Május 4-én hajnali 3 órakor kellett volna a jeladó repülőgépnek a Vérmező fölé érnie. Előző este a győzelem reményében néhány tiszt a Duna palota éttermében fehér rózsával, visszavarrt csillagokkal, kitüntetésekkel jelent meg és a Kossuth nótát és a Himnuszt játszatta a cigányokkal. Ez az együgyű és vétkes tüntetés figyelmesekké tette a nyomozókat. Még azon az éjjelen letartóztatták Dormándy Géza alezredest, Horváth Viktor századost és több hőslelkű hivatalnokot és tisztet.
Bejártam a kert minden útját. Mire a házhoz értem, levél várt rám. Huszár Aladárné küldte. A református lelkész holnap szüleihez megy. Magával vinne. Szülei a túlsó parton laknak, kertjük a folyóig ér. Csak át kell gázolni és az ember megmenekült.

Május 12.

Különös álmom volt az éjjel. Álmomban levilágított a hold az udvarházra. Menekülnöm kellett. Siettettek. Valaki hirtelen zsebkendőbe kötött kis batyut adott a kezembe és botot.
Aztán egy folyó partján az országúton voltam és mentem magányosan az ezüstfehér holdfényben. A víz látszott a fák között és csillogott. Egyre nehezebb lett a batyu a kezemben. Lepillantottam rá, a zsebkendő egészen véres volt, a batyuból csorgott a vér és lefutott a boton a fehér útra.
Felébredtem és elmeséltem Jolánka néninek az álmomat.
- Ne menj el - mondotta, - lesz más alkalom rá. És itt maradtam.

Délután búcsúzni jött a szügyi tüzérek parancsnoka. A csehek visszavonulnak az egész vonalon. Már Losoncz felé üldözik őket a vörösek. Fülek a kezünkön van. Az oláhok sem bírnak többé támadni. Németországban is kiváltják a szörnyű béke föltételek a spartakista forradalmat. A németek szövetkeznek az oroszokkal. Franciaország nem törődik velünk. Saját védelmére igényli csapatait. A magyarországi antant akció véget ért... Kétségbeesetten nézett maga elé: - A tanácsköztársaságoké a világuralom.
Ha, csakugyan így lenne... akkor nem szököm többé sehová, megyek Anyámhoz és jelentkezem. Elfárad az ember...
Az ajtót kopogtak: Huszár Aladárné... Ő is sápadt volt és halkan beszélt. - Rossz hírek. Vége... a város már tele van detektívvel. Nem maradhatsz tovább. El kell menned.
- És a férjed?... Ha csakugyan nem változna mindez évekig?
- Hírt kaptam, - mondotta Huszár Aladárné, az erdőkben bujkál. Az ő sorsa is nehéz, de ő férfi. Magáról nem beszélt. csak rólam: - Most már nincs többé, mire várjunk.

Megállapodtunk, mihelyt a lelkész visszatér, üzenet jön és indulok. A hold átrezgett a falombok között. Csend volt és a kék világban, a gyepmezőn, a láncfű fehér pehely gömbjei himbálództak; mint kicsiny lampionok apó póznák végén. A szellő belefeküdt a fűbe és eloltotta a lampionokat. Pelyhek szálltak szerte a holdfényben. Szétfoszlott remények képei.

Május 13.

Ma délben egy katona fordult be a kertkapun, akit eddig sohase láttam az udvarban. Csajkában hozta az ételt a tiszteknek. Letette a csajkát a terasz lépcsőjére és bement a konyhába. A legénység ma borjúpecsenyét süttetett magának ebédre. Mikor visszafelé jött, a kutya belenyalt a tisztek ételébe.
- Nem baj, - mondotta vigyorogva, - legalább egy tálból esznek a kutyák...

Május 14.

Az utolsó fagyosszent didergett a kertben. És a gépfegyverek kopácsoltak, mintha sok acéltűvel varrtak volna szemfödőt a levegőben.
Lassú őrület motoszkált már megint a homlokom mögött. Meddig tart még?... Egyszerre minden átmenet nélkül ezer ököl emelkedett a véremben. A kezem pedig kinyílott a kíntól, mintha, lealázó, nagy tehetetlenségben mindent elejtene.
Az országúton hirtelen felhő kavarodott. Mintha a garabonciás sodorta volna, vágtatva jött egy kocsi a kert alatt. Fiatal férfi hajtotta a lovakat. Neki eresztette a gyeplőt és ahogy előre hajlott, úri volt a tartása. Ennyit láttam a porban, a vad sebességben. A lovak inuk szakadtáig nyargaltak. Egyetlen sötét csík lett az iramodó kocsi.
Lövés dörgött utána.
- Fogjátok meg! - rekedt sűrű hang bődült ki a falusi házak alól és elgurult, mint a gyűlölet hörgése.

Üldözik, el akarják fogni... Már egy lovas katona vágtatott utána. De a lova megriadt a lövöldözéstől, ágaskodott, ragadta lovasát a rétek felé. A kocsi eltűnt. Csak a lelkem nyargalt vele. És az üldözött sorsa ebben a percben az enyém lett, menekülése az én menekülésem. Nem tudom, ki volt. Az arcát se láttam, de mert üldözték, mert meg akarták fogni, mégis mindent tudtam róla.
A tolvajokat és a gonosztevőket nem üldözik most. Magyarországon. Szabadon járnak, ítélkeznek, uralkodnak és beszélnek országunk nevében. Akiket üldöznek, azok az én testvéreim.

Május 15.

Csak a vihar zúg odakinn, mintha egy roppant hárfa pengne szívszakadva a zajló levegőben.
Most egyszerre elszakadt a hárfa az ablakom előtt. A fergeteg vadul sodorja a szomorú nyírfa hosszú gallyait. Fújja az elszakadt hárfahúrokat.

Május 16.

Soha sem láttam szebbnek még a kertet. A reggelben, mintha ölelésre tárta volna ki magát. Az árnyék alatt fehérre halványult az orgona. Kinn bíborvörösre izzott a napon. A mohos vén celtisek között fehértestű leányok, összebúvó nyírfák. Rózsaszínű virággyertyákat égettek a gesztenyefák. A hólabda nehéz sziromgömbjét himbálta. És a kőfalnál a télizöld zománcos sok levele közt kis virágok, szelíd lila kék tekintete nézett felém.
A bokrok összeborultak és az alélt illatos csendben roskadoztak a virágok alatt.
Egyszerre, mintha valahol távol egy roppant dongó zümmögött volna. Gyorsan repült, jött, közeledett. A repülése már zúgássá lett. Gépkocsi nyargalt Mohora felől. Szürke, nagyszerű tábori autó volt, mint régen a királyé. Berregett, kattogott, nyekkent... A bokrok között kiláttam. A gépkocsi megállt a sövény mellett. Bőrkabátjában olyan volt a sofőr, mint egy fóka. Portól lisztesen hajlott előre, sietősen igazgatta, a kormány kereket. Kívüle még három utasa volt az autónak. A főhelyen kövér, magas vállú, rövidnyakú, melles zsidó ült, kényelmetlen, önmagába süppedt, puha tartással. Lapos szovjet sapkája alól zsíros, fekete haj göndörödött le kövér nyakára. Beretvált arca kabarészínészekre emlékeztetett.

A gép indult. A por elfedte. Névtelen undor futott át rajtam. Miért vetődött ide ez a kép? Hol láttam ezt az arcot? Honnan...
Összerázkódtam. Mintha egy puha, nyálkás varangy tükrözte volna bele a képét egy tiszta erdei tó vizébe. Elmúlt. A kert összecsapódott a kép felett és az orgonák virágzása eltörölte a nyomát.
Este megtudtam, hogy az az ember a fejedelmi autóban, kíséretével, Pogány József volt.
Keserű, gúnyos érzés fogott el. Halálra ítéltek, köröztetnek, szétküldték a hajtóvadászatra kopóikat. A sofőr talán ugyanaz, akinek a révén spiont állítottak az otthonomba. És ezek az emberek, akik hetek óta kerestetnek, egy
ölnyire álltak tőlem; ők nyíltan, szabadon, én bokrok között. Nem sejtettek semmit. Pedig mindenütt, amerre ők járnak, ugyanaz a vádtól égő nagy magyar tekintet, ugyanaz a gyűlölettől forró átok száll utánuk.

 

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap