TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV IV/3 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 11/10/2017 - 00:11

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

  

 Május 17.

Tegnap este újságot dobtak le a vonatról. A régi polgári lapok még kommunista átalakulásukban is megszűntek. Orosz minta szerint már csak hivatalos újságok vannak: A Népszava, a Vörös újság, a Vörös Katona, az Ifjú Proletár és elkendőzötten megmaradt, "Fáklya" néven, mint a közoktatási népbiztosság hivatalos újságja, a szabadkőművesek lapja a: "Világ" és a nagy kapitalisták lapja, a "Pester Lloyd", melyet a forradalmi kormányzótanács félhivatalos német szócső gyanánt használ...
Az újság körben járt a faluban. Egyik ház adta a másiknak, végül hozzánk is eljutott. Nagy betűk hirdetik: "A proletár seregek győzelmei: Salgótarján, Fülek... És Lenin szikratáviratában üdvözli Kun Bélát a győzelmek alkalmából."
Lenin itt... Megint itt van!

A nap süt és mégis sötét és kétségbeejtő köröskörül a szemhatár. Ha csakugyan ők győznének a harcban?... Egyszerre hangosan nevetnem kellett. Landler elvtárs cikket közöl a Népszavában. Beszámolója szerint Kun Bélával és Pogánnyal látogatott meg egy munkászászlóaljat. Majd szó szerint következik: "Mikor észrevettek bennünket, éljeneztek. Aztán valami sajátságos történik, - autogramot kémek tőlünk elvtársaink. Nem egy, nem is tíz, hanem legalább egy fél zászlóaljnak kell autogramot adni. Nyilván csak vak lehet, aki ebből biztosra nem következtet. Az a hadsereg, melynek olyán kultúrnívója van, hogy a front mögött egynéhány kilométerrel nem kér egyebet, mint autogramot: Az a hadsereg csak győzhet."
Még kezemben volt az újság, mikor a régi temető mellett, a Páterkához értem. A kert alatt egy kis darab földet hívnak így. Papi birtok volt eddig, prímási telek. Beniczky Mihályné olyan régen bérli, hogy már szinte az övének tartották. Most megüzente a direktórium, utolsó esztendőben örül neki. Elveszik. Addig nőhet rajta a tengeri ... Kispál János kertész, a direktórium tagja, kapával gödröz. Mögötte a lánya szakajtóból veti a tengeri szemet a föld fészekbe. Mikor Kispál uram meglátta kezemben az újságot, egyszerre a kapájára dűlt és oly erősen kezdte szívni a pipáját, hogy kétoldalt behorpadt az arca. A lányt elküldte dohányért. Óvatosan körülnézett. Így néz most mindenki, mielőtt őszintén szólna. Erről lehet tudni, ki beszél lelkéből.

- Tessék mán mondani, mi lesz belőlünk.
- Honnan tudjam?
- Akárhogyan is van, az urak most is többet tudnak, mint mi mert az eszükből tudják. Az észt pedig nem lehet megtanulni. - Nagyot szívott a pipáján:
- Mostanában falhoz állítják az embert, ha kimondja, amit gondol. Bakalárnét is elvitték megláncolva, mert eljárt a szája. Azt mondta, az ellenségnél is nagyobb ellenségek a vörösek. Hiába volt szegény fehérnép olyan proletár hogy no, mégis puskatussal hagyták helybe a fejét.
A kertész elgondolkozva nézett maga elé. - És ez még csak nem is a legnagyobb szerencsétlenség. Rosszabb ennél, hogy az országot is helybenhagyják. Hogy is tehetnek ilyesmit magyar emberek?
- Nem magyarok azok, akik most parancsolnak. - De hát mán az a Kun Béla csak magyar ember. - Kohnnak hívták...
Kispálnak tátva maradt a szája. - Nagyot hibáztak akkor velünk a hivatalos urak. Minek engedtek ilyesmit. Tessék elhinni, ha az igazi nevével jön, nem kellett volna a népnek.

Mikor visszaértem a házhoz, hangosan voltak a katonák odabenn a konyhán. Mesélték a szolgálónak, hogy hadseregparancs érkezett. El kell innen menni a 32-es nehéz tüzéreknek. Egy kis üteg jön a helyükbe százötven emberrel. De azért ez a parancs még nem olyan biztos. Gross Izidor tűzmesternek szeretője van Patvarczon. Katz politikai megbízott elvtársnak sincs kedve a változásra. Már el is mentek Budapestre Kun Bélához, hogy cserélje meg a legénységet. Itt maradnak ők az új 8-as ágyukkal. Ha pedig nem úgy lesz, mielőtt elmennek, felrobbantják az egész muníciót.
Pogány elvtárs rossz kedvvel autózott el innen. Reggel, mikor berontott a parancsnoki irodába, kiabált, senkinek se köszönt. Az egyik tiszttől megkérdezte: Hány újonc van? Milyen anyag? - Nyolcvan ember. Gyönge anyag, csupa lúdtalpú. - Miért álltak be? A zsoldért, ruháért, csizmáért, felelte a tiszt. - Hát nem a proletárdiktatúra eszméiért: - faggatta Pogány. Erről nem tudok. Soha se hallottam, hogy ilyesmiről beszéltek volna...

A népbiztos dühösen hátat fordított. Oda parancsolta a tiszteket a legénység elé és kérdezte tőlük: Meg vagytok elégedve a parancsnok elvtársakkal? Aztán, bár a vörös sajtó, "a hadsereg rohamoszlopai élén" írja le "rettenthetetlen bátorságát, önfeláldozó személyes hősiességét," - jó messze a front mögött óvatosan elsompolygott. A tüzérek pedig itt maradnak még egy napra, mert bált akarnak rendezni búcsúzóra. És a legénység azt beszéli, hogy Gross Izidor megegyezett Kun Bélával. A tűzmester sok pénzzel jött vissza. Most már nem haragszik, hogy el kell innen menni.
Csak aztán valamelyik másik meg ne haragudjék. Sok muníció van a fáskamrában és a teraszon... A kapu pedig tárva áll, senki se őrzi. A gyerekek is be-besompolyognak. Felfeszegetik a ládákat. Lopkodják a lövegágyakat, az organtin zacskókba párnázott puskaport. Napok óta pattogtatják a falubeli tűzhelyeken, mint a kukoricát.
A szolgáló este bálba ment. A cigány húzta. Táncoltak a katonák és a "proletár hadsereg nagyszerű osztályöntudatos fegyelmében" csapra verette a hordókat.

Május 19.

A vörös sajtó gyűlölködő gúnnyal üvölt: Aradi kormánykarikatúra...Mi ez? Ellenkormány! Magyar Emberek, magyar kormány... Május 5-én alakult meg Aradon. Két hét előtt és mi ugyanabban az országban csak ma tudjuk meg. A hír terrorja működik. De végre mégis... És egyre olvasom az aradi manifesztumot. "A nemzet igazi vezérei fogságban, számkivetésben, ideiglenesen mi vesszük át a vezetést".

Ez a hang magyar hang, hosszú idő után. Nem a szavak hencegő dőzsölése, nem az autogramosztók beteg pöffeszkedése, de előkelő és szerény, mint az, aki a kormány élén áll. Pedig egy pillanatra mellbeütött a neve. Iszonyú emlékek kapcsolódnak ahhoz a névhez és szörnyű átok. Károlyi Mihály után megint egy Károlyi. De gróf Károlyi Gyula egyénisége elébe lép a névnek, mintha vezekelni akarna azért, amit egy másik hordozója elkövetett. Az aradi külügyminiszter: Bomemissza báró, éveken át vezére volt az Oláhországba vetődött magyarságnak. A hadügyminiszter nem írógépügynök vagy zugújságíró, de - igazi katona. Talán Soós Károly tábornok lehet, a tiszántúli és erdélyi magyarság egyik vezére. Kintzig János földművelésügyi, Solymossy Lajos báró pénzügyi miniszter. Sok derék név! Közöttük egyetlen név érintett kellemetlenül. Varjassy Lajos, Károlyi és Jászi Oszkár embere. De ez is elmosódott és mentől jobban tombolt a Népszava, annál mélyebb lett bennem az öröm. "Kik ezek a senkik? - írja a kommunista újság. Magyarok... feleli a levegő, az élet, a reggel és este. És a reménység gyönyörűt mesélt...

A falu felől egyszerre tömegesen tódultak be a katonák a kapun. A harminckettes nehéztüzérek aratni jöttek a kertbe. Este indulnak. Virág kell a vonatra. És mindennek nekirohantak, ami nyitott a csendes zöld birodalomban. Reccsentek a gallyak, jajgatott a kert.
Az álmodó kis bokrok kósza madárijesztők lettek egy óra alatt: Orgonafürtöktől lila színű a fű. Sutára kaszabolt ferde ágak, félszeg sebesült növények, lenyúzott gallyak, fityegő háncs. Agyontiporták a tavaszt... Néma düh szállt fel bennem. Vitték volna a virágokat. De mire való ez a vad pusztítás? Elfordultam. Nem bírtam nézni. Pedig ilyen kert ma egész Magyarország. Leszaggatják minden virágát, letiporják minden szépségét. Összegázolják minden útját, letépik az egész tavaszát... Hiába, semmiért.

Május 20-21.

Az éjszakai langyos eső után kisütött a felhők közül a nap. És a megtépett bokrok már nem voltak olyan reménytelenek a csillogó csepegésben. Az esőtől felágaskodtak a legázolt füvek, kinyíltak a megkímélt orgonák.
Kis tócsákban fénylett a víz és a hirtelen napsütésben pára emelkedett az utak dombosán. Mint egy tömjéntartó füstölt a kert.
Fejünk felett virradat óta döngött a levegő. Acél vakondok túrták a felhős eget. Nem látszottak, csak mikor lecsaptak, vetették magok fölé dühös nagy vakondtúrásban a földet.
Miskolcot visszavették a csehektől a vörösök. Budapesten tizenegy ellenforradalmárt letartóztattak. A "Frankel Leó laktanyában" leleplezték a párizsi kommün óbudai születésű "vezérének", Frankel Leónak emléktábláját... Felnyöszörögtem... elég volt. És arra kellett gondolnom, hogy mialatt mi az ellenségek és az idegen rút diadalában kínlódunk, más országokban meghajolhatnak a népek saját szellemük szépsége előtt.

Másutt van béke és van holnap. Van ébredés, amely nem kín, van álom, amely nem lidércnyomás, van, otthon, amelynek ajtaját szabad becsukni, szekrény, amelyet nem kutatnak át és tűzhely, amelyen nem főznek velünk együtt civilizálatlan gyűlölködő idegenek. Ott dalolnak és nevetnek még. Ott még fennhangon és boldogan lehet beszélni. És van zene, hangszerek, képek és könyvek, melyeket nem visznek el a házból. És teremthet az ember szabadon. És dalok és szobrok és festmények támadnak a lelkekből és a tudósok még gondolkoznak és mosolyognak még az asszonyok.
Egy pillanatra a szépség égő honvágya fogott el a rút megalázottság, a kietlen durvaság, az önkény, a rabság és a gyűlölet sorvasztó, meddő levegőjében.
Csak még egyszer... úgy mint régen.

Jolánta néninek vendége jött. Idősebb hölgy, aki a faluban lakott. Hirtelen kiszöktem a szobából. A vendég suttogva beszélt. Időnkint mégis megfeledkezett magáról. Ilyenkor áthallatszott a szava. Egyszer észre vehette, hogy hangosan beszél és eszébe jutottam.
- Hallottam, hogy Huszáréknak valami szegény rokona lakik itt, hol van? - kérdezte nyugtalanul. A szomszéd szobában? De hiszen akkor...
- Nagyot hall, - mondotta Jolánta néni és szívéből, hosszan csendesen nevetett.
Mióta bujkálok, Úristen, mi minden voltam már! Hol menekült tanítónő, hol ápolónő, hol szegény rokon, most még süket is lettem. De azért idegen nevek, változó álarcok alatt is sokszor találkoztam az emberek jóságával. Habár akadt olyan is aki leereszkedően éreztette jelentőségét velem. Mindég hálás leszek neki, hogy a mások gőgjét hordozni megtanított. Többek között egy vörös hadseregbeli parancsnok elvtárs is lenézte a "szegény rokont". Csak olykor vett észre, olykor elnézett felettem. És ha szóltam valamit, fölényesen a levegőbe unatkozott.
Zavaró feleslegesek, süketek, szegény rokonok, kis tanítónők, mindannyitok voltam én és ha el is múlik ez valaha, nem fogom elfelejteni és mindég a rokonotok maradok.

A látogató elment. Aztán barátságos, jó tűz égett a kályhában. Petőfi verseiből olvastam föl az öreg dámának. Lassan alkonyodott. Mikor már nem láttam a betűt, halkan elbeszélgettünk a félhomályban.
- Jó szerencse, - mondotta Jolánta néni, - hogy nem engedtelek elmenni a pappal. Az Isten őrzött... Megint csendben maradtunk egy ideig.
Délután hozták el a hírt. Kovács Sebestyén nagytiszteletű úr, bár nem mentem vele, mégis átindult szüleihez látogatóba. Az Ipoly partról rálőttek a csehek is, a vörösök is. A puskatűzben belevetette magát a vízbe. Egy asszony felismerte. Egyebet nem tudni róla.
- Ha ott lettél volna. Ha elfogtak volna, vagy... Emlékezel mit álmodtál akkornap éjjel.
Borzongása mintha átterjedt volna rám is. Bennem is felrémlett az álom holdfényes fehér országútja és a véres kis batyu, - Megint éreztem a sorsom körül a tapogató szörnyű kezet. Két hónap óta keres és mellém nyúl és nem talál meg.

- Miért is mentél volna- mondotta Jolánta néni, - itt jó helyen vagy, mintha az anyád vigyázna rád.
És ekkor egyszerre ott volt közöttünk, akiről beszélt. Nem látszott és mégis láttam szép fejtartását, tiszta kék szemét és finoman metszett keskeny arcán csodálatos mosolyát,
Petőfi könyve könnyű súllyal a térdemen feküdt: "Anyám az álmok nem hazudnak".
És a sötétben csak mosolygott valami tovább.

 

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap