TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV IV/9 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, cs, 11/16/2017 - 00:11

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

  

 Június 17-18.

Semmi se mozog, csak a földek repedeznek a forróságban. A parasztok alig
dolgoznak. Úgyis elviszik tőlük, ami terem: Kun Béla hamis pénzt nyomat. Minek dolgozzanak! Újra látni kezdenek a megvakított szemek.
Most, hogy Losonczot, Kassát, Bártfát visszavették, a budapesti népbiztosok kikiáltják Fleischer és Jakab nevezetű elvtársukkal Eperjesen a szlovák tanácsköztársaságot és hivatalos újságjukban megrugdossák azoknak a fajtáját, a múltját, a hazáját, akik győztek odafenn.
Vezércikket közöl a Népszava. Hamis adatokat és rágalmakat szolgáltat ellenünk.
A szocialista-kommunisták lapja "Szlovák tanácsköztársaság" cím alatt írja Magyarországról: "A szlovák proletariátust bitang elnyomásban tartotta a történelmi Magyarország. Elnyomta, kizsákmányolta, megfosztotta a kulturális, gazdasági kifejlődés minden lehetőségétől. Ezt írják rólunk a saját földünkön, a saját nyelvünkön!
Vergődő haragomban kiáltani szeretnék, hogy meghallják, akik túl a határon, kinn a nagy világban sohase tudtak rólunk, magyarokról semmi igazat.

Négyszáz éven át csak Ausztria és a dinasztia politikáján szűrődött túlra az életünk híre, úgy ahogy ők akarták. És ez az utolsó ötven évben sem változott. Külképviseletünk, sajtónk és propagandánk nem volt. A népek jóformán nem tudtak létezésünkről, barátokat hát nem szerezhettünk. 156
Kis szomszédaink, az új keleti balkáni népek közben félrevezették a világot, meghamisították a történetet és a statisztikát, vádoltak és befeketítettek. Idebentről segítőtársakul szegődött hozzájuk az az élelmes idegen faj, mely el akarta venni, ha osztozkodásra kerülne, amit a többi belőlünk meghagy.
Jászi Oszkárok sokan voltak.
És Magyarország, mely a világon, mint első iktatta törvénybe a vallásszabadságot, ős időktől fogva jogokat adott az asszonyoknak és forradalom nélkül, önszántából szabadította fel a jobbágyságot, az az ország, melyben a tótok megtartották ősi nyelvüket, a bevándorolt szászokat, ruténeket, oláhokat, vendeket, szerbeket, zsidókat nyelvükben, szokásaikban senki se zavarta, - a félrevezetett emberiség szemében a zsarnokság és az elnyomás hazája lett.
Még mindig nem elég nekik! Akiket nemzetünk nagylelkűen befogadott; most is taszítják a kezet, mely térképünk felett Párizsban késsel dolgozik.

Június 19.
Úr napja van, de én csak a messze harangzúgást hallom. Templomi zászlók alatt, levett kalappal komoran, szótlanul most megy a körmenet.
A falvak bejöttek, tenger a nép, zeng az orgona. Tömjénfelhőben úszik ki a szentség a templom hajóján át a szabad ég alá és belecsillan a napba.
Két oldalt letérdelnek az emberek. Krisztus jár az ő népe között. Jár ma mindenütt az egész országban és megtiltani nem merik.

De azért valami mégis készülődött. Utolsó percig meglapult. Csak mikor a körmenet visszatért a templomhoz, rohanták meg zsidó gyerekek és a röpcédulák ezreit dobálták a nép közé.
Egy ilyen cédula hozzám is berepült az ablakon. "Világ proletárjai egyesüljetek! Olvasd és add tovább! A forradalom nem érzeleghet és nem ismerhet kegyelmet semmi iránt... Akasztófa vagy golyó!... jó lesz, ha az ellenforradalmi burzsoázia és huligánság még csak kísérletet sem tesz a forradalom megtámadására, mert az első megmozdulásánál vasmarkok halálos kíméletlensége fogja beléjük fojtani a lelket. A forradalom mindenre kész, minden eszköz jó neki, hogy sugárzó tisztasága örök tisztaság maradjon. Jaj azoknak, akik orvul támadnak ellene."

Június 20.
Budapesten is készültek Úr napjára a győzedelmeskedők: Felemelték szentségtörő kezüket és elárulták a szellemet, mely közöttünk jár.
Fenn Budán, a Mátyás templom előtt, a koronázó téren történt, a körmenet alatt.
Aki elmondta, saját szemével látta. A templomi zászlók tövén ezernyi gyerek tolongott, temérdek férfi és asszony között. A Tárnok utcán zúgva, sebesen jött egy autó. Népbiztosi gép. Egy politikai megbízottnak a fiaült benne. Kedvese, egy kiszolgáló leány valamelyik bolt előtt állt és integetett neki. A fiatal zsidó meg akarta mutatni a hatalmát. Rákiáltott a sofőrre: "Hajts nekik!" És a gép neki lódult a körmenetnek. Egymást taszítva sikoltva hátrált a tömeg.
Az autó a szentséghez ért és a zsidó fiú leköpte. A tér felordított és talán széttépte volna a nyomorultat, ha a vörös katonák egy kapu alá nem mentik. A tömeg megostromolta a bezárt kaput. De mire a kivezényelt terrorlegények megérkeztek, maguk a vörös katonák hagyták helyben a merénylőt.

És ugyanakkor lenn a Vár tövében, a Krisztina téri templomnál megismétlődött a jelenet. Egy zsidó keresztülgázolt a sokaságon és mielőtt megakadályozhatták volna, ráköpött a monstranciára. A tömeg nekiesett és agyonverte. Sok templomba belőttek aznap. Mindenünnen érkeznek a hírek. Fegyveres emberek sortüzeket adtak le a körmenetre. Úr napján. Magyarországon.

Június 21.

Szeretem hallgatni, ha gyerekek az Ipoly partjáról mesélnek. Már szállnak a szitakötők a lassú, meleg vizek felett. Az aranyjávor elsárgult a kertben. A vetés forró a dűlők között. Szeretem hallgatni, hogy nyár lett. Múlik a rettenetes idő.
Clemenceau az antant hatalmak nevében újabb ultimátumot küldött a tanácskormánynak.
"A csehszlovák területen harcoló magyar hadsereg azonnal vonuljon vissza a Magyarországnak megjelölt határok mögé... A román csapatokat abban a pillanatban visszavonják, amikor a magyar csapatok kiürítik Csehszlovákiát... Azonban arra az esetre, ha a kormány június 14-től számított négy napon belül a rendelkezésnek eleget nem tesz, a szövetségesek megtorlással fognak élni."

Ennek ellenében: "A béke és igazság nevében" kijelentik az antant hatalmak, hogy a határok, melyeket a következő táviratokban közölnek, "állandóan el fogják választani Magyarországot Csehszlovákiától és Romániától és ezen hatalmak kötelesek az így meghatározott természetes határok mögé visszavonulni"
Egy óra is elmúlhatott mióta elkezdtük és még mindég olvastuk a városok és falvak nevét, melyek között Clemenceau vonala bele vág Magyarország ezeréves tulajdonába "a béke és igazság nevében:"
Közben kiégett az agyvelőm. Már csak a szívem - fájt iszonyún és sajgott benne minden veszendő város, minden kis falu neve. El akarják venni fejünk felett az eget, talpunk alatt a földet. El akarják venni ősmagyar városainkat, melyeket nem fegyverrel hódítottunk, de ezer év alatt magunk építettünk. El akarják venni Sopron tájait, hol a magyar zene óriása; Liszt Ferenc született; Czenket, hol a modem Magyarország kultúrájának építőmestere, Széchenyi István gróf alussza örök álmát; Pozsonyt, az ősi koronázó várost, honnan a magyar hűség kiáltása: Moriamur pro rege nostro!... elrepült országok és tengerek felett. Elveszik Kassát, hol a magyar szabadság hőse: Rákóczy sírja van. Munkácsot, Munkácsi mester szülővárosát... Gyulafehérvárt, hol Európa megmentője, a törökverő Hunyady pihen; Kolozsvárt, hol a reneszánsz nagy fejedelmének, Corvin Mátyásnak szülőháza áll, a segesvári jeltelen mezőt, Petőfi Sándor temetőjét. El akarják venni Aradot, mely szabadságharcunk tizenhárom vértanúját látta meghalni egyetlen órában a hazáért. El akarják venni Szalontát, Arany János fajmagyar szülővárosát, a magyar nyelv legősibb, legtisztább termőföldjét. El akarják szakítani hű testvéreinket, a tótokat, horvátokat, vendeket, ruténeket, szászokat, millió és millió magyart. És el akarják venni százados ország címerünkből a két folyót: a Drávát és a Szávát és a három bércet: a Magas-Tátrát, a Fátrát és a Mátrát. És semmi se volt soha azoké, akiknek adnák.

El akarják rabolni a bölcsőinket és a sírjainkat... "A béke és az igazságnevében..."
A forróság elviselhetetlen lett és a hideg mégis borzongatott. Az egybekulcsolt kezek mintha görcsbe facsarodtak volna és mindenkinek olyan sajátságos volt a szeme, mintha leolvadt volna róla a fény és már csordulna a sápadt arcokon.
Az értelem tántorog. "Természetes határok" De hát gúnyt űznek a kínunkból! Egy ország testébe vágott sebekről merik ezt mondani. "Természetes határok." Valaki nevet a szobában lassan, ijesztően nevet. Az emberi képzelet nem bírja a súlyt és elejti. Aztán kapkod és a sorok között valami vigasztalást keres.
- Ez, ez itt elkerülte figyelmünket. A határvonal csak a végleges békeállapot létrejöttéig törvényes erejű. Megfogództam a szavakban támaszkodtam rájuk, mint a mankókra, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat.
- Csak a bolsevistáknak szólhatnak ezek a határok. Csak fenyegetődzés lehet, hogy megadásra bírják őket... Huszár Aladár szomorúan rázta a fejét: Meglássa, így marad...

Június 22-23.

Nem mindig azok a napok a legnehezebbek, amelyeken történik valami velünk. A rettentő nem történés lassú, béna órái is megviselik a lelkeket. így hajóroncs árbocához kötözötten állni, telhetetlenül vámi, vámi és nézni ki a reménytelen szemhatárra és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtarajban. Látni révlámpák fényét, hallani hajószirének hangját. És még sem látni semmit, és nem hallani semmit és vámi, ez is van olyan kín, mint a szenvedéses történés maga.

Június 24.

Az akácok elvirágoztak, de én ez évben nem láttam a szépségüket. Most már lehullott a földre és valami más jön át a levegőn. Beszáll a nyitott ablakon. Ha színe volna: fehér lenne, ha látszana: mosolyogna a napban. Virágban állnak a hársak odakinn. Valahol, mindenütt.
A könyvek súlya könnyebb a kezemnek, mikor olvasok; fel tudok könyökölni a párnán. A vonatok fütyülése nem szaggatja olyan élesen a fejemet.

Sok vonat jár. Egyre több. Napok óta figyelem. Észak felől jönnek. Visszafelé jönnek katonavonatok. Történik valami.
A szovjet gyűlést hirtelen hazaküldték. Statáriumot hirdettek ki Budapesten. Már visszaérkeztek a balassagyarmati tanácstagok is. Úgy hírlik, elégedetlenek. A diadalmas szovjet furcsa gyülekezet lehetett. Tanácskozás közben az elvtársak szétteregették a zsíros papirosokat és falatoztak. Fokhagymaszag és ételhulladék. Az étteremben borozás folyt az alkoholtilalomban és mialatt az Országház egyik oldalán áradt a szó a proletár boldogságról, a másik oldalon, a volt főrendi ház kapuján sápadt embereket taszigáltak be a bőrkabátos leninfiúk.
Kun Béla autokratikusan vezette a tanácskozást. Ha úgy tetszett neki, egy kézlegyintéssel bezárta a vitát. Utolsó előtti nap még kilencvenhét feliratkozott szónok volt soron, mikor rájuk rivallt, hogy elég volt már a fecsegésből és 24 óra alatt áthajszolta a kommunista alkotmánytervezetet. A fővárosi szovjet-tagok támadták a vidékieket: zavart csinálnak, ők az oka, hogy a főváros éhezik, miért tűrik a sok ellenforradalmat... A vidékiek felhányták, hogy a kommunista közigazgatás csődöt mondott, rosszabb mindennél, élesen kikeltek a zsidó megbízottak ellen és tiltakozóan kivonultak a kupolacsarnokba. A kocka már-már fordult, csak Kun Béla, terrorja mentette meg a diktatúrát. A népbiztosok közbekiabáltak: nem tűrik, hogy a szovjetből izgassanak pogromra! Óriási nyugtalanság támadt. Bőhm Vilmos kimondta, hogy Budapesten hetvenkét órával azelőtt megindult az antiszemita pogrompuccs.

A főparancsnok sötét színekben szónokolt: "Habár a vörös hadsereg győzelmet győzelemre arat, helyzete nem a legrózsásabb... Május 2-án óriás tapsok között kimondtuk, hogy a népbiztosok és a munkástanácsi tagok kimennek a frontra. Meg is jelentek a reklámozó cikkek a lapokban, de az elvtársak Pesten ülnek azóta is. Ha Landler Jenő az ő 120 kilójával hegyre tud mászni és lövészárokban fekszik puskatűzben, hát akkor a többiek is végezzék a kötelességüket, mert különben a katonák nem fognak hinni a proletár egyenlőségben." És a vörös hadvezér kétségbeesetten kiáltotta bele a gyűlésterembe: "A hadsereg pótlása elmarad. Ha még így tart négy hétig, akkor Vágó, Landler és Pogány lefekhetnek az én vezetésem alatt a lövészárokba, de katona nem lesz..."
Ebben a pillanatban megjelent előttem a kép és ellenállhatatlanul tört ki belőlem a hahota. Nevettem, nevettem, mint egy vásott siheder.
Landler elvtárs százhúsz kilós térfogata és Pogány forradalmasító terjedelme kidomborodik a lövészárokból. Böhm elvtárs pedig csípőjére támasztott marsallbottal felettük áll a földhányásokon és két lába árnyéka O- betűt vet a néptelen tájra.

"Grandiózus történelmi csoport"... Vajon erről a képről is írja-e ezt a Népszava?
Barátaim bejöttek a szobába és a falnak dőlve nevettek. A két kicsi leány és a fiú, akik régen nem láttak ilyesmit, nem tudták, mire vélni és belőlük is kitört a kacagás és végigcsengett a szomorú házon. Egy pillanat volt, egy régi pillanat.
- És ez a társaság uralkodik felettünk! - Mintha egyszerre elszakadt volna a nevetés. Hirtelen csend lett, egészen olyan csend, mint tegnap és azelőtt. Csak a gyerekek nevettek még egy darabig maguk között. Aztán ők is abbahagyták. Szegény gyerekek... És visszapillantgatva, csalódottan kikocogtak az ajtón.
A fákon túl megint vonat fütyült. Egy volt tüzértiszt futott be Huszárékhoz egy percre. Különös dolgokat mesélt. Bomlik a hadsereg...Bomlik végig a fronton, A katonák fenyegetődznek, hogy lelövik a parancsnokokat. Kun Béla békét meg kenyeret ígért és lett háború és fehér pénz... Branyiszkónál székely zászlóaljak és munkás katonák a győzelem után követelték a nemzeti zászlót. Mások otthagyták a frontot. Tegnap behátrált Léva felől egy győztes dandár Ipolyságra. Érsekújvár és Komárom között ok nélkül visszafelé vonulnak a vörösek. Ki erre, ki arra széled. A frontlegénység ultimátumokat küld Kun Bélának, hogy vagy jöjjenek ki az elvtársak is a tűzvonalba, vagy ők se verekszenek tovább. Ahány katona, mind azt mondja: "A zsidók lakkcipőkben járnak ki a front mögé, mi pedig meghalunk."

Nem az antant és Clemenceau ultimátumai, de ez a hangulat kényszerítette Kun Bélát, hogy beszüntesse a csehekkel szemben az ellenségeskedést.
- Minek vertük meg a cseheket? - zúgolódnak a katonák. - Mire való volt a sok vérontás, ha vissza kell jönni.
- Olcsó az "elvtársaknak" a mi vérünk?
Akik tovább mennek, azt beszélik az állomáson, hogy Pest ellen indulnak. Agyonverik a népbiztosokat! A vasúti kocsikon végig, nagy krétaírások fehérlenek: "Halál Kun Bélára!" "Halál a zsidókra!"
Szemközt egy plakátot ragasztanak ki. Puskával kezében egy sémi arcú vörös katona látszik rajta. Felemelt kezével előre mutat és a mintha mondaná a felírást: "Te! Sötétben bujkáló rémhírterjesztő ellenforradalmár, reszkess!"
És ugyanilyen vérszomjasan üvölt vezércikkében a Vörös Újság: "Statáriumot követelünk az ellenforradalom ellen! S követeljük, hogy a statáriális intézkedések végrehajtásával azt a férfiút bízzák meg, aki erre egyedül alkalmas: Szamuelly Tibor elvtársat. Bátor és erélyes ember Szamuelly Tibor, a forradalomért mer kíméletlen is lenni... Tizedmagával lever a Dunántúlon egy ellenforradalmat. Tisztelet annak, aki a forradalomért semmitől vissza nem riad, akinek van annyi kultúrája és bátorsága, hogy erélyesen és forradalmi hittel menjen a forradalmak kikerülhetetlen szükségszerű útján, Saint-Justeök és Maratok útján! Minden helyen az alkalmas módszert, minden helyre az alkalmas embert. Az aljas ellenforradalomnak statáriumot, az ellenforradalom leverésére Szamuelly Tibort."
A mai Népszava már közli a statárium elrendelését, de a végrehajtója nem Szamuelly, hanem Haubrich József népbiztos, Budapest vörös katonai parancsnoka, aki keresztény. Most már világos, miért nem Szamuelly és miért Haubrich.

A zsidó faj rövidlátó, ha visszafelé néz, ezért hagyja ki számításából a múltat, de távolba látó, ha előre néz és ezért szimatolja ki a jövőt. A magyar falvakból nem látszanak el Szamuelly akasztófái se Parisba, se Rómába, Budapest ellenben ellátszik a messze külföldre. Ott hát ontsa keresztény a zsidó zsarnokság ellen lázadó keresztények vérét. Hogy a valóság fedi a következtetést, tanúsítja a vörös sajtó. Szamuelly vérengzéseit elhallgatta, a budapesti statárium első kivégzését már nagy betűkkel közli: "Halálra ítélt ellenforradalmár."
Budapesten és a vidéken is kézzel és írógéppel írott kis röpcédulák vándorolnak: "Sokszorosítsátok és adjátok kézről - kézre! .." A röpcédulák leleplezik a proletár diktatúra cégére alatt uralomra jutott idegen faj céljait és hazaszeretetre hívják fel a magyar népet. Mint annyian, Herczeg Géza, egy szegény fiatal ember is sokszorosította és terjesztette a röpcédulát. Elfogták és hétfőn este golyó általi halálra ítélte a forradalmi törvényszék".
Meghalt egy ember, mert a zsidó rémuralom ellen lázító röpcédulát terjesztett. Úr napján egy zsidó fiú leköpte a szentséget, egy másik belőtt az oltárra, máshol sortüzet parancsoltak a körmeneti népre, Szamuelly templomok előtt akasztat, de Kun Béla tanácsköztársaságában keresztényüldözésért még nem ítéltek el senkit se...
Remegő düh fojtogatja az emberek torkát. Úr napja emlékezetes marad. Kicsordult tőle a kehely. A milliók látni kezdenek. És a katonaság szemét is felnyitotta bajtársaik hasztalan halála és a pezsgőző frontmegbízottak. Lassú, veszedelmes harag hömpölyög fel a lelkekben.

Nógrádban holnap kezdik a sorozást. Szügy, Dejtár, Érsek-Vadkert... egymá sután üzennek be a falvak a gyarmati direktóriumhoz, hogy nem állnak sor alá. Vad tüzek lobognak a parasztok lelkében: "Jaj az elvtársaknak!"
Ez a szó a falusi nép között ma már azt jelenti, hogy zsidó. Túl át Ipolyon, Lesten agyonverték a politikai megbízottat. Singer Ignácnak hívták...
Eszembe jut, mikor még a szügyi úton hintókon menekülgetett a csehek elől a direktórium, láttam Balassagyarmat kínzóját, a vörös hajú Singer Ignácot, aki az itteni ellenforradalom leverése után a városház erkélyéről ordította a népnek: "Mészároljátok le a, burzsujokat és ne kíméljetek se asszonyt, se gyereket."
Ezentúl az a rettenetes hang nem beszélt többé. És barátja, Riechmann elvtárs sem beszél. Ő a jobbik részt választotta. Úgy mondják, ötmillió kék pénzzel odébb állt.

A magyar városok és falvak apró zsarnokai ellen fenyegetően sötétlik fel a gyűlölet. Mint egy vészjósló vihar, árad a megcsalt nép dühe. A nép megint emlékezik. Eszébe jut, ki uzsorázta ki a háború alatt, ki gazdagodott meg a magyar pusztulásból, ki uszította a rettentő békébe, ki uszítja polgárháborúba és a halálba.
Hörög a levegő ettől a vérben fogant új öntudattól. Baljóslatú pengés hallatszik a rónák felett. Összeharapott fogakkal a nagy paraszt Magyarország feni a kaszáját. Feni vészjóslóan, zordan és nem a vetésre, de Budapest felé néz. Napok óta mondják. Pest vármegyében lángot vetett az ellenforradalom. Fellázadt Aszód és Pécel. Felkelt a Kiskunság, az egész Dunamente.

Úr napján június 19-én kezdődött. Harangszó vitte az ellenforradalom hírét faluról-falura a Duna mentén. A parasztság kaszát fogott. A vasúti síneket felszaggatták, a telefonvezetékeket elvágták. A direktóriumok menekültek. A vörös őrség megadta magát, vagy fejvesztetten futott.
Kalocsa és Dunapataj, Dömsöd, Tas, Lacháza ... Mintha ősmagyar zene szólna ezekben a nevekben. És pengnének benne magyar reménységek - magyar kaszák.

 

Folytatjuk

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap