TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV V/14 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 12/08/2017 - 00:14

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

Február 12-13.

Álmomban éjjel is gondolatok vergődnek a homlokom mögött. Onnan tudom, hogy így van, mert ha időnként felriadok, terveket, egyre új terveket találok készen a fejemben. Honnan kerülnek elő? Miért nem hagynak nyugodni soha.
Hogy változik mostanában az ember lelke. Október végén kábult lázadás volt a lelkem. Novemberben sötét kétségbeesés. Decemberben valami, ami a reménységhez hasonlít. Aztán jött a szavak ideje, beszédeket mondtam, széthordtam saját magam tüzét. Akkoriban cselekvés volt a szó. Most szűkek lettek a határai. Tenni kellene, hamar, egységesen, mert ha mi nem teszünk, majd tesznek ők. És a magyar politikusok még mindig üléseznek, tanácskoznak, a pártjaikra gondolnak és sajátmagukra. Az egységet pedig még ebben a rettentő viharban se képesek megteremteni. Hát nem érzik, hogy mit vétkeztek a múltban a nemzet ellen? Nem érzik, hogy jóvá kellene tenniük valamit?
Bethlen István és barátainak tervét, a nagy nemzeti egyesülés gondolatát sok szenvedő tanácskozás után hajótörés érte. Az egységes zászlóbontás helyett a temérdek kicsi lobogó mellé egy új lobogó fog kerülni és mindössze annyi történik, hogy Bethlen István tábora elszigetelten még egy pártot alakít. A nemzet három színéből apró zászlócskákat szabdal magának a magyarság, míg véle szemben az internacionalisták, egyetlen vérbe mártott zászlót húznak fel az árbocra és köröskörül a határhegyekről egységes zászlókkal ömlenek be a rónára csehek, oláhok, szerbek.
     A vigasztalan nagy magyar széttagoltságban, becsületükre legyen mondva, az asszonyok nemcsak a fővárosban, de a vidéken is megteremtették a kapcsolatokat. Pedig a posta nem szállítja felhívásainkat. Kézben viszik bátor asszonyok, derék vasutasok és mozdonyvezetők. És a felhívások lelkét viszi Kiss Károly, a szövetség titkára és egy hazáját szerető fiatal újságíró: Hegedűs István, fagyban, hidegben járva az országutakat. Elrejtett falvakban, terrorizált városokban már száz és százezer magyar otthonban ég a kis láng, amelyet felgyújtottunk.
És ez az, ami ingerli és nyugtalanítja a hatalom bitorlóit. A nagy keleties szem, mely ránk nem tudott hatni lenyűgözésével soha, gonoszul figyel most. Követ a tekintete amerre járunk, leskelődik, zaklat és fenyeget.
A múltkor, mialatt Sombory Lajosné lakásában összegyűltünk, fegyveres katonák szállták meg a ház lépcsőjét, őrszemet állítottak az előszobaajtó elé és végül házkutatást rendeztek.
     Idehaza minálunk is mindegyre becsengetnek furcsa emberek. Tegnap két katona akart bejönni. A szobaleány, akinek megtiltottam, hogy ezentúl bárki előtt is ajtót nyisson, belülről kérdezte meg, mit akarnak? Az emberek tudakolták, hogy ugye iroda van itt és kérdezték, van-e telefon? A leány az ajtón át kiabálta ki: Ez nem iroda, hanem a Tormay Béláné őméltósága lakása.
- Nincs többé méltósága, - rivalltak rá az emberek. A leány otthagyta őket. Aztán még sokáig csengettek és dörömböltek a bezárt ajtón.
Ma reggel, mikor elindultam, hogy Anyámnak jó reggelt köszöntsek, egyenruhában egy fiatal zsidó állt a szobám ajtaja előtt. Azóta se derült ki, hogyan került a lakásba. - Mit akar? - A lakásrekvirálás miatt jöttem. - Ebben a pillanatban elvesztettem a nyugalmamat: - Elég volt, takarodjék innen! - Meghökkenve nézett rám és dadogni kezdett.
- Nincs nap, hogy ide ne tolakodnának. Csak az otthonunk maradt meg. Azt hagyják békében.
     Hirtelen összekapta szétteregetett írásait és odébb állt. Homályosan olyasmit éreztem, hogy ez a kidobott ember kellemetlenséget fog csinálni: Bementem Anyámhoz és elmondtam neki ami történt. Nevetni kezdett: Én is kidobtam a múltkor egyet. Ez a megállapítás arra az elhatározásra vitt, hogy elmegyek személyesen a lakáshivatalba és ha lehet, valaminő mentesítést szerzek az otthonunk számára.
Nagy vergődéssel kapaszkodtam fel egy villamosra. Ekkor már a Parlamentben, a főrendiház helyiségeiben ütött tanyát a szociáldemokrata Garbai fennhatósága alatt működő lakáshivatal.
Az Országház szép márványlépcsője feltűnően piszkos volt. Falait bemázolták színes ceruzákkal, vörös firkálások látszottak az oszlopokon: Éljen a köztársaság! Éljen a szociáldemokrácia! Minden hivataluk ilyen. A középületek szédületes sebességgel merülnek bele a piszokba. Nem jártam ott, de olyanok mondták, akik látták, hogy a királyi vár: az úgynevezett nemzeti palota oly söpretlen és ronda, mint egy balkáni pályaudvar. Mária Terézia selymes kis termeiben cigarettavégek és kolbászbőrök hevernek szanaszét a földön. A szép régi kályhákat majd szétveti a beléjük tömött szén, füstös körülöttük a fal, tintapecsétesek a régi művészi asztalok, melyeknél ingujjban ülnek a közigazgatás új emberei.
     Egy darabig tétovázva álltam az Országház összeköpködött folyosóján. Mellettem emberek rohantak el, de felvilágosítást senki se tudott adni. Találomra bekopogtattam egy ajtón. Rendetlen hivatalos helyiségbe léptem. Bolyhos fejű, hosszú ember görnyedt az íróasztalnál. Egy pohos állt mellette, mások is voltak ott. Gutturális hangok hallatszottak. Odébb küldtek. A következő szobába jutottam. Ott is bolyhos fejűek ültek. Kellemetlen hangon szóltak rám és küldtek tovább. Folyosók, irodák, előszobák, hivatalok és újra irodák, és mindenütt ugyanazok az arcok, mintha megismétlődtek volna.
     Megint mentem, közben lassú szorongás szállt meg. Sajátságos egyedüllét érzete fogott el, kínzó, végtelen magányban voltam, a sok idegen között. Csak most tudtam meg... csak most éreztem át igazán, mi történt a magyar hivatalokban. Szorongásom minden átmenet nélkül félelemmé vált, Ekkor már szinte futva haladtam odébb, de nem tudtam kijutni közülük, ők voltak mögöttem is, előttem is és én olyasmit kezdtem érezni; mintha hazajáró lélek lennék az ősi házban, melybe már beköltözködött az új tulajdonos... A gondolataim mintha szédültek volna. Aztán ez is elmúlt. Szavakat mondtam, hangtalanul beszélni kezdtem magamban: Korán van, még nem, Hiszen még nem haltunk meg, csak ők tesznek úgy, hogy elfoglalhassák az örökséget. Láthatatlan kéz összeszorította a torkomat és kibotlottam a folyosóra. Lépcső nyílt előttem, nyargalva szaladtam lefelé. Egy parlamenti szolga állt a fordulónál. Ez a szolga magyar volt. Az egyetlen magyar, akivel eddig találkoztam.
- Merre van a gazdasági hivatal? - Egy barátom volt abban a hivatalban. Oda akartam jutni.
A szolga meglepetve nézett rám, sajátságos kifejezése lehetett az arcomnak. - Igen? Arra ... Köszönöm, - mondottam és rohantam tovább.
     Előszobán mentem keresztül. Azután barátok voltak körülöttem. - Mi történt magával? - kérdezte Szabó Ödön. - Olyan sápadt, mint a halál.
- Eltévedtem a sok új hivatal közt. Egyik szobából a másikba küldtek és ugyanazok az arcok néztek rám mindenütt. Tele van velük a régi főrendi ház valahány szobája. Ellepték a Parlament egész épületét. A mieink már sehol sincsenek. Úristen, hát már mindenütt csak ők vannak?
Mindenütt... - hangzott a felelet, - tompán, szomorúan. És nékem ellenállhatatlanul a két kezembe kellett temetnem az arcomat és sírnom kellett keservesen.

Február 14.

Családi ünnepünk van ma. Mióta emlékszem, ezen a napon mindig összejöttünk, ahányan voltunk, nagyanyám születésnapjára. Régen nincsen többé köztünk, de az emléke azért most is összehív.
Gyerekkoromban tombola és croquembouche torta volt nagymamánál ezen a napon. Cserép jácintot tettek a karom hajlásába és verset kellett mondanom. Az aranyozott fa lüszterekben temérdek gyertya égett és minden tele volt virággal. Most nincs virág és nem ég gyertya kis kápolnájában az álgyesti hegyen. Lenn a kertben pedig kifosztottan, üresen áll hajdani háza és küszöbéhez a téli úton csak oláh rablók bocskoros nyoma vezet.
Évek múltak, mióta elment, a fiatalabbak közül is sokan utána mentek és újak jöttek, gyerekek, akik nem is ismerték, de azért ünnep nekik a napja. Így élnek tovább még a földön is az áldott emlékű, eltávozott asszonyok...
Ez évben más ünnep ez, mint hajdan. Tombolák és torták nincsenek többé. És a kicsi fiú a croquembouche helyett a fehér kenyérre néz a mi régi, falánk gyerektekintetünkkel: "tortakenyér", - mondja és mosolyog. Ide jutottunk a búzatermő róna országában ... Tortának hívják a városi gyerekek a fehér kenyeret.

Február 15.

Megszámlálhatatlan szál húzódik át a történéseken. Némelyik simán, láthatóan fut a felszínen, némelyik eltűnik, kuszálódik, csomók kötődnek rá.
A csomókat kibontani nem lehet, mert sötétség van felettük. Az élet pedig halad és kérdései felelet nélkül maradnak. Aztán sok idő múlva váratlanul
feloldódik egy csomó, az ember visszanéz a szál messze eredetére és világos és egyszerű lesz, ami érthetetlen és kusza volt.
Így történt most is. Gróf Haller Györgynénél találkoztam József főherceggel és Auguszta főhercegasszonnyal. Magányosan jöttek, szárnysegéd, udvarhölgy nem kísérte őket. Változnak az idők, de ők ketten, akik megosztották velünk háborús napjainkat, akik jóban rosszban mindig velünk voltak, nem változnak.
Udvartartásuk nincs többé. A hajlongók eltűntek. Régi cselédségük ellenük fordult, gyűlésekre jár és megesik, hogy nincs, aki asztaluknál a tányért váltsa. Palotájukban megfizetett kémek környezik őket, ablakaik alatt vörös katonák ólálkodnak. Sohase tudják este, mit hoz számukra a reggel, mégis irt maradnak szerencsétlen országunkban és egyszerűen, nemesen megosztják velünk a veszedelmes sorsot.
     A főherceg kétségbeesetten dolgozik hazánk érdekében. Az utóbbi napokban sokat hallottam róla és most egyszerre kibomlott a csomó is a szálon, melyet november másodikán kötöttek rá az események. Világos lett, amiben sohasem kételkedtem, hogy a főherceg a tragikus novemberi napon, mikor a Nemzeti Tanácsnak felesküdött, megtévesztetten hazájáért hozta meg életének ezt a legnagyobb áldozatát.
Az esküt megelőzőleg Károlyi Mihály, Batthyány Tivadar és Kunfi kíséretében ment volt el a főherceghez és kísérői jelenlétében szavára fogadta, hogy ha a főherceg felesküszik a Nemzeti Tanácsra, az eskü fejében kezébe teszi le a magyar haderők főparancsnokságát. A novemberi napokban ez lett volna az egyetlen út a nemzet megmentésére: a fegyveres hatalom József főherceg kezében! A főherceg feláldozta magát és letette az esküt. De azok, akik hazudtak, mint ahogy még emberek nem hazudtak a földön és megcsalták a nemzetet antantbarátságuk meséjével, megcsalták a királyt hűségnyilatkozataikkal, megcsalták a hadsereget és a népet a jó béke ígéretével, megcsalták József főherceget is. Jóformán ugyanakkor, mikor az esküt a Városházán átvették tőle, az országház téren Linder szavával szétkergették azt a hadsereget, melyet odaígértek neki.
Hazugság minden... De a hazugság olyan híd, amely nem támaszkodik partokra és mindég leszakad.

 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap