TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV V/7 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 12/01/2017 - 00:14

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

December 23-24.

Akikkel az elmúlt napokban találkoztam, bármiről is beszéltek minden fájdalmukon felül, egyszerre felcsattant a szavukból annak a szégyennek haragja, mellyel mindannyian Mackensen elfogatására gondoltunk.
Zichy Rafaelné mondta el, hogy véletlenül összejött Károlyi Mihállyal. Kíméletlenül hangot adott előtte határtalan felháborodásának.
- Hát ez nem lehetett másként, - felelte Károlyi cinikusan. - Legfeljebb azt fogják rólam mondani, hogy én voltam Magyarország első lovagiatlan miniszterelnöke.
Ott gyűltünk össze megint a Zichy-palotában. Ugyanazok voltunk együtt, akik a múltkor. Az asszonyok dolgáról akartunk beszélni, de, ki tudja hogyan, egyszerre mégis csak Mackensenről beszéltünk. .
- Írni kellene neki az asszonyok nevében! - mondottam ki mindnyájunk gondolatát. A többiek megbíztak bennem. Felszólítottak, írjam meg a levelet. Hohenlohe vállalkozott, hogy lefordítja németre. A többiek megígérték, hogy közben aláírásokat gyűjtenek.

 

 

Még éjjel megírtam, nem került fejtörésembe. Ott volt a lelkemben készen. Megtagadtam minden közösséget Károlyi alávaló tettével. Visszautasítottam és megbélyegeztem az asszonyok nevében és kértem a marsallt, bocsássa meg, amit a nemzet ellenére cselekedtek. Ma tehetetlenek vagyunk, de eljön az idő, mikor hálából azoknak a Kárpátoknak a gránitján fog neki szobrot emelni a magyarság, amelyeket megvédett.
Anyám volt az első, aki ívemet aláírta. Azután útnak eredtem a városban és estére sok asszony keze vonását hoztam haza magammal. Itthon egy üzenet várt. Gróf Apponyi Albertné Fótra készült és miután nagy női szervezeteivel ő is aláírta levelünket, elvitte karácsonyra a fogoly Mackensenhez a magyar asszonyok üzenetét.
Kevés volt ez, de többet most nem adhattunk. A marsall megértette. Azonnal elolvasta az írást és megilletődötten mondott köszönetet.
Így jött el karácsony szent estéje.

 

Fekete hóhegyek olvadnak a gyalogjárók mentén. Csatakos fekete sár nyúlik az utcákban. A gázlámpák csak alig pislognak, az üzleteket korán bezárták. Villanyos közlekedés nincs. Szegényes és hideg a város.
Mikor Anyámmal, mint minden más esztendőben a szent estére Mária testvéremhez mentünk, a néptelen utcákban fegyveres, részeg katonák csavarogtak. Köröskörül lövöldözés hallatszott a városban és az ablakok sötétek voltak.
Magyarországon ma másutt is ilyen sötétek az ablakok és így lövöldöznek mindenütt, ahol békés, fegyvertelen emberek élnek. Csak a határok, a vészesen közelgő határok, csendesek a téli ég alatt. A havas erdélyi mezőkön négyezer emberrel halad egy román generális Kolozsvár felé. Az előőrsei tegnap bevonultak Mátyás király városába. Kicsordul a könny a szememből... Vyx francia alezredes egy új átiratot kézbesített... Megint előbbre tolta az antant a demarkációs vonalat. Pozsonyon, Kassán, Kolozsváron, sok szép magyar városon innen tolta! A csehek mélyen járnak a Szepességben, a szerbek bevonultak Muraközbe...

Ennél szomorúbb karácsonya még nem volt Magyarországnak! Nem ég világ az ország karácsonyfáján, bitófa lett a fából és hozzákötözve áll a mi nemzedékünk, melyet minden magyar nemzedéknél jobban megsebzett a végzet. Karácsony éjszakája. Jeges szél fújt, mikor Anyámmal hazafelé jöttünk a barátságtalan utcákon át. A Mária-Terézia kaszárnya irányából sortüzek hangzottak. Fegyverropogásban mentünk és jöttünk és a két út között ott volt testvérem otthonának képe. A megszokott szoba, a kicsire törpült fenyőfa, prüszkölő rossz gyertyáival és a fehér abrosszal letakart asztalon a gyerekek ajándékai. Ők legalább örültek. A kis fiúnak új volt bátyja kitatarozott régi hintalova és gyönyörűnek talált mindent. Szegény gyerekei ennek a szegény kornak. Nem tudják, mik voltak a mi karácsonyaink!
Száz égő gyertyával hatalmas nemes fenyő ért a mennyezetig. Tiszta viasszag keveredett a Vág menti fenyvesek szagával és az esztendő minden vágya teljesült a fa alatt. Túl rajta, gondolatomban egy másik fát láttam meg hirtelen és még egyet és sokat... égő gyertyák, zöld fenyőfák hosszú sora vitt át visszafelé az elmúlt éveken. Tündöklő bűvös karácsonyfasor és a vége olyan távol volt, hogy a távlat mélyén egészen kicsinek láttam magamat. Gyerek voltam ott messze, mint azok, akik ma már az öregekhez számítanak. Akkor még körülöttem voltak mind a régiek, a kedves öregek, akik mikor elindulunk, közöttünk állanak és a halál között. Sokan állnak, sok védő sor, úgy hogy nem látjuk tőlük az út végét és őket éri a kasza, ha suhint. Ahogy megyünk előre, mindegyre eltűnik valaki. Két nagyanyám, szegény atyám... Kidőlt egyik védő sor a másik után, ma már csak Anyám áll előttem és Géza bácsi, Anyám egyetlen élő testvére. Már elöl vagyok én magam is; mint hajdan mások előttem, takarom az út végét a felnövekvő gyerekek előtt...

Ha elmúlnak a gyerekévek, a visszaemlékezésnek valaminő halk szomorúsága vegyül a karácsonyi ünnepekbe. És ebben az esztendőben nemcsak az egyéni sorsok múltja kísért, de kísért egész fajunk és országunk múltja. Milyen szép is volt régen a mi karácsonyunk... Magyarország karácsonya. Olyan természetesen szép, hogy fel se tudtuk fogni.
Karácsonyi harangok! Mikor most megszólaltak éjféli misére, gépfegyverek kelepeltek a harangzúgásban.

December 25-29.

Hajdanában egyetlen ünnep volt az esztendő utolsó hete. Ez évben csak egy rémlátó darabja lett a kétségbeesett útnak, melyen haladnunk kell. Szájról-szájra járt a hír: Holnap, holnapután... de Szilveszterre elkerülhetetlenül nagy gyilkolás lesz a városban. Kegyetlen, durva és gyalázatos, minden, ami odakinn látszik és hallatszik. Elbújtam előle ezekben a napokban és Anyám mellett, az otthon csendjében megint volt időm gondolkozni.
A kormány választásokról beszélt és január közepére hirdeti a törvényes szentesítés látszatát; miután az antant így nem áll szóba vele. Közben a szociáldemokrata párt a falvakat akarja a maga számára megnyerni. Ismét napirendre tűzték a földbirtokreform kérdését. Üszkös sebe ez a magyar életnek. Józanul, igazságosan régen meg kellett volna oldani. Az előző kormányok lelkiismeretlenül halogatták, a mostani hatalom pedig csak tűzvető csóvának használja. Buza Barna földművelésügyi miniszter annyi földet helyez kilátásba a földnélkülieknek, amennyi akkor sem állna rendelkezésére, ha az összes kötött és magánkézen lévő birtokokat felosztaná és olyan rövid határidőt szab a földosztásnak, hogy végrehajtása technikai lehetetlenség.

A célzat világos. Orosz minta szerint forradalmasítani akarják az aránylag még nyugodt földműves népet. Tavaszra földet ígérnek hát mindenkinek. Vészt jóslón harapózott szét a népbolondító ígéret, mellyel elérte a kormány, hogy a városok munkásai után, most már beszüntették a munkát a földműves cselédek és napszámosok is. Úgy számítanak, tavasszal majd a saját földjüket művelik, minek dolgozzanak másnak. Az őszi vetést nem végzik. És míg az ország éhezik, milliárdnyi értékű burgonya, kukorica, cukor- és takarmányrépa és zöldség maradt kinn betakarítatlanul. Agitátorok járják a falvakat. Izgatnak a magántulajdon és a birtokosok ellen, uszítják az uradalmak cselédségét és a zselléreket: vegyék el a földet.

Mint ahogy kormánybiztosa révén a budapesti katonatanács uralkodik a hadügyi kormányzás felett, ugyanúgy uralkodik a szocialista miniszterek révén a budapesti munkástanács a polgári kormányzat felett. A katonatanács és munkástanács vezetősége kizárólagosan az idegen fajból került ki és mindegyre jobban előtérbe tolja a bolsevizmus utópisztikus álmokba burkolt rablási szándékát. A munkástanács egyik legutóbbi gyűlésén, az új Városháza nagytermében a földreform kérdésben döntött és pedig úgy, hogy egyszerűen feldöntötte. A tanács kijelentette, hogy a földet köztulajdonba kell venni: szűnjék meg a magántulajdon. Azután az adókérdést tárgyalta és pedig úgy, hogy minden jövőbeli tárgyalást feleslegessé tegyen. Javasolta. a százpercentes vagyonadót, vagyis a vagyonelkobzást.
Ezeknek a nyilatkozatoknak és javaslatoknak a híre is nagy hirtelenséggel terjed a vidéken és előkészíti a lelkeket arra a második forradalomra, melyet Lenin komisszárja, Kunfi Zsigmond hirdet arra az esetre, ha a polgárság ellenállást tanúsítana, szervezkedni merne és esetleg megkísérelné, hogy eleget tegyen az antant-hatalmak óhajának, mely a jelenlegi bolsevista irányzatú kormány helyeit polgári kormánnyal kívánna tárgyalni. Új forradalomra van szükség és az el fog következni!"
A kormány a karácsonyi ünnepekre se rendről, se szénről, se élelemről nem gondoskodott, de ígért helyette új forradalmat. És ezzel az ígérettel fordul ki a szörnyű év a kapun.

December 30.

A véletlen vitte arra az utamat. A Mária-Terézia laktanya alatt, a gyalogjárón ma reggelre sétányok odahurcolt padjaiból barikádokat állítottak fel a katonák. Felvont puskájukat a padok támlájára fektették, úgy ültek egymás mellett és célba vettek mindenkit, aki szembejött. Menjenek innen! kiáltozták. Időnkint lövések dördültek, de kárt nem tettek senkiben.

Betértem egy boltba. Odabenn sokan voltak és izgatottan beszéltek. Valaki mondta, hogy a kaszárnyába kommunista gyűlés lesz. A Ferenc József laktanyából jön oda Kun Béla, ahol arra lázította a legénységet, hogy kergesse el a tisztjeit, de a legénység nem tudta, mit tegyen. A zöme az udvarra néző ablakokból és folyosókról figyelt, aztán valaki az egyik ablakból kilőtt az udvarra. Odalentről visszalőttek. Nagy lövöldözés támadt, Kun Béla pedig a zűrzavarban cimboráival odébb állt. A kaszárnya fellázított legénysége bántalmazni kezdte a tiszteket, betört a fegyverraktárakba. Vagy négyezer ember felfegyverkezett. Ezek már útban vannak, meg fogják szállni az utcákat...
Négyezer ember! Éppen ennyien voltak azok az oláhok, akik Kolozsvárt megszállták, - de négyezer magyar nem állt szemben velük. Fényes László a kormány megbízásából lefegyvereztette és eltávolította a székely gárdákat. Fényest utóbb kétségbeesésükben hiába verték meg erdélyi öklök, négyezer oláh mégis kitépte Kolozsvárt az ország testéből...
Visszarántottam a távolból a gondolataimat. A bolt előtt emberek rohantak, az egyik hangosan kiabálta: - Jönnek a kommunisták! Riadalom támadt. Mindenki az utcára futott. Mögöttünk hirtelen lehúzták a boltok vasredőnyét. A házakon vörös rongyok bújtak elő, az utca köze olyan üres lett, mintha kisöpörték volna. Egy fegyveres teherautó dübörgött.

- Az! Az ott jobbról, az, Kun Béla! - Kezek emelkedtek a levegőbe és egy közönséges kinézésű sárgás bőrű, sötét szemű, duzzadt ajkú ember felé mutattak. A kalapját a nyakszirtjére tolva viselte, télikabátja nyitva volt.
Mialatt kerülő úton hazafelé mentem, tépelődve keresgéltem az emlékezetemben. Hol láttam már ezt az arcot? Egyszerre eszembe jutott. Röviddel a októberi forradalom után, a Keleti pályaudvarnál egy szemetes ládán szónokolt valaki, összeverődött rokkant katonák között. Meglepett volt akkoriban, hogy ilyen magyartalan beszédű, kaftánból alig kivetkőzött gettózsidót szóhoz juttatnak. Erre világosan emlékezem. Közönséges húsos arc volt és gonosz szeme furcsán hunyorgott, mialatt a társadalmi rend ellen izgatott. Nyálas szája olyanfélén nyílott és csukódott, mintha csaholt volna. Lelketlen, rekedtes reklámhangon ordítozott. Közben megizzadt. Mialatt beszélt, többször levette a kalapját és tenyerével törölte le a verejtéket kopaszodó fejéről. A keze piszkos volt. Arra kellett gondolnom, milyen csúnya, idegen embereket hallgat meg manapság a mi népünk. Olyanok uszítanak magyart a magyarra, akik még csak magyarul se tudnak.

Hirtelen bizonyosság támadt bennem: a szemetes láda szónoka és az az ember, akiről azt mondták, hogy Kun Béla, azonosak voltak.
Később hallottam még, hogy a Mária Terézia kaszárnyában mi történt. Kun Béla lázító beszédeket mondott ott is. Előzőleg két zsidó tizedes készítette elő a legénységet. De a katonák megfenyegették őket. A tizedesek megszöktek, Kun Béla pedig beszélni próbált. A legénység letartóztatta. Pofonok zuhogtak rá, aztán becipelték egy zárkába és ráfordították a kulcsot.
Nagy volt az öröm a kaszárnyában. A katonák megéljenezték tisztjeiket. Egy pillanatig szinte úgy tetszett, hogy a Mária Terézia laktanya legénysége helyt áll és legyőzi az anarchiát. Ekkor érkezett meg kíséretével automobilon Pogány József. Izgatottan tudakozódott a történtekről. Lehordta a tiszteket, a legénységet és Kun Bélához rohant. Hosszasan tárgyaltak egymással a zárkában, aztán Pogány ünnepélyesen kieresztette a kommunistát és jobbkézt maga mellé ültette autójába, Közben megérkezett a Ferenc József laktanya zendülő legénysége. Hamar ment. Mire Pogány autója Kun Bélával elindult, a katonák már tele torokkal üvöltötték: - Éljen a kommunizmus!
Délután Károlyi Mihályné egy Jeszenszky nevű tiszt - férje titkárja - kíséretében meglátogatta, a laktanyákat. Estére azt beszélte a város, hogy: zendülés van a kaszárnyákban... éjjel lemészárolják a polgárságot. Időnként robbanások hallatszottak a sötétben. Az a rémhír terjedt el, hogy a kommunisták levegőbe röpítették a csepeli muníciógyárat és az összekötő Vasúti hidat is. Nem bizonyult igaznak, csak a katonák mulatoztak. Ágyúkat sütögettek, kézigránátokat pufogtattak, gépfegyvereket húztak ki az utcákra és szórakozásból lövöldöztek.

Fegyverropogás szokatlan zenéje mellett közeledett az éjfél. Mint karácsony estéjén, most is Mária testvéremnél gyűltünk össze. Hosszú vékony üvegkelyhekben már ott állt a Szilveszter éji puncs. És a gyerekek minduntalan nézték az órát.
Egy levelet vettem elő. Kolozsvárról jött a címemre az utolsó magyar postával és mögötte lezuhant az oláh sorompó. És ez olyan volt, mint a háborúban, ha megjött holt híre egy elesett rokonnak és mikor már eltemették, megjött utolsó levele.
Összefacsarodott a szívem, pedig nem ismertem, soha se láttam azt, akinek a keze írta. Olvasni kezdtem fennhangon a megszólítást, azután tovább:

 

 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap