TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VI/1 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, szo, 12/16/2017 - 00:14

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

Március 21-ikének éjjelén.

Egy pillanatra csend lett, olyan iszonyú csend, mint mikor a nyaktilón fennakad a bárd. A megkötözött emberi teremtés válla közé húzta a fejét, már csak ennyit tehetett önmagáért. És a hideg eső, mint a halálverejték szakadt lefelé a házak falán. Most...
Odakinn megint elbődült a hang:
- Éljen a proletárdiktatúra!
Mára szomszéd utcák is kiáltották. Egy hirtelen lerántott redőny hörgött a sötétben. Sietve becsapott kapuk döngtek. Futó lépések csattogtak a házak alatt és két szót gurítottak maguk előtt: Éljen!... Halál... Ezt nekünk szánták.
A szegleten lövöldöztek.
     - Halál a burzsujokra... Valamelyik golyó lámpaüveget talált. Az üveg csörömpölve repült szét az aszfalton. Egy kocsi ügetett. Megállították. Lárma hallatszott és a lövöldözés nyargalva távolodott a Rákóczi út felé. A gondolat futott utána, ki a megtébolyított, világtalan városba. Mi történik ott? És túl és mindenütt? A kaszárnyákban, a körutakon? A belső negyedekben tengerészek fosztogatnak. A külvárosok lázadnak. Egy maroknyi bolsevista tábor hatalmába kerítette a várost. Nincs hová menni!
Az ember kezében mintha már csak egyetlen mozdulat lett volna. Egy gyámoltalan, szegény mozdulat, amely a lüktető halántékokhoz kap.
A gödör fenekén vagyunk. Ez a gondolat mindennél gyalázatosabb és torzan mégis pihentető. Ez jobb a feltartóztathatatlan, hosszú, aljas lefelé csúszásnál... Mélyebbre már nem lehet süllyednünk.
Kinn megint elhallgattak az utcák. És a csendet hirtelen apró szegekkel verte át az ember szíve lüktetése. Hát nem kerülhettük el... Elöntöttek a feltépett kanálisok. Undorodást és szégyent éreztem. Károlyi Mihály kegyelméből cimborája, Trockij ágense, a munkáspénztárak sikkasztója: Kun Béla, uralkodik Szent István Magyarországa felett.
És mindenütt történik valami és semmit sem lehet többé feltartóztatni.
Nem tudom, mennyi idő múlhatott. Hallgattunk. Mindenki a saját kínjával vergődött. A lámpa csak alig hogy égett. Az óra megint ütött. Elkaptam a hangját. Egyiket a másik után, mint a levegőbe repített rézkorongokat. Megszámláltam. Kilencszer pengett. Gróf Chotek Rudolfné, aki az előbb még ott volt, nem volt ott többé. Géza testvéremet sem láttam. Megint telt az idő. Olyan volt a szobám, mint egy homályos kép háttere. Alakok ültek mozdulatlanul, aztán hirtelen kimentek a képből és ismét visszajöttek. Az ajtó nyílt és csukódott. Cavallier Józsefet megint ott láttam, ahol az előbb üresen állt a szék. Rábeszélt és nógatott.
     Őrült hírek keringenek a városban. Szörnyű eseményeket jósolnak éjszakára. Vix alezredest és az antant misszió többi tagját is letartóztatták. A dunai angol monitorokat is le akarják fegyverezni. Az orosz vörös hadsereg a Kárpátok felé törtet. A bolsevisták a területi integritás alapjára álltak. Kun Béla direktóriuma hadat üzen az antantnak. Meneküljön... Még ma éjjel... Letartóztatják. Jöjjön hozzánk.
Anyám hivatott.Szorongva nyitottam be ajtaján. Magasan feltámasztott párnái között szinte ült az ágyban. Az arca halvány volt és még keskenyebbnek látszott, mint különben. Ő is hallotta az utca ordítását! Ő is tudta már, hogy mi történt és mi vár reánk. Üldözött, szenvedő tekintetétől egyszerre erősebben és egyéniebben kezdtem érezni a sorsunkat.
- Miért nem jöttök ide? Miért nem beszéljük meg együtt? - Szavai nem akartak fájdalmat okozni és mégis, mintha éles, finom szerszámok lettek volna, átnyilallottak a mellemen.
Szegény Anyám: Mikor Cavallier József ajánlatát elmondtam, megrázta a fejét:" Budán lakik. Ne menj olyan messzire ... Hírtelen visszavette az önuralmát: - Úgy esik az eső és egész délután hallottam a köhögésedet.
A többiek is bejöttek a szobába. Mindenki mondott valamit. Béla öcsém felesége a testvérét említette: - Zsigmondyék a közelben laknak. Üzentek is.
     Csak Anyám hallgatott. Nem bírta ki mondani és mégis ő küldött legerősebben. Hosszú szomorú tekintettel nézett rám. Ez eldöntötte a habozásomat.
- Egy-két napról lehet csak szó. Aztán ha nem találnak itt, visszajöhetek... Hittem-e amit mondtam? Így képzeltem-e el akkor? Vagy csak áltattam magamat, hogy viselni bírjam? Ekkor vettem észre, hogy valahonnan sajátságos, mély árnyékok vetődnek Anyám arcára. A többi arcon is ott voltak a sajátságos, okozatlan árnyékok, mintha hirtelen valamennyien megöregedtek volna. És pillanatok alatt rajtuk túl, a szomszédban is, a szemközti házban is, az egész városban így öregednek meg most az emberek.
Aztán mindenki elment. Egészen egyedül voltam a szobámban. Éreztem, hogy sietnem kellene és mégis, ki tudja, mióta álltam nyitott szekrényem előtt. Hányan állnak ma így vagy hányan kapkodnak és futnak?.... Vajon itt is úgy lesz-e, mint Oroszországban? Az ajtó halkan nyílt mögöttem. Anyám felkelt és jött, hogy együtt legyünk, hogy segítsen.
Kevés holmit viszek, egészen keveset, - mondottam sokszor, mintha a sorsot akartam volna kényszeríteni, hogy ne tartson soká.
     Holnap talán már hazajöhetek...
Anyám nem felelt; Összekötötte a csomagomat: - A házvezetőnőnek nem szabad holnap reggelig megtudnia, hogy elmentél... Kinézett az előszobába, nincs-e ott senki. Maga nyitott előttem ajtót és elkísért a folyosón. A ház aludni látszott, az ég sötét volt és alatta sötét volt az udvar is, mint egy akna, amelyben összefutott az esővíz.
Anyám a karomra támaszkodott és szótlanul jött mellettem. És ebben a nehéz csöndben mindegyikünk magányosan küzdötte ki a saját önuralmát. Aztán megálltunk. Csak az eső zuhogása hallatszott, Anyám felemelte a kezét és éreztem, ahogy egy sajátságos kis mozdulattal utána rajzolta a homályban az arcom vonalát, úgy ahogy csak ő látta, gyöngédebben, szebben a valóság vonalánál.
- Vigyázz magadra...
     Már lefelé szaladtam a lépcsőn. Ő pedig odafenn áthajolt a könyöklőn és utánam szólt, mintha még el akart volna kísérni egy darabon: - Jó éjszakát, mondotta halkan a szörnyű éjszakába.
- Jó éjszakát... de a hangom belül maradt és egy soha nem érzett fájdalomban összetört odabenn. Megint sietni akartam és mégis megálltam.
A kapun túlról puskaropogás hallatszott. Biztatni kezdtem magamat: Holnap visszajövök hozzá, holnap... Végig botorkáltam a fekete udvaron és bezörgettem a házmester ablakán. Mikor kijött, furcsán nézett rám a hirtelen lámpafényben: - Nagyon lövöldöznek odakinn. Jobb lenne itthon maradnia.
A kulcs fordult. A kapu nyílt és óvatosan, csúszva zárult be mögöttem, mintha nem akart volna elárulni. Névtelen borzadás futott át rajtam. Nem mehettem többé vissza. Kinn álltam az esőben magányosan. Túl az otthonon, túl mindenen, ami jó és védett volt.
Emberi bőgések, autók szirénája hallatszott. A lyukas ereszekből patakokban dűlt a zápor. Az aszfaltban hápogva nyelte a kanális szája az ömlő vizet.
     Az utca egészen néptelen volt. A túlsó oldal sötétjéből lépések szakadtak ki. A lépések nem jöttek, de hirtelen kezdődtek... Valaki elindult a szemközti ház alól. Valaki, aki várakozott. Rám lesett? Engem várt? A lépések sietni kezdtek, megelőztek, átvágtak az utca közén. Az egyik kapu üregében elmosódva egy sötét alak lapult. Nem csöngetett. Egy pillanatra megálltam. És ekkor egyszerre kiújult az elmúlt hetek minden bizonytalansága. A hajszoltságnak, a megfigyeltségnek, a szabadságvesztettségnek a kínja összeszorította a torkomat. A fenyegetés, mely el-eltűnőn, felbukkanón régóta nyomon kísért, most elém került és ott áll valamennyi kapuboltozat alatt és vár minden forduló sötétjében.
Megszökjem előle? Lekanyarodjam a mellékutcába? Fáradt voltam, betegnek éreztem magamat. Ólom volt az ereimben és kövek nyomták a fejemet. Egy pillanatra lemondtam magamról. Olyan semmi sem voltam én a szörnyű szerencsétlenségben. A rettentő omlás robaja elnyelte az egyéni végzetek kis jajszavát.
És a kapu aljából hirtelen kilépett az árnyék és elállta az utamat. Egymásra meredtünk. Aztán... Te vagy?... Béla testvérem volt. Ő várakozott reám, hogy elkísérjen. A Körúton csak elvétett lángok égtek. A bevert, fekete lámpák körül üvegszilánkok ropogtak a sarkam alatt. A pocsolyákból eldobált töltényhüvelyek meredeztek ki.
Az utca közén gépkocsik süvítettek. Egy csoport ember jött. Vörös zászlót hoztak. Szuronyos teherautó hömpölygött. Fegyveres tengerészek álltak rajta. Az egyik az arcához kapta a puskáját. Felénk célzott. A lámpa fénye egy pillanatra kiemelte, aztán megint visszaejtette a sötétbe. Nem lőtt, csak vigyorgott és állati júdásarca furcsán összegyűrődött. Már eltűnt, de a hangja még hallatszott, oroszul kiabált valamit. Azt mondják, sok van ilyen.
- Burzsuj... le vele! És a moszkvai kiáltás már szabadon szalad szét a magyar városban.
     A túlsó oldalon félénk alakok futottak át az utcák torkolatán. Vad mozgással és riadt osonással volt tele a levegő. . .
Becsöngettem a kapun. Béla testvérem elment. Soká tartott, mire kinyílt. Egy asszony jött csoszogva. Bizalmatlanul nézett rám. Félni látszott: Hová megy? Valamit mormogtam és pénzt tömtem markába. Az udvar itt is egészen sötét volt. Aztán egy lakásajtó előtt tétováztam. Valami előre kényszerített, valami visszahúzott. Mégis bezörgettem. Odabenn még terítve állt az asztal a függőlámpa barátságos világában. Az üvöltő, ázott, piszkos utca után nyugtatott a jószívű kis otthon. Zsigmondy Mihály és a felesége fogadtak. Vártak-e, nem-e, nem tudom, de úgy tettek, mintha egészen magától értetődő lett volna, hogy hozzájuk jöttem.
- Hány óra van?
- Tizenegy elmúlt.
Az előszobaajtón zörgettek... Egymásra néztünk. Egy magas növésű barna fiatalember nyitott be. Hunyady Ferenc gróf, - mondotta Zsigmondy megkönnyebbülten. Az én nevemet elhallgatták. És azután is gondosan elkerülték, hogy szólítsanak. A jövevény beszélt: - Senki sem tudja mi történik. A kommunisták szabad rablást akarnak engedni a csőcseléknek.
- Anyámra gondoltam. Ó is rám gondol most bizonyosan. Mögötte halványabban távolabbi arcok bukkantak fel, testvéreim, barátaim. Félteni kezdtem mindazokat, akiket szeretek.
Zsigmondy leakasztotta a telefonkagylót a horogról. A központ változatlanul azt felelte: "Csak hivatalos beszélgetéseket kapcsolunk." Azután ez is megszűnt. A telefonközpontok már a kommunisták hatalmában voltak. Az eső elállt. Az utcák megéledtek és a felzavart aljas vér ordítása megint fel-felbődült a mélyből: Éljen a proletár diktatúra!
     A gyerekeket átvitték a szomszéd szobába és az ő fehér szobájukban vetettek számomra ágyat.
Mesélő tarka képek a falon, cinkatonák, játéklovacskák a földön. És én akármeddig éljek, soha többé nem leszek olyan öreg mint ebben a gyermekszobában.

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap