TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VI/14 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, sze, 01/25/2017 - 00:23

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.
 

Április 15-ikére virradó éjjel.

A kályhában leégett a zsarátnok. Sokáig figyeltem. Most már összedűlt. De azért hideg van. Soha se volt még ilyen hideg. És én itt ülök és írok, pedig semmi értelme sincs. Különben mégis... Hiszen nem másnak írok, nem azért, hogy megmaradjon, csak magamnak, hogy könnyebb legyen. Ma este Kiss Károly ide érkezett. A rendőrségről szökött, hogy hírt hozhasson.
Csak most képzelem, vagy már azelőtt is éreztem, hogy így lesz? Valami készülődött felém. És nap-nap után közelebb rémlett elkerülhetetlenül. A többiek esténként a húsvéti ünnepekről beszéltek maguk között. Nem szóltam közbe, kimaradtam a beszédből és ez olyan szomorú és magányos volt, mintha valahogyan kívül állnék és nem tartoznék oda.
Vannak előérzetek. Most már itt sem szabad maradnom. Mindenki alszik... És mégis jön valami. Abból jön, ami már elmaradt Messze magam mögött hagyott régi önmagam jött utánam futva, lihegő, névtelen gyerekkínnal. És egyszerre utolért és nem volt többé mögöttem, már én voltam a régi, szegény gyerek, aki ha bajban van, ha bántják, ha beteg, hátra csukló fejjel hívja az anyját. Őt hívtam nagy magányos nyomorúságomban, az egyetlent, akinek a fájdalmam jobban fáj, mint nekem.
     Az ablakrácson át most egy ideig a holdat kellett néznem. Úgy ugatnak a falusi kutyák! Össze akarom szedni az eszemet. Talán fel tudom írni, ami történt. Magyarország minden talpalatnyi földjén hontalan és üldözött ma, aki magyar. És aki küzdeni mert ellenük, annak az életét kiadják aljas vértszaglászó kopóiknak. Én küzdöttem ellenük és most kiadták az életemet.
Egy Mikulik nevű félszemű terroristának soroztak a munkakörébe, akit Cyclopsnak hívnak a többiek. Soha se hallottam eddig róla. Állítólag Mátyásföldön harácsol, és a repülőtelepnek a teljhatalmú diktátora. Szamuelly azt mondta róla: Olyan kegyetlen, hogy ellene még ő sem tehet semmit. Ezt a félszemű emberállatot bízták meg, hogy végezzen velem. Ő maga mondta: "El kell tennem láb alól És mostantól kezdve az életem attól függ, el bírom-e kerülni vagy találkozom-e vele? ... Kívüle egy másik is kerestet. Annak se hallottam eddig a nevét. Az újonnan felállított politikai nyomozó osztálynak a főnöke, Szamuelly barátja. Corvin Ottónak hívják, de az igazi neve Klein. Egy púpos kis zsidó. Ezelőtt bankhivatalnok volt. Keresnek... Csodálatos kínlódást okoz ez a gondolat. Lassan csúful egy kéz tapogat az ember körül és meg akarja fogni...
     Most már eszembe jut, ez rémlik szüntelen, mióta Kiss Károly elmondta. Hű barát. Milyén sápadt volt és nem nézett reám és egészen halkan beszélt.
Mikor Kiss Károly kocsija megállt át oszlopos aláhajtó alatt, Kállay Lenke messziről kiáltotta felé:
- Jó hírt hozott?
- Majd ha egyedül leszünk. - És mikor senki se hallhatta, elmondta, milyen hírt hozott.
Világosan emlékszem, hogy bólintottam és csodálkoztam, hogy bólintok.
Anyámat kihallgatták... Nyolc fegyveres vörös katona állta körül a hűvösvölgyi házat. Közben a detektívek külön-külön vallattak odabenn mindenkit. Két óra hosszat tartott. Fenyegetődztek, mondták, hogy a tagadás hiába való, már nyomon vannak, úgyis tudják, hol vagyok.
     Anyám a kis levelet mutatta, amelyet utolsó este írtam. Mondta, hogy a Dunántúlról jött hozzá. Egyebet nem tud rólam. Nyugodtnak látszott akkor is. Olyan, fölényesen nézett a vallatóira, hogy egyszerre nem merték többé elvtársnőnek szólítani. Levették a kalapjukat és fedetlen fővel beszéltek vele. Mikor elmentek, Mária testvérem a szobájában találta Anyámat a dívány szegletében. Akkor már egészen görnyedten ült és sírt. Az asztalán padig ott feküdt a nevemre szóló elfogatási parancs. - Nem tudom nézni, - mondotta - tedd el onnan, hogy ne lássam.
Egy könnytelen belső zokogás vonaglott át a mellemen. A többiek nem vették észre. Láttam az arcukon, hagy egészen természetesnek találnak.
A testvéreimet is vallatták. Verát, aki annyit dolgozott velem ellenforradalmár szövetségünkben és Gézát is. A rendőrségre idézték őket. Kiss Károlyt elfogták. Egy Juhász nevezetű zsidó szörnyeteg elé került. Ez volt a nyomozócsoport főnöke. A többiek is ilyenek voltak. Piszok, zűrzavar, rendetlenség és csupa zsidó.
Irtóztam tőlük - mondotta, - és egy őrizetlen pillanatban megszöktem. Aztán nevetett világos, tiszta nevetéssel, mint a csínytevő fiúk. Én is nevettem, de azért borzasztóan fájt a szívem. Egyszerre eszembe jutott: Ha Anyámat tartóztatnák le helyettem? Vagy valaki mást... Hirtelen lódulásokkal forogni kezdett a szoba.
- Haza megyek Jelentkezem...
     Mind rám támadtak. magyarázták, hogy őrültség lenne, senkinek se lesz bántódása miattam.
- Erre a házra is csak bajt hozok... Kerestem a szavakat, hogy bocsánatot kérjek. A többiek ezalatt helyettem tervezték, hova szökjem? Csak akkor kezdtem megint figyelni, mikor hallottam, hogy a családom azt kívánja, menjek külföldre.
- Balassagyarmaton át... Ez megütötte a fülemet. Kállay Erzsébet mondta, hogy így jó lesz. Huszár Aladár bizonyosan átsegít majd az Ipolyon.
Kállay Lenkének eszébe jutott, hogy a cselédségnek nem szabad tudnia, hová megyek. Aszód felé utazzam, mintha Pestre mennék, onnan forduljak vissza Balassagyarmatnak. Mondhatatlan irtózást éreztem. A vörös zászlós aszódi állomás, a kövér politikai megbízott, a hegedűs és az internacionálé.
A peronon egy pad áll a fal mellett. Ott fogok ülni reggel héttől délután ötig. Az emberek pedig rám nézhetnek és nem rejthetem el előlük az arcomat.
     Mióta magamra maradtam, már többször eszembe jutott ez. Egy percre az ablak üvegjéhez támasztottam a homlokomat. Sima és hideg volt. Ha nincsen más, az ablaküveg is tud olyan jó lenni, mint egy hűvös kéz.
Az órára néztem. Megállt. Este elfelejtettem felhúzni. Egy kocsi zörgött lenn a kert alján, valahol a vendégház körül. Ez viszi Kiss Károlyt a vasútra. Holnap ugyanebben az órában visz el majd engem is. Egyedül megyek. Nem fogadtam el a kíséretét. A sorsomból nem szabad adnom másoknak. Ha velem tartóztatnák le, magammal rántanám a szerencsétlenségbe. Menjen, ha lehet békével. Szökjék szabadon, hálám kísérni fogja. Életemben eddig több barátsággal nem volt hozzám senki se.

Április 15-16.

Az utolsó berceli nap. Mintha egy kéz nyúlt volna a friss képbe és eltörölte volna. Csak itt-ott hagyott meg belőle egy darabot. Reggel sütött a nap a füvön az ablakom alatt. És hűvös aranyába belehempergett a fehér Krampusz kutya.
     Egyszerre délután lett. A nap már nem sütött az égen. Az aranyozott fali órában egykedvűen súrlódtak a kalászok. Vajon hány szem van meg benne a számomra?
A fiatal Kállay György elment Jeszenszky báróért. Ő bizonyosan tudna valami tanácsot adni. Mikor elmondták neki, mi történt. Jó emberi megértés volta tekintetében. Írt számomra ajánló levelet az elűzött aszódi szolgabíróhoz és magához vette a feljegyzéseimet: - Majd eldugom a kéménykürtőbe. Talán csak nem akadnak rá...
Túl a kerten, a dombok élén, mint egy füstölgő kis játék húzódott el ekkor az aszódi vonat. Ráeszméltem: ez a vonat kísértett egész nap a gondolataim mögött.
     Most már elmúlt. Ma még nem érkeztek meg a nyomozók. Holnap pedig már nem találnak.
- Ezóta beért volna a kocsi az állomásról, - mondotta Lenke. - Ők is ugyanazt gondolták. Autó tülkölt az országúton. Kállay Béniné felpillantott a hímzéséről: - Rossz álmom volt az éjjel. Azt álmodtam, hogy egy nagy automobil állt meg a ház előtt és detektívek szálltak ki belőle.
A kert előtt már elzúgott a gépkocsi, de a lehetőség keservesen velünk maradt. Most már szüntelenül arra kellett gondolnom, bár múlnék az idő. Bár ne lennék itt, hogy bajt ne hozzak azokra, akik jók voltak hozzám. Erről mondtam valami szánalmas szót, mikor elbúcsúztam: - Köszönöm és bocsássanak meg. Apor Henriette ideadta a gyufáit. Néhány szál volt az egész, mégis kincs, mert a házban régen nem volt gyufa. Erzsébet lekísért a szobámba. Aztán egyedül maradtam:
     Addig soha se tudtam, milyen egyedül van az ember a világon. Mindenki magának, egészen egyedül. A lelkem halálsejtelemmel volt tele. És azokra kellett gondolom, akiket meghalni láttam. Csodálatosan érteni kezdtem őket, akiknek mindent maguknak kell a halállal elintézniük. Hiába fogják a kezüket, hiába igazítják a párnájukat, hiába virrasztanak velük. És az én kezemet még csak nem is fogta senki és nem virrasztott velem senki sem.
Esni kezdett az eső, mintha valaki nekidőlt volna a ház falának és teli sírta volna az ablakot. Kis cseppek peregtek a sötéten. A márciusi éjszakán is esett az eső és mennem kellett otthonról és az utcák üvöltötték: "Éljen a proletárdiktatúra!" A szavak hozták magukkal az akkori órákat. Megint csak az eső, a kitaszítottság és az elhagyatottság volt velem és előttem egy bosszúálló sötét világ. Behunytam a szememet. Ha meg tudnék szökni önmagamtól.
Néhány percig alhattam hánykolódó, nyugtalan álommal. Aztán mintha megráztak volna, felugrottam. Oktalan sietséggel Öltözni kezdtem a gyertyafénynél. Odakint még sötét volt és lassan nyílt a szobám ajtaja. A félhomályban Kállay Erzsébet állt a küszöbön. Búcsúzni jött, ez jól esett. Aztán megfogtuk egymás kezét: Isten veled.
Mikor a kastély nagy kapuja kinyílt előttem, kíméletlen lucskos hideg csapott az arcomba. Visszahőköltem. Az éjszaka mint vizes, fekete fal meredt elém. Ennek a falnak kellett neki mennem. Egy pillanatra még éreztem, hogy valaki utánam néz. Ez is elmúlt. A kapu döngve becsukódott és ez olyasmi volt, mintha a világon valamennyi kapu becsukódott volna és én kívül lennék mindenen, hontalan, otthontalan, koldus földönfutó.
Egyre mélyebben fúrtam bele magamat a lucskos fekete falba. Gyalog mentem le a kerten át az istálló felé. A kocsi várakozott reám. A kerekek körül freccsent a sár. Az eső végigcsorgott a vállamon és a térdemen hirtelen áztatta át a ruhát. Lucskos országúton virradt. Csak az út futott velem, de előttem minden kapu csukva volt. Ki fog-e nyílni valamelyik, vagy így marad?
     A galgagutai állomásról sötét, hideg kis vonat vitt tovább a didergő derengésen át. Közben talán el is aludtam. Az utolsó nagy lódulásra emlékezem. Aszód!... Minden az eszembe jutott. A peronon mállott szemét feküdt a vízben. Egy vagon falán embersárral festett iromba betűk látszottak: Halál a burzsujokra! Az állomás még piszkosabb volt, mint a múltkor. És a korai óra dacára csoportba bujt, ötös zászlós küldöttségek várakoztak. Álmos, szomorú emberek. A kijáratnál mondta az egyik, hogy toborzó gyűlés lesz. Pestről jönnek az elvtársak szónokolni. Már jelezték is a különvonatot. Hirtelen fejvesztett sietség fogott el. Ekkor vettem észre, hogy a berceli útravalót valaki kihúzta a hónom alól. Mindegy. A táskám már a ruhatárban volt, menten a város felé. A javítóintézeten, mint egy ázott húsdarab fityegett a vörös zászló. Amott is sok zászló. A falakra idegenszerű nagy plakátok tapadtak. Mint összegomolyodott belek csavarodtak rajtuk a vonalak. Mikor jobban odanéztem a bélcsavarodások közül ijesztő katonák, tehénszerű, terhes óriásasszonyok, halálfejek, övig mezítelen véres munkások alakja rémlett elő. "Be a vörös hadseregbe!..." Meghalt az alkohol!"... Fegyverbe proletár!"

 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap