TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VI/17 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, szo, 01/28/2017 - 00:22

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

Balassagyarmat. Április 17.

Azt hittem abbamarad ez az írás, többé nem folytatom. De a rossz sors megint mellettem ment el. Csak rám nézett, még nem kellettem neki. És most itt vagyok. Meddig? Tovább kell mennem innen is? Vagy itt fognak el?
Az útjaim végét nem látom már. Azt se tudom, hogy az írásom végére magam teszem-e a pontot, vagy valaki más: Mindegy. Ha töredék marad, még a töredék is tanúskodhat. A földomláshoz minden zuhanó rög hozzá tartozik és mindenikben benne van a nagy tragédia.
Mikor ma reggel felébredtem, soká tartott, míg ráeszméltem, hogy hol vagyok. Egy könyvesszekrény üvegjébe verődött bele a világosság. Odakintről tilinkózás hallatszott. Régi pásztorok gyermekes dallamába állatok ügetése vegyült.
De hát hol vagyok? Valami megmarkolta a szívemet és onnan facsarta ki az öntudatot. Megjelölt... földönfutó. Kinéztem az ablakon. A városvégi kis utcán tehenek mentek lefelé. És minden más volt, mint tegnap, A szemközti ház nyugodtan, tudatlanul nézte magát a pocsolyában. Ott túl valamerre lehet a pályaudvar és az útja ráfut a vármegyeház térre. Egészen pontosan elképzeltem magamnak a teret. Árkádos nagy piac, egy régi kút, tornyos vén városháza... Igen, ilyen lehet.
     Az idegek furcsán ugráltak a fejemben. Valami történhetett tegnap a koponyám alatt, akkor nem vettem észre. Most minduntalan magam mögé kellett néznem. Olyasmit éreztem, mintha valaki figyelne.
- Jó reggelt - friss gyerekhangok kiáltottak be a szomszéd szobából. Aztán egy kis üveges verandán várt a reggeli. Ablakai az udvarkertre néztek. A régi virágágyak helyét, zöldséges ágyak foglalták el a lombba szökő díszfák alatt. Bokrok és túl a patánkon megint csak fák, zsindelytetők, városvégi kertek. Jegenyék, füzek és ragyogó, lágy tükörbe merült sudártopolyák. A kiáradt Ipoly. Hegyi vizekkel terhes vagy völgy e túlsó oldalából emelkedett fel a szőlőhegy, a csehek állása. Két hónap óta onnan fordulnak az ágyúk a város felé. Feljegyzéseimről beszéltünk. Huszár Aladár papirost és ceruzát adott. A kapucsengő. Ki lehet? Ilyen szokatlan időben. Gergely, a régi hű kocsis bedugta a fejét:
- Itt vannak. Két fegyveres vörös.
A kezem egymásba szorult. Huszár Aladárnénak még az ajka is fehér lett: - Ha téged keresnének? Tele van a város detektívvel. Kiment, mikor visszajött, nevetett. - Sose ijedtem meg így. Kérdezték Huszár elvtárs lakik-e itt? Aztán rettenetes pofával mondta az egyik: Tudomásunkra jutott, hogy van a házban egy... Azt hittem rád kerül a sor. Pedig csak az jutott tudomásukra, hogy könyvtárunk van.
Szép könyvtár. Soká nézegettem. A magyar múlt egész kézikönyvtára és a szocializmus fejlődésének a története. Olvasni fogok.
- Írj inkább, - mondotta Huszár Aladárné. Ha elmúlt ez az idő, legalább tudni fogják, hogy mit szenvedtünk.

Április 18.

Nagypéntek... Krisztus keresztje lábánál, a fekete ég alatt, a vörös földön keresztre szegezték Magyarországot a népek között.
A város ma éjjelre várta a támadást. Várta... a cseheket. Örülten hangzik és mégis így van! Pedig az elmúlt télen, mikor Károlyi Mihály kinyitatta a határokat és a rabló szomszédok kényelmesen vonultak be ájult és megkötözött magyar városokba, Balassagyarmat volt az egyetlen, amely fegyvert fogott és kiverte a rablókat.
Szörnyű fordulás. Vártuk a cseheket! És ma így várnak másutt is, akik a zsidó zsarnokok tanácsköztársaságában magyarok.
Irgalmas, Isten! Minek kellett történnie, hogy a világ legbüszkébb népe ilyen mélyre süllyedjen. Minek kellett történnie, hogy ebben az egykor szép országban minden szégyenné lett, még a reménység is.
Tébolyodottan zavarodnak az érzések. Azoktól várunk segítséget, akik ránk uszították a rablókat, azoktól, akik elrabolják ezeréves tulajdonunkat? És mégis...
Segítség! Nem királyokhoz, államfőkhöz és kormányokhoz, de Emberiség, tehozzád fordulunk. Nem arra kérünk, hogy nemzetektől és népektől oltalmazzál, de oltalmazzál a fenevaddá bőszített embertől és rettentő parancsolójától. Emberiség! Mindenkinek fog ütni az óra, ha a bolsevizmus óráit sokasodni engedik. Segítség? Emberiség mentsd meg az embert az állattól.

Április 19.

Elmúlt az éjszaka. Csak a derengésben fütyült egy-egy eltévedt puskagolyó az Ipoly felett. Betörte a víz tükrét, ahol lecsapott. A tükör újra összesimult és minden úgy van, mint tegnap volt.
Változatlanul áll és tétovázik a felmentés. De a szégyenletes közel határokon belül démoni gyorsasággal körvonalazódik a kép és folyik a munka.
Megdöbbentő rendeletet közölnek a ma érkezett lapok. Alig három hét alatt ez már a hatvankettedik parancs.
A Forradalmi Kormányzótanács kötelességének tartja, hogy Tanácsköztársaság kikiáltása előtt megindított bűnügyeket átvizsgáltassa és azokat a proletárokat, akiket a régi rend csupán a kapitalizmus érdekében állított a büntetőbíróságok elé, a büntetéstől megmentse, másrészt pedig azokat akik a dolgozó proletárok ellen vétkeztek, szigorúan megbüntesse."
Ez a rendelet példátlan az emberiség jogtörténetében. Évszázadokkal ugrik vissza és mindent lerombol amit útjában építve talált. A kiváltságos és
egyedül elismert osztálynak, a proletariátusnak előjogokat ad a bűnre.
     A bolsevizmus tehát még igazságszolgáltatásában is az osztálygyűlölet alapján áll és az osztályharcot szolgálja. Ha a proletár lopásával a polgári egyént károsított, nem érheti megtorlás, ha polgári egyént gyilkolt meg, nem bűnhődhet meg érte, mert cselekedetével csak önvédelmet gyakorolt a kapitalista rend zsarnokságával szemben.
És miután a bűnt, mint olyant megszüntették, lázasan megsemmisítik a nyomait is. Halommal égetik el a régi periratokat, eltüntetik azoknak a bűncselekményeknek az aktáit, melyek a mai hatalom egyik-másik birtokosát közelről érdeklik. Kun Béla a munkáspénztárból sikkasztott. 41 perirat megsemmisült és a Magyar Tanácsköztársaság vezére rehabilitálta magát a hamuval.
Valamikor vérünkből felcsapó koronás lángok voltak az uralkodóink, akiknek roppant múltját csak úgy lehetne eltörölni, ha eltörölik a világhistória legragyogóbb lapjait. Azoknak, akik ma országunk roncsain uralkodnak, hogy a múltjukat eltöröljék, elég megsemmisíteni a közel évek sikkasztóinak a periratát.
A magyar múlt felnéz a sírból.
     Valamikor a nyugatrómai birodalom, Bizánc, Friaul és Saxoni voltak adófizetői ennek a múltnak. Legyőzött imperátorok, cézárok és fejedelmek aranyba vert profiljai ömlöttek be a Duna magyar völgyébe, aztán később megbékélt aratások és szüretek feleslege csordult az ország kincses ládáiba. Hősiesség és munka eredménye.
Ma páncélszekrényeket tör fel a kormányhatalom. Rendeletekbe burkoltan rabolja el az ékszereket, aranytárgyakat, drágaköveket és közhírré teszi:
"A beszolgáltatott értéktárgyakért megtérítés nem jár". Elvesznek mindent, amit a külföld arannyal fizet. Elveszik még a bélyeggyűjteményeket is, melyek kétezer koronánál többet érnek, kis iskolásfiúk boldogságát, gyűjtők szenvedélyének a gyönyörűségét.
A balassagyarmati direktórium feje tegnap érkezett vissza Budapestről. Huszár Aladár hallotta, mikor büszkén mesélte az utcán, hogy magával Kun Bélával beszélt. A tanácsköztársaság helyzete kül- és belpolitikailag igen megerősödött, anyagilag is kitűnően áll. Kun Béla kijelentette, olyan fedezete van ékszerekben, gyöngyökben, érmekben és műkincsekben, hogy nincs egyetlen polgári kormánya a világnak, amely felvehetné vele a versenyt. A magyar kincseket Hollandiában fogják értékesíteni. Már folynak a tárgyalások.
     Aztán lázadó szégyen és sötét harag csapott a fejembe. Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antikváriusokkal alkuszik!
Mondják, 170.000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendűek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamit... Már csak 170.000 koronát ér a magyar királyi múlt.
A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte? ... És ha egy napon eljönne, aki többet ad...Ha eljönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápolnában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik és... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját. Lesz-e még rá idejük? Megint eszembe jutott, mit a gyarmati direktórium elnöke mondott. Mind így be szélnek, mintha örökké tartana.
A túlsó part és túl a szőlőhegy pedig csak hallgat. Ha úgy maradna... Ha még soká tartana? Ez gondolat folyton kínoz és kényszerít, hogy nyomorút helyzetemmel foglalkozzam. Vendégszeretők, jók, meghatóak itt hozzam, de van-e jogom rá, hogy elfogadjam? Huszár Aladár otthagyta hivatalát, ő nem szolgálja a tanácsköztársaságot. Feleségének ékszereit lefoglalták, élelmiszerigazolványuk nincs. Ami ma elfogy, azt holnap pótolni nem lehet. Abból adnak, amit maguktól vonnak meg. És ha rám találnak, ha itt fognak el... Tíz évi kényszermunka jár ki annak, aki menedéket ad. Valamit tennem kellene. Odébb kell mennem, hogy ha így marad.
     Talán apadt ma éjjel az Ipoly! Talán nem őrzik már a csehek a partokat. Talán a kóvári híd felé...
- Várjunk - mondotta Huszár Aladárné. Ma éjjelre biztosan jósolják a támadást és akkor megmenekültél.
- Menjünk; nézzük meg, hátha...
Lassan haladtunk lefelé, a folyó mentén. A levegő friss és tiszta volt, parttalan vad vizekben fürödve szállt a szél. Egy asszony jött az úton, kosarat hozott a karján. Köszönt.
- Odaátról jön?
Az asszony bólintott: - Kis földünk van Kóvárnál. De mától kezdve engem se eresztenek át a csehek. Lelövik, aki a hídra lép. Valami készül.
Mikor tovább ment, egymásra néztünk, aztán a híd felé. Arra hát nincs többé út. Középen drótsövény a határ. Vörösek, csehek állnak a két oldalon. A kertek alatt a kidőlt fa, az élő híd, amelyen még a múlt napokban átkúsztak a menekülők, most félig elmerült koronával hever az árban. És az Ipoly olyan, mint a tenger. Elöntött rétek, legelők zöld bársonyán folyik a víz ezüstje. És az ezüst felett fátyolt húznak a parti füzek. Elvétett dombosok, kimaradt bársony darabok, magányos nyárfák, topolyák derékig benn a vízben. A honti szép hegyek távol kék hátterén, mint felsodort zöld zászlók ünnepelnek a jegenyék:
     Végtelen ragyogásban állt a világ. Madarak úsztak át a káprázaton. Mint a parittyák, kis halak dobálták magukat bolondul a víz színén. Élet, diadalmas feltámadás.
Zörögve egy szekér jött mögöttünk. Katonák ültek rajta. Kenyeret vittek kiosztásra a falvak őrseinek. A zörgés sebesen haladt. A szekér már eltűnt a fordulónál, de a kenyérszag ott maradt a levegőben.
Nagyszombat van. A templomokban az idegen hatalom őrségei leselkednek, bujdosnom kell az emberi tekintetek elöl. Csak a folyó partja, csak az országútja az enyém. És mégis templomban vagyok. Végtelen boltozat alatt orgonázó tavaszi szelek, feltámadás, meleg kenyérszag, örök istentisztelet.

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap