TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VI/23 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, cs, 01/18/2018 - 00:11

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

Balassagyarmat, május 4.

Rég járjuk vérszínű kálvária hegyünket, majd később külön-külön is kirajzolódnak rajta a stációk.
Ott, annál az úthajlásnál tették a vállunkra a keresztet, amott ütöttek arcul, ott köptek a szemünk közé, ott roskadtunk össze a kereszt alatt, de nem jött senki, aki vinni segített volna. És fel kellett állnunk és hurcolnunk kellett tovább.
Tegnap azt hittük, megmenekültünk. Tegnap híre jött: a tanácskormány megbukott, a vörös hadsereg mindenütt szalad: Végük van! Mára áthárították fegyvereik balsikerét és a nép haragját a polgárságra. Megismétlődik a Károlyi-forradalom játéka. Pogrom helyett legyen kereszténymészárlás! A piacon beszélték: Jön Számuelly rendet csinálni! Meg kell bosszulni az elesett vörös katonák életét!
     Mozgósítás... Az újság csupa felkiáltójel. A gyári munkás zászlóaljakhoz! Rendelet! Felhívás! Parancs! Pogány elvtárs riadót írt: "Rossz hírek jönnek a frontról. A fronton való vereségünk a burzsoázia diktatúrájának visszatérését, a fronton való győzelmünk a proletárság diktatúrájának megmaradását jelenti. A szervezett munkásságon áll minden. Ma az a helyzet, hogy Budapest forradalmi proletársága nem bízhat többé a frontban, hanem éppen ellenkezőleg, Budapest proletárságának kell forradalmi lendületével megmentenie a frontot. A diktatúra válságához értünk..."
Csak ezután a vallomás után hömpölyög ki az újságból Budapest piros május ünnepének a késő leírása. Bíborszínben a főváros. Százezrek az utcán. Népvándorlás a Városliget felé. Kivilágítás, tűzijáték.
És az emberek, akik azt várták, hogy az ünnepen majd enni adnak nekik, éhezve, a vörös színtől beteg szemmel, mint az őrültek tántorogtak, a nagy bizonytalanságban.
A vörös téboly tobzódó színe még ott lógott a házak falán, mikor 2-án délután, az új városháza nagytermében remegve összebújt a kormányzótanács. Közben megeredt a zápor. A harmincmilliós vörös papírszövet ázott mindenfelé az esőben. A vörös festék végigfolyt a házak falán, a gipsszobrokon, az aszfalton. Minden vörös lett. Pesten azt mondják: óriás, véres mészárszék a város. És utcáin elterjedt a hír, hogy megbukott a diktatúra...
     A májusi nap háta mögött elrejtve közlik az újságok a munkástanács riadt ülésének a részleteit. Kun Béla belekiáltotta a terembe, hogy az "imperializmus felvonuló csapatai elöl a vörös hadsereg szaladó tömegei menekülnek. Nekem, - mondotta emelt hangon amikor ebben a Tanács Magyarországban most a legutóbbi napokban körülnéztem, Gorkij egy novellája jutott eszembe. Gorkij Parisba ment, keresni a forradalom szellemét, hogy segítséget nyújtson az oroszországi proletáriátus vívódó forradalmának... Kereste a régi jó phrygiai sapkás forradalmat, kereste, kutatta és elvezették valami hotelbe, ahol egy kurtizánt, egy félig-meddig utcai sorba süllyedt nőt talált, akit arra kért, hogy ne adja el magát a cárnak, segítse a forradalmat. És a nő, a kurtizánná vedlett forradalom, mégis megadta magát a cárnak, mire Gorkij így, végzi: Szerettem volna véres, gennyes nyálamat a szemébe köpni"
És ez jut eszébe Kun Bélának, mikor "ebben a Tanács Magyarországban" körülnéz és arcába meri mondani annak a nemzetnek, amelynek egykor Kossuth Lajos azt mondta: "Leborulok a nemzet nagysága előtt". Ő leborult, Kun Béla pedig köpni akarna.
     Egy darab ideig csak a szemem szedte a betűt. Senki se akadt, hogy beléfojtsa a szót... Kun Béla rettentő gettó nyelvén tovább beszélt:
"... nem a románok, hanem saját csapataink veszélyeztetnék Budapestet. A csapategységeket, melyek a Tisza északi részéről jönnek vissza Budapest felé, le kellett fegyvereznünk, hogy legalább a fegyvereket megmentsük a proletáriátus számára. A többsége a csapatoknak olyan, hogy védtelenül van kiszolgáltatva Budapest a román támadásnak. Arról van szó, elvtársaim, hogy odaadjuk-e Budapestet, vagy pedig küzdjünk Budapestért. Én elvtársaim azt mondtam mindig: nem ismerek erkölcsöst és erkölcstelent. Én csak egyet ismerek, azt, ami használ a proletáriátusnak és azt, ami árt a proletáriátusnak. Én azt mondom, hogy becstelenség a burzsoáziának igazat mondani, hogy ha ez az igazság árt a proletariátusnak. De én, elvtársaim, a proletáriátusnak nem fogok hazudni. Azt is elmondom önöknek, hogy a munkás zászlóaljakban sincs meg az a harckészség, hogy Budapest megmentésére gondolhassunk..."
Így beszél saját jelleméről az az ember, aki korlátlan hatalmáról, megvallja, hogy: "Mi kis csoport, a munkásmozgalom többsége ellenére kezdtük el a harcot a diktatúráért... És megvallja sikerének rettentő titkát: Károlyi Mihály hazaárulását: "Valami érzés van bennem, hogy ha most elpusztul a diktatúra, csak azért pusztul el, mert kevés vérébe került a proletáriátusnak. Igen olcsó volt, ingyen adták neki...
     Csakugyan semmibe se került, csak a Júdás-pénzbe és talán Magyarország életébe.
Mert Kun Béla most már lemond egész Magyarországról, felajánlja a birodalmat, hajlandó kielégíteni minden cseh, oláh, szerb területi igényt, ha a hatalmát meghagyják neki: "Budapestet, ahol a tagadás megvetheti a lábát a kapitalizmussal szemben". Nem emberi hatalomvágy ez többé, de féktelen állati mohóság, mely le engedi tépni a préda tagjait, csakhogy a szívét felfalhassa.
És miután alkuba bocsátotta egy nemzet ezeréves hazáját, cserében egy ellen városért, ijedtében táviratilag kínálta a kis rabló szomszédoknak az ősi földet, példátlan tettéről mindössze annyit mond elvtársainak: "Nem élvezetből csináltuk, amikor azokat a sürgönyöket elküldtük a körülöttünk levő burzsoá államok kormányainak..."
És idegenebb nyelven, idegenebb lélekkel még sohase beszélt senki Magyarországon.
De míg Kun Béla szónoklatában elmondta: "Én nem vagyok kétségbeesve ...nem kétségbeesést akarnék kelteni, elvtársak... az én számból nem hallhatnak kétségbeejtő szavakat... Én soha sem fogok kétségbeesni... azért mondom, hogy soha sem fogunk kétségbeesni... súlyos idők, melyek nem kétségbeesettek... híreket hoztak az ülésterembe. A harctéri helyzet még nem reménytelen! A hangulat hirtelen megváltozott. A szónok megint önérzetes lett:
"Ha lehet, védjük meg a diktatúrát Budapest előtt, a Bakonyon keresztül Wiener-Neustadtig... A hatalomról lemondani nem szabad!..."
     A munkástanács döntött. És határozatában kötelességévé tette a szervezett munkásságnak, hogy "a végsőkig védj e meg a proletárdiktatúra vívmányait".
Hogy ez a védelem milyen lesz, arról egy Surek nevű elvtárs mondott valamit:
Tisztelt Munkástanács!... a burzsoázia mindenütt vigyorog és örül. Ezt a vigyorgást rá kell fagyasztani az ábrázatukra! Holnap ki kell mennünk a gyárakba és az legyen a legelső, hogy a burzsoáziát tényleg tessék kiirtani a szó szoros értelmében. Tehát be kell váltani azt a kijelentést, hogy mire ideér az antant, ne találjon mást, csak hegyeket a burzsuj holttestekből és egy elszánt proletár sereget. Annyi burzsoát sem szabad belőlük életben hagyni, hogy kormányt lehessen belőlük alakítani".
A lapok nem közölték a beszédet. A külföld miatt. De a politikai agitátorok széthordják Surek elvtárs szavát:
Kinn, az ablakunk alatt görnyedten megy egy-egy asszony a fegyház irányába. Élelmet visz a túszoknak. A vörösek oda a tetőre szerelték fel megfigyelő állomásokat, épp a túszok fölé. Hadd lövöldözzék a csehek! A katonák elállják az asszonyok útját, belenéznek a kosarukba, kiveszik, ami tetszik. Aztán útravalóul mondanak valamit: Utolszor viszitek! Ha bejönnek a csehek, felakasztjuk a disznókat.

Május 5.

Az ágyúzás szünetel, a város előbújik. De az emberek elosonnak egymás mellett, nem szólnak. Mintha gondolkozni sem volna többé bátorságuk. És a megyeház felett csak fújja a szél a vörös zászlót. Nagy véres keszkenő lobog bele a tavaszba: Szolnokot visszafoglalták.
Este ijedten futott vissza a városból Gergely kocsis. A vörösek beszélik, Huszár Aladár helyett letartóztatják a feleségét.
Tíz óra felé járhatott az idő, mikor bezörgettek a kapunkon.
- Majd én! -visszatartottam barátnőmet. Érte jönnek-e vagy a férje jön, vagy engem keresnek? A szívem sebesen vert. A gyertyám lobogott a szélben. A kertkapunál három szuronyos ember lépett ki a sötétből. Félre toltak és szó nélkül felmentek a lépcsőn, be a szobába. Futni kezdtem és eléjük kerültem. - Mit akarnak itt?
Kellemetlenül közel jöttek, egyszerre körülálltak. Nem feleltek mindjárt. Szimatoló fejtartással néztek szét: - Mért ég világosság ebben a házban? Valamit feleltem. Az egyik fegyveres, egy hosszú dühös arcú ember, fenyegetően hajolt le hozzám. A leheletét éreztem az arcomon: - Nem olyan idők járnak most, hogy a házakat világítani lehessen. Vigyázzon! Ha még egyszer rajta kapjuk, felhúzzuk arra a lámpára, ott a szegleten.
Mikor odébb mentek, olyasmit éreztem, mintha egy szorongató kéz hirtelen eleresztette volna a torkomat.

Május 6.

Anyámra gondolok, olyan erősen gondolok rá, mintha belépnék az ajtaján. A neve napja van ma. És én nem lehetek ott. A végzet egyre visszafelé tolja az órát, amely akkor fog ütni, mikor ismét találkozunk.
A város lobogódíszben áll. Csupa piros zászló! Mi történt? Szolnok? Vagy valami újabb győzelem?
Az antant hatalmak visszaparancsolták az oláhokat! És most ott állnak túl a Tiszán és várnak. Mi pedig pusztulunk idebenn.
Szamuelly nem ér rájönni. Ő teremt rendet a városokban, melyek az oláhok jöttére kitűzték a fehér zászlót. Hajdúszoboszló után Abony. Május 3-án hat magyart akasztatott fel. Huszár Aladárné kapta a hírt, az egyik áldozat rokona volt, Batik Béla, anyjának utolsó fia, akit a háború meghagyott. Ellenforradalmat szervezett, elfogták, Szamuelly ítélt felette. Mars az akasztófára! - maga tette a kötelet áldozata nyakába. Cigarettára gyújtott. Aztán megveregette Batik vállát:
     - Jól fog menni, nagyon ügyes hóhérom van... Hallod-e, annyi időt hagyok, te kutya, amíg ezt a cigarettát elszívom. Ha közben megmondod, hogy kik voltak a bűntársaid, megkegyelmezek. - Leült a székre és cigarettázott, a másik pedig állt, kötéllel a nyakán az akasztófa alatt. A cigaretta végigégett. "Éljen a fehér hadsereg, éljen Magyarország!" - kiáltotta Batik és Szamuelly saját kezével rántotta meg a kötelet.
Vérfoltok sokasodnak az országban. Már azt is tudjuk, kinek a vére volt a nagy vörös tócsa a Lánchídon. Hollán Sándor és az atyja halt meg ott a hídoszlop alatt... Egész életükön át dolgoztak. És azok ölték meg, akik a dolgozók vezéreinek nevezik magukat.
Április 27-én történt. Budapest területén esti tíz óra után senkinek se volt szabad az utcán tartózkodnia. A lakások redőnyeit le kellett bocsátani, amely ablakban világosság égett, abba belőttek a terrorlegények. Fegyveres teherautók rohannak szét a néptelen sötét utcákban.
     A város lélegzet vesztve hallgatódzott. Túszokat szedtek az éj szakában. A budai várhegyen is felzúgtak az autók. Embervadászatot tartottak. Mikor összefogdosták áldozataikat, Pestnek vette útját az autó. A Lánchídnál megállt. Leszállították a két Hollánt és levonszolták őket az alsó rakodópartra. Valószínűleg ott akarták végrehajtani tettüket. Azután, nem tudni miért, visszaparancsolták az áldozatokat az autóra. Elindultak, a hídpillérnél ismét megálltak, ismét leszállították a két megkínzott embert. A hídpillér kiszögelléséhez vezették őket. Közben várt az autó. A bennülők heves szóváltást hallottak a sötétből. Lövések dörrentek és kétszer loccsant odalenn a Duna...
A két Hollánt azóta senki sem látta. A történteket egyik fogolytársuk, Karátson államtitkár mesélte el a gyűjtőfogházban. Aztán nem tudni hogyan, honnan szivárgott ki a hír és ma már ott suttog borzadva a budapesti ajtók és ablakok mögött. Sokan tudják, csak szegény Hollán Sándor felesége nem tudja. Senki sem meri neki megmondani. A kommunisták pedig áltatják, hogy férje a gyűjtőfogházban van. És délfelé kis szürke árnyéka ott várakozik nap-nap után a többi asszony között a kapunál. És visz élelmet, fehérneműt a férjének és üzen neki és megköszöni az őrségen a terroristáknak, hogy jók és odaadják, amit hozott.
     A Duna pedig ki tudja már hol hempergeti lefelé csendesen a halottakat.
A börtönben sorsukat várják a túszok. És egyre többen lesznek. A halál körülöttük ácsorog. Kivégzéssel fenyegetik őket. Levezetik egyiket-másikat a fogház udvarára. Bekötik a szemüket és tréfából lövöldöznek a fejük fölött. Ennek a kornak a hóhérlegényei szeretik látni a mások félelmét. Iszonyatot váltani ki, közönséges lelkek gyönyörűsége.
A hír százakról és százakról beszél, akik ma börtönök ártatlan lakói, de neveket csak elvétve hoz. József Ferenc főherceg, Mikes János gróf, szombathelyi püspök, Wekerle Sándor volt miniszterelnök. Berzeviczy Albert és Herczeg Ferenc az akadémia elnöke és alelnöke, Darányi Ignác volt földművelésügyi miniszter, Hegedüs Loránt volt képviselő, gróf Mailáth József közgazdasági író és fia Pál, Balogh Jenő volt igazságügy miniszter, Rákosi Jenő író, gróf Festetics Pál főkamarásmester, Somssich András zenetörténész, Teleszky János volt pénzügyminiszter, Szapáry György gróf, földbirtokos, Zsembery István és Hindy Zoltán a keresztény ifjúság vezérei, Szurmay Sándor volt hadügyminiszter, Szász Károly a képviselőház volt elnöke, gróf Károlyi György földbirtokos, Kirchner altábornagy, Láng Boldizsár báró ezredes, Tallián Béla báró egykori főispán, Dessewffy Aurél gróf, az agg országbíró, akit felesége ravatalától hurcoltak börtönbe a vörös katonák. A magyar nemzet kiválóságai és mások, akiket még titkol előttem a hír. Sokan, akiket nem ismerek, megkínzott műegyetemi hallgatók, asszonyok, kis gazdák, iparosok, földművesek, sőt munkások is. Kezesek mind. Saját hazájuk földjén rabok. Zálogai a Kun Bélák, Szamuellyek, Pogányok, Landler elvtársak életének...

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap