TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VI/6 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 12/21/2018 - 00:12

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.
 

Berczel, március 27-én.

Napok múltak azóta és mégis emlékezem a reggelre, amelyen itt először fel .AM ébredtem. Végtelen, tiszta csendek felett úszott az álom. És a csendnek nem volt partja sehol és minden zátony elmaradt. Aztán, valahonnan fentről egy hang esett le, mint egy virág és gyűrűt vert a csendben. A lázadó messze város fenyegető suttogása, vad bődülése, lihegő gyűlölete és rosszban járó éjszakai lépései után, olyan szépség volt a hangban, hogy az ébredés fél öntudata elragadtatottan hallgatódzott bennem.
A rácsos ablak előtt kis madár ült az ágon. Az emberi poklok szakadékai, a szorongó utcák és viselős, sötét falak helyett egy ág és egy madár. Elfutotta a könny a szememet, hálából, mert van még ilyesmi a világon. A tenyerembe szerettem volna összeszedni minden kicsi hangot, hogy odaadjam nekik, akik rabságban ott maradtak az elkárhozott város kövei között.
     Milyen más itt az élet. Szinte olyan, mintha vigasztalásul valaki mesélné. Csendes falu. Ide látszik a dombon a harangláb és túlról a templom zsindelyes teteje. Lenn apró házak, kicsi udvarok. Este korán fekszenek. Csak elvétve világos egy-egy ablak. Állatcsengők kolompolnak, egy kutya ugat valahol. És az iszonyat nem lopakodik át az éjszakákon, a gond nem ül a napok küszöbén és ijesztően nem mutogat előre szüntelen.
A ma olyan, mint volt a tegnap és a holnapnak sincsen új arca. Olykor olyasmit sejtek, hogy eszméletét vesztette bennem a kimerült öntudat. Egy üvegfal támadt köztem és a világ között. Még a falu is mintha túl lenne az üvegfalon és innen csak egy kastély van, úri nagy kért és keskeny, hiábavaló utak, amelyeken zavartalanul jár, ami elmúlt Fehér padok, melyeket nem a fáradtságnak állítottak oda. Virágágyak, amelyek csak a szépségért vannak és sötét ibolyák, semmiért, csak hogy elvirítsanak.
Odakinn egy csipkés, fehérkerti kalap bukkan és tűnik a hűvös napfényen. Kállay Benjamin özvegye, megy el az ablakom alatt. Férje, a Ferenc Józsefi idők legkiválóbb közös pénzügyminisztere, a Monarchia keleti politikájának jó szelleme, Bosznia és Hercegovina kormányzója tudós és történetíró volt. Az öreg dáma, koronátlan úrnője a kis déli tartományoknak és a maga idejében a bécsi Burg fogadásainak egyik legszebb asszonya. Most a botosispánnál tervel a tavaszi vetésről, amely, mire megérik, talán már nem lesz az övé. De hát vajon övé-e még a ház, a kert. Minden bizonytalan. Aggódik a leánya és a fia miatt is. Kállay Erzsébet Zita királyné egyetlen magyar udvarhölgye volt. A kommunisták rossz szemmel nézik. Kállay Frigyes pedig József főherceg szárnysegéde és vele ment, mikor a főherceg elhagyta Budapestet. Azóta semmi hír. - Istenem, mi lesz velünk. Két leánya ilyenkor szinte lázad. Nem tűrnek meg csüggedést maguk körül.
     Szerettem őket hallgatni. Fajom szép életereje beszélt ebben a nagy, erős bízásban.
- És te miért nézel mindig a levegőbe? - Kállay Erzsébet vállamra tette a kezét. - Ahelyett, hogy itt tépelődsz, írd le ami fáj és amire gondolsz.
Vannak feljegyzéseim. Mikor megszöktem, unokaöcsémre, a fiatal Ritoók Zsigára bíztam. De hát mire való lennie, ha folytatnám - Kállay Erzsébet megint csak nógatott. - Írd meg a naplódat, eljön még az a kor, amelyik megérti.
Aztán valamelyik estén, mikor egyedül voltam, ismét kezembe vettem a tollat, visszanéztem az elmúlt napokra, összeszedve a tűnő emlékeket. És azóta könnyebb is nehezebb is minden. Az önmegvallás megenyhülése, de az újra átélés kínja is ez a napló, melyről, vajon ki mondhatná meg, bevégzem-e valaha.
Felnéztem az írásomról, Kállay Lenke jött az ablakomhoz. Magasan hordta a fejét. Hírt hozott. Jó hírt, Erzsébet odavetette:
- Rosszról ne merjen itt senki beszélni.
Bethlen István Bécsben van. Alizé francia megbízott útján
a hatalmak segítségét kérte a bolsevizmus, ellen. Az antant beavatkozása biztos. Csapatokat küldenek a proletár diktatúra megfékezésére. Marseillesben harmincezer franciát hajóznak be. Petain tábornok lesz az akció főparancsnoka.
- Így nem marad. Talpra állunk megint... Ők mondták, vagy én mondtam Már ezer éve mondják ezt minálunk és ha a férfiak elfáradnak, mondják az asszonyok. Mondták a tatárjárás után, mondták Mohács - után. Mondjuk ma is, pedig minden összedűlt, mindenünket elrabolták és a világ legboldogtalanabb népe vagyunk. És mi mégis bízunk és hiszünk. Miért? Senki se tud felelni. Pedig hányszor éreztem magámban én is ezt a hitet, amely erősebb a végzetünknél, hányszor láttam másokban, mikor fellobog. Mi ez? A fönnmaradásunk rejtélyes vágya-e? Vagy több ennél, életerőnk nagy előérzete?
     A csodaszarvas ez, szent napkelet rohanó látomása, melyet ellenállhatatlanul követ a magyar képzelet. Meotis állandó ingoványai felett, a regék ősi reggelén jelent meg csillagos agancsával először a fehér szarvas nekünk. Űzőbe vette a két testvér lovas. Az isteni vad igézte őket, csalta, suhanva, csörtetőn gázlókon át maga után. És a csodaszarvas azóta mindég meg jelenik, ha ingoványok közé tévedünk, felbukkan előttünk, mint száguldó fehér szövétnek és gázlókhoz visz és mindég újra elvezet a jövő felé.
Így nem marad! Még talpra állunk...
Előttünk jár a csodaszarvas megint.

Március 28-án.

Halkan nyílnak a szárnyas fehér ajtók fenn az emeleten a nagy szalonban. A hátulsó szobában virágok között arany vágású könyvek élnek. Az ebédlőben már ég a tűz a zöld cserépkályhában. A vörös ernyős lámpa felett sötét és nehéz a mennyezet. Thököly Imre uram parádés ládája nyújtózik az ablakok között. A falon ázsiai tálak, vén kínai tányérok lapulnak. Fekete frakkjában komoly és feszes az inas. Fehér inge világít, fehérkesztyűs keze tartja a tálat. Fénylik a sok ezüstpityke a kis inas zekéjén.
Haza gondolok. A falu még ontja, amit a város régen nem ad. És az elmúlt tél, a bezárt boltok, a szűkös asztalok jutnak eszembe. Ha odaadhatnám ezt valakinek... És egyszerre megint úgy rémlik, egy üvegfal van köztem és a valóság között.
     Kállay Béniné fehér selyemruhájában ül az asztalfőn. Kissé hátraszegve tartja a fejét. Az élesen metszett profil felett emelkedik homlokából visszafésült hófehér haja, telt álla a csipkébe merül. Valahogyan XV. Lajos francia király egy képére kell gondolnom. Int és feláll. Ünnepélyes lassú a járása. Az ajtó két szárnya feltárul előtte és mi többiek nyomon követjük.
Kinn pedig ott túl, túl az üvegfalon dobolnak a falusi utcán. Elvétve hangzik fel a nagy teraszra egy-egy mondatfoszlány:
" ... A forradalmi kormányzótanács... forradalmi törvényszékek állíttatnak fel... Elnökből és két tagból áll... a vádbiztos... jegyzőkönyv vezető... nincsen képesítéshez kötve...bármely órában...szabad ég alatt is...Halálbüntetés... perorvoslásnak helye nincs... Azonnal végre kell hajtani..."
Valahonnan, nem tudom honnan, de egyszerre oda nem tartozó szavak kerülnek a homlokom mögé: Lenin itt... Senki se mondta és én mégis hallottam ezt a két szót.
Az üvegfalon túl pereg a dob.
"...Aki álhíreket terjeszt...forradalmi törvényszék...halálbüntetés..." A kikiáltó rekedten kiabálja tovább a rendeleteket: "A forradalmi kormányzótanács eltörölte... a magyarországi tanácsköztársaságban nincs többé nemesség, rang és cím..."
     Az inas ezüst tálcán hozza a feketekávét: - Ide parancsolja a kegyelmes grófnő?
Mintha fátyolon át látnám az egészet. Tágas terem és a hajdan előkelő élete fantomatikusan folytatódik. Valóság ez, vagy csak egy kép? A hófehér dáma, hátraszegett fejével, csipkéi között a karosszékben. És errébb két leánya, az egyik ahogy szép mozdulatával hímzés fölé hajlik és a másik, aki halovány kezével könyvet forgat. A néma zongora ott áll az ablak előtt és benne van minden harmónia és diszharmónia. A nagy velencei csillár üvegvirágain, mely Mária, Teréziának világított valamikor, remeg a fény. Két régi gyermek pasztell között aranyozott empire faóra ketyeg a falon és ez a ketyegés úgy hangzik, mintha odabenn az órában érett kalászok súrlódnának. A kalászokból lassan lassan az élet hull ki, minden súrlódásnál pillanatok - búzaszemek, visszahozhatatlan, elguruló élet.
A kép mozdulatlanul áll. Még semmi sem változott. Túlnan pedig, ott messze, emelkedik, a szennyes ár terjed és hömpölyögve jön, a vörös város felől, kiömlik a földekre, megérinti a falvakat, csapkodja a kunyhók falát. Közeledik és az előszele már kísérteteket hajszol maga előtt, suhannak, szállnak, benéznek az ablakon. Máshol másként van. Kaszák villannak a kastélyok felé. A kifosztott földesurak világgá menekülnek vagy a diktatúra "termelő szövetkezeteibe", Kun Béla ispánjai lesznek a saját földjükön. Jön a végzet. De itt a nagy szalonban azért nem változtatnak az életen. Szépen várják, ami jönni fog és hogy kegyelmet vagy halasztást kapjanak a sorstól, nem tagadják meg a múltjukat.
 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap