TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VII/14 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, v, 02/04/2018 - 00:18

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

Július 3-4.

Házkutatást várunk. Mindent el kell tüntetnünk ami veszélyes lehet. A feljegyzéseim... Soká töprengtem. Aztán két befőttes üvegbe csempésztem az írásokat. Lekötöttem pergament papirossal. Mikor besötétedett, elástam a kertben. Az ég borús volt a fejem felett. A föld kemény és száraz az ásó alatt. Csak az utcalámpa halovány kévéje világított a sötétben. Valahány őrjárat lépése kopogott odakinn, a palánkhoz lapultam. Aztán megint görögtek az aszott kis rögök. A föld sima lett és titoktartó.
Az éjszakai csendben megindulhattak a fellegek a Tátra felől. Átjöttek a hegyeken. Lassú cseppek kezdték verni az ablakomat. Egyre több csepp lett. Lucskos ezüstjük csengeti az ereszben, csurgott a ház körül, dobolt a fák levelén, ömlött, mint a híg érc az ablak üvegén.

Félálmommal játszott a víz ezer hangja. Szinte hallottam a szomjas kis kert mohó kortyolgató ivását. Szinte éreztem magamon a sorvadó fák boldogságát, az eltikkadt, kiégett messze földek megkönnyebbülését.
De a fellélegzésen azért mégis szüntelenül valaminő lappangó aggodalom kúszott át. Egyszerre, mintha egy ütés érte volna belülről a homlokomat. A feljegyzéseim! Kinn a földben. Felugrottam és sokáig hallgatództam az esőbe. Ha átszivárogna a víz az arasznyi rétegen, ha beömölne és elmosná az írást. Azt a fájdalmas borzadást éreztem, amit akkor érez az ember, mikor
hideg éjjel egy kedves halottja sírját először veri az eső.
Szétszaggatott szegény írásom. Az első lapok, ha élnek még, ott bujkálnak valamerre a megjelölt városban. A többi a kövesdi kéménykürtőben és itt kinn a föld alatt.

Csak egy bujdosó írás, semmi más. De mert a fájdalom túléli benne a maga határolt óráját, mert benne egy ember szenvedésén át halványan, de mégis egy nemzet kínja tükröződik, azért kívánom, hogy megmaradjon és mondjon el mindent azoknak, akik nem élték át vagy túl a meggyötört csonka országon jártak azalatt. Talán többet tehetnek odakint a hazáért, mint mi idebenn, de mi többet szenvedtünk és ez a szenvedés a nemzet jövendő ereje. Akik nem élték át, megbocsáthatnak, megalkudhatnak, de mi soha. Őrzői leszünk, hogy el ne felejtse senki, aki él és magyar.
Mi tőlünk minden nap elraboltak valamit, minket minden nap megaláztak. Minket tanított ki a végzet, hogy őrszemek legyünk. Ha elmosódnak az írásom betűi, soha többé nem lehetnének újra önmaguk. Amit írtam, annak a betűi a szívem dobbanásai voltak, a szenvedésem a haragom magányos hördülése, a reménységeim ezer szárnytörése. Ilyet csak egyszer lehet átélni, ilyet csak egyszer lehet leírni.
Ezért hallgatództam ki nyugtalanul a viharba, ezért lopództam virradattal az udvarkert felé. Az eső még esett. Az eresz szegletéről nagy ezüstfonálban még csurgott a víz. Az aranyjávor, mint egy fiatal mén rázta aranyló sörényét a záporban. Aztán ébredt az utca. Dél fele kisütött a nap. A kertben bújtam meg, míg a házkutatók a szobákban jártak. Az aranyjávor megszáradt a napban és a föld megszáradt az írásaim fölött.
 

Július 5.

Mindenki mondja, hogy Balassagyarmat a semleges zónába tartozik. Mára várják katonai kiürítését.
Az emberek izgatottsága már nem bír magával. Zsebre dugott kézzel ődöngenek az utcákon. Munka nincs, élelem nincs. Az üzletek, még a gyógyszertárak is üresek. Jajgató asszonyok verődnek össze a szegleten. A túlsó partról pedig még egyre dörömbölnek a megrakott kocsik. Szép régi bútorok, ágyneműk, lószerszám, ódon családi képek tornyosulnak a szekereken. Lisztes zsákokon leszaggatott selyemfüggönyök között egy zenélő óra hevert és a lelke zöngött a rázás szerint. A híres Balassa óra! - mondotta Huszár Aladár - ezt a kékkői várból hozták.
Birkanyáj hömpölygött, katonák jöttek énekelve, sertések, marhák. Hajtották a dagadó tőgyű svájci teheneket a vágóhídra.

A nép sötéten, zúgolódva nézte a fosztogatókat. Könyvtárakkal kövezték ki az országútokat, mondotta egy fiatalember az ablak előtt. - Csupa rablott holmi. - Az ácsorgók szitkozódva rázták a fejüket. - Tönkretették az egész Felvidéket. Nemcsak az uraktól rabolnak ezek!
- Hát ez kié lesz? - kiáltotta egy öreg paraszt. - Hogy kié lesz, - mondotta egy úri arcú rettentően kopott ember és cédulát lobogtatott. - Ide hallgassanak! Megmondja: "A vörös katona tízparancsolata. 10-ik parancsolat: Ne vedd el a gazdagnak házát, ökrét, földjét, ékszerét. Bízd ezt a tanácsköztársaságra."
Az emberek lelke nagy átalakuláson ment át. És túl az Ipolyon is mindenütt így fordultak meg a lelkek, fel Zólyomig a rövid vörös uralom alatt.
Az előrenyomuló vörös hadseregben a falvak és városok a magyar felszabadítót látták. Aztán rövid pár hét elég volt, hogy ugyanaz a nép megátkozza a vörös seregeket.

A szocializmus álmodói között voltak nagy és önzetlen lelkek, de Magyarországon álmuknak még a nevét is gyűlöltté tette a megvalósulás. Szocializmus, kommunizmus, proletárdiktatúra, - olyan szavak azok, melyek a magyar nép lelkében borzalmat és irtózatot fognak kiváltani időtlen időkig. Szabad férfiak rabláncai, asszonyok kétségbeesései, gyermekek rémei ezek a szavak, melyekkel még tegnap az emberiség boldogságának a beteljesülését hirdették.
Az álmodók másként gondolták. Álmuk a "Kommunista kiáltvánnyal" dőlt össze és az álom elorozott szárnyait felhasználta a zsidó faj világuralmának megteremtésére. Marx Károly ennek a fajnak volt egy kései prófétája. Utódja azoknak, akik Júdea földjén népüknek előírták az útját. A "Kommunista kiáltvány" a zsidó nép világuralmának a programja!
Ennek a népnek prófétái, vezérei, királyai, papjai, bírái, bölcsei, vénei és írástudói évezredeken át hitté érlelték azt a kinyilatkoztatást, hogy Izrael az Úr választott népe. A zsidóság vérében vérré változott, csontjaiban megcsontosodott, agyában agyvelővé lett a biblikus szózat:
"De egyedül a ti Atyáitokat kedvelte az úr. Titeket választott ki ő utánuk minden nép közül."

Hatalmas vallási politikusoknak, a prófétáknak fanatikus fajszeretetében fogant nemzeti jövendölései az emberiség veszedelmére, a zsidó nép elkerülhetetlen sorsává lettek:
"Az idegenek megépítik kőfalaidat és királyok szolgálnak neked."
"És nyitva lesznek kapuid szüntelen, éjjel-nappal be nem zároltatnak és behozzák hozzád a népek gazdagságát és királyaik is bevitetnek."
"Mert a nép és az ország, amely néked nem szolgál, elvész és a népek mindenestül elpusztulnak." (Ézsaiás 60. R. 10.)
A zsidóságnak nem kellett sem képzelet, sem lángész az útra, csak szívós, kíméletlen akarat kellett, hogy a roppant jóslást megvalósítsa. Ezen a megvalósuláson dolgozott évezredeken át valamennyi zsidó, aki a földön élt és él. Tudatosan vagy öntudatlanul de ezt szolgálták közöttük a jók is, a rosszak is és vérük titokzatos parancsára többnyire azok is, akik felvették a keresztények hitét.

Aztán eljött a kor, mely kedvezett nekik. A XIX. század új szobrot emelt az arany borjúnak. Az arany a zsidóságé lett és ez lett az első beteljesülés. A kürtök és trombiták, melyek egykor fegyverek nélkül ledöntötték Jericho falait, életre keltek újra. És a biblikus lármakürtöket a zsidóság szája fújta, - a sajtó és a propaganda feletti uralom volt a második beteljesülés... Új birodalom támadt a földön a népek országai felett. Az arany és a papír birodalma, melynek uralkodója, törvényhozója és papsága a zsidóság volt. És idegenek megépítették kőfalait és királyok szolgáltak néki... de a birodalomnak rabszolgái és hadseregei még nem voltak.
A zsidóság új prófétái ekkor kisajátították lánglelkű, nagy emberbarátok évszázados gondolatát a szocializmust. Megsemmisítették benne az ideált, helyébe tették a materializmust, megfojtották benne a szeretetet, helyébe tették az irigységet és az osztálygyűlöletet és - megteremtették birodalmuk népét és katonaságát a - proletárt.
"Világ proletárjai egyesüljetek!" hogy a választott nép számára megvalósítsátok az ősi jóslatot.
De a világ proletárjai Magyarországon a vér fátyolán át meglátták a valóságot.
 

Július 6.

Jönnek. Valaki mondta és egyszerre befutotta a várost, kivirágzott minden kicsi házban.
Jönnek... iszonyodva hányszor mondtuk ezt a szót kilenc szörnyű hónap óta. Jönnek a frontokról a katonáink és nem védik a határokat! Jönnek a franciák, a csehek, oláhok, szerbek! Jönnek a kommunisták, vörös katonák, házkutatók, rekvirálók, detektívek. Jönnek a terroristák! Aztán megint mondtuk: Jönnek az oláhok.
És most egyszerre újra születik a szó és szép lesz és nagyszerű. Jönnek a magyarok Szeged felől! Mindenki mondja. Napok kérdése...
A vörös sajtóból fröccsen a düh. Közönséges durva hangon tajtékzik, az antant és Bethlen István gróf ellen, mert értesülései szerint megszállt területen is, Bécsben is magyar fehér gárdákat toboroznak. De azért a Népszava szerint: "A szegedi operett kormánynak nincs ereje még arra sem, hogy a burzsoázia csőcselékét megszervezze, nincs hatalma még arra sem, hogy huligánokból, brávókból, a kloáka csőcselékéből fegyveres hatalmat teremtsen a maga sötét céljai megvalósítására..."

Jóformán semmit sem tudunk, azt sem tudjuk, hogyan jutott ide a hír és mégis mondjuk egymásnak: - Jönnek...
Mikor beesteledett, odakint járkáltam a kicsi udvarkertben. Egyszerre felegyenesedett valaki a vetemények közül. Gergelyné, a kocsis felesége megszólított: - Tessék mán mondani, mi történik?
Váratlanul ért a kérdés, szinte önkénytelenül feleltem: - Jönnek a mieink! Szeged felől megindultak a magyarok...
Az öregedő asszony erősen a szemembe nézett, - mintha meg akart volna bizonyosodni. Látszott rajta, hogy szólni szeretne valamit. Aztán összekulcsolta két kérges kezét és azoknak az alázatos, megható testtartásával, akiknek nincsen saját szavuk, nyugodt hangon mondotta a paradicsombokrok, a hagymák és petrezselyemágyak között az esti csendben:
- Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved.
 

Július 7-10.

Napokig el lehet élni egy szóból, melyet az ember halkan mondogat magának. Közben lassan kopni kezd a szó. Semmi se történik. Aztán földre ejti az ember a szót, amelyet a tenyerében magával vitt egy darabka úton, mint egy kis fénylő kavicsot.
Vége... úgy mondják, nem is volt igaz. És megint gondolkozni kell, hogy vajon mire kellene még várni. Mert várás nélkül nem bírja el az ember az életet.
Odakinn a város is vár. Még mindég nem tudja a sorsát. Fegyveresen kószálnak az utcákon a vörös katonák. A Felvidékről idesereglenek a menekülő direktóriumok és lakást rekvirálnak maguknak a házakban. Női detektívek érkeztek Budapestről. A megugrott losonczi direktórium is Balassagyarmaton helyezkedett el. Feje, Szíjgyártó elvtárs parancsol, terrorral fenyegetődzik. El akarja csapatni az eddig megtűrt hivatalnokokat. Fenyegetődzik, hogy minden burzsoá családnak, akárhány tagból álljon is, csak egy szobát engedélyez. Rekviráltat! Most már nem részleteznek többé. Mindent el kell venni a burzsujtól! És viszik a szegény kis emberektől is. Parancs jött. Hatvan vágómarhát kell felhajtani Budapestnek. A fejősteheneket se hagyják meg.
Sötéten morognak az emberek. Élelem nincs. A kormány kikapcsolta Balassagyarmat élelmezését. Semleges zóna... A pék napok óta nem süt kenyeret. Senki se akar fát fuvarozni. A só teljesen kifogyott.
Egy parasztember egy kiló sóért két pár csirkét kínált. De kétszáznegyven koronáért nem adta, volna. Pénzért egyáltalán nem kapni többé semmit. A vasárnapi ebéd egy törülközőbe és egy lepedőbe került. Cserekereskedés folyik. A pénz eltűnt a forgalomból.

A kormányzótanács hiába rendelte el büntetés terhe alatt, hogy akinek kék pénze van, az tartozik a helyi pénzintézetnél kilenc nap alatt beváltani. A balassagyarmati Népbanknál Nógrád lakossága részéről eddig 20 korona folyt be... A parasztok eldugják a pénzüket és mondják: - Minek adjuk a bankba, ha úgy se ér már semmit, inkább a mi ládánk fiókjában ne érjen semmit.
Egy gyarmati lakos tojást akart venni valamelyik faluban.
- Vigye az úr a fehér hasú pénzét. A kétszáz koronájáért se adok egy tojást, de ajándékba kaphat egyet. A minap egy katona dühében felragasztja a falra a zsoldba kapott fehér pénzt. Úgy se adnak érte semmit. A parasztok nevetnek magukban. A termésüket eldugják. Sorozásra se mentek, a pénzüket se adják Kun Bélának. A propaganda-szónokokat pedig, mint ahogy mondják: "Lepedőben küldjük vissza a kormánynak."
Azóta 300 korona napidíj mellett nem lelkesítenek többé a budapesti zsidó agitátorok a proletárdiktatúráért. A közoktatási népbiztosság hirtelen elrendelte, hogy a falvakban ezentúl a tanárok, meg a tanítók szónokoljanak...
A szomszéd szobából hangok hallatszanak. Vasutasok, postások, egyszerű kisemberek megint gyakrabban surrannak be a hátulsó ajtón. Tanácsot jönnek kérni, mesélgetik a híreket.

Kassára bevonultak újra a csehek ... de az oláhok nem mozdulnak a Tiszától, hiába ígérte Clemenceau... A Ludovika hős növendékei utolsó percben megmenekültek a haláltól. Javítómunkára ítélte őket a vésztörvényszék ... Ez Romanelli érdeme. Állítólag ő szabadította ki börtönükből Perényi Zsigmond bárót, Pekár Gyulát, Okolicsányi Zoltánt és hazafias társaikat, kiket a június 24-iki ellenforradalom szolgáltatott ki a kommunistáknak.
Egy mély szomorú hang beszélt:
- Tizennégy ellenforradalmárt halálra ítéltek Budapesten... Kiballagtam akis udvarkertbe, de ott se bírtam lélegzeni. A fák mozdulatlanul álltak. A föld forró volt és felette remegett a levegő, mint szabad tűz felett a lomb. Elfáradok a mozdulatlanságban. Mindig csak a könyvtárszoba ablaka és az udvarkertben a palánk töve. És a valóság mellett a teória. Könyvek, a szocializmus egész kis irodalma vándorolt már át a kezemen.

Marx Kapitálja, aztán Lenin: könyve: "Az állam, és a forradalom", Trockij, Bucharin, Liebknecht, Kautsky.
Marx mondja: "A filozófiát nem szüntethetitek meg anélkül, hogy azt meg ne valósítanátok". Az övé megszűnhet már megvalósult. Elég volt, különben belepusztulunk.
A nyár növekszik. A kín növekszik. Börtönné lett a forróság. Szabadon járni, a szélnek menni, messze ellátni, ez talán meggyógyítana.
És csakugyan meggyógyított!
Egy órára enyém lett az elérhetetlen part. Átmentem a hídon, melyet azelőtt két felől őriztek a vörösek és a csehek. Láttam a réteket, melyek felett, mikor ide jöttem, hideg tavaszi vizek rohantak dél felé.
Azóta elmentek az őrségek. - A szőlőhegy elhallgatott. A lövészárkok beomlottak, rozsda eszi a drótakadályokat. És visszazsugorodott medrébe a szép folyó. Csak a parti házakon emlékeznek még a gránátnyomok. Csak a reteken emlékezik a fű. Olyan mély és zöld, mint az elmúlt hullámok.

Egy paraszt szénát kaszált a part felett. A nap sok forró kezével a szénába nyúlt és kifacsarta belőle az illatot. Ezer virág, ezer fű lelke szállt fel körülöttem. Az Ipolyban gyerekek fürödtek. Lejjebb suhancok lovakat itattak. A víz habzott a mezítelen kis testek körül. Az állatok patája gyöngyöket fröccsentett a napba. Egyszerre megakadt a szemem. A város felett a megyeházon egy fakult vörös zászló lobogott. Mindég ott volt. Annyiszor láttam messziről és most mégis kiújult a tudatomban és elviselhetetlenné lett. A paraszt már nem kaszált. Csak annyit kaszált, amennyi neki kellett, egy suhintással se többet. Ő is a vörös zászlót nézte. A nap a honti hegyek élére szál át. Az ember árnyéka megnőtt az alkonyatban. Egy óriás kaszás beért a városig.

És odabenn a városban ép ilyen tétlen a másik. A szürke kishivatalnok az íróasztala előtt. Parancsok zuhognak rá. A proletárdiktatúra hol elcsapja, hol visszakényszeríti őt, mert nem megy nélküle és... véle se megy. Hiába minden. A hadügyi népbiztosság rendeletbe adja, hogy: "kényszermunkára fogja kötelezni a renitenseket:" De az ellenforradalom szürke névtelen hősei, a magyarság mostohafiai, tovább szabotálnak végig ezer hivatalban. Nem dolgoznak az idegen fajú zsarnok uralomnak.
A paraszt, aki csak annyit kaszált, mint amennyi neki kell és a hivatalnok, aki nem dolgozik. Ezek ketten... És felderengett. Ha senkise segít, ha a bécsi ellenforradalom és Szeged ezután sem bír megmozdulni, a tétlen kaszán, az üres kis aktatáskán mégis el kell buknia a bolsevizmusnak.
De mikor? Meddig várjunk még?

 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap