TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VII/16 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, k, 02/06/2018 - 00:08

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

Július 23.

Mindenki mondja már. A vörösök nagy győzelmet arattak a Tiszánál! A direktórium tagjai megint bizakodóak. Ezeknek az embereknek a fejtartásáról nézi le a város a diktatúra esélyeit. A szerencse emelkedőben van. A proletárok gorombábbak velünk, mint valaha. A katonák sapkáján ismét virít a vörös. Visszatették. De azért még nem bíznak egészen. Szalag helyett csak vörös muskátli. Ez a helyzet ingadozását szokta jelenteni. A szalaggal baj van, ha az ember hirtelen akarja levenni. A virág könnyebben lefordul a sapkarózsa mellől...
Isten tudja, hányadszor mentem körbe-körbe a kis udvarkertben. Ha igaz lenne, ha csakugyan átkelnének a vörösök a Tiszán... Aki látta a győzelmük állati pusztítását saját hazájuk földjén és látta őket visszatérni saját véreiktől rablott zsákmánnyal, annak akadozik a szíve, ha új martalékukra gondol.
- Mi hír van?

Huszár Aladár kezében száraz nesszel csörgött az újság sárszínű silány papirosa. - Átkeltek... Úgy hangzott ez, mintha valaki más beszélt volna helyette. Egy darabig mereven nézett maga elé, aztán sebesen olvasott: "... csapataink július 20-án hajnalban a Tiszát több ponton átlépték... Tokajtól Csongrádig a Tisza keleti partján mindenütt üldözik a visszavert román csapatokat..."
Az asztalnak kellett támaszkodnom. Az állam remegett és a kezem odakapott, mintha kínzó remegését akarta volna megállítani.
Győztek a vérünkkel a mi vérünk ellen. Mert itt nem az oláhokról van szó. A diktatúrának nem az oláh vereség kellett, nem a magyar fold, az elszakított testvér, csak éléskamra és rablási terület, csak új proletár rabszolgák és fegyverhordozók.

És most még csak azzal sem vigasztalhatjuk magunkat, hogy a hír hazudik. Igaz, igaznak kell lennie, mert Kun Béla, aki a kétségbeesésben elveszti a fejét és arcátlan, ha sikere van, csúfolódva, kihívón üzen Clemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének: "Az antant akarata ellenére való román támadó viselkedéssel szemben, kénytelenek voltunk a Tiszán átkelni és igyekezni az antant akaratának a románokkal szemben érvényt szerezni:" És a gondolat elvánszorgott oda, ahol a visszaszorított oláh áradás mögött az idegen energia uszítására majd egymásnak esik a megmaradt kevés magyar.
Szamuelly halálvonata már fűtve áll és ha elindul, beülteti akasztófával a Tiszántúlt is. Egy bezárt ház égett itt hónapok óta. Senki se oltotta. A füst fuldoklott önmagától, a tűz önmagát égette el. Velünk pedig, akik a házban voltunk, ugyan ki törődött volna! Odakintről csak arra ügyeltek, hogy a szomszéd házára át ne csapjon a láng. Most felpattant a hamvadó ház ablaka. A tűz levegőt kapott, átnyaldos a kerítéseken, terjed, lobog, fut. Ha felgyújtaná a rónát, ha összerohanna az orosz tüzekkel? ...

Esteledett. Órák múltak bele a semmibe. És a képzelet nem bírta el. Megint csak alkudozni kezdett a valósággal. Talán... Hátha. Néha a sorok között, a szavak mögött is vannak hírek...
Valamelyikünk az újság után nyúlt: Csak akkor vettük észre. A sárszínű papiroson, a Tisza menti átkelés híre alatt két szó sötétlett: "Halálos ítélet"
A győztesek Saint-Germainban átadták békeszerződésüket a megmaradt Ausztriának.
Évszázados vitánk volt a császári Ausztriával, mostoha időket küldött mireánk, de azért nincs nép, amelyiknek az ő sorsa ma jobban fájna, mint nekünk. Együtt küzdöttünk és együtt buktunk el a csatamezőn. Az összeszabdalt boldogtalan Ausztriának koldus tarisznyát akasztanak a nyakába és csúfságul, számítóan osztozni küldik Magyarország testén, tulajdon rabló ellenségei közé. Kárpótlásul Nyugatmagyarországot adják mindenért, egy darab örök lázadó magyar földet, hogy élő ék legyen a két kifosztott nép között.
Démoni ajánlat, a rettentő békeszerződés legrettentőbb pontja. Mert ajándéknak látszik, pedig csak átok és becstelenség.

Egyetlen gyertyaszál égett az asztalon. Lobogtatja a láthatatlan finom légvonat. A láng tántorog és fénye nem győzi az utat a mennyezetig. Az árnyék sötét boltozatot támaszt felettünk, mintha barlangban ülnénk, hajótöröttek. Egy helyre nézünk mind. És egyik arc tükre a másiknak. A gyertyafényben csak a térkép él az asztalon. Magyarország térképe... az ezeréves egység, melyet nem emberek, de a természet alkotott országgá. Amit sohase bírtam hinni, amiről azt képzeltem, hogy csak a bolsevista forradalmi kormány megfenyegetése: Clemenceau magyar határvonala, mint a bosszú agyréme bizonyította magát az osztrák békeszerződésben is. A békekonferencia népek és nemzetek nevében a történelem legsötétebb gyilkosságára készül.
És egyszerre, rabláncra fűzve mint óriási ködbe foszló kísértetek nyargaltak el előttem a Kárpátok gránitfalai és láncra verten Dévény és a Czenkhegy, honfoglalásunk két ősi őrszeme és a Fertőtó rejtélyes nádasa, a Karszt alatt a tenger, idegen fogságban szabad folyónk a Vaskapun kirohanó Duna, havasai tövén a bilincsbe vert Erdély és Máramaros, fogoly erdők, vizek, földek, azok is, amelyeket sohase láttam és mégis szeretek. Rabláncon, idegen börtönőrök kezére adva... Egy talpalatnyi se volt belőle az enyém és mégis minden az enyém volt. Tőlem veszik és külön-külön mindenkitől, aki magyar.

Az őrület meleg szele fáj át a fejemen. A térképen egy vörös ceruza halad. Megint egészen tisztán láttam. A gyertyaláng lobog. Huszár Aladár belerajzolja a térképbe a párizsi békekonferencia határozatát. És ez olyan, mintha nyisszenő ropogással eleven húsba futna a kés és vér serkenne a nyomán. Az ősi határ kívül marad, elvész számunkra mindenütt és mélyen benn friss seb támad köröskörül...
Az ember fel akarna ordítani és a szájára szorítja a kezét és érzi a kést saját testében. A vörös vonal pedig szalad tovább a térképen, olykor riadozik, megbotlik, visszahőköl, megáll és megint csak megy, ősmagyar városokon innen, kettévág színmagyar vidékeket és kirajzol egy iszonyú rémet, egy nyomorék csonka roncsot; a békekonferencia Magyarországát. Aki nem hajolt hazája térképe fölé, aki idegen népek parancsa és rabló vágyai szerint könnyes szemmel nem rajzolt új határokat az ős határokon belül. Az nem tudja, hogy mi a kín, a bosszúvágy, a lázadás, nem tudja, mi a gyűlölet és mi a hazaszeretet.
"Visszavesszük".

Melyikünk mondja ki? Mindegy! Ez a szó nem egy emberé. Ez a szó egy egész nemzeté. Nyomorúságunkban és pusztulásunkban is volt annyi erőnk, hogy kimondjuk. És vad keserű elszánásban olyan erősen éreztük, hogy megborzongtunk tőle.
Visszavesszük...
Mostantól ezt a szót fogja belélegzeni minden nemzedék. Ezt a szót hallja majd anyjától először a gyerek. A menyasszony és vőlegény ezzel a szóval fog egymásnak hűséget esküdni az oltár előtt. Ezt a szót hagyja örökül, aki elmegy, erre a szóra tesz fogadalmát, aki itt marad.
Visszavesszük! Az utolsó rögöt, az utolsó fát és minden forrást, minden fűszálat, minden követ.
Az éjszakai csendben nem mozdult többé semmi sem. Csak a leégett gyertya lángja ingott a kanócon. - Menjünk... Aludni kell, ez az utolsó gyertyaszál a házban ...
 

Július 24-28.

Vannak napok, amelyeket az ember átvirraszt éppen úgy, mint álmatlan, lázas éjszakákat.
Hangok beszélnek és nem tudni, mi a valóság és mi az agyrém. Mondják, hogy a Tisza menti vörös győzelem csak hazugság. Az antant hatalmak kiáltványt intéztek a magyar néphez. A kormány titkolja. Kun Béla már szökik Budapestről. Szamuelly felülkerekedett, magához ragadta a hatalmat és mészárlásra készül...
A vörös hadsereg győzelme halált jelent a nemzetnek, az oláh seregek győzelme megaláztatást. A megaláztatásból talpra lehet állni. A halálból már nem. A harctéri jelentés napról-napra hátrább kerül a vörös sajtóban és halkul, szerényedik. 24-ikéről még ezt jelentette Landler elvtárs, a vörös hadsereg új parancsnoka:
"Több nap óta szakadatlanul harcoló csapataink az egyre fokozódó ellenséges ellenállás dacára, a mai nap folyamán is sikereket értek el..."

Aztán a 26-iki Népszava már nagy betűkkel, a lap élén vezércikkben közli: "Minden fronton győz" - és alatta kis betűvel: Szovjet-Oroszország dicsőséges vörös hadserege..."
Szovjet-Magyarország vörös hadseregének a jelentését soká kellett keresnem. Eldugott helyen, csorbult betűkkel van szedve, elolvasni nem lehet...
Megtanultuk a proletárdiktatúra sajtójának a lélektanát. Hazugságaik természetéből olvassuk ki a valóságot. Ha "Szovjet-Oroszország győz akkor a tanácsmagyarországi csapatokat verik. Ha Peruban vagy Forliban, Californiában vagy Gótában, Kisázsiában vagy Vicenzában "kikiáltották a tanácsköztársaságot", - akkor holt bizonyos, hogy Budapesten rosszul áll a tanácsköztársaság.

De mi már annyiszor bíztunk, annyiszor megcsalódtunk. És mégis van egy hír, amely bizonyosságot ad. Ha felszínen úszik is még a hajó, de már süllyed, mert az első patkányok menekülnek. Károlyi Mihályt, aki hirdette, hogy "utolsó leheletig" kitart, aki elárulta és a bolsevizmusba taszította Magyarországot, feleségével és titkárával egy cseh határállomásnál letartóztatták és Prágába vitték. A büntetés közel lehet, mert félt és elment.
Hír szerint most, mikor kétezer koronánál nagyobb összeget nem fizetnek ki a pénzintézetek, több millió osztrák-magyar pénzzel és hamis útlevéllel látta el magát. Bécsen át Milánóba akart menni, de Itália nem kívánta jelenlétét. Beutazását Bajorország is megtagadta. Prága ellenben menedéket ad neki. Már csak hálából is... Károlyi Mihály nélkül a magyar Felföld soha se került volna Csehország börtönébe.
Elment. Megfutott nemzete igazságos bosszúja elől. Isten büntető keze elől nem futhat el. Hontalanságba és rabságba hajtott milliónyi magyar élet, temérdek elöntött magyar vér és elárult magyar föld kiált fel az égre. Silány ember és silány politikus, de a világtörténelemnek legnagyobb árulója. Itt járt Iskariot.

 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap