TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VII/17 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, sze, 02/07/2018 - 00:18

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

Július 29-31.

Olykor egy utcaszeglet is beszélni tud egy egész városról. Ma reggel ott a víz túlsó oldalon katonák verődtek össze. Az egyik mondott valamit, közben el keseredetten legyintett a kezével. A többi lehorgasztott fejjel állt és a kövezetet nézte. Aztán nem volt többé vörös virág a sapkájukon. Letépték és az út közepére hajigálták. Kisvártatva láttam őket, ahogy hátizsákkal kifelé indultak a városból és eltűntek a száras tengeriben.
Mindenki a vörös hadsereg óriási veszteségeiről beszél.
A hivatalos lap leplez: "Győzelmesen harcoló csapataink... feltartóztatására 27. egész román haderő... csapatainkat a Tisza, mögé vontuk vissza. Legnagyobb rendben, legkisebb véráldozat és anyagi veszteség nélkül...
- Huszonnyolcezer halott, - mondják a hírek: És tízezer ember a Tiszába fulladt.
Igaz-e, nem-e, senki se tudja, de ha csak egyetlen magyar életbe is került ez a hiábavaló szörnyű gonosztett, egy egész nemzet lesz vádlója a bűnösöknek. Könny futja el az emberek szemét, mikor erről beszélnek.

A Vas Somáknak már nem kell akasztófákat termelniük, elvégezte a magyar irtást a Tisza menti tömeggyilkosság.
Sok a halott, a tisztek között is, pedig ki tudja hány Szegedről álmodott utolsó éjszakáján. És míg ők meghaltak egy gyűlölt idegen eszme idegen zászlói alatt, Landler elvtárs, a vörös hadsereg főparancsnoka és a többi elvtárs biztos helyről, távcsővel nézték magyar munkások és földművesek, magyar iparosok és polgárok halálát... Az oláh győzelemért, a vörös vereségért, mindenért a magyar faj fizet.
És ennél tragikusabb magyar halál nem volt soha. Ha még soká tart, már csak őrülteket találnak itt, mire vége lesz.
Óráról-órára ijesztőbb hírek kószálnak. Budapesten Szamuelly Tibor lép az előtérbe. Magához akarja ragadni a hatalmat. Eddig túl enyhén kezelték a diktatúrát. A terroristák hozzá pártoltak. Mielőtt elvesztenék hatalmukat, bosszút akarnak állni a nemzeten. A direktóriumok már megkapták a titkos utasítást. Már összeírják a névsorokat. Szamuelly Tibor mészárlást készül rendezni a polgárság között. Az iparosokat se fogja kímélni, a földműveseket se. Sötét, fülledt várakozás meredezik a városban. A túlsó partról is jönnek hírek. A csehek megint felvonulnak. Készülődnek. És mondják, parancsuk van, hogy augusztus 3-ikán Vácott legyenek. Innen egyre több katona szállingózik el. Budapestről pedig csak egyre érkeznek a terrorlegények. Nyolcvanan vannak már.
Az esti vonat érkezése után különös emberek lopakodnak a szürkületben az Ipoly felé, Azelőtt magyarok menekültek erre. Most többnyire zsidók lapulnak a házak mentén és csomagokat visznek. A városházán is lázasan csomagolják a direktórium irattárát. A zsidó elvtársak megint hirtelenében a háttérbe húzódtak. Losoncz kínzója, Szíjgyártó, most immár korlátlanul uralkodik a város fölött.

Ma többek között elrendelte, hogy minden olyan egyén, aki bejelentve nincs és itt maradását a direktórium indokoltnak nem látja, köteles Balassagyarmatot huszonnégy óra alatt elhagyni, különben forradalmi törvényszék ítél felette. A budapesti illetőségűeket a fővárosba toloncolják.
Hát újra kezdődik... A túlsó szegleten megint ácsorog egy ember és figyeli a házat. Házkutatásokról beszélnek. Ismét megéled a szörnyű kéz, amely keresett és mindég mellém nyúlt. Rossz szerencse lenne, ha most találna rám, mikor talán már megvannak számlálva a napjai.
Mitévők legyünk?... És a terv ismét fölmerült. Át az Ipolyon, valahogy Bécsbe, el Szegedre... Hányszor gondoltam erre, aztán leküzdhetetlen akadályok, az irtózat, hogy tulajdon hazám földjén kérjek menedéket csehektől, szűkös anyagi helyzetem, betegségem mindég újra feltartóztatott.
- Várjunk, meglátjuk, hogy alakul a helyzet, mondották barátaim.

Mióta mondják már! - Egyszerre a szügyi ház jutott eszembe és mintha még mindég mondaná, amit első nap mondott az idegennek: "Jól tetted leányom, hogy hozzám jöttél: Nem akartam búcsú nélkül menni, ha úgy fordulna, hogy mégis mennem kellene. És még egyszer láttam a kertet, a házat és az úrnőt Mikor utolszor arra jártam, lábon állt a termés, most már búzakeresztek között aranyban gázolt a tarlón a nyár. Aztán felzöldült a szűgyi kert. A tisztára sepert udvar már nem volt katonák országútja. Elmentek mind. Az alsó ház falán futórózsák nyíltak. A kút tájékán kisarjadt a legázolt fű, a teraszon zöld növények és kerti bútorok álltak az egykori muníciós ládák helyén.
- A trénszekerek sok kerékvágása, a szenny és piszok de hirtelen eltűnt... Vajon másutt is így lesz?
Mielőtt elmentem, bejártuk Jolánta nénivel a kertet. Egy pillanatra megálltunk a fáknál, melyeknek a résén a trombitás huszár képe átsuhant a vörös katonák közeli, a bokroknál, melyek eltakartak Pogány autója elől. Mennyi minden történt azóta... A fák mélyen zöldek és komolyak lettek. A kert már túl volt a nászéjszakáján. Lehervadt róla a koszorú, elvirágzottak a legszebb virágai.

Isten vele Jolánta néni! És a kertre is visszanéztem. Mintha bokrétát szedett volna a szemem, búcsúzóul összeszedte a fák és bokrok emlékeit. Soha sem fogom elfelejteni. Mialatt az emberek börtönt és kötelet szántak nekem, ez a kert ideadta a tavaszt.
Aztán nem látszott többé. A balassagyarmati kis pályaudvaron katonák lótottak. Fegyvereket dobáltak fel a vasúti kocsikra.
- Kiürítik a várost, - mondotta egy vasutas munkás és gúnyosan nevetett Ekkor vettem észre, milyen szokatlanul nagy mozgalom van a különben csendes állomáson.Nyílt pályán halomba dobált ládák és zsákok között elszállításra készen hintók, ágyneműk, gépfegyverek, zongorák álltak a vagonok előtt.
Az utcák csendesek voltak, csak egy-egy kapunál várakozott szekér és siető emberek össze-vissza holmit raktak fel.
Szökdösnek! Pedig Landler elvtárs vörös főparancsnok a 29-iki Népszavában még azt közöltette harctéri jelentésében, hogy "A frontokon a helyzet változatlan."

A szegedi kormány ellen a düh paroxizmusa tombol a vörös lapokban: "Csaló gazemberek, hazafiak..." üvölti Kun Béla sajtója, míg óvatos kis röpcédulák vándorolnak kézről-kézre. Szegedi repülők hintették le a Dunántúlra: "Közeledik a megváltás órája? Készüljetek és támogassátok a nemzeti kormányt! A város mereven hallgat, az arcára ragasztott temérdek vörös plakát alatt. Hallgat, mintha el akarná titkolni a gondolatát. De odabenn a csukott ajtók és ablakok mögött összedugják a fejüket az emberek.
A vágy mesél. És az elviselhetetlen gondolatot, hogy oláhok segítségére szorulunk, átszövi a képzelet és a reménység. Szegedről már elindult a nemzeti hadsereg. Egész vörös zászlóaljak mennek át hozzájuk, lerakják a fegyvert. Az oláhokkal fehér magyar csapatok jönnek. Talán már holnap...
Mindenki tudott valamit és a kínban és nélkülözésben lefogyott szegény emberi arcok egy-egy pillanatra visszakapták egykori kifejezésüket: - Hallottátok!... Budapesten a főváros katonai főparancsnoka Haubrich elvtárs riadóra készíti elő a lakosságot, ha a proletár diktatúrát veszély fenyegetné. Plakátokat ragasztanak ki megint az egész városban:
"...A riadókürtök megszólalása után egy órával az utcán senki se tartózkodjék. A vörös katonák a laktanyákba, a munkások a munkás zászlóaljakhoz tartoznak sietni. A villamos vasutak, a riadó kürtök megszólalása utáni egy órával összes kocsijaikat bevonják. Az összes üzletek és nyilvános helyiségek azonnal bezárandók, úgyszintén az összes ablakok és kapuk is. A riadóval egyidejűleg kivételes hadiállapot lép életbe..."

Ilyen rendszabályokhoz nem nyúltak eddig. Sem az oláhok májusi támadásakor, sem a júniusi ellenforradalom idején. - Zavarosan kuszálódnak a hírek. Anyámra, testvéreimre, barátaimra gondolok. Akik Budapestről jönnek, a visszaözönlő vörös hadsereg bomlásáról, anarchiájáról, terrorcsapatok zendüléséről, Szamuelly egyeduralmáról beszélnek. Már nem lehet eligazodni: A fehér csapatok közelednek! Az oláhok előnyomulnak a Tiszánál.
A diktatúra belsejéből omlás, recsegés hallatszik. Az antant hatalmak nyilatkozatot küldtek. És a kormányzótanács sajtójában közölni kénytelen. Pedig ez már nem a tanácskormánynak, nem a proletár diktatúrának szól. A szövetséges és társult kormányok végre a magyar néphez fordulnak.
A vörös sajtó: "Az antant nyilatkozata a blokádról!" cím alá rejti a hatalmak üzenetét, melyben kijelentik: - "igen kívánatosnak tartanák, hogy a magyar néppel békét kössenek... De a béke csak abban az esetben állhat helyre, ha a magyar népet olyan kormány képviseli, mely valóban a népakaratot reprezentálj a, nem pedig olyan, amelynek hatalma a tenoron nyugszik". Négy és fél hónap kellett ehhez! A győztesek békéje szempontjából Károlyi Mihály után Kun Béla is hasznos munkát végzett. Tönkretette és kifosztotta Magyarországot utolsó erőforrásaiból. A párizsi békekonferencia nagyhatalmai most már átvehetik az ellenállásra képtelen zsákmányt és fenntartás nélkül kifizethetik ezeréves tulajdonunkból kis szövetségesei benyújtott háborús számláit...
 

Augusztus 1.

A városban tegnap este terjedt el a hír. A vörös hadsereg felbomlott. Landler elvtárs a változatlan harctéri helyzet után kénytelen bejelenteni: "Támadjuk a Tiszán átkelt románokat..." "A vörös hadsereg teljesen intakt, a románok felett győzelmet aratott... Veretlenül, önként vonultunk vissza."
A balassagyarmati direktórium tagjai nem bírják többé leplezni az idegeiket. Az elvtársak megrohanják a boltokat és vásárolni akarnak, mindegy, akármit, csak árú legyen, csak szabaduljanak a fehérhátú szovjet bankótól. De hiába fenyegetőznek, a kereskedők nem adnak el semmit.
A kirakatok üresek. Csak a közoktatási népbiztosság propaganda üzlete kínálja a holmiját. Röpiratok, népbiztosok arcképei, vörös csillagok, vörösember-jelvények, Lenin, Marx gipsszobrai. Senkinek sem kell.
A város szinte mozdulatlan, mintha belemerevedett volna a várakozásba. Távíróhuzalokon pedig szüntelenül jönnek Budapestről a parancsok: "Minden direktórium maradjon a helyén. Senki se merjen megszökni..."
A nyitott ablak alatt lépések álltak meg. Izgatott gutturális hangok beszéltek.

- Ableiten, - mondotta az egyik sémi hang, - le kell vezetni... Csengettek a kapun. Az alispán jött... Távirat érkezett Budapestről. A Kun-kormánynak vége! Mintha valami felkapta volna a szívemet és magasra emelte volna magam fölé.
- Biztos értesülés, - folytatta az alispán. Tiszta szocialista kormány alakul. - És kezét olyan elővigyázó mozdulattal kulcsolta egymásba, mintha ügyelné, hogy egyikkel kárt ne tegyen a másikban:
Tiszta szocialista, kormány... Nem ezt vártuk! És eszembe jutottak azok a hírek, melyek arról szóltak, hogy az antant bécsi megbízottai nem Bethlen István gróf bécsi bizottságával, nem is a szegedi kormánnyal, nem magyarokkal, de már napok óta Böhm Vilmossal, Kunfi Zsigmonddal és Károlyi emberével:
Garami Ernővel tárgyalnak.
A gondolatomba beleugrott egy szó: "Ableiten... le kell vezetni".
A zsidóság képviselői már ott vannak. Tegnapi vörös hóhérok visszafakulnak a mérsékelt szocializmusba és már készülnek, hogy egyik kezükből a másikba tegyék át a hatalmat és egy elkínzott, vérig sértett nemzet haragját levezessék magukról.

A diktátorok jellegzetes szörnyű arcképcsarnoka átnyargalt a képzeletemen. Láttam őket külön-külön, ahogy remegő szájjal szoroznak, osztanak, összeadnak, kivonnak. A világforradalom elmaradt, de valahol másutt is történt hiba a számadásban; Minden tételt felvettek, az antant fenyegetéseit is, az oláhok támadását is, csak azzal nem számoltak, hogy a haldokló Magyarországban van még annyi erő, hogy ziháló mellén összefonja a karját és ősi fegyverével a passzív ellenállással belülről ássa alá a bolsevizmust, mellyel, ha a magyar föld népe mellé áll, se az antant, se az oláh fegyverek nem tudtak volna megdönteni.
Az őrszoba irányából kiabálás hallatszott:
- Ki mondta? Nem tűrjük!... És a vörös örök a terroristák rohantak a posta épülete felé. Ha a postafőnök mondta, le kell csukni.
A postafőnök válasz helyett felhívta Budapestet. Az egyik hallgatókagylót egy terrorista tartotta... Aztán kifutott a huzalokon a kérdés messze, a főváros felé. Azonnal jött a felelet: "A kormány lemondott, a tanácsrendszernek vége. Budapest örömmámorban úszik"
A terroristák elképedve meredtek össze és a postafőnököt nem tartóztatták le. A direktóriumot keresték, mitévők legyenek? De a Városházán üresek voltak a vörös hivatalok. Az elvtársak eltűntek. Néhányan hirtelen megbetegedtek. Az alkonyodó utcákon pedig osont a hír, szinte pillanatok alatt bejárta a várost. Benyitott az ajtókon, bezörgetett az ablakokon.

Békesség a földön a jóakaratú embereknek. A ház szűk lett. A kert is. A szomszédból egy hegedű hívott. Sírva kísérte a zongorát. Aztán, nem mi akartuk, a dal akarta, kitört belőlünk az eltiltott, a halálra ítélt nagy magyar imádság. Felálltunk mind, a Himnusz pedig emelkedett a nyári éjszakába, fel minden csillagokig. Lenn a homályban, az utca túlsó oldalán, nesztelen, sötét alakok bujkáltak. A nyitott ablak kiverődő világosságában pedig levett kalappal szomszédok álltak. Ők is imádkoztak.

 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap