TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VII/19 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 02/09/2018 - 00:31

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

Augusztus 5.

A kommunizmus lélektanából mindég kimarad a nagyszerű. Még akkor is, mikor kegyetlen. Mielőtt fosztogatásra indultak volna a terroristák, a kávéház pincéjében pezsgőre bukkantak: Úgy leitták magukat, hogy nem tudtak a lábukon állni. És néhány száz üveg pezsgő megmentette egy város életét. A részegségben csak Szíjgyártó elvtárs maradt józan. Úgy látszik, bizonytalan híreket kapott a budapesti munkáskormánytól. Még az éjszaka folyamán szétküldte a detektívjeit, merre lehetne megszökni? Mikor emberei visszajöttek, jelentették neki: a falvakban fegyveres nép állt el minden utat. Várnia kellett hát, hogy a leninfiúk kialudják mámorukat. De közben összeverődött a régi balassagyarmati csendőrség is. Most már azt beszélik az emberek az utcán, hogy a terroristák a vonattal akarnak szökni. A csendőrök majd lefegyverezik őket az állomáson.
Mindenki arra felé tódult: Elvétve, vadonatúj zöld vadászkalapban, egy-egy bőrkabátos fiatal ember is felbukkant a tömegben és jámbor arccal tekintett az emberek után.
Huszár Aladárné is észre vette. Összenéztünk. Már átöltözködtek...

Egyszerre nem látszottak többé. A csendőrök, vasutasok, fehérvirágos vörös őrök, hivatalnokok, asszonyok, suhancok pedig csak iramodtak az állomás irányába. Szaladt az egész utca és mozgását két oldalról nézték a proletár diktatúra plakátrémeinek a vörös katonái, vad tengerészei, vérben gázoló félmeztelen munkásai, idomtalan asszonyi szörnyetegei.
Tegnap még mindez élt. Most, ahogy gyorsan haladtam előre, már csak mint egy iszonyú kornak a kísértetei suhantak mellettem visszafelé a falon.
Egy legény jött futva a megyeház irányából és lélekszakadva kiáltozott:
- Ellógtak a leninfiúid - Mialatt az állomáson várták őket, kiszöktek a város másik végén a rablott, holmival...
Káromkodás hallatszott. Éles hangok süvítettek; - Gazemberek! Majd hurokra kerülnek még!
És ekkor, mintha egy abroncs pattant volna le a város melléről, egyszerre fellélegzett Balassagyarmat. Az emberek kiegyenesedtek, hangosan, szabadon kezdtek beszélni, sok elkínzott arc mosolyogni próbált. Az utcafák alatt zsibongás, nevetés hallatszott. Aztán egy gyerek kezdte el és a többi kéz folytatta. Karok emelkedtek, botok, bicskák dolgoztak és pillanatok alatt végig az egész városon foszlányokban lógott a falakról a diktatúra valamennyi plakátja. Papírrétegek csattantak le a gyalogjárókra, tarka papírrongyok borították az utcákat és az emberek tiportak rajtuk.
Szüret van most Púposok országában.
 

Augusztus 6.

Napok múltak, mióta az ország, gyilkosai elbuktak és a végzet még mindig ! nem tett igazságot. A valóság semmit sem teljesít, kínjában a megcsalódott képzelet tart hát törvényt a bűnösök felett.
Az emberek egymásnak mesélik, Károlyi Mihályt és Kun Bélát kiadták a csehek és az osztrákok! Mind a kettőt felakasztották! A Duna-Tisza közén és túl a Dunán összefogdossák a parasztok a diktatúra bujkáló hóhérjait és népítéletet tartanak felettük. Megetetik velük a falakról lekapart plakátokat. És azok végeznek az életükkel, akiknek az apját, anyját, férjét, gyerekét legyilkolták.

Aztán jön egy hiteles hír: Szamuelly Tibor öngyilkos lett. Ő volt az első, aki szökni próbált. A kormányzótanács még nem mondott le, ő már rohant autóján a repülőtelepre. Oroszországba akart szökni. De a pilóták közül senki se vállalkozott az útra. Ekkor Szamuelly néhány hóhérlegényével egy hajtányon Ausztria felé menekült. Savanyúkút vidékén elfogták, egy őrizetlen pillanatban agyonlőtte magát.
- Nem jól van ez. - mondotta egy paraszt gazda - a dögtéren kellett volna felkötni!
- Kínpad kellett volna neki, nem golyó! - És az emberek sötét haraggal átkozzák a gonosztevőt, aki a népítélet elöl a halálba menekült.
A tegnapi fellélegzés megint sötét kétségbeesésbe fulladt.
A proletárdiktatúra lezáruló útjairól mind sűrűbben hangzanak át hozzánk eddig nem sejtett áldozatok nevei.
A rémuralom utolsó vonaglásai közben Fery Oszkár és hű bajtársai, Menkina és Borhy élete után is kinyújtotta a kezét. Meghaltak mind a hárman.

Fery Oszkár, a hősies magyar csendőrség megteremtője, az ellenforradalmak lelke volt. Bátor katona, aki altábornagy létére a kommün ideje alatt Budapesten maradt, hogy készen álljon, ha csendőrei élén hazájának szüksége lenne rá. A diktátorok féltek tőle, ő nem szökött. Néhány nap előtt, éjnek idején, megint elhurcolták lakásáról. Két hű tisztjével együtt a terroristák mozdony utcai kaszárnyájába került. Mikor a diktatúra bukása már bizonyosnak látszott, a kaszárnya pincéjében meggyilkolták a foglyokat. Egymás után kerültek sorra. Fery Oszkár volt az utolsó. És ahogy a halálba ment, a pincelépcsőn már bajtársainak keresztbe fektetett, megcsonkított, mezítelen holttestén botlott át.
Szörnyű vihar volt azon az éj szakán. A szél zúgásába beleveszett minden nesz. Az iszonyú kaszárnya pincéjéből azért mégis órákon át felhangzott az áldozatok vérfagyasztó kiáltozása...
Azóta elmenekültek a gyilkosok, de megmentőik tovább uralkodnak Magyarország felett. És az antant tárgyal velük és az oláhok Budapesten vannak.
- Nem lehet így élni! Üssenek inkább agyon! Nem bírjuk tovább...
Férfiakat láttam ma sírni.
 

Augusztus 7.

Budapest felé még mindég nem közlekednek a vonatok. Gyűrű veszi körül a várost. Senki se juthat ki belőle. Utas nem jön, újság nem érkezik.
A Munkáskormány visszavonta a diktatúra összes rendeleteit.
Ide már nem érkeznek parancsok. A Tisza-frontról özönlő csapatokat csak részben tudták lefegyverezni. A katonák elszélednek és az állattá bőszült ember rabol és fosztogat.
Tegnap este bizonytalan hír terjedt. A fővárosban állítólag ellenkormány alakult. Igaz-e? Vagy, mint annyiszor, megint csak a vágy mesél! A reménység még is feldereng.
- Írjon egy cikket, emlékül Balassagyarmatnak, - mondotta, Huszár Aladár. Az egykori hazafias "Nógrádi Hírlap", melyet a diktatúra a vérszomjas. "Nógrádi Népszavára" kommunizált át, újra megjelenik.
Hónapok óta csak magamnak írtam és a nyilvánosság gondolata most sajátságosan zavart; mintha valaki a vállam fölött nézte volna a tollamat. "Feltámadás"... Ezt a címet adtam a cikkemnek. Aláírtam a nevemet. A márciusi napok óta először.

És abban a pillanatban történt valami a lelkemben. Földváry Erzsébet neve, mely szomorú napjaimban útitársam volt és védett, mint egy jó barát, lehullott rólam. Visszaadtam azoknak, akiket illet, talán megbocsátanak, hogy viseltem. Visszaadtam, de nem ment könnyen. A szerep lárvája, melyet hónapok óta játszottam, szinte ráforrott a lelkemre és nem akart leválni. Keresnem kellett az utat, hogy visszavezessem önmagamat önmagamhoz. És a keresés
közben két egyéniség ütközött össze bennem. Az enyém, melynek végzetszerűen küzdenie és dolgoznia kell és a másik szegény, fáradt, emberkerülő, észrevétlen elosonni vágyó egyéniség, mely tudja, hogy jó a szürkeség, a felelőtlenség csendes nyugalmas homálya.
Hirtelen félelem fogott el. Elég lesz-e az, amit az élet belőlem meghagyott, ahhoz, amit az élet tőlem még vár?
Az ajtó kinyílt, mintha szélvész csapta volna ki. - Jöjjenek, jöjjenek! - kiáltotta Huszár Aladár: Papírlap volt a kezében. - Nagy hír. Üzenet...
- Ki? Kicsoda? Honnan?... Megindultan olvasni kezdett:
"A magyar néphez! Abból a soha el nem múló szeretetből, amellyel a magyar néphez ragaszkodom és visszapillantva a legutóbbi öt év közös szenvedésére és engedve a minden oldalról hozzám jutott kívánságoknak, kezembe vettein a mai lehetetlen helyzet megoldását"
- Már nem kérdeztünk semmit, már tudtuk ki az, aki öt év szenvedéseit velünk közösen szenvedte el, aki soha el nem múló szeretettel szereti a magyar népet, melyet mindenki elhagyott, melyet a világon többé senki se szeret. József főherceg.

Annyi gyűlölet után - soha el nem múló szeretettel. És végigfutott a könny az arcomon és nem töröltem le, hagytam, hogy lemossa annyi kín nyomát.
Kormány alakult és az új kormány tagjai magyarok, nem idegenek többé. Friedrich István a miniszterelnök:
Valamikor Friedrich Istvánt is megtévesztette Károlyi Mihály. Szereplője volt az októberi forradalomnak, bár a tél folyamán már az ellenforradalommal tartott fenn összeköttetést. Ő is felelős azért, ami akkor történt, de az egyetlen, aki vezekelt érte és a maga tévedése fejében most jót tett. Magyarország lezáruló legszomorúbb és leggyalázatosabb korszaka után odaírta nevét az első tiszta lapra.
Kinn sütött a nap és a nógrádi vármegyeház tetején vonni kezdték felfelé a piros-fehér-zöld lobogót. Egy egész város szeme könnybe lábadt tőle.

Október 31-én árulók keze csapdának hurcolta bele zászlónkat a nemzetgyilkos forradalomba. Aztán tragikus szégyenben ott kellett lobognia országunk felett, mikor az ellenségek megszállták és széttépték... Kínszenvedés lett a látása, ellentétbe került vele a lelkem, elfordultam, hogy ne lássam. Bepiszkolódott, megpiszkolták. Aztán mikor alóla mindent elloptak és elprédáltak, csúfolódva letépték. Ettől kezdve újra a mienk lett, üldözött volt, mint mi magunk. Halálra ítélték, forradalmi törvényszék elé hurcolták, börtön és kötél járt ki annak, aki menedéket adott neki. Vértanú lett a zászló. És mert ártatlan magyar vér ömlött érte, vér szentelte fel, vér hozta vissza és emelte újra önmagunk felé - jaj annak, aki hozzányúl. Odakinn háromszínű szövete most nyílt ki az égen. Lenn pedig, az alkonyatban már ott fehérlett Balassagyarmat házainak falán az új Palatínus üzenete: "soha el nem múló szeretettel"
Földművesek, urak, munkások, tegnapi vöröskatonák álltak összeverődve a kiáltványok előtt és áhítatosan olvasták. Ott álltam én is. Napszállta után volt és mégis mintha a nap sütötte volna rejtélyesen az arcokat...
 

Augusztus 8.

Eljött a nap. A szörnyű bűvölet szétesett. Magyarország ismét kezébe veszi saját végzetét. És ma viszontlátom Anyámat.
Az élet visszatér a maga útjára, melyből erőszakosan taszították ki hónapok előtt. Mélyül a távlat, rés nyílik a falak között, megindul a főváros felé az első vonat. És én búcsúzom a háztól, mely otthont adott, búcsúzom emberektől, gyermekektől, ablak melletti kicsi szegletemtől és az udvarkertben az árnyas palánk tövétől. Mindentől, ami jó volt hozzám szenvedésemben, amit nem fogok soha elfelejteni...

A vonat ablaka mellett már visszafelé ment a balassagyarmati állomás épülete. Aztán az utolsó kis házak tűntek el, túl az Ipoly vize, a parti jegenyék, a Fátra ragyogásba vesző láncai. Ébredő és kialvó világosságok annyiszor látott képei. Már kicsiny és távol volt minden. A fák zöldje összebújt, a tetők elmerültek. És a megyeház táján egyre magasabban emelkedett a zászló. A rúdja nem látszott többé a messzeségben, csak a szövete lobogott, mint egy háromszínű nagy madár, mely röptében kitárt szárnnyal megállt a város felett.
Barátaim velem jöttek, el akartak kísérni. És kanyarogva ezüstösen, zsombékos rétjei között elkísért egy darabon az Ipoly is. Aztán tikkadt földek jöttek elénk. Szomorú kiégett tájak. A tengeriföldeken a csenevész torzsák, száraz nesszel zörögtek a vonat szelében. És ez a csörgő, holt nesz hallatszott mindenütt, amerre mentünk. Ez hallatszik ma egész Magyarországon. Minden kiégett...

Valaki a szakaszban halkan beszélt: - Pedig Szamuelly mára tűzte volt ki a polgárság lemészárlását: Budapesten a Vérmezőn kezdődött volna el. Aztán tovább, végig az országon ... Lenin és Trockij szigorúbb diktatúrát akart.
Lenin itt... Az iszonyú szavak mint feloszlott dolgok mállottak szét a levegőben. Nincs többé itt. És Szamuelly sincs, csak az akasztófák gödre van, a sírok és a holtak.
A forróságba árnyékok jöttek bele. Valami történt felettünk. Gondolatomon véres árnyak végeláthatatlan, kísérteties menete húzódott át.
A nap már nem sütött. A tarlókon fuldoklott a földre tepert forróság. Drégely elmaradt mögöttünk. Új utasok jöttek cseh megszállt vidékekről. Úgy fáj ott az élet. És egy fiatal erdélyi asszony, aki fél esztendő óta nem tudott hazamenni... Keserű panasz, sötét elcsüggedés beszélt körülöttem. Szenvedő emberek szavában, mintha a szétszakított ország sóhajtott volna fel, most, hogy legalább újra szabad sóhajtani. A pálya kanyarodott Nógrád vára felől egyszerre vihar nyargalt elő a vak forróságból. Pillanatok alatt sötét lett az ég. A vonat neki vetette magát az orkánnak, aztán meg kellett állnia. A nehéz kocsik remegtek. A fák koronája fél oldalra fordult a szélben, felhők nyargaltak a hempergő porban. Óriás orgonák zúgtak repülve a levegőn át.
Ilyen vihar előzte meg a világháborút...

És én sietve mondtam, hogy megelőzzem a balsejtelmeket: - Ha összetartunk és nem felejtünk?... Egy év, két év és ha tíz és ha száz lenne is, a jövő a mienk, mert megint vagyunk és van egy darabka föld, mely a miénk. A Golgota tövében hat lábnyi föld elég volt, hogy beteljesüljön a feltámadás...
Láttam barátaimon és az idegeneken, lenn a lelke mélyén egyszerre mindenki tudott a reménységről egy mesét.
Nógrád varánál, a romok felett, a sötét viharban, valami megjelent. Megmentőnk, nagy évezredes magyar bízás.
Előttünk járt a csodaszarvas megint... A vihar elrohant, ment nyugat felé és a megbűnhődött Budapest tornyai és kupolái már napsütésben keltek fel a hegyen és a rónán.
A pályaudvarnál búcsúztam el barátaimtól. Aztán vitt a kocsi.

Még visszanéztem... és arra gondoltam, hogy vannak emberek, akiknek szép és könnyű hálával tartozni egy életen át.
Egyszerre egyedül voltam. Felettem a házakon zászlók lobogtak mindenütt. Furcsa zászlók, melyeknek a felét levágták, odaadták mikor a rémuralom magyar zászlókat égetett... A falakon oláh tábornokok parancsai és rendeletei tapadtak nagy fehér papirosokon. Bezúzott ablakaikkal mint vándorló romok mászkáltak a villamosok a síneken. A boltok még zárva voltak. A csukott vasredőnyök között elvétve látszott egy-egy szegény üres kirakat A poros üvegeken letépett plakátok nyoma ragadt. A kommunizmus rablásai után még nem ömlött vissza az élet a kifosztott koldusszegény városba.
Rohamsisakosan, feltűzött szuronnyal, oláh őrjárat kanyarodott ki az utcán. Egy pillanatra arcomba szökött a vér, aztán mást vettem észre. A rozoga bérkocsikban kifestett, piros ajkú oláh tisztek ültek fiatal zsidó asszonyokkal. Milyen hamar összebarátkoztak. Mosolyogtak. És a többi ember olyan betegen kiéhezettnek látszott.
Egy kapu előtt teherautó állt. A házban irodahelyiségek lehettek. Oláh katonák írógépeket hordtak le. Hadisarc... minden hadisarc. És nagy lódításokkal dobálták egymás hegyibe a finom gépeket. Nyekkentek, csengtek, végük volt... Oláhország viszi magának a nyugat kultúrszerszámait. Pedig nem törött írógépeket, de évszázadokra szóló tőkét szerezhetne a magyar nemzet hálájában, ha a kifosztott néptől nem rabolná el az utolsót. A Margithídon zászlók játszottak a dunai szellőben: Hirtelen nem láttam többé a játékukat. Fenn a hegyen szomorúan állt a koronás vár. Az innenső part felett megsötétedett köveivel könyökölt a parlament.
Egy év előtt még szinte fiatalnak rémlett az országháza. És milyen hirtelen megöregedett, tragikussá lett véres pincéivel, golyóverte falaival, a térrel, melyen kivégzést nézett a csőcselék és lépcsőivel, melyek a Dunába érnek. Ott lenn, ott merültek el az áldozatok holttestei.

A budai oldalon is lobogtak a zászlók, a hídfőn, a házakon. A városvégi palánkokon még tapadt egy-egy félig letépett vörös plakát. Aztán a hűvösvölgyi hegyek látszottak már. De mióta utolszor itt jártam, eltűntek az erdők. A proletár diktatúra kiirtotta azokat is. Már a hegyoldalon mentem felfelé, senki sem várt, otthon nem tudták, hogy érkezem. És egész úton mosolyogtam magamban. A házunk magas, kettős cserépteteje kivirított a kék ég alatt. A kapu, tárva volt, a kavics mondott valamit a lépésem alatt, benyitottam a ház ajtaján. Fehér falak, tölgyfa lépcső, virágok anyám asztalán. Én pedig csak álltam megilletődve. Lépések hallatszottak, mintha egyik lábát kissé húzta volna az, aki jött. Áldott lépések, kedves lépések és futottam eléjük Anyám az ajtóban állt. Éreztem, hogy elsápadok. Már csak kialvó láng volt... valaki, aki menni készül. De visszatartom, itt marad velem. A két karja kitárult. És őt, aki mindig nagyobb volt nálamnál, olyan kicsinynek, olyan tűnőnek éreztem a szívemen. Visszatartom, itt marasztom.
És ezalatt a két karja között megszűnt a bujdosásom, egyszerre hazaértem.

 

Vége

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap