Tormay Cécile: A régi ház 12/15

Szerkesztő A, cs, 10/20/2016 - 00:18

Folytatás…  

 

                                               

Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas szolgált fel az asztalnál. Flórián portás libériában nyitott kaput. Anna annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett. De ha Tamás nem volt megelégedve, miért hallgatott? Hiszen az ő kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért tartózkodott mindentől?

Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az Ulwing-név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindég visszautasítóan hallgatott.

Feléje fordult, de a férje mintha kitalálta volna a gondolatát, megelőzte őt.

- Hagyjuk ezt angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. - Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg nem igér. Kinyújtotta a karját és a térdére vonta az asszonyt.

- Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap.

Anna Tamás nyakán összekulcsolta a kezét. Akárhogy is szerette volna, nem bírta szóval kérni a férjét, hogy ne menjen el tőle. De ma tudott valamit, ami biztosan visszatartja. A szemébe mosolygott.

- Tudod milyen nap lesz holnap?

Tamásnak egyszerre jó kedve lett.

- Hogyne, vasárnap... Vadászni mehetek.

- Az esküvőnk harmadik évfordulója, - mondotta Anna halkan.

- Igazán, holnap? - Tamás szeme meleg lett a hálás visszaemlékezéstől és erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához simult. A hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle...

„Nem mondja, hogy itthon marad”, gondolta Anna „nem mond soha semmit”. Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. „Mindég csak ez... nem kell”. Hirtelen eltólta magától a férjét és megigazította a haját.

Tamás hideg ürességet érzett az ölében. Egy pillanatig zavarodottan nézett a levegőbe, aztán összeszedte magát. Úri kivánás volt a szerelme, nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke.

- Hány órakor indul a vonatod? - kérdezte Anna és elfáradt az erőfeszítésben, hogy közö­nyös­nek lássék.

Illey egészen idegennek hallotta az asszony hangját. „Nem tartóztat. Eltól magától”, az arca egy­szerre ellenséges és sötét lett a megalázott kivánás emlékétől. Kivette az óráját. Vissza­tette, anélkül, hogy megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte a fegyvereit. A töltényzacskóból kiáradt valami, ami az erdőkből maradt benne. A bőrszíjak finoman ropogtak, épen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla felett egymáshoz surolódnak és a gondolata már nem volt a szobában, messze járt, a nagy szabad földön, a nap alatt.

Anna szótlanul ment ki az ajtón.

Este, míg a kis fiát altatta, elmúlt évfordulókra gondolt... Mióta lett ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg, nem vette észre.

A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a napszoba ajtaját és hosszú idő után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt, csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná.

Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a hugát a néma hangszer mellett.

Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüst fényű haja megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák nehezeknek látszottak bágyadt szeme felett.

És Tamás? Úgy,... vadászaton van?

- Beteg voltál? - kérdezte Anna, mialatt szembe ült vele az ebédlőasztalnál.

- Miért gondolod? Nem, csekélység volt, - Kristóf sebesen evett, közben szinte kapkodva beszélt. - Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok új dolgot tanultam. Idegek kellenek hozzá.

Szivarra gyújtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa.

- Régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azt fejlesztették a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki se törődik velük. - A szája kissé elferdült. - Mondd csak Anna, te is érzed azt néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, fel egészen az agy­velődig?

- Nem, én nem érzem ezt, - felelte Anna és mereven nézett rá.

Kristóf zavartan nevetett:

- Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom, tudod... az idegek.

Anna görcsösen szorította össze egymásbakulcsolt két kezét, de az arca azért egészen nyu­godt­nak látszott.

- Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát.

Kristóf a levegőbe fújta a szivarfüstöt.

- Az öregek ellentállóbbak voltak nálunk. A mi nemzedékünk fiatalon kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott? És a tűz... Aki gyönge volt közöttünk, azt összetörte az ilyesmi, aki erős volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó Anna, még melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy.

- Hát maradj mellettem mindég Kristóf.

- Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Ugy-e idegentől nem igen lehet ilyesmit kérdezni... És az az érzésed sincs, hogy mikor egyedül vagy, valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz.

Anna dermedten nézett a bátyja szemébe.

- De hiszen ezek őrültségek...

- Kályhatündérek és zongoraegerek, - mondotta Kristóf és bágyadtan mosolygott a zöld szoba felé. - Hát a kis György? - erőltetett vígsággal nevetett föl: - hiszen már egész úrfi lehet. Hoz­tam neki Párisból egy lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán szalad. Milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!...

Városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után szívta; hangjából eltünt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor lement a lépcsőn, fütyörészett. Anna világosan hallotta, de azért nem bírt megnyugodni.

Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két szobát vett el a régi irodahelyiségekből, úgyis üresek voltak, mióta a központi üzlet összezsugorodott.

A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen. Tudta, hogy Anna tette őket oda. A csipketeritőt is ő tette az éjjeli szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe, hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt alá, hogy Füger Ottó pénzt küld­hessen neki. Baden-Badenben szüntelenül vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte a tárcáját. Holnap majd össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami most jött, azt nem szerette.

El akarta kergetni a gondolatait. Olyanok voltak, mint a darazsak, visszajöttek és megszúrták.

És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti jelentések az utazó-bőrönd­jében voltak. Soha sem ért rá, hogy végig olvassa azokat. Mindegy. Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!...

Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy darabig békében hagy­ták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden ment már át az ő sötétségein. Régi tün­dérek és törpék. Zsófi, az első szerelem. Utcai leányok, szinésznők, asszonyok, szép előkelő asszonyok, akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjszakában forróak és követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok pénz bírta érdekelni, mely szün­telenül folyik az emberek keze között, mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon.

Csatornát kell építeni a folyónak, aztán ömlik, amerre az ember akarja. Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz...

Kristóf éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres.

A pénz!... Ez a mindenki igazsága... És vágyódni kezdett utána, mint hajdan az asszonyok után.

A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett.

Anna keze lassan engedte el a kis gyermek-fejkötőt, melyet horgolt. Már jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt ajtószárnyakba, néha céltalan, nagy kerülővel fordult a bútorok körül.

Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az ujságot, melyet olvasott. Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte.

Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyába, aztán idegesen megállt az asztal mellett.

- A fundusoknak nagy áruk van mostanában, - mialatt beszélt, szivarra gyújtott és a füst lappangva jött ki az ajka között, - soha sem lesz így többé. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb tőkebefektetést tudok.

Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent úgy, amint a nagy­atyjukról rájuk maradt.

- A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, - mondotta Kristóf indoko­latlan ingerültséggel. - Nem értesz hozzá, kedvesem.

Anna felsóhajtott:

- Igazad van. Beszélj Tamással.

- Velem? - Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes lett az arca. - Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz. Eleinte mindég így van, később megfordul. Ott csak akkor állanak meg az emberek, mikor kitörik a nyakukat.

- Hidegvér kell hozzá, semmi más, - dünnyögte Kristóf, - nem szabad megijedni. Különben, ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a telekeladásról?

Tamás felvonta a vállát.

- Nincs véleményem. Nem ismerem a viszonyokat. - Érezte, hogy dölyfös tartózkodása nem egyéb, mint az ő megcsalódott reménységének a gőgje. Még sem bírt másként tenni.

Kristóf örült, hogy ilyen könnyen ment minden. Néhány háztelket úgyis el kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felmentést. Szabadabban lélegzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger Ottó ügyes közvetítő.

Anna felvette újra a munkáját. Tamás elutasító közönye fellázította. Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem értett semmihez. Csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni tanították.

Arra gondolt, hogy ha majd a kis leánya megszületik, neki meg kell tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is meg fogja tudni, hogy az emberek soha sem lehet­nek egészen boldogok. Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell, amire észrevét­lenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul nyújtaná oda.

De a kis leány, akire Anna a régi házban várt, soha se jött el. Tavasszal megszületett a máso­dik fiú és László, Tamás, János, Kristófnak keresztelték a Lipótváros újraépülő, régi templo­mában.

Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmúlt az a hideg fény, mely azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett.

Aztán megint fenn járt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt.

Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át olvasott neki, meg­állás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna Anna tekintetétől, mellyel találkoznia kellett a szemének, mikor betette a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett, vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már elmúlt az az idő... Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát.

Tamás minden évvel szótalanabb lett és ha Anna megkérdezte, hogy bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem, nem volt semmi baja: olyan magyar természet ez.

De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor nagy erdőkről, egy ősi falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses tarlók... és az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult.

Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött. Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a zongo­ráján talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze megremegett tőle. Önmagával kellett küzködnie: büszkeség volt-e, becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illéről többé nem beszélt.

És ettől fogva annak az idegen földnek a neve kisértet lett a házban. Nem mondták ki, látha­tatlanul még is ott volt kettőjük között.

Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte, egészen egyedül marad valaminő rideg sötétség­ben, melyből nincsen kivezető út.

- Tamás, - mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, - miért nem tudunk mi egy­mással beszélni?

Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát.

- Már megint a hallgatásomért vádolsz?

Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában.

- Hiszen nem úgy értettem, - az asszony hirtelen elnémult, mintha valaki nyersen a szájára szorította volna a kezét.

A nap-szobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás arcát, mikor Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha egy elfojtott zokogást hallott volna... Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a divány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az ajtót.

Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És azután maga se tudta hogyan, ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga.

Az ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák.

Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje. Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn: a szagokat, a színeket, a hangokat, a gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül a nádasból a szél és végig borzong az élet a világon. A barázdában lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes kínjával. Hívás... felelet. Vajjon ők mindég megtalálják-e a párjukat?...

Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes csendben hull az ujrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt és az ő vérében ősi vak emlékek kisértenek. Hányszor, de hányszor megállt a mások buzája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem termett sehol.

Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú ősz és ő a ködben jön a város felé. Úgy jön, mint egy megszökött rab, aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt.

Elmosódott percek jutottak eszébe. Szinte újra érezte a mellén Anna tiltakozó két kis kezét és azt az érzéktelen asszonypillantást, mely nem egyszer visszautasította a vágyódását.

Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé. Letört egy fiatal hajtást. Az ág könnyen odaadta magát, nedves és üde volt...

Eszébe ötlött valaki, aki épen olyan könnyen odaadta magát, mint a fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdő kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis tudja, mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre: arra gondolt ő is és úgy énekel róla, mintha a föld hangja lenne. Figyelni sem kell, fütyölni is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják...

Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett neki. Csak úgy egy­szerűen kellett, mint az erdő szaga, mint a puha rétek a lába alatt. Átöröklött férfi-gondol­kodásában nem vádolta magát érte. Nem érzett benne bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire tartana valamit.

Megint kihajolt az ablakon. Felnézett az égre. Holnap viszontlátja az erdők felett... Aztán a kalapja után nyúlt. Ami ritkán történt, cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a hegedű.

Anna ajtaja előtt habozott. Bemenjen? Talán még mindég alszik...

A nap-szobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná azt az ajtót, a karjába vetné magát, de... a lépések odébb mentek.

Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt. Hiába alázná meg magát. És amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy álom. Néptelen, idegen utca. Csak a túlsó végén jár egy magányos ember. Tamás... és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd, Tamás egyre messzebb-messzebb látszik és ő nem bírja elérni...

A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden igéret volt. Hát ez lenne a betelje­sülés? Már túl lenne rajta? Ezentúl így maradna minden? Ő meg Tamás soha se jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit?

Összerázkódott, mintha fáznék.

Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, el­maradtak mind. Az Illey rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a régi földesurak utódai között.

Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyilásba egy férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyújtotta feléje.

Walter Ádám volt.

- Ennyi idő után... - És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy épen ma jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak érezte az életét. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit megszépített a távolság.

Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz emlékeket akar elhall­gat­tat­ni magában. Tekintete azért mégis mohón követte Anna mozdulatait, mialatt felágaskodott, hogy lámpát gyújtson. Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát.

„Szenvedett, mióta nem láttam”, gondolta Walter Ádám, „és szebb lett tőle”. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmúlt. Neki is eszébe jutott a fiatalsága; mikor elment innen és nem sejtett semmit, mikor dolgozott, mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyan abban a pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindég szerette.

Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyulánknak tetszett előtte. A láng fellobbant.

- Soha se hittem volna, hogy valaha még itt leszek.

- Ezt nem kellett volna mondania, - Anna régi fiatal mosolyával mosolygott, - vagy még mindég megmond mindent, ami az eszébe jut? Emlékszik Müller Ferdinándékra? És a cég­tábla, a fehér Aesculap-fej? Mennyit nevettünk...

- Akkor még minden másként volt, - felelte Walter szárazon.

Anna feléje fordult. „Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése”, és az asszony arcáról eltünt az a mosoly, mely fiatallá tette.

Walter Ádám hangja gúnyos lett:

- Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy. Aztán megbukott az operám, a sonatáim senkinek sem kellettek. Senkinek... - s most nagyon alázatosan megköszö­nöm, hogy segédtanár lehetek itthon a nemzeti zenedében, - élettelenül nevetett: - de talán így van ez rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább segédtanár lesz a végén; ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanár akarna lenni, akkor a végén semmi se lenne belőle.

Anna zsibbadtan nézett maga elé. „Hát ő sem érte el, ami után a kezét kinyújtotta? Hát senki sem éri el?”

- Mind forradalmárok voltunk valamikor, - mondotta Walter, - hiszen a fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy álomért és... valamennyien a szere­lemért kerültünk vesztőhelyre. Ez bolondul hangzik és mégis úgy van. Sokszor meg kell halnia az embernek önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a nap neki nem nyugszik le soha. Igy van jól. Mire a nap le­nyugszik, már egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dülnek ki, a hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.

Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a megalkuvásra.

Walter megint gúnyos akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett:

- Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind lekopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet.

- Óh Walter, milyen szomorú ez...

- Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon kérem. A szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek meglátják a mások szineit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla, hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugod­tab­ban élvezem azt, amit mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott, mindenkit, aki felébredt.

Anna félig lehunyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze egymásba kulcsolódott a térde körül.

- Elszomorítottam? - kérdezte Walter vontatottan.

Az asszony megrázta a fejét:

- Megérttette velem a saját életemet is...

„Ő sem boldog”, gondolta Walter és egy pillanatig valaminő ellenőrizetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá, hiszen Annát nem vádolhatta. Ő nem tudott semmiről.

- Énekeljen valamit...

Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta ezt neki senki se.

Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik voltak a fiatalságuk elmúlt vasárnapjain.

- Jöjjön el nem sokára és hozza magával a hegedűjét, - mondotta Anna, mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról egyikük se beszélt.

Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes udvariassággal érintkeztek egy­mással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott Illey világnézlete felett; Illey gúnyos tekin­te­te szinte felhívta Anna figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz cipőjére.

Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a napszobában és a zene, melyet elnémított a közöny és a meg nem értés, mint egy nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín; könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Ádám lelke kisérte csendes estéken át.

 

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap