Torockó, a szigetkert A helyszínek teológiája Jókai Mór Egy az Isten című regényében

Nyiri Péter - A..., szo, 05/05/2018 - 00:06

Jókai Mór műveiben számos vallásos, keresztény utalást olvashatunk, és különösen igaz ez az 1870-es évek nagy regényeire (Fekete gyémántok, A jövő század regénye, Egy az Isten). A kérdés az, hogy ezek ez allúziók pusztán egymáshoz szorosan és szervesen nem kapcsolódó elemek, vagy egységes – tartalomformáló, külön jelentésréteget alkotó – narratívává szerveződnek. Ennek a kérdésnek eredek nyomába egy nagyobb dolgozatban; jelen tanulmány e munka egyik fejezetének részlete, kivonata. Az Egy az Isten (1877) Torockójának szigetkertként, életszerű földi paradicsomként, mikrokozmoszként való értelmezésére teszek kísérletet. A Torockó-narratíva bemutatása azt is jól példázza, hogy Jókai művei igen összetett, sokrétegű, számos regénypoétikai elemet mozgató történetek, melyek a Gyulai-féle (és még ma is hagyományozódó és a szakirodalmi diskurzus részét képező) elmarasztaló kritikával ellentétben hiteles regényvilágként működnek, hatnak. Csupán e regényvilág, a Jókai-féle világlátás kulcsát, a bejutás és a bentlét módszertanát kell megtalálnunk…[1]

Az Egy az Isten[2] Torockója egy sajátszerű hely és közösség, egy mikrokozmosz a nagyvilág káoszában, attribútumai a földi paradicsomot, az új édent, az evilági megváltott állapotot idézik. Lényegét és titkát úgy érthetjük meg leginkább, ha figyelembe vesszük az oda vezető utat. A regény helyszíneinek egy sajátos teológiája (keresztény, evangelizáló narratívája) bontakozik ki, melynek fontos szervezőeleme a színterek mint erkölcsi közegek bipoláris elrendeződése. A történet hősei (valódi hősök, szentek és angyalok) egy hosszú út során jutnak el „a szeretet köztársaságába”.[3] Adorján Manassé és Zboróy Blanka útja Rómából Torockóba egyszersmind a kárhozatra ítéletből, a sírból az üdvösségbe tartó út is. A szöveg első passzusa, a vonatúttól a Rómába érkezésig tartó szakasz kicsinyítő tükre a Róma-Torockó útnak; benne megtörténik minden, amit később a hazatérés során átélnek az utazók. Erre a „tükörútra” ezúttal csupán röviden utalunk. Torockó leírása (Manassé beszámolója a vonatúton) már felvillantja a földi paradicsom képét, megidéz egy kis kozmoszt, az elvonulás, elvágyódás helyét, mintegy a jövőt, melynek mása az olasz táj. Itt, Itáliában is az Úr lelke lebeg a vidék fölött (I/45.); s a hercegnőben, Blankában már ekkor, éppen a szavakban (mesében) felmutatott torockói példa, a holdsziget-narratíva és a hozzá hasonlatos tájban átélt vizuális-fizikai élmények ébresztik fel a jobb (tisztább, természetesebb) élet iránti vágyat. Az ősállapotba (édenbe) való visszatérés álma-vágya a sarokpontja, origója Blanka új életének – ez a paradicsomba való visszatérés lélektani kezdete. Nem véletlen, hogy a csodálatos olasz tájban az utazók szálláshelye az Albergo di vino antico lesz, melynek nevét Zimándy ügyvéd divino-nak olvassa. Az így „létrehozott” isteni jelző utal a hely mikrokozmosz és Torockó-előkép voltára, ugyanakkor a félreolvasás révén egyúttal ironikus fénytörésben mutatja a helyzet ideiglenességét, látszólagosságát. Olaszországból, a második paradicsomból[4] egy kietlen tájon, a Róma betegségét-romlottságát előrevetítő, élettelen, kopár vidéken (a Siena és Orvieto felé vezető úton) haladnak tovább Manasséék, s észre sem veszik, hogy Rómába érnek. Jelképes ez a római észrevétlenség: valójában a város erkölcsi sivársága, szentség nélkülisége borít homályt, ködöt a helyre. Mennyivel másabb a Torockóba érkezés, a földi paradicsomra való rácsodálkozás, az öröm és boldogság ideje![5]

Rómáról, a káosz megtestesüléséről e tanulmányban nem szólok, hiszen az önmagában kimerítené a dolgozat kereteit. Itt annyit jegyzek meg, hogy Blanka Rómából, az álszentség, a romlás, az igaz hit és szeretet nélküli kultusz városából, az erkölcstelenséget pompával elfedő és a békét meggyilkoló,[6] a bűnt erénnyé emelő nagyvilágból csalódottan távozik, s Manassé oldalán, a férfi jegyeseként indul útnak az erdélyi Torockóba. Ez az út vértengeren és lángtengeren vezet keresztül, s maga az utazás beavatás: nemcsak Blankáé (aki asszonnyá lesz, és megismeri – a kolostori és a passzív római élet után – a valóságos, tevékeny életet és az igaz hitet), hanem Manasséé is (aki asszonnyal, új minőségben: férjként és patriarchaként,[7] népe vezetőjeként tér haza). Purgatórium ez az út, a megtisztulás helye és ideje, mely a paradicsomba vezet. Róma, a káosz birodalma e narratívában maga a pokol; így válik a Rómából Torockóba tartó út üdvösségúttá.[8] Ez az út jelképekkel teli utazás, a Jókai-féle földi éden szépséges és esztétikailag igen összetett példája.

Minden a tengeren kezdődik, ahol az ember Isten kezében van (II/7.), ahol az Úr lelke lebeg a vizek fölött. Ebben az ősállapotban hajózik Blanka és Manassé a szárazföld, az új élet felé. A tenger, a víz az újjászületés[9] közege, a szerelmesek és általuk egy új nemzedék (és korszak) születésének kezdete.[10] Maga az elbeszélő erősíti meg ezt az allúziót, illetve élethelyzetet, amikor egy elképzelt-vágyott festménynek a „feltámadás a tengeren” témát (címet) adja. (II/8.) Manasséék a nehezebb, keskenyebb, de igaz utat választják: vissza Torockóba (az édenbe). Két út kínálkozik Manasséék előtt, mely egyúttal két sorsszólam, két életút is. Az egyik az elvonulás, a család iránti kötelesség eldobása, a titkolt kapcsolat, a bujdosás és teremtő munka helyett az életélvezet útja (II/9-13.), a másik pedig a cselekvő-teremtő szeretet, a közösségi lét, a megvallott-megszentelt szerelem: házasság, mikrokozmosz, édenkert: Torockó útja; nemcsak a helyé, hanem az életmodellé is.[11] Az út elátkozott országon vezet keresztül, harc és vér közepette, melyből – Manassé és Áron bátya védelmező kezének, eszének és bűverejének köszönhetően – Blanka alig tapasztal valamit. S éppen ezért különös módon mégsem ez az út lesz beavatásának megpecsételése, hanem maga Torockó: ott, az édenbe visszatérve kell átélnie a nőnek, az asszonynak a háborút, a halált,[12] a szenvedést, csak így, e tapasztalatok után válhat a mikrokozmosz tagjává. Kétségtelen ugyanakkor, hogy beavatása fontos, meghatározó része a barlangbeli imádkozási jelenet, a regény egyik kulcsjelenete. Blanka Manassé iránti aggodalmában a sziklazugban várakozva Áron bátyától megtanulja az igazi imádkozást. A tündérterem Porlik-barlang sorsdráma helyszíne lesz, melynek a természet a díszlete: a sziklamenedék az őszinte imádság és hit, a „csodatételek” (II/122.) helyévé avatódik – a testvéreit megmentő (az oroszlánok barlangjából Dávidként visszatérő) Manassé láttán a néma kövek között Blanka ajkáról felhangzik a zsoltár,[13] egy igazi, szívmélyből fakadó fohász, és ez az élmény és cselekedet mintegy felavatja, beavatja az asszonyt az új életbe. (II/121.)

Torockót az elbeszélő és a szereplők (elsősorban Manassé és Blanka) szigetként azonosítják.[14] Ezzel Torockó a Jókai-életmű híres „szigeteinek” sorába illeszkedik – a Senki szigete (Az arany ember), Délsziget (Ahol a pénz nem Isten), Bondavölgy (Fekete gyémántok), Otthon állam (A jövő század regénye) mellé társítható.[15] Jellegükben azonban ezek a szigetek (melyek nem is minden esetben valódi szigetek) különböznek, ugyannak a ’földi paradicsom’ narratívának a részei, de más-más történetszálat bontanak ki. A Senki szigete minőségében-céljában nem azonos Bondavölggyel, s a Délsziget sem Torockóval (azon túl, hogy utóbbiak nem víz által különülnek el) – míg az előbbieket a világtól való teljes elzártság jellemzi, az utóbbiak nyitottabb, megközelíthető, inkább kert típusú szigetek. Éppen ezért indokolt a kert-narratíva (kert-toposz) bevonása a regény értelmezésébe. A szigetek különbözőségét a kertsziget-szigetkert szójátékkal érzékeltetem. A Senki szigete valóságos sziget, amely kert, gyümölcsöskert (s így édeni vonatkozásai nyilvánvalóak), Torockó inkább kert,[16] amely szigetként különül el: szigetkert. Ez az elkülönülés részben fizikai, hiszen valóban sziklák veszik körül, és valóban csak egy bejárata van;[17] főként azonban erkölcs-működési: etikájában, gazdasági-társadalmi működése folytán különül el szigetként, mikrokozmoszként az őt körülvevő, más erkölcsi minőségű nagyvilágtól (káosztól).[18] A szigetkert zárt közeg, de a nagyvilág által is ismert; és nem is kizárólag gyümölcsöskert (ld. Torockót vagy Bondavölgyet). A kert attribútuma az elkerítettség,[19] így minden kert egyúttal sziget is. Isten a kert gondozására is felszólít; a szigetkert kert jellegét megművelt tér volta adja.[20] A kert a munka közege, termékeny tér. Az ember Édenkertbe helyezésének egyik legfontosabb mozzanata a munka, a tevékenység: „És vevé az Úr Isten az embert, és helyezteté őt az Éden kertjébe, hogy mívelje és őrizze azt.” (Ter, 2,15) [Kiemelés tőlem: Ny. P.] Az ember tehát a kertben eredeti küldetése szerint „keze alá szelídíti a világot, és eközben önmagát is egyre jobban megismeri. A művelje imperatívusza elindítja a kultúra és civilizáció útján.”[21] Isten a kert gondozására is felszólít, aktív létet vár el az embertől,[22] és a „szaporodjatok és sokasodjatok” (Ter 1,28) parancsában[23] ott a közösségteremtés igénye is. A Senki szigete-féle hely ezzel szemben passzívnak tekinthető, az ottlét elsődleges célja az elrejtőzés, a közösségtől való elfordulás; a külvilág számára ismeretlen, lakója „Senki”. Torockó azonban egy közösség otthona, valódi kert, „a társadalom egy részének gondosan megművelt, kulturált territóriuma.”[24] Torockó aktív kert: egy hős, nagyformátumú személyiség a vezetője (Adorján Manassé, kinek vezető voltát a közösség minden tagja, az idősebbek is elismerik és elfogadják, sőt elvárják), tagjait a közös értékszemlélet, vallás, erkölcs és a munka köti össze; zártság, de intelligens nyitottság is jellemzi. Menedék (Blankát a nagyvilág elől védelmező hely), de történelmileg, társadalmilag és kulturálisan elismert,[25] van kapcsolata a külvilággal: Torockóról mindenki tud, külföldiek meglátogatják, vasat ad el a környék lakosainak (kereskedelem), más városokból is fogad tanulókat iskolájába, külföldre küldi tanulni fiataljait. A torockóiak a Székelykőről huszonhét falut látnak, s a hegyekben román pásztorokkal is találkozhatnak: közvetlenül mellettük van a nagyvilág, ezért nem hasonlítható a senki által nem ismert titokszigetekhez, pl. a Senki szigetéhez vagy a Délszigethez. Torockó arra példa, hogy szeretettel, tudással és munkával az ismert világon belül, annak tudtával és veszélyeinek is kitéve hogyan valósítható meg egy mikrokozmosz: a szeretet otthona, hogyan valósítható meg valamilyen formában és mértékben már most, itt a Földön Isten Országa.[26] Így válik Torockó az éden restaurációjává, földi paradicsommá.[27] Manassé előtt három út állt. Diplomata volt, a nagyvilág képviselője, azé a világé, ahol káosz van, az individuum az elsődleges, politikai játszmák, karrier, önérdek és hierarchia vezérli, és a tisztaság elvesztése jellemzi. Aztán művész: festő lesz, az elvonulás embere, de ekkor is individuummá válik, öncéljait követi. Ennek az életformának Róma elhagyása sem vet feltétlenül véget, Blanka (miként fentebb már említettem) éppen tengeri útjuk során kínálja fel Manassé számára (persze játékból, inkább provokálva a férfi tagadását, és kezébe adva a döntést) a közösségi értelemben passzív művészlét folytatásának lehetőségét. Ám Manassé (Blanka teljes egyetértésével) a közösségi lét mellett dönt: visszatér hazájába, ahol értelmiségi polgárként lesz munkás, bányász, népe vezetője és kertjének fő őrizője és gondozója-művelője: főkertésze.[28] A három sors közül Adorján Manassé a fejlődést, a visszatérést, a hazatérést választja (az éden újjáteremtésének alapja tehát az egyén akarata, döntése, cselekvő szeretete), s a torockói életmodellt avatja művészetté.[29] Torockó kerti hivatásának megfelelően „az emberi élet számára döntő jelentőséggel bíró, fizikai és morális erőket mobilizáló élmény színhelye”[30] lesz. Torockó, a szigetkert a cselekvő szeretet mikrokozmosza, a teremtő, áldásos, közösséget formáló munka színtere, a földi megváltott állapot életszerű példája.[31]

Az aktív és passzív földi paradicsomi lét a 19. század motívum- és eszmekincsének is fontos része. Werner Hofmann írja, hogy a 19. század utolsó harmadában a földi édenhez egyfajta felfogás a „vegetatív létezés, érzéki melegség, az idő megállása, el nem múló állandóság, maradandó természeti állapot, cselekvés és konfliktus nélküli társas élet, egyensúly” attribútumait társítja.[32] Friedrich Schlegel már 1799-ben, Lucinde című művében a paradicsomi henyélést dicsőíti: „a szorgalom és a munka a halál angyalai, akik megakadályozzák az emberiség visszatérését a paradicsomba”.[33] Ingres Aranykor című festményén (1862) „egy csomó szép henyélő”[34] látható. Schinkel Görögország aranykora című képe (1828) ellenben a tevékenység, munka, alkotás, építés és művészet, az aktív édeni lét dicsőítése; annak felismerése, hogy „az ember alkotta »virágzás« szükségszerűen nélkülözi a vegetatív védettség önmagában nyugvását”.[35] Az aktív kerti létre a középkorban is van példa: „a kolostori kertekben a meg-megújuló munka szent feladat volt.”[36] És ebben a kerti munkában megjelent, átélhetővé vált a szent, a transzcendens is.[37] Torockó ebbe a kert- illetve édenértelmezésbe illeszkedik, hiszen körforgás, mozgás, folyamatos munka jellemzi, földi paradicsoma életteli, erős, a földhöz ragaszkodó (valóságos és átvitt értelemben is), nem éteri, nem vegetatív és nem statikus hely. Dinamizmusa a hagyományokban[38] megvalósuló állandóságban[39] bontakozik ki, a haladás, tanulás (olykor alkalmazkodás) révén.

Milyen hely Torockó, a szigetkert?

Torockó az a hely, ahol Manassé „az embert a maga ősártatlanságában, az Istent a maga végtelen szeretetében” (II/101.) tudja megismertetni Blankával, attribútumai egyértelműen édeni helyszínné avatják; mégis megőrzi életszerűségét.[40] Torockó földrajzi adottságai okán is hiteles közege a megváltott állapotnak. Mellette fekszik a természet hatalmas ősemléke, a Székelykő. A regényben a boldogság, a szeretet jelképes helyszíne ez az óriási, hegynyi szikla: egy mikrokozmosz a káoszban. Maga a narrátor is mítoszi jelleget ad a helynek: „A magyar nép legrégebbi mítoszának bölcsője, oltára ez a völgy, ez a bérc.”(II/146.)

            Torockó Róma ellentétes közegként nyeri el valódi jelentését: a Székelykő olyan, mint egy óriási, fehér csontkoponya, alatta pedig gondosan megművelt szántóföldek terülnek el. A koponyaforma a Golgotára emlékeztet, csakhogy itt ellenkező értelemben és sorsban, mint az evangéliumban. Az újszövetségi koponyahegy az istengyilkosság helye, átkozott terület, parlagon hagyott, terméketlen föld. Rómának ezt az „istengyilkoló Golgota” jellegét erősíti Rossi miniszter sorsa. A férfi a béke híve, akárcsak Manassé, s azért vállalja el a kormány vezetését, mert bízik abban, hogy egyensúlyt teremtet az ellenséges felek között. Ő tehát a közvetítő, akit azonban meggyilkolnak, akárcsak az ember és Isten között közvetítő Jézust. Számára Róma tehát a Golgota, Torockó ugyanakkor a béke és harmónia megvalósításának helyszíne. A Székelykő az istenkövetés, az igaz hit oltára, szent és áldott hely, megmunkált föld, békés terület. A szereplők és az elbeszélő által is alkalmazott, már említett holdbéli jelző szinte a Teremtés előtti világállapothoz kapcsolja Torockót. Manassé meséje hazájáról (a vonatúton és a tengeren) az antik aranykor-mítosz újramondásaként vagy egy Új Jeruzsálem-átiratként olvashatjuk.

            A helyszínek polarizáltságának, Torockó és Róma ellentétének tudatában ismerhető meg Manassé otthonának valódi karaktere. Az élet és álélet, a szeretet és gyűlölet, őszinteség és álca, hit és képmutatás, tisztaság és testi-lelki szenny, önazonosság és szerepjátszás, szabadság és bezártság eszméi feszülnek egymásnak.[41] Figyelemre méltó a húsvéti szertartás áldást adó pálmalevelének sorsa: az egyiket Blanka kapja meg, a másik pedig Kelet felé száll, amerre Magyarország és Torockó van. Blanka bízik a pápában, tőle várja testi-lelki szabadulását: „Tu es petra!” Végül nem ez, hanem egy másik szikla, Székelykő lesz a talapzat, melyre a nő új világa épül.

            Róma azáltal menekül meg az éjszakai vérengzéstől és garázdálkodástól, hogy az északfény, az éjszakai hajnal ontja fényét az elrontott világítás helyett, megakadályozván, hogy a sötétség leple alatt gyilkoljanak és pusztítsanak a rosszak. Abban, hogy e természeti tünemény által másodszor kel fel a nap, az emberek Isten kezét látják. Egyszeri, ritka jelenség ez Róma életében, ahol – bár a katolicizmus székhelye – valójában csupán a legínségesebb időkben jelenik meg az Isten. Mily nagyszerű hely ezzel szemben Torockó, ahol minden reggel kétszer kel fel a nap: ott állandóan kinyújtva tartja védelmező kezét az Úr.[42] A Rómából Torockóba tartó út egy mítoszi utazás a holdbéli sziget országába, az isteni „mindig jelenvalóság” földjére.

            Míg Rómát a külsőségekben való tobzódás, a tartalom és érték nélküli csillogás jellemzi,[43] addig Torockó sajátja a bensőségesség. Lakói egy zárt közösségben, önmagukba és lelkükbe nézve élnek. A magamutogatástól mentesen, a tiszta lélek ragyogásában teremtik meg saját boldogságukat. A nép kincse tehát a nép lelke, szeretete.[44] Ez a bensőségesség szimbolikusan a nép munkájában is megmutatkozik: a föld belsejében dolgoznak a torockóiak, közel a természethez, vele egybeforrva. A természetközeliség egyúttal istenközeliséget is jelent, hiszen a természet Isten beszéde, és ily módon a természetben folytatott, abba illeszkedő és ahhoz alkalmazkodó lét voltaképpen párbeszéd a Teremtővel.[45] Közvetlen, mindennapi kapcsolat a mindent mozgató erővel – édenkerti állapot. Torockó a regény világában mítoszi hellyé avatódik: a boldogság otthona, ahol a cselekvő, békehirdető szeretet és a tiszta, őszinte Istennek tetsző szerelem állandó vendég. Olyan hely ez a sziklazugba rejtett szeretetotthon, ahol a szent a mindennapok része; a vasárnapokba száműzött és a kultuszban-pompában tobzódó álszent vallásosság helyett a profánba szervesített szent mindennapos átélésének, az „egész életünk istentisztelet, hálaadás Istennek” elv megcselekvésének helye Torockó.

Az ember és a természet a szigetkertben szimbiózisban lüktet együtt. A kert megszelídített természet, folyamatos újjáteremtés.[46] Torockóban az ember valóban megszelídíti, alkotótársává fogadja a természetet: „Az ember földet csinál a kőből.” (II/130.) Hasonló élethelyzetet mutat a Fekete gyémántok Bondavölgye, Berend Iván birtokba veszi a föld alatti világot is, és megállítja a tüzet. Az ő természetet formáló, de azt nem leigázó életműve a regény narratívájában a világot tovább teremtő ember apoteózisa.[47] Ez az eszme nyilvánul meg abban is, hogy a természet válik az Istennel való közvetlen kapcsolat, az igaz hit helyévé, szent közeggé. A tengeren Manasséék Isten kezében érzik magukat; Blanka a Porlik-barlangban ismeri meg az igaz imát, és Manassé egy tető nélküli, vakolatlan falú áltemplomban éli át Isten valóságos jelenlétét. Jókai életművében éppen az 1870-es évektől figyelhető meg a templomok és kripták funkcióváltása (pl. a Monasteria, a zárda a román fölkelők szállása lesz), e helyek „profán célokra való felhasználása”, „a szent helynek a természetben való kijelölése.”[48] (Fábri: i. m., 54.) Az új édenben így az istentisztelet visszahelyeződik a természetbe.[49]

            Torockó édeni voltát erősíti Vajdár Benjámin története. A démoni karakterű alak visszatérése szülőhelyére egy kör lezárulását is jelenti. Az ördögi tulajdonságú és viselkedésű férfi egykoron a faluból indult el s tért aztán rossz útra: ez volt kiválása az édenből. Ámokfutása talán belső feszültségeit és bűneit leplezte, s egy helyét kereső, önmagával meghasonlott ember küzdelmeit takarta. Aztán, amikor elfáradva, kudarcot vallva Vajdár felismeri önnön gonoszságának értelmetlenségét, Torockóban újra nyugalmat lel: immár a halálban. Történetében két bibliai utalás is összegződik: egyrészt a tékozló fiú története, melynek az Egy az Isten-féle változatában Manassé az atya szerepében megbocsát, és hajlékába fogadja a bűnöst. Másfelől Vajdár hazatalálása a sátán, a bukott angyal – ne feledkezzünk meg Vajdárnak a narrátor által többször is hangsúlyozott ördögi, démoni jelleméről – hazatérése a mennyekbe, Isten szolgálatába. S jelzi a Teremtő mindenható nagyságát: az ördög meghalni csakis az atyai hajlékban tud, az Atya kegyelmét kérvén. Vajdárt Annának, Manassé húgának szerelme és halála eszmélteti magjavulásra. Az őt gonoszsága ellenére is szeretni tudó nő szent szerelme-tisztasága saját lelki kicsinységére-sivárságára döbbenti rá, s ebben a gyötrő döbbenetben ő maga is megtisztul. Minden máz és álarc és vele együtt gonoszság is lehull róla, s ott áll a nő koporsója előtt a maga lényegi valójában az ember. Az angyali tisztasággal való szembesülés folytán az ördög átlényegül emberré, szíve magába fogadja a jóságot, s ez földi élete végét is jelenti. Vajdár meghal, mert Anna szerelme által találkozott az Istennel, s követni akarja őt a magasságokba… Ez a jelenet árnyalja a Jókai-féle éden-narratívát. Hangsúlyozandó a nő szerepe: az ősédenből való kiűzetést okozó nőiséggel szemben az új éden nője éppen ellenkező szerepkörben lép elénk – ő az, aki a nagyvilágban „beszennyeződött” férfit megtisztítja, és újra befogadja, megbocsátásával-szeretetével újra belehelyezi a paradicsomba.[50]

            A regény egy idealizált létforma megteremtésének lehetőségeit, gyakorlati példáját vetíti elénk. A kozmoszteremtő erők működését, a káoszteremtő erőkkel való küzdelmét mutatja meg egy olyan eszkatológiai, üdvtörténeti jellegű zárlattal, melyben a szeretet teremtette mikrokozmoszt egy folyamatosan létező, vég nélküli történetként beszéli el.

„Az Adorján-család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekeik; a torockói nép munkáján áldás van; házaiban örvendő, elégedett nép, aki tanul, fárad, előrehalad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít – s ez az a történet, aminek nincs vége; ne is legyen sohase vége!”(II/362.)[51]

Ugyanakkor nem hallgatható el a tény: a megváltott állapot közege egy zárt település, melyet a külvilág, a káosz folyamatosan fenyeget. A felkelők támadása révén és a határvámár leszállításával a szigetkert határai veszélybe kerülnek. A földi paradicsom tehát csak mikrokozmoszként megvalósítható;[52] de megvalósítható, ezért mégis reményt keltő, biztató a regényzárlat.[53] Az éden lakóinak folyamatosan küzdeniük kell otthonuk megőrzéséért, és a munkával (a műveléssel) együtt e két feladat lesz örök küldetésük. Így teljesül az isteni parancs: az embernek őriznie és művelnie kell a kertet.

 

 

 

[1] Vö. „… a beszédmód, a retorika stilisztikai jegyei egyben a világmegismerés másfajta technikáiról tanúskodnak.” Wéber Antal: Jókai Mór, Élet-kép Sorozat, Elektra Kiadóház, 2001, 68.

[2] Jókai Mór: Egy az Isten (1876-77), I-II. kötet, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1970. A továbbiakban az regényből vett idézetek mellett, a főszövegben, zárójelben adom meg a kötetszámot és az oldalszámot.

[3]„Ebben a nagy köztársaságban, melyben senki sem volt elnök, egy törvény volt csak: a szeretet; az volt az alkotmány, a bíró, az volt a király. […] Ez volt a föltalált paradicsom legdrágább gyümölcse!” (II/132.)

[4] „Gyönyörű is az az Olaszországot! Az ember elvesztette a paradicsomot s akkor azt mondta az Istennek: »már most csináljunk ketten együtt egy másodikat!« S csinálták Olaszországot.” (I/58.)

[5] A Torockóba érkezésről: „S e boldogság tanújeleivel találkozott e pillanattól fogva szakadatlanul. […] A szekeret megállították, s Manasséhoz tódultak, hogy kezeit csókolják. […] A nép áldása közben hangzott a toronyból a harangszó.” (II/130-131.)

[6] A Rossit megölő szörnyeteg bűnöző „… meggyilkolta legjobb fiát, a népnek legigazibb barátját, a béke egyedüli oszlopát!” (I/219.)

[7] „[Manassé] pátriarchája, vezetője is a maga közösségének.”  (Nagy Miklós: Jókai Mór, Korona Kiadó, Budapest, 1999, 90.)

[8] Pl. John Bunyan útjának (A zarándok útja, I. kötet, 1678, II. kötet, 1684), a Romlás Városából a Mennyei Városba tartó utazásnak a parafrázisává.  „A könyv Keresztyén és barátai történetét beszéli el, akik bejárták »e világ tájait«, hogy megtalálják a mennyei várost. Az elbeszélést a reménység kíséri végig: megtalálják és be is mehetnek majd a városba.” (A keresztyén hit, szerkesztette Allister McGrath, Kálvin Kiadó, Budapest, 2007, 285.) Torockó azonban ezen a világon van, életszerű, és számos oldalról veszélyek fenyegetik.

[9] „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja meg az Isten országát.” (János, 3,3) Torockó „egy más világ…, amely talán boldogság, de mégiscsak egy halálon keresztül lehet hozzájutni.” (I/68.)

[10] Minden növekedés alapfeltétele a víz, vö. Ter 2,5. „A víz a lehetőségek összességét szimbolizálja, forrás és kezdet, a létezés valamennyi lehetőségének tárháza, megelőz minden formát, és hordoz minden teremtést.” Sulyok Elemér: Paradicsomkert a Bibliában, Pannonhalmi Szemle, 1995, III/2, 7.

[11] „A kert sokszor nem is annyira kerete a történéseknek, mint inkább életformák, életvitelek, attitűdök megtestesülése.” (Fábri Anna: Jókai-Magyarország. A modernizálódó 19. századi társadalom képe Jókai Mór regényeiben, Skíz – Budapest, 1991, 52.) Juliane Brandt Torockó kapcsán (a vallás alapján megteremtődő) szellemi útról, életorientációról beszél. (Juliane Brandt: Az unitárius – nemes vadember, polgár és hazafi. Megfigyelések Jókai Mór Egy az Isten című regénye kapcsán, Keresztény Magvető, 116. évf. 3. sz./2010, 310, 311.) Az Egy az Isten az unitárius vallásról is mesél, ugyanakkor a narratíva a konkrét felekezeti vonatkozásokon túl egy általánosnak vágyott életmodellt, cselekvési stratégiát mutat be: a harci passzivitásban, az erőszakmentességben megvalósuló lelki-erkölcsi aktivitás modelljét, a szelídség teremtő erejét.

[12] Manassé testvérének, Dávidnak a holttestét Blanka menyegzői házába, menyasszonyi nyoszolyájába fektetik. „Blanka az egész éjt a halott mellett virrasztá át. Ez volt első menyegzői éjszakája.” (II/218.)

[13] „Szívemet hozzád emelem! És benned bízom, Uram!” (25. zsoltár)

[14]Vö. „sziget a holdban” (I/41.), „holdsziget” (I/42.), „holdszigeti völgy” (I/64.), „holdbeli sziget” (II/13.), „sziklasziget” (II/146.).

[15] Jókai szigeteihez ld. Szörényi László: Mítosz és utópia Jókainál. In: Uő. „Múltaddal valamit kezdeni.” Tanulmányok, Magvető, Budapest, 1989, 138-163. Fábri: i. m., 255-265. Nagy Miklós: Az újjászületés, újjáteremtés és a sziget. Jókai két motívuma. In: Értékek kontextusa és kontextusok értéke a 19. századi irodalmunkban, összeállította Imre Mihály és Gönczy Mónika, Debrecen, 2000, 180-188. Szajbély Mihály: Jókai Mór, Kalligram, Pozsony, 2010.

[16] „Négyötöde meztelen, holdhideg sziklafal; az ötödik egy virágágyakra felosztott kert. Hasonló szépet csak Lombardiában vagy Toscanában lehet látni. A késő őszi vetés táblái szép zöld keretet képeznek a város körül, mely a völgy katlanát foglalja el sűrű gyümölcserdők közé rejtett házaival…” (II/130.)

[17] „Az ő útja, egyedül az ő útja, az a híd Borévnél az Aranyoson át…” (II/128.)

[18] Fábri Anna szerint Torockóban „a felekezeti-nemzetiségi-kulturális és gazdasági különbözőség szigetképző jellege”, „a kultúra, az erkölcs szigeteit megteremtő közösség képe” mutatkozik meg. (Fábri: i. m., 264.)

[19]. hortus (latin), garten (germ. gard ’kerítés, udvar’), kert (kerítés); pardesz (perzsa: ’körülkerített liget’)

[20] Vö. gan (héber ’megművelt földdarab’ – gánan ’megóvni’). 

[21] Sulyok Elemér: Paradicsomkert a Bibliában, Pannonhalmi Szemle, 1995. III/2., 9.

[22] Ld. Manassé kijelentését Torockóról: „Ahol az én kis tanyám áll, ott nincs örök tavasz, hanem örök munka.” (II/13.)

[23] Manasséék is ezt az útravalót kapják az Úrtól: „Az „Úr” pedig mondá fölöttük [Blanka és Manassé fölött]: – »Én vagyok a mindenható erős Isten! Növekedjél és sokasodjál. Nép és népeknek gyülekezete származzék tetőled!«” (II/64.)

[24] Aszalós János: A megidézett Éden. Üdvösség-kertekről, Pannonhalmi Szemle, 1995. III/2., 36.

[25] A torockóiak bányászok lévén katonamentességet éveznek; „Torockó egy előretolt sziklafészke a magyar kultúrának.” (II/248.) Az elismertség értékét fokozza, hogy ezek éppen az ellenség Diurbanu szavai.

[26] Vö. A torockóiak „nem halasztják az Istennel és emberekkel való kibékülést a másvilágra, hanem cselekszik azt itt ezen a  földön, akik elkezdik a szentek országát építeni már itt a nap alatt…” (II/18.)

[27] Ez visszatérő motívuma a Jókai-életműnek. „Jókai kertjében a paradicsom örök ábrándja kísért.” „Az utópiát, a tökéletes világot a sziget és a kert valósítja meg.” (Sőtér István: Félkör. Tanulmányok a XIX. századról, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1979, 306, 307.) Torockó ugyanakkor más édenfelfogást tükröz, mint a Senki szigete: Torockóban a pár visszavezeti a közösséget az édenbe, és műveli, őrzi a kertet, nem elbújik benne (csak kettesben vagy családjával).

[28] „A magasabb rendű, boldogabb világ igazi úttörője és hódítója a kertész: munkájában az elveszett paradicsom ígérete támad fel újra.” (Sőtér: i. m., 307.)

[29] Torockó „népének arca ragyog a boldogságtól… […] Az volt a Canova, az volt a Michel Angelo, aki ezt a kődarabot kifaragta ilyen szobornak! Egy durva, idomtalan kődarabot, mit a vaksors Ázsiából vagy a finn pusztákról, vagy ki tudja honnan szeszélyében ide hajított. Az »ember« boldogsága, a nép pompája az Isten házának legnagyobb dicsősége!” (II/152.)

[30] Vízkelety András: A kert a középkori irodalomban, Pannonhalmi Szemle, 1995. III/2., 15.

[31] A regényben egyéb kertek is megjelennek, ezekre e dolgozatban csupán röviden utalok. A Vatikán kertje a szent város természetes szentségét idézi, de az azt körülvevő pompa és nagyvilági közeg bezárja, elrejti, háttérbe szorítja. A Colosseum ugyanakkor Torockó előképe, a szerelem színhelye. Zimándyék Szamos-parti kertje Manasséék végső elhatározásának díszlete. Egyéb szigetek még: a remete Fecsegő barlangja-élettere, melynek tulajdonosa nyelvileg zárja el magát a világtól; a magyar zsidó háza, mely a túlzásba vitt dogmatizmusával, betűkövető vallásosságával különül el; illetve Ciprianu háza, mely idilli helyszínként tűnik fel, ám derűje (a nemzetiségi ellentétek miatt) csak időleges. Kert a kertben Manassé kastélyának kertje, a szülői sír fölött álló tölgyfával: a hagyománytisztelet, a múltra emlékezés szentté avatott közege.

[32] Werner Hofmann: A földi paradicsom. 19. századi motívumok és eszmék, Képzőművészeti Kiadó, 1987, 245.

[33] Idézi Hofmann: i. m., 237.

[34] Idézi Hofmann: i. m., 232.

[35] Uo.: 231.

[36] Aszalós: i. m., 39.

[37] Spirituális értelemben a kertből hiányoznak a transzcendenciát gátló, Isten országának evilági áttűnését megakadályozó válaszfalak.” (Uo.: 38.)

[38] Manassé otthonát a külvilág képviselője, Zimándy ügyvéd is bibliai hagyományú helyként, ősi, ószövetségi életformaként írja le: „Az egy igen patriarkális ház. Jákob fiai nem éltek nagyobb egyetértésben, mint ezek. Soha sincs közöttük semmi civakodás.” (I/18.)

[39] „Itt még a 19. század után is megőrizték az ősi, háromszáz éves népviseletet s a korai reformáció megszabta életformát.” – állapítja meg Nagy Miklós. (Nagy 1999: i. m., 94.) Torockóra egyszerre jellemző a hagyomány és a változás, az ősi szokásokat, örök erkölcsöt megőrizve haladnak, munkálkodnak a torockóiak, életük ezeken az állandó értékeken mint szilárd talapzatokon nyugvó folyamatos meg-megújulás. Különösen így van ez Manassé munkájában, hiszen ő – felismerve a körülmények kényszerítő hatalmát – kész a változtatásra, az újításra.

[40] „… biblikus orientációjú, de a világtól soha el nem forduló, végső soron életszerű vallásgyakorlat…” „Amit a mű felajánl, az a regény világában alkalmazható is…” (Brandt: i. m., 297, 311.)

[41] Ld. az elbeszélő regény végi szólamát: „Igazolnom kellett, hogy mindazokat [a végzetes fordulatokat] nem a véletlen, nem a vakeset, de valóban egymással küzdött erkölcsi ellentétek következetes harca idézte elő; mely erkölcsi tusa érezhető volt a családi tűzhely magányától elkezdve egész a csatatérig…” (II/364.)

[42] „Torockón kétszer látják a napot felkelni…” (II/145.)

[43] „A világ őrültjeiből és képmutatóiból összeszedett bolond-sanhedrin.” – gondolja Blanka egy római álarcosbálról. (I/212.)

[44] Blanka visszautasít félmillió forintot, mert a pénz megkapásának az a feltétele, hogy az unitáriusságot istentagadásnak ismerje el. A nő erre természetesen nem hajlandó. „De grófnő, Ön elveszt félmilliót” – mondja neki az ügyvéd. „S megtartom helyette az én kincseimet”. (II/312.) Vagyis az embereket, akik őt szeretik, és akiket ő szeret.

 

[45] Vö. „Nincs olyan nagy és nincs olyan kicsiny, ahol őt ne látnám.” Jókai Mór, A látható Isten in Jókai Mór Életemből (Igaz történetek. Örök emlékek. Humor. Útleírás) I. kötet, Jókai Mór Munkái Gyűjteményes Díszkiadás, a sorozatot szerkeszti Lukácsy Sándor, 95. kötet, Unikornis Kiadó, Budapest, 1997, 15. „”Akárhová nézek, bármerre fordulok, mindenütt őt látom, akit a nagy bölcsek nem akarnak látni: - fűben, fában és a fa levelében…” Idézi Sőtér, i. m. 305. Jókai gyakran megvallott „panteizmusának” megnyilatkozása a Torockó-narratíva is.

[46] „Az ember úgy teremti újra, megszépítve a természetet, hogy az visszahasson rá és újjáteremtse benne mindazt, ami… elhasználódott, veszendőbe ment…” (Babarczy Eszter: Kertekről, Nappali Ház, 1991. 1-2., 9.)

[47] Sőtér: i. m., 369.

[48] Fábri: i. m., 54. Éppen a torockói vallásforma, a szent mindennapokba vonása lehet a terjedő szekularizáció ellenpólusa.

[49] Ez a visszahelyeződés Róma és Torockó viszonyában, ellentétében válik még érthetőbbé, hitelesebbé: „Ah, hercegnő! Rómába megyünk, s ott sok a templom – de Isten egy sincs!” – mondja Vajdár Blankának (I/31.)

[50] Hasonló a szerepe Blankának is: Manassé csakis az ő segítségével tudja megteremteni az Új Telepet (a név az Új Éden képzetét idézi fel).

[51] Ezzel ellentétes Zenóbia szólama: „- A te bátyád megölte az én apámat, s aztán az én bátyáim megölték a te bátyádat. S már most ez ezután így fog menni mindig – mindig – mindig.” (II/212.) A két történet, sors két életmodellnek a függvénye – a gyűlölet folyamatos káoszt teremt, a cselekvő szeretet képes fenntartani a megváltott (édeni) állapotot.

[52] „a személyiség önvédelmét csak a kisközösség zártságában rejtve lehet megvalósítani” (Fried István: Öreg Jókai nem vén Jókai. Egy másik Jókai meg nem történt kalandjai az irodalomtörténetben, Ister Kiadó, 2003, 13.

[53] Az édeni megvalósíthatóság köre ugyanakkor a Jókai-életműben előrehaladva egyre csökken. „A Delejország még a korlátlan lehetőségek hazája, s minden ember számára elérhető, az Otthon állam már csak a székelyek, Erdély védelmét szolgálja, s Adorjánék »holdszigete« a beszűkülő tölcsér alját jelzi.” – írja Gergely Gergely. (Gergely Gergely: Jókai regényei a 70-es években, Irodalomtörténeti Közlemények, 1975/3., 311. Hozzátehetjük, hogy a Jókai-életmű végén a mikrokozmosz felbomlására is van példa: Decsi Sándor Hortobágya mint édeni mikrovilág (Sárga rózsa) a hazugság betörésével felbomlik, erkölcsi értelemben megszűnik létezni. Vö. Nyiri Péter: Népies „románc” és káoszba forduló kozmosz (Jókai Mór: Sárga rózsa), Doktoranduszok Fóruma, Miskolc, 2007. november 13., Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kar  Kiadványa, Miskolc, 2009, 69-73.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap