Tóth Árpád Emléknap

Szerkesztő A, szo, 04/14/2018 - 00:10

 

 

 

 

 

 

Tóth Árpád költő, szerkesztő, a Nyugat első nemzedékének kiemelkedő alkotója. Magányos lélek volt („magam vagyok a föld kerekén.” – írja Meddő órán című versében), évtizedeken át, szinte egész életében küzdött betegségével és szegénységével, s ez, tüdőbaja és körülményei meghatározták, tematikájában-jellegében egységessé tették életművét. „Az ő költészetét nemcsak utólagosan színezi a tragikus végzet. A fiatal halál beivódott életébe, gondolataiba, rímeibe.” – írta róla nagy tisztelője, Babits Mihály. S Babits mondta azt is Tóth Árpádról: „Ha volt valaha ötvösművésze a magyar versnek, ő az.” Valóban, Tóth Árpád a forma, a rímek, a képek és a hangulatok mestere volt, a fájdalom megéneklője, a szomorúságban fogant benyomások költője. Rímes, furcsa játék című verse szép példája a költő formaművészetének. Visszatérő témája a reménytelenség, az ember hanyatlása-pusztulása, mert tapasztalatai szerint ember és ember között „jeges űr lakik” (Lélektől lélekig); az ősanyagnak fáj az ember (Vörösmarty gondolatát – „az ember fáj a földnek – visszhangozva), s ha mind elpusztulunk, vége a kínnak, „S kileng a boldog légbe a hószín szárnyu Béke” (Elégia egy rekettyebokorhoz). Súlyos, mélabús szavak ezek, de az a tény, hogy a költő nyelvén az ember pusztulása is szépséggel teli – hiszen a természet felszabadulása –, talán a reményt is magában hordozza: vajon nem lehet-e a békét az ember műve által megteremteni? A szegénység folyamatosan sújtotta Tóth Árpádot, Körúti hajnal című versében az együttérzés hangján szólal meg, de megint felvillan a szelíd, csendes öröm a teremtett világ törődő szépségében: a Nap csókot dob egy munkáslány kezére… Gyönyörű szerelmi vallomása az Esti sugárkoszorú, melynek üzenete – s ezt ismét a természet, maga az élet közvetíti – a legszebb „földi érzés: mennyire szeretlek!” Tóth Árpád magányos lélek volt, bár felesége, Lichtmann Anna és gyermeke, Eszter boldogságot hozott rövid életébe. Jó éjszakát! című költeménye búcsúvers, s fájó panasz, a költői küldetés megingása: „Szelíd dalom lenézi a garázdán/Káromkodó és nyers dalú jelen.” Tóth Árpád emlékét azonban megőrizte az utókor. Életében három kötete jelent meg (Hajnali szerenád, 1913; Lomha gályán, 1917; Az öröm illan, 1922;); halála után (bár még ő rendezte sajtó alá) még egy (Lélektől lélekig, 1928), a következő nemzedékek pedig tudták, ismerték nagyságát. Az irodalomtörténet olykor Ady mellé helyezte, napjainkban túlságosan egységesnek ítéli életművét. De hogyan is lehetne ez másként? Tóth Árpád érzésvilága volt ilyen egységes; ám ha figyelmesen, nyitott lélekkel olvassuk verseit, feltárul bennük-belőlük előttünk a teremtett világ megannyi szépsége, a szomorúságban is ott rejlő – és reményt adó – derű, magának az érzés, a szeretet képességének és a nyelvnek, a költészetnek a vigasza.

 

 

 

 

 

Nyiri Péter

igazgató

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap