Trianon fájdalma és a megújhodás reménye (tanulmány)

Major Zoltán, sze, 06/06/2018 - 00:00

 

 

 

 

1919. augusztus első napjaiban a bukott tanácsköztársaság nyomában rosszul felfegyverzett román had vonult át e tájon. A Kárpátok bércein túlról verbuvált csapat hamarosan megállt Budapesten, és Mardarescu, Mosoiu és más tábornokok vezetésével katonai parádét tartott a Hősök terén. Aztán tovaszaladt előre egészen Győrig. Amikor 1919 ősze és 1920 tavasza közt, cserébe Besszarábia meghódításának elismeréséért, a nagyhatalmak parancsára kivonultak, maguk után hagyták névjegyüket, a fosztogatás nyilvánvaló, szemet botránkoztató nyomait; vittek mindent, vasúti kocsikat, mozdonyokat, távíró és postai berendezéseket, megpróbálkoztak, szerencsére sikertelenül, Bandholtz amerikai tábornok erélyes fellépésének köszönhetően, a Nemzeti Múzeum kirablásával. A jelenet 1944 őszén megismétlődött, azzal a különbséggel, hogy az 1919-es látogatók ezúttal nem teljesen saját szakállukra, hanem az úgynevezett felszabadító Vörös Hadsereg segédcsapataiként jelentek meg.
A történeti emlékezet, ellentétben a hétköznapival, amely csak a szépre emlékezik, kénytelen felidézni az örömteli és a fájdalmas, a sikeres és a sikertelen eseményeket és korokat, a nyugalmas és küzdelmes időket, az együttműködés és az ellenségeskedés mozzanatait. Leopold von Ranke, a német történetírás atyjának megfogalmazása szerint a történetírás feladata: leírni a múlt eseményeit úgy, ahogy azok megtörténtek. Mi sem tehetünk másként, sőt ezentúl kutatnunk kell az okokat, esetünkben azt, hogy mik vezettek ahhoz, hogy több mint ezeréves országunkat a környező államok hadseregei felosztották?
1918 októberében utolsó parlamenti beszédében Tisza István elismerte, hogy ezt a háborút elvesztettük. A katonák ekkor még ugyan mindenütt idegen földön álltak, Tisza mégis igazat mondott. Azt azonban már nem szokták idézni, amit Tisza ezután fogalmazott meg: az adott helyzetben most már egyetlen feladatunk van, minden erőt összefogni a haza védelmére. A négyéves háború kétségtelenül felőrölte a katonák nagy részének idegrendszerét, mindenki békét kívánt. Az őszinte békevágy mellett ugyanakkor sokakban jelen volt az előttünk álló veszély tudata. Nem lehet tagadni, hogy sokan a határok védelmére siettek haza. Érezték, hogy a Wilson amerikai elnök által a köztudatba bedobott népek önrendelkezésének tana politikai hamis pénz, szépen csillog ugyan, de csak annyit ér, amennyi erő áll mögötte. Az a történetírásunkban máig jelenlévő, a publicisztikában unos-untalan szajkózott magyarázat, miszerint a katonaság és benne a magyar alakulatok teljesen felbomlottak, így nem állja meg a helyét. Egy alaposabb kutatás kideríthetné, mert van rá elég adat, könyvészeti és levéltári egyaránt, hogy annyi érintetlen, intakt alakulat még szép számmal akadt az országban, amely a lopakodó hódítókkal szemben a siker reményében vehette volna fel a harcot. Az úgynevezett őszirózsás forradalom azonban félt a saját népétől és katonáitól, ezért szerelte le még az érintetlen és fegyelmezett alakulatokat is.
Nem akarok többé katonát látni, mondta talán részegen, és hirdette, lehet, józanul a Kell-e katona? A militarizmus csődje című brosúrájában a világtörténelmi unicum, a pacifista hadügyminiszter Linder Béla. Ez a megnyilvánulás kb. olyan, mint amikor a képzett sebész egyszer csak kijelenti: nem akarok többé vért látni, és nem operálja meg, akit történetesen meg kéne. Az ellenállásnak pedig volt esélye, mint ahogy a nem is távoli civitas fortissima Balassagyarmat esete mutatja, akik végleg kiűzték a betolakodó cseh ún. legionáriusokat. Az ellenállás helyett a forradalom kormánya maga rendelte vissza a megmaradt és harcolni kész alakulatokat. A pacifizmuson túl még pluszideológiát is gyártottak hozzá: a nagyhatalmak igazságosságába vetett hitet. Elsősorban Wilson amerikai elnöktől várták, hogy elhozza az igazságos békét. A sültgalamb-várás és a győztesek előtt való hajbókolás azonban soha nem vezet eredményre. Különben is régi bölcsesség: segíts magadon, az Isten is megsegít. Talán Wilson is segített volna, hiszen átjött Európába a távoli óceán partjáról (igaz, idő előtt vissza is ment), ha a forradalom vezetői legalább egy kicsit igyekeztek volna megszervezni és védeni az országot. Ehelyett egyre jobban belemerültek a belső viszályokba, a kommün anarchiájába. A kommün sem nemzeti, honvédő háborút folytatott, hanem osztályháborút. A lejtőre csúszás folyamatát Horváth Jenő, a két háború közötti korszak jeles diplomáciatörténésze így írja le: „Magyarország 1918. október 16-án szabad rendelkezési jogát visszanyerte ugyan, de a forradalom a szelek játékává tette, a szelek pedig a feszült vitorlával induló hajót zátonyra hajtották. Tragédiájának szemmel láthatólag az volt az oka, hogy a nemzeti erők összefogásával nem kezdte meg az országnak védelmi állapotba helyezését, hogy visszanyert függetlenségét a külvilággal szemben biztosítsa. Hanem azoknak engedte át a hatalmat, kiket előttük sem ismert szálak az ellenséges hatalmakkal kötöttek össze, és ahelyett, hogy a nemzeti hagyományok alapján a magyar államot megtartani törekedtek volna, ezektől elszakadva ellenséges erők befolyásának engedtek szabad utat.”
Kik voltak ezek az ellenséges erők? Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy nem az országban sok évszázad óta élő nemzetiségek lázadtak fel az ún. magyar elnyomás ellen, mert ilyen nem volt, hanem a környező államok: Románia, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság és az entente által felfegyverzett, ekkor még nagyrészt terület nélküli fantomállam, Csehszlovákia katonái támadták meg terület- és népességrablás céljából Magyarország ellenállásra képtelenné tett békés lakosságát. Agresszió volt ez a javából, semmi más. Szó sem volt itt a népek önrendelkezéséről, legfeljebb egyes államok zsákmányszerző törekvéseinek kiéléséről, vezetőik rendelkezéseiről. Néhol összetrombitáltak több-kevesebb embert ún. népgyűlések formájában, de a magyarok véleményére senki sem volt kíváncsi. Az impozáns kolozsvári magyar népgyűlés követelései pusztába kiáltott szavak maradtak. Elhangzott ugyan néhány ígéret a magyarok autonómiájáról, a keleti Svájcról, de soha senki semmit nem vett komolyan. Sőt a megállapodásokkal ellenkezőleg cselekedett.
Amikor 1920 januárjában Magyarország megkapta a meghívót Párizsba az ún. békekonferenciára, a nagy részét már megrabolták, körbenyirbálták, ami megmaradt, kifosztva, szegényen és erőtlenül várta sorsának beteljesültét. Ekkor történt valami, ami, ha már nem is fordíthatta vissza a végzet kerekét, az ún. békecsinálók egy részét lelkiismeretvizsgálatra ugyan nem, némi önreflexióra késztette. Végül Apponyi Albert négy nyelven elmondott, az összes elszakítandó területekre nézve népszavazást kérő beszédét demokratikus vita nélkül elutasították. Győzött a kész tények teremtésének politikája, a győztes hatalmaknak ugyanis sem erejük, sem akaratuk nem volt ahhoz, hogy adott esetben visszaparancsolják kis szövetségeseiket, a győzelem sakáljait a történelmi Magyarország határain túlra. A békediktátumot mégis becsomagolták egy összetett jogi konstrukcióba, a keserű pirulát egy kicsit megédesítették. Az utódállamok és a nagyhatalmak azonban az őket kötelező passzusokat sem tartották be. Arról volt szó, hogy a nagyhatalmak a területi szuverenitás utódállamokra való átruházását összekapcsolják az ún. kisebbségvédelmi szerződések betartásával, amit aztán soha nem kértek számon az utódállamokon, akik mindinkább az elszakított magyarok beolvasztására, asszimilálására törekedtek. Ekkor írta az erdélyi költő, Reményik Sándor: „… ne hagyjátok a templomot és az iskolát”. Ebben a helyzetben egyáltalán nem csoda, hogy különösen az 1930-as évekre egyre jobban elterjedt a mindent vissza jelszava, amire a válasz a semmit vissza volt és maradt. Napjainkra változott a helyzet, sajnos nem jó irányban. Nem is olyan régen, egy borongós télidői napon, Magyarország szavazásra jogosult népességének tekintélyes része elfeledkezni látszott ezeréves történelméről, családi, rokoni kapcsolatokról, közös hazáról, arról, hogy a határontúli magyarokkal egy nemzet vagyunk. Következmény: A határontúli magyaroknak semmit! Politikai vonala.
Trianon meggyőződésünk szerint végeredményben a Kárpát-medencében lakó összes nép tragédiája. A legnagyobb vesztes a magyarság. Európa szívének, a Kárpát-medence évezredes egységének külső erőkkel való megbontása huzatossá tette a térséget, szembeállítva egymással az itt élőket, kicsivé tette mindegyik népet, így vált a Dunatáj Ady Endre szavaival élve bús villámhárítóvá, fél emberek, fél nemzetecskék számára készült szégyenkalodává. A nagyhatalmi beavatkozások egymást követik: német megszállás, szovjet típusú szocializmus után finomabb, ámbár nem feltétlenül veszélytelenebb módszerek – „finomul a kín”, írta József Attila – jönnek divatba, ezeknek eredményeként, sajnos, hasonlóan Trianonhoz, ma sem zárható ki teljességgel, ha nem figyelünk oda, hogy valahol, valakik fontos és létérdekeinkben rólunk, magyarokról ismét nélkülünk döntenek.
Régi mondás: a történelem az élet tanítómestere. A történelem tényei mindenesetre arra tanítanak, hogy csak a múltját ismerő, hagyományait, kultúráját megbecsülő, adott esetben azt megvédeni kész, gerinces közösségek maradnak fenn hosszabb távon a történelem viharaiban. Azt is szokták mondani, hogy a demokráciánál jobbat még nem találtak ki. Ebben bizonyára lehet igazság, de tegyük hozzá azt is, hogy a demokrácia a legnehezebb kormányforma, amelyet napról napra meg kell védeni, különben kiüresedik és elvész. A demokrácia, az egyenlő beleszólás érvényesítése a nemzetközi kapcsolatokban még nehezebb, mint a belpolitikában. Mindig voltak kis és nagyhatalmak. Az egyes emberek, népek, nemzetek ma már többnyire nem az igazságot keresik, hanem érdekeiket védik, nekünk, magyaroknak pedig sokszor már a puszta létérdekeink is veszélybe kerülhetnek. Trianonban létérdekeinket sértették meg. Ez az igazság, mert a tényeknek megfelel. Akik nem emlékeznek a múltra, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt.
A történész itt és most kénytelen volt sötét képet festeni a múltról, a jövőbe nem láthat, de emberként és magyarként a költővel együtt, akit Babits Mihálynak hívtak, talán még remélhet:

„Él a nagy Isten és semmise megy kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
Hanem példát adni valamennyi népnek,
Mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből tudhatod már, mi a magyar dolga,
Hogy az erős előtt meg ne hunyászkodna.

Erős igazsággal az erőszak ellen:
Így élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok, tünnek a zsarnokok,
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
És jön az igazság, közelebb, közelebb…”

Elhangzott 2006. június 25-én a Trianon-emléktábla avatásán, Galgamácsán

 

Forrás: Polísz, 2008., 105. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap