Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése 1/9

Kocsis István, h, 06/04/2018 - 00:10

 

 

 

 

Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése (I.)

 (Misztériumjáték a XX. században: Trianon)

 1. Amit mindenki tud Trianonról

 A trianoni békediktátumot (1920. június 4-én írták alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt az okmányt, amely elrendelte a történelmi Magyarország fel­dara­bolá­sát) a szakirodalom elsősorban a következő tények ismeretében tekinti kép­telennek, illetve felfoghatatlannak:
    – Magyarországot, amelynek katonái a négy évig tartó I. világháború után ide­gen földről térnek haza fegyverszüneti egyezmény és nem kapituláció alapján, oly módon rekesztik ki a tárgyalásokból, mintha feltétel nélkül adta volna meg magát.
    – Magyarország területéből, mely – Horvátország nél­kül – 283 000 km2 volt 67 000 km2-t olyan országokhoz csatolnak, amelyek a háború idején ugyanazon az oldalon harcoltak, sőt ugyanazon központi parancsnokság irányítása alatt: az Oszt­rák–Magyar Monarchiában az Osztrák Császárság részeként önálló állami­sággal bíró Csehországhoz 63 000 km2-t  (e terület 3,5 millió lakosából 1 millió 72 ezer magyar és szinte egy tömbben él a Trianonban meghúzott határ közelében), az Oszt­rák–Magyar Monarchiában az Osztrák Császárság részeként szintén önálló állami­sággal bíró Ausztriához pedig 4 000 km2-t.
    (Látni fogjuk a továbbiakban, hogy utóbbi a cinizmus diadalát legjobban meg­világosító pél­da: az Osztrák–Magyar Mo­narchia egyik része, a történelmi Auszt­­ria szá­mára is területeket szakí­tanak ki Magyaror­szágból.)
    – Ro­má­niának, amely 1918. május 7-én különbékét köt Magyarországgal (és Né­met­országgal is) 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkoz­va nagyobb területet juttatnak Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós ma­gyar­ságnak meghagynak. (Romániához csatolnak 102 000 km2-t, Magyarországnak pe­dig 93 000 km2-thagynak meg.)  Románia így több mint két­szer ak­ko­ra te­rü­le­tet kap 1920-ban, mint amek­ko­rá­ra a ro­mán ir­re­den­ták szá­mí­tottak a vi­lág­há­bo­rú előtt. (Ők nagy­já­ból az 1940. évi ha­tár­re­ví­zió, az ún. má­so­dik bé­csi dön­tés al­kal­má­val meg­hú­zott, et­ni­ka­i­nak te­kint­he­tő ha­tá­ro­kat tar­tották el­fo­gad­ha­tó­nak és ki­har­col­ha­tó­nak.)  A 137 000 km2-es Ro­má­nia vá­rat­la­nul és min­den­ki, a ro­mán po­li­ti­ku­sok szá­má­ra is ért­he­tet­le­nül 295 000 km2-es or­szág­gá vá­lik.
    – A Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz (Csehszlovákia és Nagy-Románia mel­lett a harmadik mester­ségesen létrehozott államalakulat) csatolnak (Horvátor­szágon kívül)21 000  km2-t 465 000 magyar lakossal. (A magyarokon kívül e terü­leten nagy számú német lakosság él. Kisebb lélekszámban szerbek és ro­mánok.)
     Fenti képtelenségek kevésbé felfoghatatlanoknak tűnnek, ha érdemben vála­szo­lunk arra a kérdésre, hogy kik döntöttek Trianonban?

 
2. Trianon felfoghatatlansága. A legkép­tele­nebb trianoni történetek

Kik döntöttek Trianonban?
    Nem nehéz felismernünk, hogy Trianonban nem azok döntöttek, akik a nyil­vánosság előtt szerepeltek. Nem a legaktívabbnak látszók, nem Georges Benjamin Cle­men­ceau, a korabeli francia miniszterel­nök és nem David Lloyd George, az an­gol miniszterelnök. (Bi­zo­nyí­tékkép­pen ta­lán elég lenne elolvasni utóbbi vissza­emlé­kezéseit, ame­l­yekből ha több nem, annyi bizonyosan kiderül: Tria­nonban a szerző még nem tudta, mit miért tesz, milyen utasítást miért kell tel­jesítenie. Kiderül persze az is, hogy később meg akarja tudni, annyira, hogy Trianon után tanulmányozni is kezdi mindazt, amit már Trianon­ban ismernie kellett volna.[1])
Mielőtt folytatnánk a válaszadást arra a kérdésre, hogy kik döntöt­tek Trianon­ban, vegyük figyelembe a következőket is:
   Nemcsak Trianon rejtélyes, megmagyarázhatatlan, hiszen az első vi­lághá­ború kitörésének okait a történelemtudomány máig képtelen volt érdemben tárgyalni, elfogadottá vált magyarázatai mind hitelte­lenek, kivéve azt az egyet, hogy a világháború kitörése minden idők legügyesebb manipulációjának az eredménye. Miért felülmúlhatatlan a kulisszák mögött álló, hivatalosan máig le nem leplezett manipulátorok ügyessége? Ráve­szik a háború kirobbantására azokat, akiknek semmi érdekük nem fűződik a háború kitöréséhez. Oroszor­szágnak tulajdonképpen nincs valódi háborús célja, az Osztrák–Ma­gyar Monarchiának tulaj­donképpen nincs valódi háborús célja. (A Ferenc Ferdinánd elleni sikeres merény­letet tekinthetjük a legke­vésbé a háború okának, hiszen a merénylet után mindenki megkönnyebbül, aki aggódott a Monar­chia jövőjéért, maga Ferenc József is.[2])
   De a legnagyobb rejtély mégsem a háború kitörése, hanem az, hogy miért nem volt szabad elfogadniuk 1917-ben az antant vezető politi­kusainak az Osztrák–Ma­gyar Monarchia új uralkodójának, Károly csá­­szár-királynak a különbéke-ajánlatát! Ha nem az volt a béke­ajánlat elutasításának az oka, hogy csak azért is meg akarták hosszab­bítani a háborút, akkor csak az lehe­tett, hogy a háború egyik titkos cél­­ja ép­pen az Osztrák–Magyar Monarchia fel­számolása lehetett. Hogy lehetett volna Károly császár-királlyal békét kötni, ha éppen ő volt az egyik áldozatra kiszemelt? (An­nak számára tehát, aki addig nem sejtette a tisztábban látó politikusok közül, hogy a háború kitöré­sének okai dehogyis azok, amelyeket a bábu-politikusokkal a ku­lisszák mögött rejtőzködő valódi hatalmasok kinyilváníttattak, annak számára 1917 óta, az Osztrák–Magyar Monarchia békeaján­latának vis­szautasítása óta lega­lább ennyi nyilvánvaló.)
   A bizonyítékok bizonyítéka arra, hogy a világháború célja nem le­hetett az, amit meghirdettek, természetesen nem más, mint a világ­tör­ténelem legképte­lenebb törté­nete, az, amelyikre a Wilson–Masaryk vi­szony hívja fel a figyel­met. Vagy mégsem ez, hanem egy másik kép­­­telen történet, az, amelyiknek főhőse Brătianu román kor­mányfő?
    A trianoni kulisszák mögött titokban irányító hatalmasságok közül néhánynak már ma is ismerjük a kilétét. A legfelfoghatatlanabb ter­mésze­tesen azoknak a hatal­ma, akiknek hivatalosan semmiféle hatal­muk nem volt. Tomaš Garrigue Masa­ryk­nak hívták az egyiket; korabeli minősítése: egyetemi tanár. Lehet, hogy az előretolt bábuk (Lloyd George és a töb­biek) nem mindig az ő akaratát teljesítették, s még az is elképzelhető, hogy nem voltak tudatában annak, hogy az ő akaratát teljesítik, de uraik közül Masarykon kívül csak néhányat ismerünk név szerint. Nevezzünk is meg egyet, mégpedig azt, aki Masaryknál is titokzatosabb személyiség. Az amerikai Edward Mandell House-ra hívjuk fel a figyelmet, minden korabeli politikus „House ezredesére”, aki hivatalt sem viselt, de még ezredes sem volt, mindazonáltal sokan a korszak leghatalmasabb férfiújának tekintik! A korabeli tanulmá­nyozható források alapján sem nehéz megállapíta­nunk, hogy Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok elnöke igen gyak­ran rendelte alá a saját akaratát az övének.
    A látszat ugyan az, hogy a győztes állam elnöke, Wilson a Masa­ryk akaratát tel­jesítette és mindig és csakis a Masarykét, és Wilsonnak ez a furcsa magatartása azért is feltűnő, mert semmi sem áll távolabb az ún. wilsoni eszméktől, mint Ma­saryk eszméi, és mert semmi sem áll távolabb Wilson terveitől sem, mint Masaryk tervei, de megne­hezíti Trianon tanulmányozójának helyzetét, hogy nem lehet biztos abban, hogy House ezredes eszméi és tervei nem voltak azonosak a Masary­kéival, hiszen „az ezredes” sikerének egyik titka éppen az volt, hogy nagyon ügyesen lep­lezte mindig valódi eszméit és terveit.
    Minden félreértés elkerülése végett tesszük hozzá fentiekhez a kö­vetkezőket is: azt sem állítjuk határozottan, hogy Masaryknak vi­szont minden titkát ismerjük. Amit ő maga megírt élet­rajzi könyvében, az hiteltelen, amit elképzelünk hamisításai és ködösítései helyébe, az bi­zonytalan, az egyetlen dolog, amiben biztosak lehetünk: Wilson, az I. vi­lágháború tulajdonképpeni győztesének, az Amerikai Egyesült Ál­lamoknak az elnöke a saját akaratát képtelen volt érvényesíteni, de a Masaryk aka­ratának az érvényesülését, azaz saját eszméinek és ter­ve­i­nek megcsúfolását nem tudta megakadályozni. És mintha nem is követett volna el minden tőle telhetőt, hogy saját akarata helyett ne a Masaryké érvényesüljön!
    Az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok elnökének a magatartása a leghi­hetetle­nebb a „béketárgyalások” idején. Ar­ra, hogy Wilson mi­ért nem ér­vé­nye­sí­ti aka­ra­tát Tri­a­non­ban, mi­kép­pen tör­tén­he­tett meg, hogy a ha­ta­lom nél­kü­li Ma­saryk győ­ze­del­mes­ked­hes­sen az I. vi­lág­há­bo­rú­ban ha­dat vi­se­lő or­szá­gok leg­erő­seb­bi­ké­nek az el­nö­kén, lehetetlen el­fo­gad­ha­tó ma­gya­rá­za­tot ad­ni. Masaryk győ­zel­me a XX. szá­zad tör­té­nel­mé­nek ta­lán leg­na­gyobb rej­té­lye.[3]
    Hogy komolyan vehessük a rejtély felfoghatatlanságát, vegyük te­kintetbe a követ­kező tényeket:
    Az első világháború úgy ér véget, hogy az Amerikai Egyesült Álla­mok belép a háborúba. Az amerikai hadseregnek nem kell hatalmas csatákban győzedel­mes­kednie, hogy ellenfeleit, a központi hatal­makat térdre kénysze­rítse. Az­zal győz, hogy az Amerikai Egyesült Álla­mok elnöke, Wilson meg­hirdeti azt az örök békét, amely azáltal válik örök békévé, hogy nem diktátu­mok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat. Nem győzte­sek és legyő­zöttek fognak tárgyalni egymás­sal a béketeremtés aszta­lainál, hanem egyen­rangú nemzetek, akiket egyképpen megillet a legszentebb jog: a népek önren­delkezési joga. Tu­lajdonképpen mindegy tehát, hogy kiket ne­veznek meg győztesek­nek és kiket legyőzötteknek. Igen, Wilson elnök gyö­nyörű eszméinek, megnyugtató nyilatko­zatainak és tervezetei­nek köszön­hető, hogy el­maradnak a mindent eldöntő, legelkesere­dettebb, legna­gyobb ember­áldo­zatokat követelő végső ütközetek. A hadsere­gek nem kapitulálnak, hanem fegyver­szüneti egyezmények alapján hazaindul­nak. Németország had­serege is ellenséges földről vonul haza, Auszt­ria–Magyarországé is – nem győztes hadakként, de nem is vert hadak­ként, potenciális vesztesekként mégis, mert ha az ellenfél oldalán nemrég hadbalépett Amerikai Egyesült Államok haderejével komo­lyan meg is kellene küzdeniük, bizonnyal alulma­radnának. De Eu­ró­pa to­váb­bi sor­sát nem az ha­tá­roz­za meg, ami a fegy­ver­szü­ne­ti egyez­mé­nyek meg­kö­té­se előtt tör­té­nik, ha­nem ami utá­na! Az hatá­roz­za meg, hogy Wilson Versailles-ban és Tri­a­non­ban szem­be­for­dul esz­mé­i­vel, meg­ta­gad­ja nyi­lat­ko­za­ta­it, ter­ve­ze­te­it. En­nek nem­csak az igaz­ság­ta­lan és fel­fog­ha­tat­lan tri­a­no­ni bé­ke­szer­ző­dés lesz a kö­vet­kez­mé­nye, nem­csak a ma­gyar, ro­mán, szlo­vák, szerb stb. tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok ki­ala­ku­lá­sa, ha­nem a ha­gyo­má­nyos eu­ró­pai szel­le­mi­ség ha­lá­los sé­rü­lé­se is. Mind­az, ami az eu­ró­pai po­li­ti­ka vég­ze­tes meg­ha­son­lá­sát ered­mé­nye­zi, ami a fa­siz­mus­nak, illetve a ná­ciz­mus­nak, valamint a kom­munizmusnak ural­ko­dó ide­o­ló­gi­á­vá vá­lá­sát le­he­tő­vé te­szi, ami a II. vi­lág­há­bo­rút el­ke­rül­he­tet­len­né te­szi, an­nak a kö­vet­kez­mé­nye, hogy Wilson meg­ta­gad­ja ko­ráb­bi ön­ma­gát, ko­ráb­bi esz­mé­it.
   
A ma­ga esz­méi, el­kép­ze­lé­sei he­lyett Wilson a Masarykéit fo­gad­ja el.
    Mi van Wil­son ve­re­sé­ge, Masaryk győ­zel­me mö­gött? Szembesítsük csak Wilson és Masaryk elképzeléseinek és terveinek a Kárpát-medence jövendőjére vonatkozó részét. (Eltekintvén attól a feltevéstől, hogy talán nem is Wilson volt az Amerikai Egyesült Ál­lamok leghatalmasabb férfiúja, hanem House ezredes.)
    Masaryk el­ső­ren­dű cél­ja a sok­nem­ze­ti­sé­gű Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia fel­da­ra­bo­lá­sa, és újabb sok­nem­ze­ti­sé­gű bi­ro­dal­mak (Cseh­szlo­vá­kia, Ro­má­nia, Ju­gosz­lá­via) meg­te­rem­té­se e mo­nar­chia te­rü­le­té­nek a fel­osz­tá­sá­val. Wilson el­ső­ren­dű cél­ja vi­szont a tar­tós eu­ró­pai bé­ke meg­te­rem­té­se. E cél ér­de­ké­ben nem szét­da­ra­bol­ni óhaj­totta az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chi­át, ha­nem föderalizálni; Ma­gyar­or­szág több mint 200 000 km2-es te­rü­lettel lett vol­na a föderalizált bi­ro­da­lom tag­ja, az 57 800 km2-es tu­laj­don­kép­pe­ni Er­dély önál­ló or­szág­ként, a Fel­vi­dék Ma­gyar­or­szág au­to­nó­mi­á­val bí­ró ré­sze­ként; Cseh­or­szág tör­té­nel­mi te­rü­le­te­i­vel lett vol­na tag­ja a kö­zép-eu­ró­pai ál­lam­szö­vet­ség­nek, Auszt­ria ha­son­ló­kép­pen.
    Masaryk cél­ja vá­lik va­ló­ra, Wilsonnak még azt sem si­ke­rül el­ér­nie, hogy a bi­ro­da­lom né­pei nép­sza­va­zá­son nyil­vá­nít­has­sák ki aka­ra­tu­kat. Wilson az­tán 1918 őszén min­den ko­mo­lyabb in­dok­olás nél­kül meg­ta­gad­ja sa­ját ál­lás­pont­ját, szem­be­for­dul az ön­ren­del­ke­zé­si joggal, a nép­sza­va­zás in­téz­mé­nyé­vel, még az 1918 ele­jén köz­zé­tett hí­res 14 pont­já­val is.
   
Meg­győz­ték vol­na Wil­sont Masaryk ér­vei, esz­méi, el­vei?  Alig­ha.  E­zek ugyan­is egy­másnak el­lent­mon­dó­ak, és tu­laj­don­kép­pen annyi­szor vál­­toz­nak, ahány­szor meg­te­rem­tő­jük stra­té­gi­á­ja és tak­ti­ká­ja. (Er­ről győ­­ző­dünk meg, ha el­ol­vas­suk mű­ve­it, köz­tük A vi­lág­for­ra­da­lom cí­mű nagy mun­ká­ját.) Mi fog­ja össze Masaryk gyak­ran vál­to­zó ál­lás­pont­ját és esz­­mé­it? Úgy tű­nik, sem­mi más, mint a legsikeresebb pro­fesszornak az igaz­­ság­ról és a szük­ség­sze­rű­ség­ről al­ko­tott sa­já­tos fel­fo­gá­sa: igaz és szük­­ség­sze­rű az, ami a fel­bom­lasz­tan­dó bi­ro­da­lom­nak (Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia) árt, il­let­ve ami a meg­te­rem­ten­dő bi­ro­dal­mak­nak (Cseh­­szlo­vá­kia és a töb­bi­ek) hasz­nál. Míg a sok­nem­ze­ti­sé­gű Oszt­rák–Ma­­gyar Mo­nar­chia lé­te­zik, ad­dig leg­előny­te­le­nebb és leg­kép­te­le­nebb ál­lam­ala­ku­lat a sok­nem­ze­ti­sé­gű, de nyom­ban leg­elő­nyö­seb­bé, leg­szük­ség­sze­rűb­bé, leg­ter­mé­sze­te­seb­bé vá­lik, ami­kor a meg­te­rem­ten­dő új sok­nem­ze­ti­sé­gű or­szá­gok­ról van szó.
    Min­den át­mi­nő­sül Masaryknál: ami­lyen ha­tá­ro­zottan ér­vel 1918-ig az et­ni­kai el­vű ha­tár­mó­do­sí­tá­sok mel­lett, oly kö­vet­ke­ze­te­sen vé­del­me­zi a vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­zé­se után az ál­lam­ha­tá­rok meg­vál­toz­ta­tá­sá­nak föld­raj­zi-stra­té­gi­ai szem­pont­ja­it. Mi­ért? Mert úgy tű­nik ne­ki, hogy Ma­gyar­or­szág el­len már ér­vé­nye­síttet­ni le­het e szem­pon­to­kat. Amíg az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chi­át vi­szony­lag szi­lárd bi­ro­da­lom­nak lát­ja, Masaryk hí­ve a nép­sza­va­zás in­téz­mé­nyé­nek. De ami­kor 1918-ban ki­de­rül, hogy az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chi­át a nagy­­­ha­tal­mak ve­ze­tő po­li­ti­ku­sai már haj­lan­dó­ak fel­da­ra­bol­ni, de a ha­lál­ra ítélt bi­ro­da­lom kü­lön­bö­ző nem­ze­te­i­nek több­sé­ge ra­gasz­kod­na a sta­­tus quo­hoz, szem­be­for­dul a nép­sza­va­zás in­téz­mé­nyé­vel, s amel­lett fog­lal ál­lást, hogy he­lye­sebb, ha a né­pek he­lyett a né­pek ve­ze­tői dön­te­nek.
    Wilsont ke­vés­bé el­lent­mon­dá­sos ér­ve­lés sem tán­to­rít­hatta vol­na el ál­lás­pont­já­tól.
    Őt Masaryk nem meg­győz­te, ha­nem le­győz­te. De mi­kép­pen?
    Mielőtt válaszolnánk e kérdésre, foglalkozzunk Trianon többi fel­fog­ha­tatlan rej­télyével…í
Mindenekelőtt azzal, hogy miért sugalmazták a „béketárgyalás” elő­adóinak és hozzá­szólóinak, hogy ne ragaszkodjanak az igazmondás­nak még a látszatához sem, hanem hazudjanak nyugodtan.
     Érdemes összehasonlítani a Thomaš Garrigue Masaryk sikeres sze­replését Tri­a­non román „hősének”, Ioan I. C. Brătianunak a nem ke­vés­bé sikeres sze­rep­játszá­sá­val. Brătianu ugyan majdnem ország­vesztőként fejezte be politikai pályafu­tását – ha az Amerikai Egyesült Államok nem lép be a háborúba, akkor bizo­nyára –, de nem egyszer adta bizonyságát politikusi, illetve diplo­matai rá­termettségének is. (Többek között akkor, amikor eléri, hogy a fegy­verszüneti egyezmé­nyek megkö­tése után a román hadsereg újra és újra átlép­hesse az újabb és még újabb demar­kációs vona­lakat.)
     Ámde a Trianonban 1919. február 1-jén a Tízek Tanácsa előtt tar­tott be­szé­de felfoghatatlan. Ebben úgy hazudozik, mint egy vásott kölyök, s ha Clemenceau, Lloyd George, Orlando és maga Wilson ko­molyan vették volna hivatásukat, dek­larált elveiket, minden bizonnyal az ötödik állítása után kive­zettették volna Bră­tianut a teremből mint a Tanácsot hazudozásával sértege­tőt. De nem vezettetik ki, végig­hallgat­ják.[4]Önszántukból? Nem merik ki­utasítani? Ugyana­zok pa­ran­csoltak nekik is, akik Brătianunak valahogyan tudomására hozták, hogy hazudjon nyugod­tan, nem fogják észrevenni... Kik biztatják hazudozásra, kik parancsolják meg Wilsonnak és a többieknek, hogy a hazugságot igazságként kell tudomásul venni? Kik vezényelték a ku­lisszák mögül a trianoni békekötésnek becézett ször­nyűséget?
     Brătianu jó politikus volt, ha nem adják értésére, hogy nyugodtan hazudhat, akkor óvato­sabban hazudik. Érdemes beleolvasni hihetetlen beszédébe. Ki­jelenti mind­járt az elején, hogy a Magyarországtól elcsa­tolandó terü­letek „vissza kell ke­rül­jenek Ro­má­niához”. Mindannyian tudják, hogy e területek soha nem tartoztak Romániához, de hagyják, hogy így kerüljön be a jegyző­könyvbe. Nyilván arra gondol Brătianu, miért ne hazudna célja érdekében, ha a világ leghatalmasabb urai cinkosan bó­logat­nak hozzá. A sok majdnem szín­magyar erdélyi, illetve parti­umi és kelet-tiszántúli Romániához csato­landó vá­rosok kérdését elin­tézi azzal, hogy a magyarok a városok lakóinak csupán 40%-át teszik ki. Senki nem utasítja rendre, hát akkor miért ne tenné hozzá, hogy a ma­gyar lakosság nem is valódi lakosság, hanem főként hiva­tal­nokok és kato­nák, s így „egy román lakosság közt élő uralkodó osztályt ké­peznek”. Ha elfogadják, hogy a színmagyar városok ma­gyar la­kossága 40%, akkor a kér­déses területek összmagyar lakosságát miért ne ossza el há­rommal vagy nég­gyel. Végül három és féllel osztja el, s így ki­de­rül, hogy a Kárpátok keleti hágóitól a Tiszáig mind­össze 687 000 ma­gyar él, 15%-ot téve ki, szemben a 72%-os (2 900 000) ro­mán több­séggel. Hogy nagylelkűségéről is bi­zonyságot tegyen, a „Romá­niának járó” vidékek közül Debre­cent és környékét hajlandó meg­hagyni Ma­gyarországnak. Zse­niális trükkel is él: javasolja az antant kormány­főinek, hogy követelései felfog­ha­tósága és megma­gyarázha­tósága ér­de­kében, engedjenek meg neki egy kis egysze­rűsítést: mivel Ro­má­niának „igaz­sá­gosan” kb. 120 000 km2-es terület járna, s Erdély ebből csak kb. 58 000 km2-t tesz ki, s a többi különböző földrajzi egységek ketté­vágásával ke­rülne Romániához, nevezzék ezután az egészet Er­délynek. Ki­mondani is könnyebb, elfogadtatni is könnyebb, s a ma­gya­rok is könnyebben belenyug­szanak egész Kelet-Magyaror­szág el­vesztésébe, ha a Bánságot, a Partiumot és Kelet-Ti­szántúlt nem kell külön siratniuk: hamar megszokják bizonyára, hogy Nyír­egyházá­tól Te­mesvárig Szatmáron, Váradon és Békéscsabán át minden vá­ros er­délyi város, s hogy a Keleti-Kárpátok és a Tisza közti legalább négy földrajzi egység időtlen idők óta egy és oszthatatlan s a legrégibb időktől román. Brătianu számítása bevált: Szatmárnémetit, Nagyvá­ra­dot, Aradot, Temesvárt néhány év múlva már a buda­pesti magyar is er­­délyi városnak ne­vezi, s Bră­tianu utódai újabb lépésként meg­hirdetik a 102 000 km2-es „Erdélynek” nemcsak idők kezdetétől való egységét és románságát, hanem annak elméletét is, hogy ha ebből akár egyetlen magyar falut bármiféle igaz­ságtételre hivatkozva kikanya­rítanak, az egész „elvérzik”, lévén legalább annyira szerves egység, mint az emberi test. Előbb persze óvatosan fo­galmaz Ioan Brătianu, aztán egyre cinikusabban. Ha végighallgatják, ha cselén nem kapják rajta, akkor nem ő a rossz politikus.
     Mi történik később, a hazudozás nagy napja után? Brătianunak ismét megadatik, hogy szerepeljen Trianonban. Júniusban a Négyek Tanácsa előtt tesz túl hazudo­zásban februári önmagán. Új be­szédének hang­vétele ráadásul cinikusabb is.[5]Még azt is ki meri je­lenteni, mily nagy örömmel és köszönetnyilvánításokkal fogad­ták a magyarok is a demarkációs vonalat önkényesen átlépő román hadse­re­get, sőt még azt is, hogy a magyarok küldöttséget is me­nesztettek Ro­­máni­ába, amely kérte, hogy vonuljanak be Budapestre. (Brătianu mentségére fel lehet azért hozni, hogy Beneš ugyanott, hasonló hely­zetben felülmúlja őt – mind hazudozásban, mind ci­nizmus­ban.) Az új képtelenebbnél képtelenebb hazug­ságokat ismét Wilson meg a többi­ek cin­­kosságában bízva engedi meg magának. Vagy miben bíz­va?
    Az igazság cinikus megcsúfolásával, a hozzászólók hazugságra biz­tatásá­val a bé­ketárgyalás elve­szítette nemcsak jogosságát, de ko­moly­ságát is: fekete kabarévá vá­lik. A „hatalmas államférfiak” (Wil­son, Lloyd George és a töb­biek) vak eszközök­ként, szánalmas bábuk­ként viselkednek.
    Ki parancsolt akkor Trianonban? Ki döntötte el, hogy Masaryk ha­talma nagyobb legyen, mint Wilson elnöké? Ki döntötte el, hogy a Brătianu vagy a Beneš képtelen hazudozásaihoz a győztesnek nyilvá­ní­tott államok vezetőinek jó képet kell vágniuk?
    Tudnunk kellene bizony, hogy kik parancsolnak Wilsonnak, Lloyd George-nak meg a többi kirakat-államférfiúnak Versailles-ben, illetve Trianonban.
    Masaryk sincs könnyű hely­zet­ben, ami­kor ma­gya­rá­za­tát pró­bál­ja ad­ni Wilson pál­for­du­lá­sá­nak. A vi­lág­for­ra­da­lom cí­mű köny­vé­ben előbb a ré­gi Wilson ma­ga­tar­tá­sát mu­tat­ja be, kis­sé sér­tő­dött han­gon: „Azo­kat az ausztrofil né­ze­te­ket és han­gu­la­tot, mely 1918 ta­va­szá­ig ér­zé­kel­he­tő volt a szö­vet­sé­ges kö­rök­ben, Wilson el­nök­nek az Auszt­ri­á­ról tett ki­je­len­té­sei jel­lem­zik a leg­job­ban. Üze­ne­té­ben, ame­lyet 1918. ja­nu­ár 8-án in­té­zett a kong­resszus­hoz, még ausztrofil ér­té­ke­lést ad Auszt­ria–Ma­gyar­or­szág­ról.”[6]Ar­rább a pro­pa­gan­da­ki­ált­vá­nyok hang­ján ír[7]:„Kap­cso­la­tom Wilson el­nök­kel tisz­tán tárgy­sze­rű volt. Mint egész ak­ci­ónk­ban, itt is igaz­sá­gos ügyünk­re, ér­ve­ink sú­lyá­ra ha­gyat­koz­tam. Hittem, amint most is hi­szem, hogy a tisz­tes­sé­ges, mű­velt em­be­rek ad­nak és hall­gat­nak az ér­vek­re. A Wilson el­nök­kel foly­ta­tott szó­be­li vi­tá­im so­rán, me­mo­ran­du­ma­im­ban és jegy­zé­ke­im­ben ki­zá­ró­lag az ér­vek­re, a gon­­do­san meg­ál­la­pí­tott té­nyek ere­jé­re ha­gyat­koz­tam.” Itt el­bi­zony­ta­la­no­­dik és őszin­tén foly­tat­ja: „Eköz­ben min­dig tá­masz­kod­tam az el­nök be­szé­de­i­re és írá­sa­i­ra. Már a há­bo­rú előtt is­mer­tem az ál­lam­ról és az ame­ri­kai Kong­resszus fej­lő­dé­sé­ről szó­ló írá­sa­it. Fi­gyel­me­sen el­ol­vas­tam be­szé­de­it, és tud­tam idéz­ni be­lő­lük – sa­ját ér­ve­im alá­tá­masz­tá­sá­ra.” Majd ki­nyil­vá­nít­ja sa­ját győ­zel­mét: „Ily mó­don el­ér­tem, hogy Wilson el­nök és Lansing kül­ügy­mi­nisz­ter fo­ko­za­to­san el­fo­gad­ta a prog­­ra­mun­kat.”
    Masaryk val­lo­má­sa­i­ból bi­zony nem tu­dunk meg so­kat a fel­fog­ha­tat­lan győ­ze­lem tit­ka­i­ról. Ő kö­vet­ke­ze­te­sen ra­gasz­ko­dik ah­hoz, hogy ügyé­nek igaz­sá­gán és sza­va­i­nak igaz­sá­gán kí­vül pro­pa­gan­dá­ja áll­ha­ta­tos­sá­gá­nak és sok­ré­tű­sé­gé­nek kö­szön­he­ti győ­zel­mét.[8]„Ter­mé­sze­tes – ír­ja –, hogy min­de­nütt igye­kez­tem mi­e­lőbb kap­cso­la­tot te­rem­te­ni a kor­mánnyal, el­ső­sor­ban a kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um­mal; emel­lett az volt a cé­lom, hogy min­de­nütt kap­cso­lat­ba lép­jek az an­tant­or­szá­gok kö­ve­te­i­vel.” Ugyan­ily ter­mé­sze­tes­nek tart­ja, hogy meg­nyer­te a fran­cia, an­gol, ame­ri­kai saj­tó tá­mo­ga­tá­sát: „Pro­pa­gan­dánk de­mok­ra­ti­kus volt; ugyan­is nem­csak a po­li­ti­ku­so­kat és hi­va­ta­los sze­mé­lyi­sé­ge­ket nyer­tük meg, ha­nem el­ső­sor­ban a saj­tót, és ez­ál­tal a szé­les ré­te­ge­ket is.” Ám­de nem ad­ja ér­de­mi ma­gya­rá­za­tát an­nak, hogy a saj­tó mi­ért tá­mo­gat­ja, s hogy mi­kép­pen si­ke­rül oly sok ál­lam­fér­fi­ú­val fel­ven­nie a kap­cso­la­tot.
    Többféle választ elképzelhetünk arra a kérdésre, hogy a gyenge Ma­­­saryk mi­képpen győzte le az erős Wilsont, csak azt nem, hogy utób­bi saját akaratából vállalta a vereséget, hiszen – láthattuk – a Ma­saryk és a Wilson elképzelései össze­férhetetlenek.
    A kérdést leegyszerűsíthetjük: ha Wilson nem saját akaratából tűr­te el saját eszméi, eszményei és tervei meggyalázását, akkor kié­ből?
    Amit Masaryk elhallgat, azt megtudhatjuk a korszak legalaposabb ku­ta­tói­tól.
    Legelőször a Fejtő Ferenc kutatásainak az eredményeit mutassuk be.
    Fejtő Rekviem egy hajdanvolt birodalomért című könyvében[9]először is arra hívja fel a figyelmet, hogy Masarykot nem­csak szim­­pátiából támogatta (például) a francia sajtó. „Akkor, amikor Ma­saryk és Beneš nekilátott feladatának Oroszor­szág és Szerbia nagykövet­sége segítsé­gével, a nagykövetségen különben cinikus megvetéssel beszél­tek »a francia sajtó förtel­mes megveszte­gethetőségéről«, a pánszláv lobby, anyagi eszkö­zökkel, már biz­tosította magának a Le Figaro (Cal­mette), a Gauvin-féle Le Journal de débats, a Le Journal (Henri Letellier, majd Charles Hubert), a Les Dernieres Nouvel­les, a L'Éc­lair, a Le Temps külpoli­tikai rovatának támogatá­sát.” Arrább: „Izvol­sz­kij[10]már 1904-ben közel egymillió arany­fran­kot fize­tett a sajtónak; 1905-ben 2 014 101 frankot, 1914-ben 10 250 000 frankot.”
    Ugyanebből a könyvből megtudhatjuk azt is, hogy miért sike­rült Masaryknak oly könnyen kapcsolatot teremtenie a legelfoglal­tabb államférfi­akkal is:
    „Benešhez hasonlóan – aki később csatla­kozott hozzá – tagja volt a szabadkő­mű­vességnek, és ez a kapcso­lat a két férfi számára nagy előnyöket nyújtott. (...) Szabad­kőmű­ves barátai és szimpatizánsaik megnyi­tották előtte a leg­fontosabb egyetemek, közigazgatási szervek, befolyásos szalonok ajtajait, így a Louise Weissét és különböző mi­niszterekét.”[11]Mivel ma­gyarázza Fejtő a szabadkőmű­vesek és Masa­ryk egymás­ratalálását? „...az Osztrák–Magyar Monarchiát a Francia­országban és Nagy-Bri­tanni­ában eluralkodott általános osztrákgyűlö­let tette tönkre, mely­nek élharcosai a szabad­kőműve­sek voltak, akik régóta várták a leszá­molást klerikális főel­lensé­geikkel. Az osztrák­gyűlölet, amely ügyesen kihasználta a Monarchián belüli autonomista és sze­paratista mozgalmakat, mégpe­dig úgy, hogy segítette kibonta­kozásukat. Ez az érzés nem a szabadkőművesek mono­póliuma volt, és nem is egyedül viselték a felelősséget a klasszikus háború­nak ideo­lógiai háborúvá való átalakulásáért. De ha céljaik külön­böztek is a »tiszta« osztrák­gyűlölő nacionalis­tákétól, nem elhanyagolható részük volt a Mo­narchia felosz­latásában.”[12]
    Wilson vereségében és Masaryk győzelmében eszerint nincs semmi ti­tokza­tos?

 

Folytatjuk

 

[1]  Lloyd George, David: The Truth about the Peace Treaty. London, 1928. I–II.

[2]  Ferenc Ferdinánd együttműködött a Magyarország-ellenes  irredentával.  Úgy tű­nik, el volt szánva arra, hogy ural­­ko­dá­sát a dua­lizmus felszámolásával, a magyar királyság te­rületi épségének megbontásával, a magyar alkot­mány és a magyar közjog felszá­molásával kezdje. Magyar királynak már meg sem akarta magát ko­ronáztatni. A hadseregben bízott – és a magyarországi nemze­tiségekben, első­sor­ban a románokban. Erdély román lakta részeit valóban annak a Romániá­nak szánta, amely kérte volna a Habsburg Birodalomhoz való csatolását.

[3]    Vö. Kocsis István: A mez­te­len igaz­sá­gért. A ma­gyar–ro­mán vi­szony meg­rom­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1994. Második, javított kiadása: Budapest, 1996. 301–314.

[4]    Sorsdöntések. A ki­egye­zés – 1867. A tri­a­no­ni bé­ke – 1920. A pá­ri­zsi bé­ke – 1947. Bu­da­pest, 1989. 127–134.

[5]    Uo. 142–149.

[6]    Masaryk, Tomaš Garrigue: A vi­lág­for­ra­da­lom, 1914–1918. Bu­da­pest, 1990. 296.

[7]    Uo. 332–333.

[8]      Uo. 97.

[9]   Fejtő Ferenc: Rek­vi­em egy haj­dan­volt bi­ro­da­lo­mért. Ausztria–Ma­gyaror­szág szét­rom­bo­lá­sa. (Első kiadása: Fran­çois Fejtő: Requiem pour un empire défunt. Histoire de la dest­ruction de l'Autriche–Hongrie. Lieu Commun,1988.) Bu­da­pest, 1990. 262–263, 329–344.

[10]    A párizsi orosz követ.

[11]    Fejtő Ferenc: Rek­vi­em egy haj­dan­volt bi­ro­da­lo­mért. Ausztria–Ma­gyaror­szág szét­rom­bo­lá­sa. Bu­da­pest, 1990. 338–339.

[12]    Uo. 329–330.

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap