Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése 2/9

Kocsis István, k, 06/05/2018 - 00:08

 

 

 

3. Wilson, House és a szabadkőművesség szerepe

Fejtő Ferenc könyvének Függelékében közli a franciaországi Nagy Ke­let páholy által 1917 júniusában összehívott kongresszus, A Szövet­séges és Semleges Or­szágok Szabadkőműves Kongresszusa anya­gának egy részét. Ebből idézünk még. Megtesszük, pedig az el­hangzott be­szé­dek nem arról szólnak, amit nevén nevez­nek. Annyira tájékozat­la­nok nem lehetnek, amilyennek mutatják magukat. Miért idézzük mé­gis? Mert érdemes beleolvasni ezekbe a beszédekbe. Árulkodnak. A hazudozás minő­ségével. Amiért a nagy hazudozók emlékiratait is ér­demes olvasni. Például a Lloyd George-ét vagy a Masarykét. Egyik­­nek sincs esze ágában sem igazat mondani, mégis igazat monda­nak. Mint ezek szabadkőműves-nyilatkozatok, beszédek is valamiféle igaz­ságból árulnak el valamit – akaratlanul is.
    A Nagy Kelet páholy elnökének beszédéből:
    „Mit látunk? Ez a háború, amelyet a katonai önkény szabadított a vi­­lágra, a katonai és despotikus hatalmak ellen szövetkezett demok­rá­ciák félelmetes vádira­tává változott.
    E vihar közepette a nagy Oroszországban a cárok százados uralma már össze­omlott.
    Görögország az események kényszerítő ereje folytán kénytelen volt visszatérni liberális alkotmányához.
    A szabadság lehelete más kormányokat is elsodor majd. Minden­képpen létre kell hozni egy olyan nemzetek fölötti autoritást, melynek célja nem a konfliktusok okának megszüntetése, hanem a nemzetek közötti ellentétek békés megoldása lesz.”[1]
    A Nagy Kelet páholy elnöke beszédét akár Wilson elnök vagy House ezredes is elmondhatta volna…
    Nem mondhatjuk ezt el André Lebey[2], a Nagy Kelet tanácsa tit­ká­rának a beszédéről. Utóbbit mintha Masaryk fogalmazta volna. Csak Lebey indulatosabb, cinikusabb. Ő mintha már 1917 nyarán  azt a Wilsont óhajtaná kicsúfolni, aki rövidesen meg­hirdeti azt az örök békét, amely azáltal válik örök békévé, hogy nem diktátu­mok, hanem népszavazás fogja eldönteni a határvitákat, azt a Wilsont, aki nem átallja kijelenteni, hogy nem győzte­sek és legyő­zöttek fognak tárgyalni egymással a béketeremtés aszta­lainál, hanem egyen­rangú nemzetek, akiket egyképpen meg­illet a legszentebb jog: a népek önren­delkezési joga, s ezért tu­lajdonképpen min­degy, hogy kiket ne­veznek meg győzteseknek és kiket legyő­zötteknek... Mintha tehát azt akarná Lebey gúny tárgyává tenni Wilson elnök eszméi, megnyugtató nyilatko­zatai és tervezetei­ közül, amelyek annyira megnyugtatják majd a központi hatalmak Lebey-hez képest naiv, gyermetegen hiszékeny hangadó politikusait, hogy tanácsukra, befo­lyá­sukra el­maradnak a mindent eldöntő, legelkesere­dettebb, leg­nagyobb ember­áldozatokat követelő végső ütközetek.
    Hasonlítsuk csak össze Woodrow Wilsonnak és André Lebey-nek  a győzte­sekről és legyő­zöttekről, valamint közép-európai birodalom megtarthatóságáról  vallott felfogását.[3]
    Wilson nyilatkozatai:
  
 1917. január 22-én: „Olyan békének kell következnie, amely győ­zelem nélkül jön létre… Csak az egyenlők közt kötött béke lehet tar­tós… Nem ismerhetünk el olyan jogot, amely szerint népeket az egyik államhatalomtól a másik államha­talomhoz lehessen átadni, mintha azok birtoklás tárgyai lennének… A világ nem fogadhat el olyan bé­két, amely ellen egyes népek akarata  lázadozik…”
    1917. december 4-én, mégpedig az Osztrák–Magyar Monarchiához intézett hadüzenet indok­lásában: „Kötelességünknek tartjuk kije­lente­ni, hogy semmilyen tekintetben sem kívánjuk az osztrák–magyar bi­rodalmat megkárosítani vagy átalakítani…(…) A megkötendő béké­ben… a teljes és pártatlan igazságot követel­jük minden nemzet szá­má­­­ra… ellenségeinknek és barátainknak egyaránt… Sem annexiók, sem kártalanítás.”
    1918. január 8-án, a híres Tizennégy Pont 10. pontjában autonómi­ákról beszél, de a fennmaradó Osztrák–Magyar Monarchián belül: „Ausztria–Magyarország né­pei részére – melyeknek helyét a nem­zetek között oltalmazva és biztosítva kí­vánjuk látni – meg kell adni az autonóm fejlődés legszabadabb lehetőségét.”
    1918. február 11-én még ragaszkodik eszményeihez, elveihez, ter­veihez, és nyilatkozza:
    – „Mi új világrendet kívánunk teremteni, amely a jog és igazság messze vi­lágító… elvén nyugszik, nem pedig önzésen… Senkit sem szabad a tárgyalásokból kizárni.”
    „Népek és tartományok – meri még megismételni régi állásfogla­lását – nem csatolhatók egyik főhatalomtól a másik főhata­lomhoz… mintha azok csupán vagyontárgyak volnának.”
    – „Minden területi rendezést csak az érintett lakosság érdekében szabad vég­rehajtani.”
    Lebey állásfoglalása:
   
 „Végleges vereségük nélkül sem emberi jogok, sem a népek jogai nem létez­hetnek” – mondja a Nagy Kelet páholy tanácsának titkára…
    És mint a kongresszus (vagy csak a Nagy Kelet páholy?) négy leg­fontosabb célkitűzései egyikét határozza meg az Osztrák–Magyar Mo­narchia feldarabolását:
     „…hogy valamennyi, ma a Habsburg-birodalom politikai és admi­nisztratív szer­vezete által elnyomott nemzetiséget fel kell szabadítani vagy egyesíteni kell olyan államokba, amelyeket a fenti nemzetiségek népszavazás útján hoznak létre.”[4]
    Lebey álláspontja nem a Wilsonéval, hanem a Masarykéval azonos.
    De Lebey és Masaryk állásfoglalása egyetlen kérdésben eltérnek egymástól: a Nagy Kelet páholy tanácsának titkára nem támadta meg a népszavazás intéz­ményét, mert még nem szembesült azzal a „meg­döbbentő” előrejelzéssel, hogy Ma­gyaror­szág népei – beleértve a nem magyarok többségét – nem fognak a meg­tartandó népszavazáson állást foglalni amellett, hogy a Magyar Királyságot fel kell darabolni.
    Fűzzünk hozzá most ehhez annyit, hogy ez előrejelzést Masaryk és a varsailles-i, illetve trianoni kulisszák mögül diktáló többi Hatalmas annyira hitelesnek tekinti, hogy elsőrendű taktikai céllá emelik a népszavazás intézményének az eltörlését. E taktikai cél elfo­gadta­tásának szándékával persze csúfosan felsültek volna, ha Cle­menceau-ban, Lloyd George-ban és a többi kulisszák elé tolt politi­kusban még pislákolt volna az önérzet szikrája, felsültek volna bizony, hisz azok képtelenek lettek volna elfogadhatóan megindokol­ni, hogy a népsza­vazás intézményének következetes híveiből miért vál­­­toztak át egyik napról a másikra a népszavazás intézményé­nek legádázabb ellensé­geivé.
    Ámde feledjük most el a népszavazás intézményének versailles-i–trianoni meg­csúfolását, és csak azt vegyük figyelembe, ami Masaryk és Lebey állásfog­lalá­sában azonos: az Osztrák–Magyar Monarchiát fel kell darabolni, s ha csak ezt vesszük figyelembe, akkor megálla­píthatjuk, hogy Masaryk bizonnyal idejében felismerte, hogy legered­ményesebben a szabadkőműves kongresszus határozataira hivatkoz­hat, amikor Wilson koncepciójával szembeállítja a magáét…
    S ha ez így van, akkor valóban azt állíthatjuk, hogy Tri­­anon rejté­lyei közül egy­nek már van emberi ésszel felfogható magyarázata is.[5]
    A legnagyobb rejtély magyarázata tehát ennyi volna? Wilson, az a poli­tikus, aki a kor­szak leghatal­masabb államférfiúja lehetett volna, tulaj­donképpen bábu volt, és alá kellett rendelnie államférfiúi koncep­cióját a szabadkőműves-kongresszus határo­zatá­nak?
    A kérdőjelhez ragaszkodnunk kell, hiszen továbbra sem tudjuk minden kérdésre a választ. Továbbra is csak találgathatjuk, hogy sze­mély szerint ki vette rá Wilsont saját eszményei, tervei megtaga­dásá­ra? Ha feltételezzük, hogy a fentebb már emlí­tett House ezredes, ak­kor azt is tudnunk kellene, hogy mért és miképpen hozta tudomá­sára a világháború győztes állama elnökének, hogy akaratát alá kell ren­delnie a Nagy Kelet páholy, illetve a szabadkőműves-kong­resszus aka­ratának… És azt a kérdést is feltehetjük, hogy meg­próbálta-e Wil­son megmenteni a lelkét, vagy kön­nyen belenyugodott abba, hogy bá­buként kell visel­kednie? 
    Feltehetjük persze azt a kérdést is, hogy Wilson eszményei, kon­cepciói, tervei mennyire tekinthetők sajátjainak. Ha ő maga nem érezte meg­taposott eszményeit sajátjainak, akkor bizonnyal a meg­szé­gye­nülést is könnyebben viselhette el…
    Talán megtudjuk fenti kérdésekre a választ a Charles Seymournak a rejtélyes House ezredes tevékenységét bemutató könyvéből.[6]A Seymour könyvében közölt levelek, vissza­emlékezések, feljegyzések olvasása köz­ben mintha nyilvánvalóvá válna számunkra, hogy House valóban fontosabb szemé­lyiség volt Wilsonnál! Mintha valóban az ő állásfoglalása lett volna a meghatározó Wilson elnökségének három nagy döntésében: a köz­ponti bank magá­nosításában, az Amerikai Egye­­sült Államoknak a világháborúba való be­lépésében és a Nem­zetek Szövetsége létre­ho­zá­sában. És bár nem lépett a kulisszák elé Versailles-ban és Tri­a­non­ban, a béketárgyalásoknak is ő a meghatározó személyisége. Wilson az ő hatására ­for­dul szem­be esz­mé­i­vel, ­ta­gad­ja meg nyi­lat­ko­za­ta­it, ter­ve­ze­te­it, a híres 14 pontját is, az ő hatására mond le az önrendelkezési jog érvényesítéséről, a népsza­vazás intézménye támogatásáról. Megválaszolatlan kérdések azért ma­radnak: House ki­nek az akara­tából „ural­kodott” Wilson helyett? Mi késztette Wilsont arra, hogy el­viselje a House felü­gyeletét? Kinek, kiknek az állásfoglalását képviselte House? A magáét? A sza­bad­kő­művességét mint a korabeli szabadkőművesség egyik vezér­egyé­­ni­sége? (House ezre­des mintha szigorú felügyelőként ellenőrizte volna, mikép­pen fe­lel meg Wilson a szabadkőművesség elvárásainak.) A fi­náncoli­garchiájét?
    House ezredes állásfoglalásának, magatartásának a titkait ha megis­mernénk, mél­tóképpen vála­szolni tudnánk a kérdésre, hogy Wilson el­nök miért fordult szembe az ún. wilsoni eszményekkel?   
    Trianon felfoghatatlan rejtélyeit megfejteni akarván természetesen nem az a legnagyobb gondunk, hogy nem tudjuk, mennyire és mikép­pen viselte meg Wilson elnököt az ún. wilsoni eszmények lábbal tip­rása, s hogy miképpen vált képessé ő ma­ga is saját eszményei eltapo­sásában részt venni.
    Lényegesebb kérdéseket is megvilágosítanak a beszédes tények:
    Az Egyesült Államok külügyminisztere 1918. május 29-i bejelen­téséből derül ki, hogy megszületett az új Wilson, aki szembe­fordul a régi Wilson nyilatkozataival.
    1918. szeptember 20-án az új Wilson úgy nyilatkozik, mint aki már semmiféle kö­zösséget nem vállal a régi Wilson eszméivel és terveivel. Új, átmosott, átprog­ramozott aggyal szónokol? Robot volt mindig? Vagy csak arról van szó, hogy már rettenetesen fél megnevezhetetlen uraitól vagy urától, s félelmében elfelejt emlé­kezni régebbi önmagára, aki még félte Istent s akinek még lelkiismerete is volt?
     „Testvéreikkel, a jugoszlávokkal, unokatestvéreikkel, a csehszlo­vá­kokkal – szó­nokolja a mon­tenegrói követnek –, valamint a romá­nok­kal együtt önök elszen­vedték annak a szívtelen katonai szervezet­nek a zsarnokságát, amely nem ismert mást, mint anyagias vágyainak ki­­elégítését brutális erőszakkal. Az osztrák–magyar császári kormány (?)… e végzetes háború első pillanatától kezdve a terror uralmát kiter­­jesztette az általa elérhető legkisebb országok küszöbéig, tűzhe­lyé­ig…”[7]
    Honnan ismerős ez új stílus? Lebey beszédéből… Az új Wilson bi­zony úgy nyi­latkozik, mint aki nemcsak meg­ta­nulta kívülről Lebey-nek a beszédét és a sza­badkőműves-kong­resszusnak Lebey beszéde alapján megfogalmazott határozatát, de azt nemhogy megítélni vagy kommentálni, hanem még megérteni sem meri.
    (Mi Wilson mentségére azért mégis felhozunk valamit, mégpedig azt a köz­ismert tényt, hogy a Trianonban szereplő többi államférfi – köztük az a Clemen­ceau, akit Tigrisnek becéztek, és sokan írtak róla mint szuverén egyéniségről – majdnem olyan megszeppent, megfé­lemlített szolgaként igyekszik elfelejteni saját meggyőződését, indula­tait és érzelmeit, mint Wilson. Utóbbi felelőssége és szégyene csak azért ezerszerese a többiekének, mert ő az első világháború tulaj­don­­képpeni győztesének, az Amerikai Egyesült Államoknak az elnöke.)
    Nagyobb gondban vagyunk, ha a Trianonnal kapcsolatos még kép­telenebb összefüggésekről van szó.
   Még mielőtt ezek tárgyalásához hozzákezdenénk, megjegyezzük, hogy Trianon más összefüggései megvilágosításakor is felveti a szak­irodalom a szabadkőmű­vesség felelősségét. És Fejtő Ferenc sem csak a Wilson–Masaryk viszony tárgya­lásakor.
    Fejtő szerint részben a szabadkőművesség a felelős azért, hogy a klasszikus háború ideológiai háborúvá alakult, valamint azért is, hogy a béketárgyalások idején központi céllá vált az Osztrák–Magyar Mo­narchia szétdarabolása.
    Említett könyvének A szabadkőművesség szerepe című fejezetében írja: „… a szabadkő­mű­vesség – ez az elitisztikus, jól felépített és a politikai pártoknál jobban szervezett és központosított tömörülés – játszotta az élcsapat szerepét abban, hogy a nagyhatalmak háborúja ideológiai háborúvá változzon át abból a célból, hogy Európát köztár­sasággá alakítsa át. Olyan köztársasági Európává, amely a Nép­szövet­ségbe tömörül – alapvetően szabadkőműves eredetű eszme –, miután végre levágták a klerikalizmus és a militarista monarchizmus hidrájá­nak fejét.”[8]Beszé­des felsorolással folytatja: „A háború kitörésének pillana­tában a miniszterelnök, René Viviani és külügyminisztere, Thé­o­phile Delcassé szabadkőműves volt. A Briand-kormányban (1915. október 29.–1916. december) Viviani volt az igazság­ügyi miniszter és az ugyancsak szabadkőműves Marcel Sem­bad a köz­munkaügyi. A Ribot-kormányban (1917. március 12–szeptember 12.) Viviani maradt az igaz­ságügyi miniszter, és a belügyminiszter, Théo­dore Steeg is, meg az élelmezésügyi miniszter, Maurice Viollette is szabadkőműves volt; Paul Painlevé mellett (1917. szeptember 12.–1917. november) a pénzügy­miniszter, Lucien Klotz szabadkőmű­ves volt. A rendkívül fontos háborús bizottságban a szabadkőműveseket Léon Bourgeois, Paul Doumer, Franklin Bouillon és Lucien Klotz képviselte. Clemen­ceau (1917. november 16.–1920) külügyminiszte­re, Stephen Pichon, szabadkőmű­ves volt.”[9]
    Más kutatók határozottabban és indulatosabban fogalmaznak, mint Fejtő Ferenc.
   Somogyi István 1929-ben megjelent könyve (A szabadkőmí­vesség igazi arca) egyik fejezetcímében is megfogalmazza a vádat: „A Vi­lágszabadkőmívesség mint a nagy háború okozója”.[10]
    A kutatók közül többen az I. világháború, valamint Versailles és Tri­anon rejtélyeit nagyobb összefüggésekben vizsgálják. Így Gary Allen, Drábik János és sokan mások.
    Bonyolultabbnak látják a rejtélyt és mégis egyszerűbbnek.
    Valószínűsítik, hogy a háború nem két-, hanem csupán egyesélyes volt. Azaz csak egyik fél győzhetett. Az, amelyik előkészítette a há­borút. Ez a „fél” persze csak akkor vette át a „vezény­lést”, ha elke­rülhetetlen volt. Határozottan és koc­káztatva még azt is, hogy kilétét felfedi, csak akkor, ha fennállott a békekötés veszélye. Sem­mihez sem ragaszkodott szívósabban, mint a békekötés idejének és feltételeinek a meghatározásához. És ehhez teljes sikerrel ragasz­kodott. De mit is jelent ez? Nem kevesebbet, mint azt, hogy a háború tulajdonképpeni felelősei diktálták a béke feltételeit.
    A nagy összefüggéseket felismerő kutatók persze nem Trianonnal foglalkoznak elsősorban, hanem a még jelentősebbnek látszó kérdé­sekkel[11], így a Szovjetunió megteremtésével, Hitler hatalomra jutta­tásával stb., de Trianonnak is magyarázatát adják, bizonyítékokat hoz­va arra, hogy az I. világháború kitörése óta nemhogy semmiféle sze­mé­­­lyesnek, de véletlennek sincs már szerepe a világtörténe­lemben.
    Gary Allen tulajdonképpen azt mutatja ki, hogy az I. világháború kitörését ugyanazok az „összeesküvők” szervezték meg, akik a Szov­jetunió megterem­tését.[12]
     De Drábik János még azt is feltételezi tanul­má­nyaiban, illetve köny­vében, hogy a Szovjetunió szétesését is azok „jogutódjai” döntöt­ték el, akik megteremtését.
    Bemutatja a magánhatalommá szerveződött pénzvagyon intéz­mény­rendszerét, beszél a pénzhatalom nemzetközi HÁLÓZAT-áról, majd megállapítja: „Már volt szó a nemzetközi pénzhatalom szerves alko­tórészét képe­ző különböző titkos társaságokról, de érdemes kutatni a különböző szabadkőműves irányzatok (Grand Orient, az angol és az amerikai szabadkőművesség, a Priory of Sion és az Illu­minátusság), valamint a pénzhatalom intézményeinek az együttműködését az új vi­lágrend kialakításában és egy szinkretikus világvallás elterjesz­té­sé­ben. Ez an­nál is fontosabb kutatási terület, mert több esetben is bebi­zonyosodott, hogy az intéz­ményesült pénzhatalom, a titkos társa­ságok és a külön­böző szabadkőműves irányzatok legfelsőbb ve­zetői perszo­nál­uniót al­kotnak.”[13]
    Láthatjuk, Drábik János (miképpen mindazok, akiknek munkáját figyelembe ve­szi, köztük Gary Allen) a pénzvilággal összefonódott titkos társa­ságok döntő befo­lyásáról ír. Mások a titkos társaságokat te­kintik kezdeményezőnek.
    És fűzzük mindjárt hozzá: mind e magyarázatokat hitelesnek te­kintjük. Hiteles­nek, de hiányosnak. Miért?
    Elsősorban azért, mert az is megtörténik Versailles-ban, illetve Tri­a­nonban, ami senkinek sem érdeke! Nem az ész és nem az érzelem határozza meg hát azoknak a magatartását sem, akikről feltételezi a szakirodalom, hogy a kulisszák mögül irányí­tották a tárgyalásokat?
    Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy nem menekülünk egyik tetszetős ma­gyarázat zsák­utcájába se, akkor bizony nagyon nehéz válaszolni a kérdésre, hogy mi történt Tri­anonban. Nagyon nehéz, mert ami tör­tént ott Párizs környékén, annak nincs ésszerű magyarázata. Miért nincs?
    A kulisszák mögül parancsolók – az arcukat nem látjuk, csak Ma­sarykét közülük, de az ő arca is álarc – mintha lázálomban cseleked­nének. Vagy inkább azt mondhat­juk, hogy mintha egy elmegyógyin­tézet zártosztálya hozná a döntéseket.
    Ne túlozzunk? Nem akarunk semmit eltúlozni, de azt minden­kép­pen tekintetbe kell vennünk, hogy Trianon urai nem tudat­lanságból, hanem a részlet­kérdé­sek isme­retében döntenek úgy, hogy a Kárpát-me­­den­cét mind gazdaságilag, mind politikai­lag életképtelenné teszik.
    Ne törődjünk most azzal sem, hogy kiket találunk a kulisszák mö­gött álló dön­téshozók között. Mert akár a szabadkőművesség, akár a pénzvilág elitje, akár egy harmadik hatalom, annyi bizonyos, hogy lázálmot valósítanak meg…
    Lázálmot? Azt mindenképpen nyilvánvalónak tekinthetjük, hogy ami Trianon­ban történik, az senkinek sem érdeke: sem a finánc­arisztokráciának, sem azok­nak az államférfiaknak, akik olyan helyzet­ben vannak, hogy saját akaratukat is érvénye­síthetnék.
    A szereplő személyeket felejtsük is el most egy időre. Mert Tri­anonban nem a valódi drámai helyzetbe nem is illő mél­tatlan szemé­lyek az igazán elrémisztőek, hanem a drá­mai helyzet vég­kifejlete.
    Vegyük csak sorra mindazt, ami nyilvánvaló a versailles-i és tria­noni törté­né­sekben:
    –  A világháború kitörése minden idők legügyesebb manipuláció­jának az ered­ménye.
    – A világháború tervét többek között azzal a csellel fogadtatták el a korabeli  uralkodókkal (a háború valódi céljai között szerepelt egyéb­ként a dinasztiák közül legalább háromnak a megbuktatása; ezek: a Habsburg, az orosz Romanov és a német Hohenzollern dinasztia), hogy a háború klasszikus háború lesz, és néhány hónapig ha elhú­zód­hat. De akik elhitették az uralkodókkal, hogy szokványos erőfitog­tatásról lesz szó, már a háború kitörése előtt megtették a megfelelő lépéseket an­nak érde­kében, hogy a háború ideológiai háború legyen, amelynek nem leglényegesebb, de legismertebb jellemzője, hogy a kompro­misszumos béke fogalmát nem ismeri; meg­teremti viszont utóbbi fo­galom helyett a végső győzelem fogalmát.
    – A béketárgyalások központi kérdésévé (az újfajta diplomáciai játékok központi céljává) az vált, hogy miképpen lehet elfogadtatni a világgal, hogy Németországot átmentik a jövő számára, az Osztrák–Magyar Monarchiát viszont megsemmisítik.
    (Egyáltalán nem volt könnyű a franciák és angolok – elsősorban ők küzdenek négy esztendeig a frontokon németekkel – németgyűlöletét átalakítani osztrák-, illet­ve magyargyűlöletté.)
    – Amikor eldöntik, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát nem köz­társasággá ala­kítják át, hanem megsemmisítik, akkor a világháború egyik eredeti célját a legképte­lenebb módon tagadják meg, az eredeti cél ugyanis csak a Habsburg-dinasztia félre­állítása, de a közép-euró­pai birodalom megtartása mellett… Wilson, láthattuk, egy ideig az eredeti cél valóra váltásáról szónokol.
    – A világháború utáni két esztendő (a békeszerződések évei) legna­gyobb talánya egyébként az, hogy a békefeltételek diktálóinak miért olyan fontos, hogy  rákénysze­rítsék a világra a legéssze­rűtle­nebb el­kép­zelést, a Kárpát-medence gazdasági és poli­tikai létfel­té­telei tönkretételének a tervét.
    – Amikor a Nagy Kulissza mögött ülők eldöntik, hogy az eredeti célokkal szem­befordulva legfőbb áldozattá választják ki a Kárpát-medencét (tulajdonképpen a Szent Korona országait és népeit), akkor tulajdonképpen arra szólítják fel állam­férfi-szolgáikat, hogy sértsenek meg minden elvet és eszményt, amelyre hivat­koz­nak, és forduljanak szembe magával az ésszerűséggel is.
    – Hihetetlen-e, hogy ilyen körülmények között Trianon „nagy személyiségei”, a hatalmasnak látszó államférfiak elvesztik fejüket, és mintegy lázálomban cseleksze­nek? Ha ez nem így lett volna, akkor nem fordulnak szembe azokkal a viselkedés­for­mákkal is, amelyeket a háború négy éve alatt még nem sértenek meg: nem emelik például piedesztálra a cinizmust, és nem figyelmeztetik a játék résztvevőit arra, hogy hazudjanak csak nyugodtan, ezután lehet… (Láthattuk, Brătianu oly nyugod­tan és következetesen hazudik, aho­gyan csak az hazudhat, akit azok biztatnak ha­zudozásra, akik meg­hallgatják.) A cinizmus diadalának egyik legjobb példája: Ro­má­nia nem azért kap 2 900 000 románra hivatkozva nagyobb terü­letet Ma­gyar­országból, mint amek­kora Csonka-Magyar­ország­nak a 11 millió magyarra hivatkoz­va megmarad, mert Romániát meg akarják jutal­mazni! Románia e hatalmas területet azért kapja meg, mert a nagy játék nyilvános szereplői (Wilson, Clemenceau, Lloyd George stb.) végrehajtják azt az utasítást, hogy Magyarországtól pontosan annyi területet vegyenek el, amennyit akármire (hamisra, igazra, ésszerűre, ésszerűtlenre) hivatkozva el lehet venni tőle. Tardieu például azt hiszi, azért kell e parancsot ko­molyan venniük, hogy Magyarország életképtelenné váljék, vagy legalábbis annyira gyöngé­vé, hogy a jö­vendő egyik mintaállamává kiszemelt Csehszlo­váki­ától a ma­gyarlakta területeket képtelen legyen visszaszerezni.
    A példákat folytathatjuk:
    – A versailles-i–trianoni rendezés a wilsonizmusból indul ki, de ma­gát a wilso­nismust végül Versailles-ban és Trianonban könyörte­lenül eltapossák.
    –  A világháború alatt annyiszor hangoztatott többi szépséges elvet is eltapossák: az etnikai és a történelmi elvet is; mindkettőt a masaryki stratégiai elvvel helyette­sítik. Lehetséges, hogy a látszat ez esetben maga a valóság? A látszat ugyanis az, hogy a stratégiai elv értel­me­zését a politikusok teljes mértékben ráhagyják Masaryk professzor­ra.
    – Az előretolt nagy bábuk (Wilson, Lloyd George, Clemenceau) nem tesznek meg minden tőlük telhetőt, hogy megtudják, mi azoknak az utasításoknak a valódi célja, amelyeket teljesíteniük kell; Lloyd George emlékiratai írása közben sincs teljesen tudatában a Trianon­ban történtek jelentőségének.
     – De következhet a cinizmus diadalát legjobban megvilágosító pél­da. Mindenki, aki számít a versailles-i és a trianoni tárgyalásokon, Németországot szeretné meg­bün­tetni, és mintha mégis az lenne a fő célja, hogy bűnbakot találjon Németország helyett. A  németellenes in­dula­tokból fakadó feszültséget átalakítják előbb oszt­rák-, majd ma­gyarellenes feszültséggé. Az utolsó felvonásban az osztrákellenes in­dulatok is magyarellenes indulatok­ként határozzák meg a dön­tése­ket. És az Oszt­rák–Magyar Mo­narchia egyik része, a történelmi Auszt­­ria szá­mára is területeket szakí­tanak ki Magyaror­szágból, s hogy ezt meg­tehessék, az Ausztri­ával szomszédos megyéket kettévágják, és akik ezt eldöntik, azok tudván tudják még azt is, hogy e megyéiben a Ma­gyar Királyságnak nem laknak osztrákok (néhány vasutas vagy or­vos vagy kereskedő stb. kivételével), de azt is tudják, a világgal kön­nyű elhitet­ni, hogy az Ausztriának szánt országrész osztrák több­ségű, hisz azt lehet hazudni, hogy a törökvilág után odatelepített svá­bok (egy részük még németnek vallja magát, de nem osztráknak) oszt­rákok.
    – Németország „szerencséje” megítélésénél érdemes talán még időz­nünk. Ha a Pá­rizs környéki békék valódi urai el is követnek min­dent, hogy Nagy-Németország meg­maradjon, azt már nem tehetik meg, hogy ne keltsék a példás büntetésnek leg­alább a látszatát. Né­met­­országnak hatalmas háborús jóvátételt kell fizetnie. Meg­fi­zet­he­tetlent. Valóban megfizethetetlent, és nem is gondolják komolyan, hogy meg fogja fizetni! Németország a háborúért tulajdonképpen az­zal fizet, hogy vállalja ha­gyományai (elsősorban közjogi hagyomá­nyai) megtagadását. Hagyományaitól meg­fosztott Németország = We­i­­ma­­ri Köztársaság. Mely életképtelen. „Hitler Ver­sailles-ban szüle­tett” – jelenti ki ma már a szakirodalom egy része. Vitatandó azért: Hit­­ler, azaz egy Hitler hatalomra juttatását valóban eltervezik-e Ver­sailles-ban, vagy „prog­ramozási hibának” tekintendő a hatalomra ju­tása? 

Folytatjuk...

[1]    Közli Fejtő Ferenc: 1990. 416.

[2]    Fejtő Ferenc megjegyzi, hogy a Lebey beszéde szolgált alapul a konferencia határozataihoz.

[3]   Érdemes bizony egybevetni a két Wilson (az egyik még öntudatos elnöke az Amerikai Egyesült Államoknak, a másik a Trianonban szereplő betegesen alázatos, en­gedelmes szolga) egymás­nak ellentmondó nyilatkozatait is. Ez egy­bevetést nyilván már többen elvégezték, köztük Vecseklőy József. A Wilson-nyilatkozatokat mi most az ő könyvéből vesszük át. (Vecseklőy József: Nemzetgyilkossági kísérlet – Trianon. Lakitelek, 1993. 103–112.)

[4]     Közli Fejtő Ferenc: 1990. 418–419.

[5]     Ha arra nincs is ésszel felfogható magyarázat, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiát miért kellett felbom­lasztani.

         Azt egyébként, hogy e kö­zép-eu­ró­pai bi­ro­da­lom fel­bom­lá­sa tör­té­nel­mi szük­ség­sze­rű­ség volt, ko­moly tör­té­né­szek ma már nem ál­lít­ják. Ki­vé­ve azo­kat, akik a Mo­nar­chia fel­bom­lá­sát óhajt­ják min­den­áron iga­zol­ni. De ők nem a va­ló­di for­rás­anyag­ra, ha­nem a ko­ra­be­li pro­pa­gan­da­ki­ad­vá­nyok­ra hi­vat­koz­nak. A for­rás­anyag alap­ján azt mond­hat­juk,  a múlt szá­zad­for­du­ló­ra nem az de­rült ki, hogy a kö­zép-eu­ró­pai bi­ro­da­lom fenn­ál­lá­sa már nem szük­ség­sze­rű, ha­nem el­len­ke­ző­leg: hogy a kö­zép-eu­ró­pai bi­ro­da­lom lé­té­re, meg­szi­lár­dí­tá­sá­ra so­ha na­gyobb szük­ség nem volt.
       Igen fi­gye­lem­re mél­tó, amit az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia szét­rom­bo­lá­sá­nak kö­rül­mé­nye­i­ről Fej­tő Fe­renc fen­tebb em­lí­tett köny­vé­ben ki­fejt. Fej­tő ku­ta­tá­so­kat vég­zett a Fran­cia Or­szá­gos Le­vél­tár­ban, a Fran­cia Kül­ügy­mi­nisz­té­ri­um Le­vél­tá­rá­ban, a Pá­ri­zsi Rend­őr­ka­pi­tány­ság Le­vél­tá­rá­ban, a Bé­csi Ud­va­ri és Ál­la­mi Le­vél­tár­ban, a fran­cia­or­szá­gi Nagy Ke­let sza­bad­kő­mű­ves pá­holy le­vél­tá­rá­ban. Nem meg­le­pő te­hát, hogy meg­ala­po­zott vé­le­ményt fejt ki. Leg­fon­to­sabb kö­vet­kez­te­té­sei: az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chi­át nem bel­ső vál­ság bom­lasz­tot­ta fel, ha­nem erő­szak­kal rom­bol­ták szét, té­ve­sen ítél­ve meg mind sa­ját, mind a kö­zép-eu­ró­pai né­pek, mind egész Eu­ró­pa ér­de­ke­it, nyu­ga­ti ha­tal­mak ve­ze­tő po­li­ti­ku­sai; a Mo­nar­chia mind­két ál­la­ma el­lent tu­dott vol­na áll­ni az ir­re­den­tá­nak, ha nem kö­vet­ke­zik be – egyál­ta­lán nem szük­ség­sze­rű­en – az el­ső vi­lág­há­bo­rú...
         Az Oszt­rák–Ma­gyar Mo­nar­chia szét­rom­bo­lá­sa, mu­tat­ja ki Fej­tő, nem­csak hogy nem volt szük­ség­sze­rű, nem­csak hogy nem fe­jez­te ki né­pei aka­ra­tát (a sze­pa­ra­tis­ta tö­rek­vé­sek­ről sem azt nem le­het be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy egy­sé­ge­sek vol­tak, sem azt, hogy a la­kos­ság több­sé­gét kép­vi­sel­ték) , de éssze­rű sem volt: ak­kor  ke­rült rá sor, ami­kor a vi­lág­gaz­da­ság­ban ro­ham­lép­tek­ben bon­ta­koz­tak ki a nagy egy­sé­gek lét­re­ho­zá­sá­nak ked­ve­ző ten­den­ci­ák. Fel­hív­ja a fi­gyel­met ar­ra is, hogy az utód­ál­la­mok nem­ze­ti szem­pont­ból sem­mi­vel sem vol­tak ho­mo­gé­neb­bek: nem áll­tak ke­ve­sebb nem­ze­ti­ség­ből, mint az a bi­ro­da­lom, amely­nek fel­osz­tá­sá­ra ép­pen az szol­gált ürü­gyül, hogy sok nem­ze­ti­ség­ből áll. (Vö. Fejtő Ferenc: 1990. 24–25, 60–61, 117, 262–263.)
         Az Osztrák–Magyar Monarchia felelőtlen felbomlasztásának kérdését vizsgálva  a Fejtőéhez hasonló következtetésre jut 1993-ban megjelent, A Habsburg-birodalom története című könyvében a francia Jean Bérenger. (Vö. Bérenger, Jean: Histoire de l'Empir des Habsbourg. Paris, 1993. 717–747.)
[6]    Seymour, Charles: The intimate papers of colonel House. I–IV. Boston and New York, 1926 (I–II.) és 1928 (III–IV.).

[7]    Vecseklőy József: Nemzetgyilkossági kísérlet – Trianon. Lakitelek, 1993. 103–112

[8]  Fejtő Ferenc: 1990. 318.

[9]  Uo. 318–319.

[10]  Somogyi István: A szabadkőmívesség igazi arca. Budapest, 1929. 148.

[11]  Természetesen nem a magyarok és a többi kárpát-medencei nép képviselői tekintették azon kérdéseket jelentősebbnek.

[12]  Allen, Gary: None dare call it conspiracy. Rossmoor (California), 1972. 62–66.

[13]    Drábik János: Uzsoracivilizáció. I–II. Budapest, 2002 és 2003. 2002.  28–29.  A legfelfoghatatlanabb összefüggésekről írja:
         „A HÁLÓZAT mindig is monopolista eszközökkel gyakorolta hatalmát. Érthető, hogy ezért egy – az irányítása alatt álló – szuper-világmonopólium létrehozására töre­kedett. Ennek a stratégiai célnak az egyik lehetséges meg­valósí­tása a kommunista világrendszer forradalmi úton való létrehozása volt. A HÁLÓZAT a pénz és a korporációk magánmonopó­liumai révén uralkodik ma is a liberális államokban, a szabadság látszatát keltő demokratikus formák betar­tásával. Minél erősebbek – koncentrál­tabbak és centra­lizáltabbak – ezek a monopó­liumok, annál nagyobb a HÁLÓZAT hatal­ma.
         A legnagyobb monopólium a mindent államosító kommu­nista diktatúra totális állama. A legtökéletesebb, leghatal­ma­sabb szuper­monopólium pedig a globális kommunista diktatúra totális világ­ál­lama lett volna, természetesen a HÁLÓZAT ellenőrzése alatt. Ez volt az illu­minátusok programja, beleértve Weishauptot, Marxot, Lenint, Sztá­­­lint és utódait is. A HÁ­LÓ­ZAT ma már egyértelműen a mani­pulált demokratikus formák között működő Globális Uniót és a benne működő pénzrendszer magánmonopóliumát részesíti előnyben.” A HÁ­LÓZATezért a szovjet kísérlet lezárása mellett döntött, annál is inkább, mert a nemzetközi pénzrendszer kisajátításával, és ennek a pénzrendszernek a kezében lévő központi bankok útján történő működtetésével, időközben sokkal hatékonyabb, biztonságosabb és szalon­képesebb módot talált egy globális méretű monopolrendszer kialakítására…” Uo. 367–368.

[14]  Igazságot Ma­gyar­or­szág­nak! Tri­a­non ke­gyet­len té­ve­dé­sei. Bu­da­pest, 1930. 17.
[15]  Uo. 35.
[16]    Nyilván úgy érti, hogy a Versailles-ban levő Trianon nevű kastélyban.
[17]    Degrelle, Leon: The Hitler Century. I. kötet. Torrance (California), 1992. 475.
[18]    Vö. Pozzi, Henri: Századunk bűnösei… Fordította Marjay Frigyes. Bu­da­pest, 1936. 199.
[19]   „1919-ben is a hazugság volt Franciaország ellensége! – írja a har­mincas években. – Ekkor azok, akikben bízott, tudatlanságból, osto­baságból vagy személyes érdekből megölték a győzelmet…
       

       Ma is a hazugság Franciaország egyetlen ellensége! Ma, amikor az erőszak és a képmutatás tizenhat éves békéjének bűne miatt: visszatér a háború…
        Ha hazám húsz év előtt… (…)… akárcsak a századrészét is ismerte vol­na mindannak, amit eltitkoltak előtte: nem lett volna háború!
      És ha Franciaország tudta volna – tizenhat évvel ezelőtt –, hogy azok az államférfiak, akik 1919-ben képviselték a nemzetet, milyen hátsó gondolatokkal és milyen célzattal kötötték meg »a jog és az igazság békéjét«, – ha tudta volna akkor s ha tudná ma, hogy ezek az urak milyen érdekek, milyen igyekezetek szolgálatában keverték gya­núba a haza becsületét és veszélyeztették jövendő biztonságunkat:  Franciaország és vele együtt Európa most nem ott tartana, ahol ma tart…” Uo. 6.
[20]   Idézi Daruvár, Yves de: A feldarabolt Magyarország. Luzern, 1976. 165–166.
[21]   Uo. 166–167.

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap