Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése 4/9

Kocsis István, cs, 06/07/2018 - 00:06

 

 

 

 

A leghátborzongatóbb, felfoghatatlannak tűnő rejtély legegy­szerűbb magyarázata

 

   Előbbiek ismeretében tegyük fel újra a kérdéseket: ki a Miszté­rium­­játék ren­de­zője? Mi a tétje? Ki mozgatja a misztériumjáték „ká­ba, de győztes” játékosait? Ki vá­lasztja ki a misztériumjátékban az ál­dozatot, a keresztre szántat? 
   Foglaljuk össze ismételten, amit sejtünk, feltételezünk, illetve tu­dunk Trianonról: 
     Az is megtörténik Versailles-ban, illetve Trianon­ban, ami senkinek sem ér­deke. Nem az ész és nem az érzelem ha­tározza meg hát azoknak a magatartását sem, akik­ről feltételezi a szakirodalom, hogy a kulisszák mögül irányították a tárgya­lásokat. Bi­zony, a Kárpát-medence tönkretétele nem lehetett érdeke a ku­lisszák mögül dik­tálóknak sem, miképpen senkinek sem a világ épeszű emberei közül. Mégis tönk­reteszik, és akik tönkre­teszik, azok – akár­mennyire hihetetlen –  pon­tosan  úgy vi­sel­kednek, mintha nem valódi politikusok, nem valódi pénzemberek,hanem a  Nagy  Miszté­rium­já­ték elvarázsolt  résztvevői lennének. Pontosan  úgy  viselked­nek,  mint majdnem kétezer évvel előbb az Isten megtes­te­sülésének, Jézus Urunknak a ke­resztre­ feszítését előké­szítők. Igen, mintha semmi  sem lett volna fon­tosabb Tria­non­ban, mint a legártat­la­nabb megbüntetése, a legártatlanabb kereszt­re­ feszítése. A régi misz­té­rium­játék újra­ját­szása. 
    Felvetettük már azt is az észérvekkel és érzel­mekkel (pl. gyűlölettel) megin­do­kolhatatlan döntéseket felfogni akarván, hogy a magyarázat bizonnyal nem földi, persze nem is égi…
    Majd megállapítottuk: Trianon tudatos szem­befordulás Istennel, és nincs is hi­teles magyarázata, ha ezt nem vesszük tekintetbe. De ha tekintetbe vesszük, akkor fel kell tennünk még azt a kérdést is, hogy miképpen lehetnek annyira hülyék em­beri elmével bíró lények, hogy tudatosan megtagadják Istent, önként lemondván így az Örökké­valóságról. Lehet-e ésszerű magyarázata annak, hogy a világ legha­tal­­ma­sabb emberei megkötik a legrosszabb üzletet? A legrosszab­bat, hiszen a pillanatért  cserébe odaadják az Örökkévalóságot.  
    Más hasonló kérdéseket is feltettünk, válaszolni is próbáltunk a kérdésekre, újabb kérdéseket is feltehetnénk, de nem tesszük, mert úgy érezzük, hogy most már levonhatunk egy különös, de hiteles következtetést:
    Akik Trianonban tudatosan megkötik minden idők legrosszabb üz­le­tét, az örök­kévalóságot odaadván a percért, azok valójában semmi­féle üzletet nem kötnek meg. Módjukban sem állana már semmiféle üzlet megkötése. Másképpen is fogalmazhatunk: ők már régen odaad­ták az örökkévalóságot a percért, mégpedig akkor, amikor „ha­sonmá­sokká” váltak.
    Mindezt persze csak akkor érhetjük meg, ha fel tudjuk fogni, hogy az ún. „ha­sonmás” kicsoda…
    A „hasonmás” az, aki bement a tágas kapun, rálépett a széles útra, amely a „rom­lásba visz”. Ezen az úton a bukott ember jár. A bukott ember, aki képes volt elvágni az összeköttetést Időtlen Énjével. Kialudt benne az összeköttetést fenntartó titok­zatos fény, a lélek.
     Nem könnyű kioltani a lelket, de az ember megteheti. De mindig csak Istenre emelt fegyverrel teheti meg. Azaz a felfoghatatlanul nagy bűnökkel.
    Példák arra, hogy ki a hasonmás:
    Aki szándékosan és aljas indokból embertársát megöli vagy megö­le­ti, az is Istenre emelt fegyverrel oltja ki saját lelkét.
    Aki államférfiként elárulja saját népét és idegen hatalom érdekeit szolgálja, szintén Istenre emel fegyvert – és így szegényíti népét, ön­magát pedig megfosztja attól, ami legértékesebb.
    A bíró is, aki ártatlant ítél el – parancsra vagy ellenszolgáltatásért, termé­szetesen szintén Istenre emel fegyvert.
   Több példát most ne hozzunk fel, hanem állapítsuk meg, hogy aki Istenre fegyvert emel, az emberként nem is él tovább, csak másvala­kiként, illetve más­valamiként.
    Igen, arról van szó, nem többről és nem kevesebbről, mint arról, hogy az ember valami mássá válhat, valami mássá, ami minőségileg alacsonyabb rendű.
    Mi ezt nevezzük jobb híján „hasonmásnak”, az ember „hasonmá­sának”. Az idézőjelet azért tettük ki, mert más értelemben használjuk a ha­sonmás szót, mint az értelmező szótárak – „olyan személy, aki feltűnő­en, a megtévesztésig hasonlít valakire” –, a mi értelmezé­sünk­ben a „hasonmás” az, akinek a lelke tetszhalott álla­potban van.[1] És csak azért nem mondjuk, hogy „akinek a lelke megsem­mi­sült”, mert na­gyon ritkán a „hasonmás” lelke tetszhalott állapotából feléledhet. E feléledésről ennyit mondunk itt el: csak egészen rendkívüli körül­mények között következhet be. Heroikus tett vállalásával egy újabb drámai helyzetben. De ez új lehetőség rendszerint nem jön el. Eljö­vetele aligha következik be Isten különleges kegyelme nélkül.
    Azt is jegyezzük itt meg, hogy a „hasonmás” létét, a létezésével összefüggő kérdéskört a mi korunk embere nem létezőnek tekinti, és talán azért riadnak vissza filozófusaink és teológusaink a tárgyalá­sától, mert a „hasonmás” létezésének beismerése összeegyez­tet­hetet­len azzal a leghamisabb, de megdönthetetlen premisszá­val, hogy min­den ember egyenlő. (E hamis premisszával szembefor­dulni nem lehet, hisz erre épül többek között az általános választójog. Ha pedig valaki azt mondaná, hogy a választójog csak azt illeti meg, aki megőrizte em­beri minőségét, annak joggal válaszolnának azon kérdés felve­tésével, hogy ki illetékes különválasztani az embereket és a „ha­son­má­sokat”… Földi ember bizonnyal nem.) 
    Mielőtt folytatnánk fejtegetésünket, jegyezzük meg, hogy valójában semmi rendkívülit nem tettünk a „hasonmás” fogalmának a bevezeté­sével, hisz maga a fogalom – megnevezetlenül – tulaj­donképpen min­den ember tudatában jelen van… Mily gyakran utal rá minden aggódó ember, például ilyképpen: „Csak ne csalódnék benne!” (Házastársban, üzlettársban, barátban stb.) Másképpen fogal­mazva: „Csak az legyen, akinek látszik és ne valaki vagy valami más.” Azaz „hasonmás”.
    Igen, a „hasonmásoktól” retteg minden jövőjét féltő ember. És ok­kal: a „ha­sonmás” hazudik politikusként, szerelmesként, ő képes áru­lásra, ő csapja be üz­letemberként az ügyfelét, kereskedőként vevőjét, ő építi az időnap előtt összeomló házakat, ő gyilkol megfon­toltan és nem utolsó sorban ő tekinti jó üzletnek a háborút stb.
    De nem elég ennyit mondani róla. Folytassuk azzal, ami a legdöb­benetesebb: a hasonmás fel is fogja, hogy hasonmás lett.
    Abban a pillanatban még nem fogja fel, amikor rájön, hogy Isten által megbocsáthatatlan bűnt követett el, de abban a pillanatban már igen, amikor képessé válik elhitetni önmagával, hogy Istennel szembe­fordulva is lehet élni. (Lehet élni Istennel szembefordulva, de nem az embernek, hanem a „hason­másnak”.)
    A „hasonmás” nemcsak bűnt követ el, de képtelen a valódi bűn­bá­natra. Ha templomba jár, természetesen képmutatásból teszi. A „ha­sonmásnak” a szeretete is egyfajta képmutatás, hisz képes szeretni, de nem önzetlenül. (Egyébként nincs teljesen tudatában annak, hogy szeretete látszat-szeretet: rendszerint az téveszti meg, hogy képes örülni családja és környezete más tagjai sikerének, előme­netelének. Ez örömről azonban nem nehéz kimutatni, hogy hasonló ahhoz, amit a jó befektetés biztos reményében érez.)
    A „hasonmás” előbb igen terhesnek érzi bukott voltát, aztán egyre kevésbé érzi terhesnek, de teljesen sohasem nyugszik meg.
    Utolsó reménysége azért van… A „hasonmás” nem ateista (ha el is képes hitetni magával, hogy az), mint ahogy az ateista sem feltétlenül válik „hasonmássá”. De a „hasonmás” az a lény, aki reménysugárnak tekinti az ateiz­must. Hisz felfogja, hogy az ateizmus éppen őt lenne hi­vatott igazolni.
    Tegyük hozzá fentiekhez: ha valaki felfogta, hogy „hasonmás” lett, és a hason­más-létet el tudja viselni, akkor számára többé semmi sem azonos azzal, ami… A bűn többé nem bűn, a legrosszabb üzlet, minden idők leg­rosszabb üzlete (az Örökkévaló­ságról lemond a percért, azaz az Énre, az Égi Énre, Időtlen Énre nincs tekintettel, hanem csak az énre, azaz az Élet helyett az életet választja) már nem legrosszabb üzlet, hisz az örökkévalóság a „hasonmás” számára már maga a perc… Igen, szá­má­ra már csak a perc létezik. És e percbe belesűrítene minden ha­talmat, minden él­vezetet – hisz földi önmagán kívül többé semmire sem tud tekintettel lenni. Ezért siet, ezért mohó, ezért gátlástalan, ezért gázol át minde­nen és mindenkin.
    Következzék a legsúlyosabb kérdés: a sátánnak és a „hasonmásnak” a viszonya. Különös ez a viszony.
    Vagy talán nem is különös? Hisz csak arról van szó, hogy kiüresített földi énjét a „hasonmás” szinte felkínálja a sátán­nak… Másképpen kifejezve: a „hasonmás” nem rendelkezik a leg­fon­tosabb emberi képességgel: nem tud szembefordulni a sátánnal, és talán nem is akar, mert ő a sátánnal együttműködve válik igazán erős­sé, hatalmassá… A sátán tehát őt könnyedén megszállhatja.
    Ha a sátán él a lehetőséggel, és beleköltözik, a „hasonmás” sátán meg­szállta lénnyé válik, és ez esetben – megint jobb kifejezés híján – „megszállt hason­másnak” nevezhetjük. A „megszállt hasonmások” az­tán nagy úrrá válhatnak itt a Földön. Könnyűszerrel, hisz hatal­muk a sátán hatalma, ügyességük a sátán ügyessége, céljaik a sátán céljai. És legszívesebben misztériumjátékot rendez­nek. Misztérium­játékot, mert csak a legigazabb, a legártatlanabb keresztre feszítése elégíti ki őket. Misztériumjátékuk szenvedő alanya lehetett, tudjuk, maga a meg­­testesült Isten, de lehet Isten által szeretett ember, lehet Isten által szeretett nép.
    Az Evangélium Hegyi Beszédében a „ha­son­más” az, aki be­megy a tágas kapun, ő az, aki a széles úton jár, azon, amely a romlásba visz. De mindjárt megálla­píthatjuk azt is, hogy bár a „hasonmás”-kérdést a ma­ga bonyolultságában mutatja be az Evangé­lium, korunk embere mintha nem lenne már képes felfogni az Evan­géliumnak e fontos részeit.
    Az Úr Jézus azt mondja, hogy aki nem ismeri meg általa az igaz­ságot, ellenáll az igazság megismerésének, hogy életmódján ne kelljen változtatnia, nem vállalja, hogy szabaddá váljék az igazság megisme­rése által, az a szolga, az a „hasonmás”, mégpedig megszállt „hason­más”, akinek az „atyja” a sátán.[2]
    Arról szól bizony az Evangélium, hogy a „hasonmás” halála teljes, mert lelke sem halhatatlan… Ez a nagy különbség ember és „hason­más” között, sokkal lénye­gesebb különbség, mint az, ami abból követ­kezik, hogy a „hasonmás” gát­lástalan önérvényesítő, másokon lelki­fur­dalás nélkül átgázoló élőlény.
    De a legdöbbenetesebb mindabból, amit a „hasonmásról” tudunk, a következő: a „hasonmás”-lét (az anyaggal való teljes azonosulás, a lélek megta­ga­dása, az Istennel való szembefordulás) a sátán által elkápráztatott em­ber számára még természetessé, azaz elfogadhatóvá is válhat, így egész népeket, sőt az emberiséget is veszélyezteti a „hasonmás­ság­ban” való elmerülés…
    Sokféle megközelítésben mutathatnánk be, miképpen szaporodnak a „hasonmások”, de elsősorban azt kell megállapítanunk, hogy dik­ta­túrák, megszállások után azért nehéz a helyreállítás, mert a „hasonmá­sok” leginkább éppen a diktatúrák, megszállások alatt szaporodnak el.
    És fel kell hívnunk a figyelmet arra is, hogy két – tulajdonképpen egymásnak ellentmondó – súlyos kérdéssel mindenképpen szembe kell néznie annak, aki a „hasonmás” kérdését fel meri vetni.
    a/ Ember embertársáról nem állapíthatja meg, hogy „hasonmás”…
    Feltételezhetnénk pedig, hogy – a történelmi távlatnak köszönhető­en – néhány sátán által megszállt „hasonmás” életét és tevékenységét elég jól ismerjük. Sokat fel is sorolhatnánk közülük, hiszen „hason­más” minden valóban machiavellista világi uralkodó és egyházfő… A XX. század sok nagy személyiségét megnevezhetnénk, a világháborúk és Trianon elő­készítőit elsősorban, de nem biztos, hogy nem téved­nénk… Már az is gyakran elbizonytalaníthatja a kérdés tanulmányo­zó­ját, hogy nehéz megkülönböztetni az őrültet (többek között a para­noiást) a sátán által megszállt „hason­mástól”, de néha még az idealis­tát is nehéz a „megszállt hason­mástól” megkülönböztetni.
    Nem könnyű tehát teljes bizonyossággal felismerni a „hasonmást”. Az aggódó ember megérezheti, megsejtheti, hogy ki az (magánéle­tében, valamint a közéletben egyaránt), védekezhet ellene, mene­külhet előle, de nem nyilváníthatja ki róla, hogy „hasonmás”. Mert könnyű tévednie.
    A történelmi tapasztalat is arra kötelezi a mai embert, hogy e kér­désben legyen óvatos… Mert voltak olyan évszázadok a mi második évezredünkben is, amikor meghirdették a „hasonmások” elleni hábo­rút (eretneknek, sátán cimborájának, boszorkánynak stb. nevez­ték a „megszállt hasonmás”-gyanúsokat), de nemcsak azt állapíthatjuk meg, hogy sok esetben ártatlanokat égettek meg a valódi „hasonmá­sok” he­lyett, hanem azt is, hogy a „hasonmás”-üldözők közé szépen befura­kodtak a legügyesebb „hasonmások”.
    b/ A másik kérdés, amivel szembe kell néznünk:  tiszteletben tart­juk, hogy  ember embertársáról nem állapíthatja meg tel­jes bizonyos­ság­gal, hogy „hasonmás”, de az emberiség törté­nelme nem érthető meg, ha nem számolunk a „hasonmások” létezé­sével. A világtör­téne­lem több hatalmas drámáját készítették elő, majd irányí­tották ugya­nazon dráma kibontakozását „megszállt hasonmá­sok”, s e drámá­kat soha nem értenénk meg, ha nem vennénk tudo­másul, hogy a „meg­szállt hasonmások” bizony létezhetnek…Például az 1849-ben történ­teket sem érthetnénk meg… Gondoljunk most csak arra, hogy az Ara­don kivégzett mártírokat a valódi bűnösök (Schwarzenberg és társai) helyett végeztetik ki a drámai helyzet „ha­sonmás”-szereplői.
    De Trianont sem érthetnénk meg… Az elmúlt évszázad legsötétebb titkát.
    Ne beszéljünk most többet a „hasonmás”-lét elfogadottá válásának a képte­lenségeiről, illetve veszélyeiről, de azt még mondjuk ki, hogy az I. világháború és Trianon következményei annak, hogy a korabeli „civilizált” világ irányításá­ban – a kor­má­nyokban, a kormányokat irányító titkos társaságokban, a pénzvilágban, a gazdasági életben – hangadókká, vezetőkké váltak, erőfölénybe kerültek a „meg­szállt hasonmások”…
    Megnevezhetnénk a trianoni „hasonmásokat”?   Megpróbálhatnánk ne­­vü­­kön ne­vez­­­ni őket? Nem lenne könnyű…
    Valóban nem könnyű megmondani, hogy például Clemen­ceau csak elvakult naci­onalista, netalántán már szenilis öregember vagy a sátán által meg­szállt „ha­sonmás”, hogy Wilson gyermeteg idealista vagy meg­szállt „hasonmás”… 
    És még az is elbizonytalaníthatja az ítélkezőt, hogy a kormányok­ban, a kor­mányokat irányító pénzvilágban és a szabadkőművességben az I. világháború és Trianon idején bizonnyal együtt küzdhettek a há­ború és a legbűnösebb béke elő­készítéséért megszállt „hasonmások” és ártatlan (vagy kevésbé ártatlan) emberek, köztük idealisták és ke­vésbé idealisták.
    De kérdezhetjük: közülük a legártatlanabb idealisták akár fel is menthetők mint sajnálatra méltó megtévesztettek, lévén, hogy a megszállt ha­sonmások ügyes­ségéhez valóban nem férhet kétség, hisz sugal­ma­zójuk nem kezdő érvényre jutta­tója az igazságtalanságnak és a go­noszságnak?
    Vagy oktalan buzgólkodás ez esetben a felmentés lehetőségét fel­vetni? Bi­zony­nyal. Hiszen a kulisszák mögül irányító „hatalmasok” kö­zül a „leghatalma­sabba­kat” a történelemtudo­mány művelői még nem tud­ták ne­vükön nevezni.
    Majd ha tanulmányozhatók lesznek mindazok a ma még titkos és nem állami levéltárakban őrzött iratok, amelyek a kulisszák mögül irányítókat leleplezik, akkor kiderülhet, hogy a történelem legnagyobb bűntényének vezérlői közül mindenki „hasonmás” volt-e, vagy pedig akadt közöttük ember is. Ember, aki nem tudatosan fordult szembe Istennel – és tettei, illetve cinkossága következményei látványától el­borzadván, megpróbált visszafordulni. Ha volt ilyen közöttük, ak­kor  talán még vallomásai is előkerülnek. Ha nem volt ilyen közöt­tük? Akkor elmélkedésünk a fel­mentésről tárgytalanná válik, hisz a „ha­­sonmás” kialudt lelke nem válaszolhat semmit a felmentésre – és ak­kor sem válaszolhatott volna a felmen­tésnek vagy a meg­bocsá­tás­nak akármennyire hangos szózatára, amikor a „hasonmás” még nem lé­pett be a Semmi Kapuján.
    Az I. világháború és Trianon felelősei felmentéséről beszélni – ha nem tudjuk elfelejteni, hogy mi is az a „hasonmás”, illetve „megszállt hasonmás” –, akkor bi­zony felmentésükről beszélni hátborzongató kép­­telenség.
    Kivételesnek tekinthetjük a Masaryk szerepét. Ott volt a kulisszák mögül irányító leghatalmasabbak között, de róla azt is tudjuk, hogy nem tekintette önmagát „ha­sonmásnak”. Vallomásai ugyan nem őszinték, mégis kiderül emlékirataiból, hogy valóban meg­találta a maga mentségeit. Csodálkozván csodálkozott bizonnyal, hogy a legkevésbé igazságos elképzelései is valóra válnak – de nem süllyedt bele a „ha­sonmás”-létbe. Frappáns kijelentéssel helyettesítve az elem­zést, ennyit mondunk még róla: hatalmas politikusi szeren­cséjét úgy élte meg, hogy azt is elhitte végül, hogy még a sátán is őt szolgálja. (És ez azt is jelenti természetesen, hogy nem ő a sátánt.)
    Masaryk „felmentésével” léptünk egy nagyot a komikum irányába, de sajnos vissza kell fordulnunk. Nemcsak azért, mert nincs több olyan szereplő, aki számára ment­séget találnánk, hanem azért is, mert következtetésképpen még ki kell monda­nunk a következőket:
    Amit felednünk semmiképpen sem szabad, az ennyi: akár­hogyan magyarázzuk Tria­non rejtélyeit, akár szétválasztjuk az ember-sze­replőket és a „ha­son­más”-szereplőket, akár nem, akár szétvá­lasztjuk a hangadóktól a megtévesztetteket, akár nem, a legsúlyosabb tény tény marad: Trianon tudatos szembefordulás Istennel…
    És a mai jogutódok? Vagy a felelősségnek nincsenek örökösei? Azt mondhatjuk, hogy azon intézmények hangadó személyiségei pedig, amely intézmények jogutód­jai az I. világháborút és Versailles-t–Tri­anont előkészítő intézményeknek, azon intézmények hangadó szemé­lyiségei (például a mai szabadkőműves­ség vezetői) bi­zony csak az esetben menthetők fel, ha:
    a/méltóképpen  szembenézvén azzal a ténnyel, hogy a XX. szá­zad elején hang­adókká váltak intézményükben a megszállt „hasonmá­sok” és megtévesztettjeik, elrendelik az igazság teljes feltárását, valódi lelkiismeret-vizsgálatot tartanak,
    b/majd megtesznek minden tőlük telhetőt a jogelődeik okozta felmérhetetlen károk enyhítésére – valódi jóvátétellel és igazságté­tellel, azaz nemcsak szavakban fordulnak szembe Trianon sátáni (mert a sátán által megszállt „hasonmások” által képviselt) eszmeiségével és gyakorlatával.
    Összegezés helyett indokoljuk meg, hogy miért maradjunk meg derűlátónak.
    Legyünk derűlátók, mert minden látszat ellenére nem végzetesek a XX. század győztes „megszállt hasonmásainak” akármily pusztító ere­jű rombolásai. (Gon­dol­junk itt ismételten arra, hogy akármily hatal­mas, jelentős személyisé­geknek hitték kortársaik Trianon „hason­más”-urait, nem voltak többek ők, mint elva­rá­zsolt, öntu­datukat vesztett, önérdeküket sem látó kába szereplői a rég-új, az örök miszté­ri­um­játéknak, amely a legtisztább, a legártatlanabb megbünte­tésé­ről szól, a legártatla­nabb keresztre ­feszítéséről.) Nem is lehetnének vég­ze­­tesek rombolásaik, hiszen Isten az Önmaga helyett keresztre fe­szítettet, keresztre feszítetteket mindig feltá­maszt­ja. Más szavakkal: amit (akit) a sátán az Úr Jézusra emelt fegyverrel próbál megsem­misíteni, az nem semmisül meg, hanem csak megsemmisít­hetet­lenné válik. Mindig erről szólt és mindig erről fog szólni a Miszté­riumjáték utolsó felvonása.

 
Folytatjuk...

 

[1]  A hasonmás a tradicionális gondolkodóknál sem ugyanazt jelenti, mint nálunk. Julius Evola például azt írja, hogy a hasonmás „megfelel annak, ami a halál után az első entitásból [a testtel együtt ébredő és annak biológiai kifejlődésével párhuzamosan alakuló tudatos Én állapot]bontakozik ki: a legtöbbek számára ez az »árnyék«.” (Evola, Julius: Lázadás a modern világ ellen. Fordította Szongott Ru­dolf.  Buda­pest–Nyíregyháza,1997. 73.)

[2]    Figyeljük az idézetet:

       „Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: »Ha kitartotok tanítá­som­ban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.« »Ábrahám utódai vagyunk – felel­ték –, s nem szolgáltunk soha senkinek. Miért mondod hát, hogy sza­badok lesztek?« Jézus így válaszolt: »Bizony, bizony, mondom nek­tek: Mindenki szolga, aki bűnt követ el…« (…) Jézus így foly­tatta: »Ha Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett. De ti az életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek. Áb­rahám ezt nem tette. Azt teszitek, amit atyátok tett.«  De tovább erős­ködtek: »Nem házasságtörésből születtünk, egy atyánk van, az Isten.« Jézus ezt válaszolta: »Ha Isten volna az atyátok, akkor szeret­nétek engem. Mert az Istentől való vagyok, tőle jöttem. Hisz nem ma­gamtól jöttem, hanem ő küldött. Miért nem értitek a be­szédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szava­mat. A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug és a hazugság atyja. Mégis, bár az igaz­ságot hirdetem, nekem nem hisztek. Ki vádolhat bűnnel közületek? Ha meg az igazságot hirdetem, miért nem hisztek nekem? Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók. (…) Bizony, bi­zony mondom nektek: aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált örökre.«” (János 8:31–34;39–47;51.)

[3]    Hamvas Béla: Scientia sacra I–III. Szentendre, 1995. II. 126–128.

[4]    Guénon, René:  A mennyiség uralma és az idők jelei.  é. n.  238.

[5]    Evola, Julius: Lázadás a modern világ ellen. Fordította Szongott Ru­dolf.  Buda­pest–Nyíregyháza, 1997. 415.

[6]    Evola, Julius: A Grál misztériuma és a ghibellin birodalmi idea. Fordította Bód­vai András. Debrecen,  2001. 213–220.

[7]  Guénon, René:  A mennyiség uralma és az idők jelei.  é. n.  238–244.

[8]    Kocsis István: A mez­te­len igaz­sá­gért. A ma­gyar–ro­mán vi­szony meg­rom­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1994. Második, javított kiadása: Budapest, 1996.  301–317.

[9]     Bandholtz, Harry Hill: Nap­ló nem dip­lo­ma­ta mód­ra. Ro­mán meg­szál­lás Ma­gyar­or­szá­gon. Bu­da­pest, 1993. 213.

[10]     Krüger, Fritz-Konrad:   Bevezetés. In: Bandholtz, Harry Hill: Nap­ló nem dip­lo­ma­ta mód­ra. Ro­mán meg­szál­lás Ma­gyar­or­szá­gon. Bu­da­pest, 1993. 9–12.

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap