Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése 6/9

Kocsis István, v, 06/10/2018 - 00:10

 

 

 
 

 

 

Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése  (II.)

 

·A trianoni pszichózisok

I.

1.  A tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok fel­fog­ha­tat­lan­sá­ga. A ro­mán, szlo­vák, szerb és osztrák tri­a­no­ni pszi­chó­zi­s

    A tri­a­no­ni pszi­chó­zis, kü­lö­nö­sen a nem ma­gyar – a ro­mán, a szlo­vák, a szerb – tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok kér­dé­se tu­laj­don­kép­pen nem is kö­ze­lít­he­tő meg, ha csu­pán a ra­ci­o­ná­lis össze­füg­gé­se­ket vesszük te­kin­tet­be.
    Leg­ne­he­zebb ép­pen an­nak az ok­nak a meg­vi­lá­go­sí­tá­sa, amely a mai nem ma­gyar tri­a­no­ni pszi­chó­zi­so­kat meg­ha­tá­roz­za. In­dul­junk ki ab­ból, ami köz­tu­do­má­sú: a ro­mán, a szerb és a szlo­vák po­li­ti­ka az utób­bi évek­ben is szám­ta­lan bi­zony­sá­gát ad­ta an­nak, hogy el­len­ség­kép szük­ség­le­tét a ma­gyar nem­zet és a ma­gyar ál­lam rá­gal­ma­zá­sá­val pró­bál­ja ki­elé­gí­te­ni. De az újabb és újabb ma­gyar­el­le­nes pro­pa­gan­da-had­já­ra­tot, gyű­lö­let­szí­tást stb. nem le­het pusz­tán olyan éssze­rű ok­kal meg­ma­gya­ráz­ni, mint az el­len­ség­kép-ke­re­sés. Ha úgy egy­sze­rű­sít­jük le a kér­dést, hogy or­szá­guk bel­ső gond­ja­i­ról akar­ják el­te­rel­ni a fi­gyel­met „a bűn­­bak ke­re­sé­sé­vel”, az­az az el­len­ség­kép-ke­re­sés­sel, ak­kor csak a kér­dés el­ho­má­lyo­sí­tá­sá­hoz já­ru­lunk hoz­zá.
    Igen, nagy té­ve­dés azt fel­té­te­lez­ni, hogy a szlo­vák, ro­mán vagy szerb ag­resszív na­ci­o­na­lis­ta min­den cse­le­ke­de­te mö­gött éssze­rű po­li­ti­kai meg­gon­do­lás áll.
    Aki a nem ma­gyar tri­a­no­ni pszi­chó­zi­so­kat nem ta­nul­má­nyoz­za el­mé­lyül­ten, az so­se fog­ja meg­ér­te­ni, ho­gyan ala­kul­ha­tott ki a leg­éssze­rűt­le­nebb és leg­in­do­ko­lat­la­nabb gyű­lö­let: a szom­szé­dos or­szá­gok nem­ze­te­i­nek ma­gyar­gyű­lö­le­te. A nem­ze­ti iden­ti­tás za­va­ra­i­nak – mint ami­lyen a tri­a­no­ni pszi­chó­zis – ta­nul­má­nyo­zá­sa köz­ben fel­fog­ha­tat­lan­nak tű­nő dol­gok­ra is rá­jö­he­tünk, pél­dá­ul ar­ra, hogy a nem­ze­tek vi­szo­nyá­ban az ag­resszió nem fel­tét­le­nül ag­resszi­ó­ra vá­lasz, s hogy en­gesz­tel­he­tet­len gyű­lö­let lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­ból is nő­het ki.
    Ho­gyan ala­kultak ki a tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok?
    A ro­mán, szlo­vák, szerb tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sok ki­ala­ku­lá­sa az­zal kez­dő­dik, hogy a ro­mán, szerb, szlo­vák (ak­kor még cseh­szlo­vák) po­li­ti­ka egy­sze­ri­ben meg­ta­gad­ja azt az el­vet, amely­re leg­alább annyit hi­vat­ko­zik a há­bo­rú előtt, alatt és a bé­ke­tár­gya­lá­sok ide­jén, mint a tör­té­ne­ti elv­re: az et­ni­kai el­vet.
    Mi­ért ta­gad­ják meg?
    Néz­zük ro­mán vo­nat­ko­zás­ban: 
    Ed­dig a ro­mán nem­ze­ti moz­gal­mak cél­ja a ro­mán nem­ze­ti egy­ség meg­te­rem­té­se. E cél 1920-ban meg­va­ló­sult. Ám nem­csak e cél va­ló­sult meg. Ro­má­nia több mint két­szer ak­ko­ra te­rü­le­tet kap 1920-ban, mint amek­ko­rá­ra a ro­mán ir­re­den­ták szá­mí­tottak a vi­lág­há­bo­rú előtt. (Ők nagy­já­ból az 1940. évi ha­tár­re­ví­zió, az ún. má­so­dik bé­csi dön­tés al­kal­má­val meg­hú­zott, et­ni­ka­i­nak te­kint­he­tő magyar–román ha­tá­rt tar­tották el­fo­gad­ha­tó­nak és ki­har­col­ha­tó­nak.)  A 137 000 km2-es Ro­má­nia vá­rat­la­nul és min­den­ki, a ro­mán po­li­ti­ku­sok szá­má­ra is ért­he­tet­le­nül 295 000 km2-es or­szág­gá vá­lik. És az új or­szág nem nem­ze­ti ál­lam, ha­nem sok­nem­ze­ti­sé­gű. A ro­mán­ság az össz­la­kos­ság­nak kb. 65%-át te­szi ki.
    A vi­lág­há­bo­rú­ban va­ló rész­vé­te­lü­ket és a vi­lág­há­bo­rú vé­ge és a bé­ke­szer­ző­dés meg­­kö­té­se kö­zött el­telt, igen rejtélyes két év ese­mé­nye­it nem tár­gyal­hat­­juk e könyv­ben, pedig olyan össze­füg­gés­re is fel­hívhatnánk a fi­gyel­met, ame­lyek­nek is­me­­re­te nél­kül talán nem lehet meg­ér­te­ni a ro­mán tri­a­no­ni pszi­chó­zist – legalábbis a maga bonyo­lult­ságában nem –, ezért felhívjuk a figyelmet a magyar–román vi­szony megromlásának a történetét  bemutató,  A meztelen igazságért című  könyvünk A ro­mán trianoni pszichózis című fejezetére, mely­ben meg­próbáltuk megoldani azokat a rejtélyeket.[8]
    Mindössze néhány kérdésre hívhatjuk fel itt is a figyelmet.
    Mindenekelőtt azt vegyük tekintetbe, hogy a ro­mán po­li­ti­ku­sok, va­la­mint párt­fo­góik, a békediktátumok előkészítői (a leghatalmasab­bak, a kulisszák mögül diktá­lók) is tudják, hogy a vi­lág­há­bo­rú utá­ni nép­­­sza­va­zás­nak mi lett vol­na a vég­ered­mé­nye. Még az is bi­zo­nyos­nak tű­nik szá­­muk­ra, hogy a ma­gyar­or­szá­gi (sem a Ki­rály-há­gón inneni, sem a Ki­rály-há­gón tú­li) ro­má­nok több­sé­ge tit­kos sza­va­zá­son nem igé­­­nyel­te vol­na a kér­dé­ses te­rü­le­tek Ro­má­ni­á­hoz csa­to­lá­sát. Hogy a nép­sza­va­zás meg­­tar­tá­sát el­ke­rül­hes­sék, csel­hez fo­lya­mod­nak: arra biz­tatják a ma­gyarországi ro­mán vezetők közül az irredentákat, hogy nép­szava­zás helyett tartsanak nagygyű­lést. 1918. de­cem­ber 1-én Gyu­lafe­hérvá­ron a nagy­gyű­lést meg is tar­t­ják, s ezen ki­mond­ják Ke­let-Ma­gyar­or­szág (Er­dély, Partium és a Ti­szán­túl ke­le­ti ré­sze, va­la­mint a Bán­át) Ro­­má­ni­á­hoz va­ló csa­to­lá­sát. E nagy­gyű­lés min­denfé­le jog és min­den­fé­le nem­­zet­kö­zi egyez­mény sze­rint ha­tá­ro­zat­kép­te­len, cél­ju­kat még­is el­érik ve­le: sem Er­­dély­ben, sem Ma­gyar­or­szág töb­bi Ro­má­ni­á­nak felajánlott te­rü­le­te­in nem tar­ta­nak nép­sza­va­zást. Pe­dig az er­dé­lyi ma­gyar­ság meg­tette a szük­sé­ges el­len­in­téz­ke­dést: Kolozsvárott ha­son­ló nagy­gyű­lést tar­tott, ame­lyen Er­dély­nek és Ke­let-Ma­gyar­or­szág töb­bi kér­dé­ses ré­sze­i­nek Ma­gyar­or­szág szer­ves ré­sze­ként va­ló meg­tar­tá­sa mel­lett fog­lalt ál­lást. Az adott hely­zet­ben mind­két ha­tá­ro­zat azo­nos ér­té­kű. Hogy Tri­anon előkészítői a gyu­la­fe­hér­vá­ri ha­tá­ro­za­tot tu­do­má­sul ve­szik, az­az el­fo­gad­ják népsza­va­zás he­lyett, ez a nem­ze­tek ön­ren­del­ke­zé­si jo­gá­nak ci­ni­kus semmibevétele.
    (A nagygyűlések kérdése a legfelfoghatatlanabb a fegyverszüneti egyezmények és a békediktátum közötti két esztendőben.
   A nagygyűlés illetéktelen területeknek egyik államtól a másikhoz való csatolása kérdésében, s csak egy célja lehet: az önrendelkezési jog – azaz a népszavazás in­tézményének – a megcsúfolása.
    Emlékezzünk itt arra, amit tanulmányunk előző részében elmondtunk:
    Románia a hatalmas területet – 102 000  km2-t – azért kapja meg, mert a nagy játék nyilvános szereplői – Wilson, Clemenceau, Lloyd George stb. – végrehajtják a kulisszák mögül diktálóknak azt az utasítását, hogy Magyarországtól pontosan annyi területet vegyenek el, amennyit akármire – hamisra, igazra, ésszerűre, ésszerűtlenre – hivatkozva el lehet venni tőle. Így tagadják meg a világháború alatt annyiszor han­goztatott szépséges elveket: az etnikai és a történelmi elvet – mindkettőt az ún. stratégiai elvvel helyette­sítik. Ro­má­niának 2,9 millió román nemzetiségű magyar állampolgárra hivatkoz­va így juttatnak nagyobb területet Magyarországból, mint amekkorát a 11 milliós ma­gyar­ságnak meghagynak.
     Nem véletlen tehát, hogy közel azonos időben jut eszükbe a szerbeknek, a ro­mánoknak és a szlovákoknak a megoldás – nagygyűlés szervezése – a népszavazás elkerü­lésére: bizonnyal mindegyiküknek ugyanazok sugalmazzák a nagygyűlések megtar­tá­sát. Azok, akik tudják – előrejelzésekből, titkosszolgálati jelentésekből –, hogy a vi­lágháború utáni népszavazásnak mi lett volna a végeredménye: a törté­nelmi Ma­gyar­ország területi egységének a megmaradása.)
     Mindennél talán csak az felfoghatatlanabb, ami a demarkációs vonal megsér­té­sé­vel kezdődik.
     (1918. november 13-án a Károlyi-kormány olyan fegyverszüneti egyezményt írt alá a balkáni francia haderő parancsnokával, amely előírta, hogy a magyar kormány köteles kiüríteni a Szamos felső folyásától keletre, valamint a Maros vonalától délre eső erdélyi és bánsági területeket, továbbá a Szeged–Baja–Pécs–Varasd vonaltól délre eső vidé­keket.
      A Károlyi-kormány ezt átmeneti megoldásként fogadta el, s a gyermeteg Károlyi valóban bízott abban, hogy a végleges rendezést jelentő békeszerződés az ország szuverenitását és területi épségét egyaránt szavatolni fogja.)
     Románia kormánya úgy tesz, mintha elfelejtette volna, hogy a fegyverszüneti egyezmények megköttet­tek és a világhá­ború­nak vége, sőt azt is, hogy fél éve, 1918. május 7-én Románia különbékét kötött, s megszálló csapa­tokat indít Magya­rország felé.
    Még különösebb – és a korabeli magyarok számára teljesen felfoghatatlan –, hogy a román hadsereg nem áll meg a demarkációs vonalnál, s ami legfelfoghatat­lanabb: fokról fokra felszámolja a magyar közigazgatást, s ezzel megszegi a belgrádi konvenció legfontosabb pontját, amely szerint egész Magyarország területén, a demarkációs vonalon innen és túl a béke­szerződésig sértetlenül helyén marad a ma­gyar közi­gazgatás.
    A román csapatok hosszú ideig semmiféle ellenállásba nem ütköznek, hisz a Ká­rolyi-kormány – láthattuk – úgy hitte, hogy a készülő békeszerződés alapja a wilsoni elv lesz. (A román hadsereg pedig ügyesen kihasz­nál­ja a helyzetet: hódító had­se­reg­ként visel­kedik olyan or­szágban, amely az antant egyetlen országá­val sem lehet hadiál­lapotban a fegyverszüneti egyez­mény óta, s ha Romániát ismét az antant tag­já­nak tekintik – különbékéje ellenére –, akkor Ro­mániával sem.)
    A békekonferencia még nem döntött – a terület, amelyet megszállva tartanak, hiva­talosan még a Magyar Királyságé –, de a román közigazgatás berendezkedik, és elkezdi az erdélyi magyarság megfélemlítését.
     (Mindezt nyilván csak ezért követhe­tik el, mert tudják, milyen döntés fog születni majd a trianoni tárgyaláson.
     Valóban tudják?
     A korabeli nyilatkozatokból kitűnik, hogy a korabeli román, szerb, cseh és szlo­vák politikusok mintha sok mindent tudtak volna mindabból, amiről a történe­lemtudomány még ma is szemérmesen hallgat – politikából? –, a korabeli magyar politikusok pedig mintha mindezekből semmit sem sejtettek volna.)
     De még felfoghatatlanabb, ami Trianonban és közvetlenül a trianoni döntés után történik. Ha mégis képesekké válunk felfogni, hogy mi miért történt éppen úgy, ahogyan történt, talán megértjük a román trianoni pszichózis kialakulásának a leg­felfoghatatlanabb rejtélyét is…
    De ez alkalommal vállalnunk kell a legnehezebb kérdések felvetését is. Ilyenekét: könnyű lett volna szembefordulni e pszichózissal a korabeli román politikának? A kérdés mindenképpen jogos, hiszen a trianoni döntést Trianon kedvezményezettjei is igazságtalannak tartják. Miért? Mondottuk: Ro­má­nia több mint két­szer ak­ko­ra te­rü­le­tet kap 1920-ban, mint amek­ko­rá­ra a ro­mán ir­re­den­ták szá­mí­tottak a vi­lág­há­bo­rú előtt.
     Különös dolgot lát a román szem, ha az 1920 előtti és utáni Európa-tér­képet összehasonlítja. 1920 előtt Magyarország területe (Horvátország nél­kül) 282 000 km2 volt, Trianon után 93 000 km2, Románia te­rülete pedig 1920 előtt 137 000 km2, ám 295 000 km2 Trianon után. Ez az összehasonlí­tás csak azért okoz gondot persze, mert akárhogy számoljuk, a ma­gyarság és románság lélekszáma akkor azonos ebben az öreg Európá­ban: kb. 11 milliós mindkettő.
     Senki sem hitte – a román vezetők sem –, hogy az I. világháború után igazságosan jutott a 2,9 millió magyarországi románra hivatkozva Romániának nagyobb terület Magyarországból, mint amennyi megmaradt a 11 millió magyarnak… És különös dolog történik: a románok  gyűlölni kezdik a magyarokat, mégpedig a magyarokat ért igazságtalanság miatt… Pszichózisnak nevezzük ezt vagy kényszerűségnek? Mindegy… Ami nem mindegy: a román politika felismeri és elfogadja az „egyetlen” megoldást. Ennek lényege: az igazságtalanság átalakítható igazsággá, de csak az igazságtalanság kárvallottjainak a  megsemmisítése által.
    
Népirtás végrehajtását tervezik tehát be, mégpedig „kényszerűségből”. Mert mikor válik a trianoni igazságtalanság igazsággá? Ha eltűnt a föld színéről az igazságtalanság utolsó kárvallottja.
     És elkezdődik mindaz, amire a trianoni pszichózis ösztönzi a román politikát…
     Felsorolunknéhányat mindabból, ami történt:
     A román politika sürgősen óvintézkedéseket tesz bármiféle igazságos rendezésnek a megelőzésére. Például mielőbb színromán román falvakat telepít az új magyar–román határ közelébe, aztán csökkenti mindenáron, akár földre­formra, akár másra hivat­kozva a magyar földtulajdont. A városok románosítását is elkezdi. A legabszurdabb ötlet is eszükbe jut: építtetni kell a színmagyar Székelyföld minden na­gyobb és kisebb városába egy-egy hatal­mas román templomot, és minél gyorsabban, hisz gyorsan el kell jönnie az időnek, ami­kor az új templomok környékén már nem ma­gya­rok, hanem románok fognak lakni. (E templomok a trianoni pszichózis legfelfoghatatlanabb emlékművei. Azok a román görögkeleti templomok, amelyeket annak ellenére építettek a székely városok főterére, hogy e városoknak nem volt román görögkeleti lakosságuk.)
    Százszor annyi magyar lett a trianoni békeszerződés után az új Nagy-Ro­má­nia állampolgára, mint amennyi román maradt Kis-Ma­gyar­országon. Ennek nem lett volna ezernyi baj a következmé­nye, ha a trianoni békeszerződés kedvez­mé­nye­zettjei közül a leg­befolyásosabbak számoltak volna azzal, hogy annak a tény­nek, hogy a nemzetiállam eszményére hivatkozva az egyik 11 milliós nem­zet­nek 93 000 km2-t hagynak meg, míg a másik 11 milliós nem­zet területét 295 000 km2-esre egészítik ki jórészt az előbbitől elvett terü­le­tekből, egy mindennél súlyo­sabb következménye is lehet, még­pedig az, hogy az igaz­ság­tevéstől folyton rettegő román­ság soha nem alakít­hat ki új orszá­gában demok­ratikus közéletet: mert a tria­noni pszichó­zis su­galmazására ily helyzet­ben min­den bizonnyal olyan elsőrendű nemzeti céllá válik a sok­nemzetiségű Nagy-Romá­nia egy­nem­­ze­tűvé va­ló átalakítása, amely minden más román nemzeti cél (élet­színvonal eme­lése, jogállam meg­terem­tése stb.) megvaló­sulását lehetetlenné te­szi, s így az örök szolgalét lesz az igazságta­lanságot ün­neplő román­ság osztály­része. Annak nem volt 1920-ban realitása, hogy hangadóvá válik a román politi­kában egy Eötvös József, és érvényesíti álláspont­ját, mely szerint soknemzetiségű országnak már nemcsak kötelessége, de érdeke is a nemzeti–nemzetiségi egyen­rangú­ság el­vének a tiszte­letben tartása.
    És mert a román trianoni pszichózis valóban nem tűrhet meg sem­miféle más nemzeti célt a soknem­zetiségű Nagy-Románia egy­nem­zetűvé való átalakítá­sán kí­vül, szükségsze­rűen, elkerülhetetle­nül dol­goznak ki újabb és újabb terveket a nem románok összes létfel­tételeinek a felszámolására.
     Ha egészséges lett volna a román nemzeti öntudat – nem fertőzi meg a trianoni pszichózis –, akkor a román állam szép nyugodtan hozzá­lát román kulturális intézmények, egyetemek, iskolák építéséhez, mégpedig azért, hogy a Magyaror­szágtól elcsatolt területek román művelődési élete állhassa a ver­senyt a magyar és a szász nemzetiség művelődési életével. Ám Nagy-Románia politikusai nem békés építkezéssel és állami támogatással látják megoldha­tónak az erdélyi román kul­túra felvirágoztatását. Erre jobb megoldást is tud­nak. E „jobb” megoldás az, hogy nem építenek intézményeket a románság számára, hanem a magyar intézményeket szépen elveszik és a románoknak átadják.
     Nem építenek például román egyetemet Kolozsvárott, csak elve­szik a magyar egyetemet, román egyetemmé nyilvánítják. S ha már az egyetemet el lehetett venni, miért ne vennék el a kolozsvári magyar színházat is? Most kezdjenek színházat építeni? Építsenek a magyarok, ha akarnak, még egyet, egyetemet azt ne építsenek, azt minek, hisz fokozatosan kiszorítják a magyar nyelvet a közép­fokú okta­tásból is, a közigazgatásból pedig azonnal. Az országot magyartalaní­tani kell: ha a magyar etnikum beolvad a románságba, vagy kitelepül, akkor a tri­anoni döntés végérvényes­sé válik. S ami végér­vényes, az már igazságos. És a magyartalanítást gyorsan végre kell hajtani. Lám, a dualizmus kori ma­gyar állam nem hallgatott a magyar naciona­lis­tákra, nem emelte államval­lássá a nacionaliz­must, a nemzetiségek jogegyenlő­ségét biztosító törvényt nem hatálytalanította a magyar országgyűlés, a magyar kor­mányok nem azonosultak a magyar na­cionalista moz­galmakkal, nem tekintették elsőrendű felada­tuknak a nemzetiségek létfeltétele­i­nek megszünteté­sét, és hova jutott a ma­gyar állam: feldarabolták. Nagy-Románia vezetőinek hasonló hibákat nem szabad elkövet­niük.
     A ro­mán po­li­ti­kus­nak elég a tér­kép­re néz­nie, s már­is erő­sö­dik a tri­a­no­ni pszi­chó­zi­sa.
     A szerb és a szlo­vák tri­a­no­ni pszi­chó­zis úgy ala­kul ki, mint a ro­mán.
    
Különösebb az osztrák trianoni pszichózis. Ez hogyan alakult ki?
     Tulajdonképpen a trianoni kulisszák mögül diktálóknak a cinizmusát legjobban megvilágosító pél­dára hívjuk most fel ismételten a figyelmet:
      Mindenki, aki számít a versailles-i és a trianoni tárgyalásokon, Németországot szeretné meg­bün­tetni, és mintha mégis az lenne a fő célja, hogy bűnbakot találjon Németország helyett. A németellenes in­dula­tokból fakadó feszültséget átalakítják előbb oszt­rák-, majd ma­gyarellenes feszültséggé. Az utolsó felvonásban az osztrákellenes in­dulatok is magyarellenes indulatok­ként határozzák meg a dön­tése­ket. És az Oszt­rák–Magyar Mo­narchia egyik része, a történelmi Auszt­­ria szá­mára is területeket szakí­tanak ki Magyaror­szágból, s hogy ezt meg­tehessék, az Ausztri­ával szomszédos megyéket kettévágják, és akik ezt eldöntik, azok tudván tudják még azt is, hogy e megyéiben a Ma­gyar Királyságnak nem laknak osztrákok (néhány vasutas vagy or­vos vagy kereskedő stb. kivételével), de azt is tudják, a világgal kön­nyű elhitet­ni, hogy az Ausztriának szánt országrész osztrák több­ségű, hisz azt lehet hazudni, hogy a törökvilág után odatelepített svá­bok (egy részük még németnek vallja magát, de nem osztráknak) oszt­rákok.
     Az osztrák trianoni pszichózis fer­tőzöttjei elsősorban éppen azok a svábok, akik  képtelenek voltak e cselszövés igazságosságát felfogni. Miközben ön­tu­datos magyar állam­polgárból öntudatos osztrák állampolgárokká vál­tak, az ő lelkiismert-furdalásukból is kinőtt a gyű­lölet.  

2. A ma­gyar tri­a­no­ni pszi­chó­zis

     A ma­gyar tri­a­no­ni pszi­chó­zis mély­sé­gét az ha­tá­roz­za meg, hogy már 1920-ban is nyil­ván­va­ló volt min­den­ki előtt, hogy a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág fel­da­ra­bo­lá­sa nem­csak hogy nem volt sem szük­ség­sze­rű, sem éssze­rű, de tel­je­sen vá­rat­la­nul ér­te az or­szág la­kos­sá­gát. Hisz el­len­tét­ben állt a meg­hir­de­tett (és Ma­gyar­or­szá­gon ko­mo­lyan vett) ön­ren­del­ke­zé­si joggal. Ez per­sze nem azt je­len­ti, hogy Ma­gyar­or­szág fel­da­ra­bo­lá­sá­nak a ve­szé­lye nem állt fenn. De a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág meg­ma­radt vol­na (egé­szé­ben vagy majd­nem tel­jes egé­szé­ben), ha a győz­tes Wilson ra­gasz­ko­dik esz­mé­i­hez, el­ve­i­hez, nyi­lat­ko­za­ta­i­hoz. Az ön­ren­del­ke­zé­si jog alap­ján meg­tar­tott nép­­sza­va­zás Ma­gyar­or­szág­ra néz­ve ked­ve­ző ered­ménnyel vég­ző­dött vol­na. (Min­den­ki sej­tette, hogy ezért nem tar­tották meg.)
     A források egyértelműen igazolják, hogy a trianoni döntés nem állt összhangban a történelmi Magyarország nem magyarjai akaratával sem. Így Harry Hill Band­holtz tábornok Napló­ja.[9]Bandholtz tábornok 1920. január 24-én a követ­kezőket jegyezte fel:
     „Ma reggel felkeresett egy szlovákokból álló küldöttség, amely hevesen tilta­kozott a csehek által irántuk tanúsított bánásmód ellen. Felhívást tettek közzé azon területek különböző kisebbségei nevében, amelyeket Magyarországtól elvettek, azt állítva, hogy meghallgatásuk nélkül ítélkeztek fölöttük Párizs­ban; elválasztották őket egy olyan országtól, amelynek ezer évvel ezelőtt váltak részévé; hogy most alacsonyabb kultúrájú és zsar­noki és erőszakos természetű nemzetekhez csatolták őket; hogy nem emberi lényekként bántak velük, hanem ingóságként vagy pénz­mennyiségként, s ilyenekként ítélték oda őket a románoknak, cseheknek és szer­beknek.
     Kérték a Legfelsőbb Tanácsot, biztosítsanak számukra népszavazást, s arra fi­gyel­meztettek, hogy amennyiben a jelenle­gi terveket megvalósítják, a békeszer­ző­dés nem békéhez, hanem háborúhoz fog vezetni.”
     A tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág meg­ma­radt vol­na, ha megtartják a népszavazást, de megmaradt volna ak­kor is, ha mél­tó­kép­pen vé­de­ke­zik, ami­kor ro­mán, szerb és cseh csa­pa­tok meg­kezd­ték te­rü­le­té­nek a meg­szál­lá­sát. (Tel­jes mér­ték­ben jog­ta­la­nul, hi­szen a vi­lág­há­bo­rú­nak már vé­ge volt, a fegyver­szüneti egyezményeket már megkö­tötték.) E mél­tó vé­de­ke­zés leg­főbb aka­dá­lya az volt, hogy alkalmatlan, illetve méltatlan po­li­ti­ku­sok jutottak ha­ta­lom­ra Ma­gyar­or­szá­gon. Sem­mi sem felfoghatatlanabb a ma­gyar tör­té­ne­lem­ben, mint a Ká­ro­lyi–Já­szi-fé­le ma­gyar (ép­pen a leg­rosszabb pil­la­nat­ban ha­ta­lom­ra ju­tó) po­li­ti­ku­sok ma­ga­tar­tá­sa, akik a hon­vé­de­lem meg­szer­ve­zé­se he­lyett a ma­gyar ön­vé­del­mi ösz­tönt éb­ren tar­tó Szent­ko­ro­na-tant (és az egész ma­gyar köz­jo­got, köz­jo­gi in­téz­mény­rend­szert) ta­posták el nagy di­a­dal­lal. Csak úgy mel­lé­ke­sen fel­osz­lat­ták a had­se­re­get is, per­sze. Az­tán a tra­gi­kus kö­vet­kez­mé­nye­ket látván, sér­tő­dötten, hisz­té­ri­kus han­gu­lat­ban át­adták a ha­tal­mat az Oroszor­szágból meghatározott feladattal hazaküldött ügynököknek.
    Ha a Ká­­ro­lyi Mi­hály irá­nyí­tá­sá­val 1918-ban nem kez­dő­dött volna el a ma­gyar tör­­té­ne­lem leg­fe­le­lőt­le­nebb, leg­os­to­bább bel­po­li­ti­kai du­haj­ko­dá­sa, ha Károlyiék nem ta­posták volna el – ön­szán­tuk­ból vagy azok biztatására, akik a kulisszák mögül irányították a béketárgyalásokat?  a ma­gyar al­kot­mányt és az egész köz­jo­gi in­téz­mény­rend­szert, ak­kor a vi­lág­há­bo­rú utá­ni zűr­za­var­ban ro­mán vagy cseh ka­to­na nem lé­pte volna át a ma­gyar ha­tárt, Kun Béláék pe­dig a ha­ta­lom közelébe sem ke­rültek volna. Tri­a­non elő­ké­szí­tő­i­nek na­gyon nagy szük­sé­gük le­he­tett a Ká­ro­lyi Mi­há­lyok­ra, és na­gyon tar­tottak a Ti­sza Ist­vá­nok­tól. A gyermeteg, po­li­ti­ku­si pá­lyá­ra al­kal­mat­lan Ká­ro­lyi­nak biz­onnyal nincs kö­ze Ti­sza Ist­ván ha­lá­lá­hoz, de a leg­al­kal­mat­la­nabb ma­gyar po­li­ti­kus ha­ta­lom­ra jutta­tá­sa és a leg­al­kal­ma­sabb meg­gyil­ko­lá­sa ugyan­azon leg­ne­he­zebb idő­szak­ban nem le­het men­tes min­denfé­le össze­füg­gés­től.
     A trianoni döntéshozók Károlyi Mihályt semmibe vették, de nem tehették volna meg ugya­nezt a politikai életbe esetleg visszatérő Tisza Istvánnal. Nemcsak azért, mert Tisza átlátott volna rajtuk, és erélyesen hozzálátott volna a honvédelem meg­szer­­ve­­zéséhez, hanem azért is, mert – a propagandakiadványok minden ellenkező hí­resz­te­lése ellenére – Tiszát az antant állam­férfiai is becsülték, legalábbis nagyon jól tud­ták, hogy becsülniük illene. Hisz akkor még köztudomású volt a vezető po­li­ti­kusok körében – Nyugat-Európában és az Amerikai Egye­sült Államokban is –, hogy Eu­rópa államférfiai közül Tisza küzdött 1914-ben leghatáro­zot­tab­ban, legelszán­tabban a világhá­ború elkerüléséért. 
     Amit Fritz-Konrad Krüger írt 1932-ben Tisza szerepéről, azt Trianon előkészítői 1918–1920-ban is tudták.Í
    „Ma már elismert tény – írja Krüger –, hogy gróf Tisza István miniszterelnök volt a dualista birodalom egyetlen vezető államférfija, aki ellenezte a Szerbiához intézett végzetes ul­timá­tumot, melynek visszautasítása az első világháborúhoz ve­ze­tett.
    Tisza 1914 márciusában memorandumot fogalmazott meg, amely­ben békés ki­igazítási politikát javasolt a Balkán-félszigeten. E dokumentumban Bulgária erősí­té­sét javasolta Szer­biával szemben, az előbbi Ausztria–Magyarországhoz való kötése érdekében. Ezen­felül óva­tos bánásmódot javasolt Romániát illetően annak érdeké­ben, hogy amennyiben lehetséges, vissza lehessen nyerni ezt az országot, amely az utóbbi időkben elidegenedett a központi ha­talmaktól, illetve amennyiben ez a kísér­let kudarcot vall, két oldalról lehessen ezt az országot fenyegetés alá vetni. Az el­já­rást illetően a »hosszú kéz politikáját« javasolta. »Végze­tes hi­bának« minősítette a Szerbiával való azonnali háborút, olyannak, amely világháború kitö­rését válthatja ki.” A Ferenc Ferdinánd ellen elkövetett szerb merénylet után három nappal „gróf Ti­­sza levelet írt Ferenc Józsefnek, javasolva a béke meg­­őrzését, majd az osztrák–ma­­gyar miniszterek július 7-i taná­csülésén ismét higgadtságot és erőteljes diplo­má­ciai tevé­kenysé­get javasolt katonai helyett. Ezt az álláspontját másnap mege­rősítette Ferenc Józsefhez írott levelében és fenn is tartotta a végzetes július hónap egésze so­rán.(...)
    A háború végét megelőzően Tisza még egyszer felemelte szavát a központi ha­talmak politikája elleni tiltakozásul, amikor ugya­nis ellenezte a korlátlan tenger­alattjáró-háborús hadviselés kinyilvánítását, amely azt a félelmet keltette benne, hogy alkalmat kínál Wilson elnöknek az Egyesült Államok hadba lépésére...”[10]
    Tri­a­non után a ma­gyar po­li­ti­ka leg­jobb­jai a jog­foly­to­nos­ság el­fo­gad­ta­tá­sá­val pró­bál­ták meg­sza­ba­dí­ta­ni a ma­gyar nem­ze­tet a tri­a­no­ni pszi­chó­zis­tól.

 

Folytatjuk...

 

[1]  A hasonmás a tradicionális gondolkodóknál sem ugyanazt jelenti, mint nálunk. Julius Evola például azt írja, hogy a hasonmás „megfelel annak, ami a halál után az első entitásból [a testtel együtt ébredő és annak biológiai kifejlődésével párhuzamosan alakuló tudatos Én állapot]bontakozik ki: a legtöbbek számára ez az »árnyék«.” (Evola, Julius: Lázadás a modern világ ellen. Fordította Szongott Ru­dolf.  Buda­pest–Nyíregyháza,1997. 73.)

[2]    Figyeljük az idézetet:

       „Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: »Ha kitartotok tanítá­som­ban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.« »Ábrahám utódai vagyunk – felel­ték –, s nem szolgáltunk soha senkinek. Miért mondod hát, hogy sza­badok lesztek?« Jézus így válaszolt: »Bizony, bizony, mondom nek­tek: Mindenki szolga, aki bűnt követ el…« (…) Jézus így foly­tatta: »Ha Ábrahám fiai vagytok, azt tegyétek, amit Ábrahám tett. De ti az életemre törtök, bár az Istentől hallott igazságot hirdetem nektek. Áb­rahám ezt nem tette. Azt teszitek, amit atyátok tett.«  De tovább erős­ködtek: »Nem házasságtörésből születtünk, egy atyánk van, az Isten.« Jézus ezt válaszolta: »Ha Isten volna az atyátok, akkor szeret­nétek engem. Mert az Istentől való vagyok, tőle jöttem. Hisz nem ma­gamtól jöttem, hanem ő küldött. Miért nem értitek a be­szédemet? Azért, mert nem vagytok képesek meghallani a szava­mat. A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug és a hazugság atyja. Mégis, bár az igaz­ságot hirdetem, nekem nem hisztek. Ki vádolhat bűnnel közületek? Ha meg az igazságot hirdetem, miért nem hisztek nekem? Aki az Istentől való, meghallja az Isten szavát. Ti azért nem halljátok meg, mert nem vagytok az Istentől valók. (…) Bizony, bi­zony mondom nektek: aki megtartja tanításomat, az nem ízleli meg a halált örökre.«” (János 8:31–34;39–47;51.)

[3]    Hamvas Béla: Scientia sacra I–III. Szentendre, 1995. II. 126–128.

[4]    Guénon, René:  A mennyiség uralma és az idők jelei.  é. n.  238.

[5]    Evola, Julius: Lázadás a modern világ ellen. Fordította Szongott Ru­dolf.  Buda­pest–Nyíregyháza, 1997. 415.

[6]    Evola, Julius: A Grál misztériuma és a ghibellin birodalmi idea. Fordította Bód­vai András. Debrecen,  2001. 213–220.

[7]  Guénon, René:  A mennyiség uralma és az idők jelei.  é. n.  238–244.

[8]    Kocsis István: A mez­te­len igaz­sá­gért. A ma­gyar–ro­mán vi­szony meg­rom­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1994. Második, javított kiadása: Budapest, 1996.  301–317.

[9]     Bandholtz, Harry Hill: Nap­ló nem dip­lo­ma­ta mód­ra. Ro­mán meg­szál­lás Ma­gyar­or­szá­gon. Bu­da­pest, 1993. 213.

[10]     Krüger, Fritz-Konrad:   Bevezetés. In: Bandholtz, Harry Hill: Nap­ló nem dip­lo­ma­ta mód­ra. Ro­mán meg­szál­lás Ma­gyar­or­szá­gon. Bu­da­pest, 1993. 9–12.

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap