Trianon kérdésköreinek metafizikai megközelítése 8/9

Kocsis István, k, 06/12/2018 - 00:08

 

 

 

 

3. A nagy színjáték;
avagy:
A dákoromanizmus rejtőzködése a II. világháború után

     Az 1945 és 1959 közötti időszak a magyar–román viszony legtalányosabb korszaka.[3]Tulajdonképpen felfoghatatlan. Ha mégis megértenénk, akkor megérte­nénk azt is, miért tartották olyan fontosnak a mai dákoromanizmus főapostolai, hogy az 1989 decemberétől 1990 tavaszáig szépen kibontakozó magyar–román barátság zsenge hajtásait oly könyörtelenül el­tapostassák azokkal, akiket mozgósítani lehetett a marosvásárhelyi pogromban való résztvételre.
      Az 1945 utáni időszak legmegdöbbentőbb kérdése éppen az, hogy a 126 na­pos önkormányzata alatt önálló államisága felelősségébe már-már beleszokó Észak-Erdélynek a szovjet hadsereg által hatalomra juttatott politikai ereje, a Magyar Népi Szövetség 1945 tavaszán (Észak-Erdély Romániához csatolása napjaiban) nem tiltakozik, nem fejt ki ellenállást, fel sem veti Észak-Erdély önálló államisága gondolatát, nem veti fel a Magyarországhoz való tarto­zását – gyakorlatilag már nem, jogilag még oda tartozik – a terület­nek, hanem mindezek helyett ünnepel és köszön. Ünnepli és köszöni, hogy a hatalmat át kell adnia? Ünnepli és köszöni, hogy Észak-Erdélybe újra bejön a román közigazga­tás? No nem! Petru Groza új román kormányfőt ünnepli. Azt is ünnepli, hogy a Groza-kormánynak köszönhetően a dél-erdélyi ma­gyarság is szabadon meg­teremtheti kibontakozásának intézményes feltételeit. Petru Grozát ismerik, becsülik. Hogy kormányt alakíthatott, az a Magyar Népi Szövetség vezetői­nek szemében garancia arra, hogy az egyetemmel, főiskolákkal, fejlett isko­lahálózattal, a politikai, gazdasági és kulturális élete megfelelő intéz­ményei­vel bíró észak-erdélyi magyarság biztonságban fejlődhet tovább. Hogy Petru Groza a Sztálin és a magyarellenes román vezető politikusok milyen egyez­sége alapján lett kormányfő, arról fogalmuk sincs.
      A Magyar Népi Szövetség nem lát át a cselszövésen. Nem lát át rajta, mert csak Petru Groza rokonszenves arcát látja.
      Akkor végre tegyük fel ezt a kérdést is: ki volt Petru Groza?
     Petru Groza és a magyarok
avagy
A dákoromanizmus legrokonszenvesebb apostola
     
A moldvai magyarság is anyanyelvén tanulhat akkor, a csángóföldi Bá­kó­ban még magyar tanítóképzőt is alapítanak a Groza idejében. Semmi akadálya azokban az években az anyanyelvű iskolahálózat bővítésének; a magyar tudomány­egyetem megszüntetésének veszélyére a Groza-korszakban még rémálmában sem gondol senki felelős magyar politikus. És folytathatnánk...
      Ám ha komolyan tanulmányozzuk Groza államférfiúi állásfoglalásait, nyi­latko­zatait és cselekedeteit, valamint mindazt, amit a nevében követtek el, akkor annyi ellentmondás mutatkozik mindezek között, amennyit már nem lehet össz­hangba hozni.
      Szép, megnyugtató nyilatkozatokkal és gyönyörűszép ma­gyarsággal elmondott beszédekkel kápráztatja el magyar olvasóit, il­letve magyar hallgatóságát.
       Miképpen beszélt magyar hallgatósága előtt 1945. évi kolozsvári szerepjátszása  idején?
      „Szívesen jöttem Erdély fővárosába, amely jellegzetesen mutatja a román–magyar életközösség mélyen a történelemben gyökerező parancsait. (...) Meg­gondoltan és határozottan állítom, hogy ma megvannak mindazok a politikai adottságok, amelyek a román és magyar testvéri együttélését bizto­sítják... Impo­záns és sokat ígérő jelét látom a mai nap szivárványos ünnep­ségében a testvé­ri­ségnek. Szívem tele van örömmel és megelégedéssel. Az erdélyi testvériség su­gárzó jövőjének virradatát látom, és kívánom, hogy mi­ként az én lelkem csordul­tig tele van reménykedéssel, teljék az önök lelke is bensőséges érzelemmel: az egymásrautaltság érzésével, magyar testvéreim!”
       Senki szebben nem beszélt a magyar–román testvériségről, egymásrau­talt­ságról, mint ő. Legszebben beszélt, de az ügyvéd ravaszságával.
      A börtön homályábancímű, először 1945-ben megjelent könyvében[4]többször hivatkozik a magyar–román viszony történetének régebbi és újabbkori sajnálatos fejleménye­ire – ám vagy nem ismeri a példának kiemelt drámai helyzeteket a maguk bonyolultságá­ban, vagy tudatosan hamisít. Nem állja meg a helyét sem az, amit 1848–49-ről ír[5](a román mozgalom irredenta céljait meg sem említi, de azt fontosnak tartja hang­súlyozni, hogy „Kossuth gyújtó beszédeinek villá­mait továbbra is szétszórta, de ugyanakkor eltűrte a feudálisok őt körülvevő csapatát, amely a sovén nacionaliz­mus álarca alatt, aláaknázta a szociális forradalmat”), sem az, amit Romániának az I. világháborúban való szereplé­séről (hogy az teljes sikerrel befejeződött igaz­ságos háború lett volna), illetve az ezt követő békeszerződésről (hogy az igazsá­gos lett volna) sugall.[6]
       Már e könyvben felfigyelhetünk arra az ügyes taktikai fogására, amelyet oly nagy sikerrel alkalmaz a trianoni magyar–román határ visszaállítása ér­dekében mind a Magyar Népi Szövetség vezetőségének 1945-ös csúnya be­ugratásakor (olyan nyilatkozatot fogadtat el velük, amely tulajdonképpen az új Trianon mellett foglal állást), mind az „akadékoskodó” (a népek önren­delkezési jogát felvető) külföldi diplomatákkal és államférfiakkal folytatott tárgyalásain. Tulajdonképpen semmi újat nem gondol ki, csupán igen ügye­sen és nagy sikerrel alkalmazza Ioan Brătianu Trianonban kipróbált taktiká­ját: szüntelenül ismételgeti, hogy az első világháború után Magyarországtól Romániához csatolt terület mind történelmi, mind gazdasági, mind kulturá­lis szempontból, sőt földrajzilag, de főképpen geo­politikailag egy és osztha­tatlan, és mindig is, az idők kezdetétől oszthatatlan egy­séges egész volt, egé­szen addig ismételgeti, míg mind a nyugat-európai, mind a kelet-európai, de még a magyarországi magyar és erdélyi magyar tárgyalópartne­rei is el nem felejtik, hogy a kérdéses 102 000 km2 mindössze 20 esztendeig alko­tott volna egységet (ha autonómiáját 1920 és 1940 között Románia tiszteletben tartotta volna; ez egyébként szándékában a 20 év alatt sosem állt), azelőtt egy egészen más geopolitikai egységnek volt szerves része, de attól levá­lasztva semmiféle szempontból nem egységes, hisz Trianonban annak négy részéből sebtében tákolták össze, s a négy részből három részként sem egy­séges: mert Kelet-Bánság és Kelet-Partium és Kelet-Tiszántúl három tájegy­ség egy-egy része.
      Hogy senkinek se jusson többé eszébe, hogy etnikai szempontokat komo­lyan véve kellene meghúzni a magyar–román határt, ezért ír és beszél annyit Groza ama 102 000 km2-es terület egységéről és oszthatatlanságáról. Ám ha ma e ravaszságnak a hatékonyságán eltűnődünk, akkor semmi jo­gunk a román állam­férfi Petru Groza magatartását elítélni, annál inkább azokét a magyar politikuso­két, akiket sikerült félrevezetnie. Egyébként Groza rendkívül ügyesen fogalmaz. Annyira, hogy sokan nem is vonták két­ségbe elfogulatlanságát, amikor a követ­kezőképpen ír 1940-es lelkiállapotát 1944-ben magyarázó visszaemlékezésében: „Azt mondottam: kettévágott test, mert Erdély mindig szerves egység volt és so­hasem volt feldarabolva a fölötte elmúlt századok folyamán. Bécsben a kerek asztalnál hiányzott Sala­mon király bölcsessége, aki a gyermek körül perlekedő két asszony vitájának alkalmával félelmetes ítéletet hozott és visszahelyezte joga­iba az igazi anyát. Igaz, hogy a bécsi asztal mellől hiányzott az igazi anya is, mert sem Buda­pest, sem az áruló román kormány nem kiáltottak fel fájdalmukban en­nek az ítéletnek hallatára, amely a gyermeket, a szerencsétlen Erdélyt kettévágta. Egyik sem érezte át a lemészárolt gyermek fájdalmát, egyik se látta a kegyet­lenül szétválasztott szülők, testvérek és gyermekek fájdalmának gyászmene­tét. Egyik sem tudta elképzelni a kettévágott, minden eréből vérző gyermek képét...”[7]Igen, egy nagy politikus így fogalmaz, ha olvasójával éppen azt akarja elfeledtetni, hogy a kettévágott hatalmas, nem egységes tartomány mindkét fele (az is, amelyiket Dél-Erdélynek, az is, amelyiket Észak-Erdély­nek kereszteltek el) kü­lön-külön is kb. akkora, mint a tulajdonképpeni Er­dély...
       Petru Groza nem okozott csalódást azoknak a román politikusoknak, akik alkalmasnak találták arra, hogy Észak-Erdélyt  Romániának megszerezze.
      Magyar segítséggel szerzi meg. A Magyar Népi Szövetség vezetőivel ő hiteti el, hogy nem áll érdekükben sem az önálló Észak-Er­délyért küzdeni, sem az etnikai, azaz az 1940-es határ megtartásáért.
      A Magyar Népi Szövetség ún. százas intézőbizottsága 1945. november 15-én megtartott ülésén állást foglalt Észak-Erdély Romániához való csato­lása mel­lett. Másfél évvel a párizsi béketárgyalás diktátuma előtt! Hogy nem ez az állás­foglalás döntötte el Észak-Erdély sorsát? Ki lehetetett ebben akkor biztos?
      A Magyar Népi Szövetség vezetői ha hittek is Petru Grozában, abban kételkedniük kellett volna, hogy a romániai politikai élet meghatározó egyénisége ez időtől fogva örökké egy Petru Groza lesz. Azt ugyan nem vállalják, hogy a Magyar Népi Szövetség egész tagsága nevében kereken kijelentsék, hogy Észak-Erdélynek Románi­ához való csatolását kívánják, hanem úgy fogalmaznak, hogy a körülménye­sen megfogalmazott szövegből e példátlan és felfoghatatlan óhajon kívül semmi más nem olvasható ki.[8]
      A Magyar Népi Szövetségnek az Állásfoglalást támogató vezetői persze ekkor még nem is sejtik, hogy két év múlva egyszeriben tudomásukra hoz­zák, hogy a hatalomnak többé nem részesei[9], s hogy újabb két év múlva le is tartóz­tat­ják őket, és Petru Groza sem sejti, hogy két év múlva már éreztetni fog­ják vele, hogy a kormányfői cím nem jár feltétlenül kormányfői hatáskör­rel, s hogy négy év múlva annyi hatalma sem lesz már, hogy magyar barátait és híveit a börtöntől megmentse. Miért két év múlva következik be az első fordulat? Mert 1947. feb­ruár 10-én Párizsban a Szövetséges Nagyhatalmak aláírják a legyőzött országok­kal, köztük Magyarországgal és Romániával a békeszerződést, mely szerint az ellenséges és legyőzött Románia megkapja az ellenséges és legyőzött Magyaror­szágtól Észak-Erdélyt. Így Észak-Erdély hivatalosan is Romániához kerül, nem áll fenn többé a veszélye annak, hogy a nemzetek önrendelkezési jogát az e jogot folyton kinyilatkoztató győztesek érvényesíteni fogják, a trianoni határt a nagyha­talmak újra megerősítik: mi értelme volna a további alakoskodásnak, gondolják a korabeli dákoromaniz­mus fanatikus apostolai.
      Ám a helyzet nem olyan egyszerű, mint ők gondolják.
      De most térjünk még vissza az 1945-ös erdélyi helyzet ismertetésére. Hívjuk fel a figyelmet mindenekelőtt arra, hogy a Magyar Népi Szövetség intézőbizottságának állás­foglalásá­val a kérdéses terület (Erdély, Kelet-Partium, Kelet-Tiszántúl, Bán­ság) magyar­sága nem értett egyet. Illetékes volt-e a Magyar Népi Szövetség intézőbizottsága az ő nevükben állást foglalni? Nem, nem volt illetékes. Mi­ért tehette meg mégis? Mert Sztálin képviselői (nevük és rangjuk nem érde­kes, mert Sztálin akaratát ro­botként érvényesítik) az összes észak-erdélyi magyar politikai szervezetek közül csak a Magyar Népi Szövetséget ismerik el. S a többiek vajon még tiltakozni sem próbáltak? Vagy a cselszövésen ők sem látnak át? Dehogyisnem.

Magyar önvédelem Erdélyben a II. világháború után

    Az erdélyi magyarság méltó képviselői állásfoglalásukat az 1945 végén elfogadott Memorandumban és az 1946 tava­szán elfogadott Nyilatkozatban juttatják kifejezésre. Mindkettőt eljuttatják azok­hoz, akikről feltételezik, hogy az erdélyi magyarság túlnyomó többségének az akaratát figyelembe fogják venni, az angol és az amerikai  kormányhoz és termé­sze­tesen a magyarhoz is, amely akkor még, a békeszerződés megkötése előtt az észak-erdélyi magyarság felelős képviselője, illetve az kellene hogy legyen.
     Sem a Memorandum, sem a Nyilatkozat nem talált kedvező fogadta­tásra. De ezekben van az egyetlen érvényes karatnyilvánítása az erdélyi és kelet-ti­szántúli ma­gyarságnak. 
     A Memorandumot és a Nyilatkozatot ugyanis Márton Áron katolikus püs­pök az egész 102 000 km2-es terület katolikusainak a nevében írja alá, miképpen Vásárhelyi János református püspök a térség reformátu­sainak a képviseletében. A dokumentumokat hárman írják még alá, mindhárman válasz­tott vezetők, tehát mindegyikük százezrek nevé­ben: Szász Pál mint az Erdé­lyi Magyar Gazdasági Egyesület elnöke, Korparich Ede mint a Romániai Magyar Fogyasztási Szövetke­zetek elnöke, Lakatos István mint a Romániai Magyar Hitel- és Gazdasági Szö­vetkezetek elnöke.
      Márton Áron katolikus püspöknek más próbálkozásai is vannak az erdélyi magyarság önrendelkezési jogának érvényesítésére. 1946. január 28-án határozott hangvételű tiltakozó levelet küld Petru Groza mi­niszterelnöknek. A hosszú, részletező levél[10]talán leghitelesebben fejezi ki az erdélyi és kelet-tiszán­túli magyarság háború utáni helyzetét és lelkiállapotát, ezért mint a korszak egyik legfontosabb dokumentumát tanulmányozzuk.
      Ebben feddi meg azt a  Petru Grozát, aki helyzetével visszaélve  nyilatkozgatja, „hogy a román közigazgatás területén élő magyarság a saját elhatározásából illesz­kedik be a román állam kereteibe.” Hozzáteszi: „Mivel itt a román–magyar vita gyö­kere van érintve, kötelességemnek tartom kendőzés nélkül, nyíltan meg­mondani, hogy erre az önkéntes beilleszkedésre a magyarságnál nem tapasz­talható semmiféle hajlan­dóság!”
      E levél keltezésétől a békeszerződés aláírásáig még egy év van hátra, és Márton Áron még reménykedik abban, hogy megtörténhet az, aminek elke­rülése érdekében Petru Groza a Magyar Népi Szövetség intézőbizottságát ama képtelen állásfoglalásra rávette. Így ír: „...a magyar reményeket is táp­lálhatja a nagyhatal­maknak az a felismerése, hogy a Párizs-környéki béke­diktátumok nem oldották meg a nyugtalanító kérdéseket Európa ezen térsé­gében...”
      Az 1946. év pünkösd vasárnapján Csíksomlyón elhangzott beszédében[11]már nagyobb földi hatalmasságokat figyelmeztet Márton Áron püspök, Eu­rópa és a nagyvilág vezető államférfiait:
      „Úgy hisszük, nem tévedünk és nem túlozunk, ha a magunk ügyét össze­függésbe hozzuk az európai béke sorsával. A történelem bizonyítja, hogy »ezek a békeszerződések, amelyeket az erkölcsi követelményekkel és az igazi politikai bölcsességgel ellentétes szellemben és feltételekkel kötöttek, mind rövid életűek voltak és szomorú következményekkel jártak« (XII. Pius). A mostani háború dú­lásai pedig sokkal nagyobbak, semhogy az em­beriség elbírná egy meghiúsult béke újabb pusztításait. S a mi ügyünk igaz­ságos elintézése nélkül repedés lesz a béke épületében.
      Lengyelország második felosztása után mondotta a neves francia Cratry atya: »Európa Lengyelország felosztása óta a halálos bűn állapotában van.« – Az egymásra következő két háború mérhetetlen pusztításai arra engednek következ­tetni, hogy Európát valóban a saját bűnei verik. S nyomhatja Eu­rópa lelkiisme­retét a mi nemzetünk sorsa is. Nemzetünket a múlt háború után négy országra osztották szét. Sok szenvedés, amit ennek a népnek azóta magára kellett vennie, ennek a hatalmi intézkedésnek a következménye. Tudjuk, hogy a népek nagy családjával szemben elhanyagolható, sőt elpusz­títható mennyiség vagyunk, de a kis népek nagy szövetségese a megsértett erkölcsi rend, és ez bosszút állhat ér­tünk is.
      Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert eh­hez Isten-adta jogunk van. Kicsiny nép vagyunk, de kicsinységünk ellenére is a tartós békére vágyakozunk és az új rend felépítésére készülő népek csa­ládjának hasznos tagjai kívánunk lenni. A múltkori békeszerzésnél az ön­rendelkezés jogán számos népnek tették lehetővé, hogy fajtestvéreivel együtt és egy államban éljen; tőlünk akkor ezt a jogot megtagadták. Igazságunk tu­datában és a változatlan természeti és isteni törvények alapján kérjük azokat, akiknek fölöttünk hatalma van – minden hatalom onnan felülről adatott! – ne feszítsék népünket egy újabb ítélettel a régi keresztre.”
      Ám az új keresztrefeszítés rövidesen bekövetkezett.
 

Az új rejtélyes intézményrendszer

      A békeszerződés aláírásának napján, 1947. február 10-én a román politika ünnepel, azt ünnepli, hogy Sztálin állta a szavát, illetve azt, hogy Sztálinnak Párizsban sikerült érvé­nyesíttetnie akaratát. (Hogy Sztálin küldöttei­nek olyan könnyű dolguk lesz Párizsban, ezt nem sejtették meg a román politiku­sok sem.) Ám az örömün­nep nem tart sokáig, csak addig, amíg Sztálin emberei meg nem jelennek a tálcával, amelyiken az ürömpoharak vannak. Megtudják ek­kor Románia ve­zetői, hogy Sztálin nem azért hozta létre az új Nagy-Romániát, hogy azt ma­gára hagyja, s hogy a Groza-kormányt sem azért juttatta hatalomra, hogy az gyakorolja is a hatalmat: attól ő most már a belpolitika irányítását is át­veszi, annak semmiféle hatásköre, illetve felelőssége nem lesz ezután, maradhat mégis – miért ne maradhatna? –, ha minden feltétel nélkül alárendeli magát „nagylelkű” pártfogója akaratának. És Sztálin szédületes tempót diktál. Petru Groza fel sem képes fogni mindazt, amit a nevében két év alatt, 1949-ig el­követ­nek. Nem is foghatja fel, mert a romániai belpolitikai élet átalakításá­nak egyre kevesebb titkába, tervébe avatják be. Pedig egy darabig még úgy tűnik, hogy ő „a népek nagy vezérének” első számú kedvence. Aztán meg­érti: az újabb és újabb parancsok végrehajtására ő már nem alkalmas. Ki, il­letve kik bizonyulnak alkal­masnak? Megkezdődik Romániában is a nagy versengés Sztálin kegyeiért. Azok maradnak alul, akik 1944-ben jöttek haza Moszkvából. A győztes Gheorghe Gheorghiu-Dej lesz. Előbb a Román Kommunista Párt, majd a Román Munkás­párt főtitkára.
      Már 1947-ben úgy dönt Sztálin, hogy Mihály királyt – az 1944. augusztus 23-i átál­lás első számú hősét – még az esztendőben letéteti a román trónról, és kikiáltatja Romániában a köztársaságot. Ez nem megvalósíthatat­lannak tűnik a román politikusok szemében, csak értelmetlennek és igen kelle­met­lennek. Értelmet­lennek, mert a királyság intézménye már formális: a ro­mán király sem viseli nehezebb lélekkel, hogy nincs sok beleszólása a politikába, mint Nyugat-Eu­rópa királyai; kellemetlennek, mert a fiatal király népszerű, és a király­ság­hoz mint államformához is ragaszkodik a románság többsége. Románia ro­mán nemzetiségű lakossága tüntetne a királyság mellett, de nem mer. (Sztálin hadse­rege jelen van – és meghatározza az erőviszonyokat.) A király­ságellenes propa­ganda pedig persze hogy nem hat: hisz ugyanaz a propa­gandagépezet eddig azt hangoztatta, hogy a királyság intézménye és a de­mokrácia jól összeférnek. A ro­mániai magyarság nem tanúsít nagy érdeklő­dést e kérdés iránt. Sejti, hogy sor­sát nem ez fogja befolyásolni? De a Ma­gyar Népi Szövetség sajtója ünnepel. Még nem sejti az MNSZ vezetősége, hogy már az áldozatjelöltek között van.
      1948 igen gazdag fordulatokban. Áp­rilisban Sztálin megajándé­kozza Romániát a szovjet alkotmánnyal. Júniusra tervezi be az államosítást. Az­tán már csak a nemzetgazdaság központi terve­zésének elvét kell elfogadtatnia és sugalmaznia a mezőgazdaság sztálini át­szervezését és a nehézipar sztálini pártfo­golását – és amilyen simán a politi­kai életben mindent magába olvaszt a sztálini (nevezzük inkább szovjetnek vagy bolseviknak? mindegy) intézményrendszer, olyan simán alakul ki a sztálini gazdasági szerkezet hegemóniája. És ezenközben hova lett az első­rendű román nemzeti cél? Mert bizony a fentiek nem látszanak ezt a célt szolgálni. A politikai élet valóban szembefordult volna a dákoromaniz­mussal? A román politikai élet gyanúsan leglelkesebb megva­lósítója a sztálini tanításnak. Minden zökkenőmen­tesebben zajlik le Romá­niában, mint például a korabeli Magyarországon. Az is igaz, hogy kevesebb áldozat­tal. Úgy tűnik, hogy Romániában azért nincsenek e korban kiemelke­dően nagy belpolitikai küzdel­mek, mert akik a változásokkal nem értenek egyet, azok nem is tulajdonítanak nekik túlságosan nagy jelentőséget. Amit való­ban komolyan vesznek, az a dákoromanizmus eszményeinek, céljainak – amelyeket ekkor nem lehet nyíltan megnevezni – életben tartása. És ebben teljes sikert érnek el. Joggal nevezhetjük a politika magasiskolájának, amit ekkor a dákoromanizmus apostolai művelnek. Vagy nem is olyan bonyolult a taktikájuk? Hiszen csak annyit tesznek, hogy a dákoro­manizmust az osz­tályharc jelmezébe öltöztetik. E korszakban senki a ro­mán politikusok közül nem nyilatkoztat ki magyarellenes célkitűzéseket – de a magyarellenes ro­mán politika nem vonul tartósan passzivitásba, hanem rejtőzkö­dik és mindig aktivizálódik, amikor ezt kockázatmentesen megteheti.

A rejtőzködő hadviselés újabb formái
     
Miképpen próbálja megtörni a román politika az erdélyi magyarságot a dákoromanizmus rejtőzködő éveiben?
      A magyarellenes román politika még hosszú ideig nem engedhet ugyan meg őszinte kinyilatkoztatásokat, de 1949-től fokozottabb erővel aktivizáló­dik. Ekkor merik letartóztatni a romániai magyar önvédelem leghivatottabb vezér­egyéniségét, Márton Áron püspököt, a román szupremáciát megkérdő­jelező me­morandum (1945) és nyilatkozat (1946) aláíróit és az erdélyi ma­gyarság mind­azon képviselőit, akiknek a tilta­kozásától, ellenállásától legin­kább tartott a ma­gyarellenes célokat mihamar megvalósítani akaró román politika. Letartóz­tatják Lakatos Istvánt, Szász Pált, Korparich Edét, Venczel Józsefet, Bodor Bertalant, Kurkó Gyárfást, az MNSZ egykori elnökét. 1951. július 30-án kezdődik meg koncepciós perük a bukaresti hadbíróságon. A vádlottakat a pribékeknek nem sikerült megtörniük. Bizonyság erre az ítélet (Márton Áront 10 évi nehéz börtönre és életfogytiglani kény­szer­munkára, Szász Pált tíz évi nehéz börtönre, Lakatos Istvánt és Kurkó Gyárfást 10 évi nehéz börtönre és 25 évi kényszermun­kára, Teleki Ádámot 10 évi nehéz börtönre és 15 évi kényszermunkára, Venczel Józsefet 5 évi ne­héz börtönre és 12 évi kényszermunkára, Korparich Edét és Bo­dor Bertalant 5 évi nehéz börtönre ítélték[12]) és az utolsó szó jogán elmondott be­szédeik.
      A korabeli román hatalomnak sikerült sorra felszámolnia az erdélyi ma­gyar politikai szervezeteket, 1953-ban már az MNSZ-t is. Alulmaradt vi­szont az er­délyi és a partiumi római katolikus és református egyházakkal ví­vott küzdelmé­ben...
      Pedig ez egyházakat Trianon óta legnagyobb ellenségének tartja a ro­mán állam. És ez egyházak a küzdelemből végül is megerősödötten kerültek ki.
      Az ötvenes évek eseményeit felsorolván, a küz­de­lemnek éppen a legkeményebb szakaszát mutatjuk be. Azoknak az évek­nek a legkülönösebb drámai helyzetét, amikor a román államhatalom a leg­kegyetlenebb módszerekkel próbálta meg­törni az erdélyi és a kelet-tiszántúli római katolikus egyházat.
      Nem felfoghatatlan, hogy oly sok mártírja van ennek az egyháznak. Maca­lik Győző erdélyi titkos püspököt a jilavai bör­tönben kínozták halálra 1952-ben, Scheffler János szatmári és váradi püspököt ugyanott ugyanazon évben, Bogdánffy Szilárd szatmári és váradi titkos püspököt már nem ugyanott, hanem a nagyenyedi börtönben 1953-ban, Boga Alajos erdélyi püspöki hely­tartót pedig a máramarosszigeti börtönben 1954-ben, Sándor Imre erdélyi püspöki helytartót pedig a Rîmnicul Sărat-i börtönben 1956-ban, Gajdátsy Béla titkos ordináriust pedig a nagyenyedi börtönben. De az erdélyi római katolikus egyháznak nem mindegyik mártírja halt meg bör­tönben, Boros Fortunát erdélyi ferences tarto­mányfőnök például kényszer­munkatáborban veszett oda. És sokan túlélték a börtönbüntetést. Márton Áron püspököt, századunk egyik legnagyobb egyházfe­jedelmét, mint fentebb már említettük, 1955-ben kénytelenek voltak szabadon engedni. Pacha Ágoston temesvári megyéspüspököt 18 év börtönre ítélték 1950-ben, de négy év múlva, 82 éves korában félig megvakulva és halálos betegen ki­engedték. Ámde Godó Mihály jezsuita atya letöltötte börtönben és internálásban a 18 évet, Jakab Antal erdélyi püspök 14 évet töltött börtönben, Boros Béla te­mesvári püspök ugyanannyit, Erőss Lajos nagyprépost 12 évet... Ne soro­ljuk to­vább...
      A román állam hatalmasai képtelenek voltak felfogni az erdélyi és kelet-tiszántúli egyházmegyék papjainak mártíromságra való hajlandóságát...
      Hogy miből merítette hihetetlenül nagy erejét az ötvenes években az erdé­lyi római katolikus egyház, az hosszú ideig nem­csak román hivatalno­kok előtt volt rejtély, hanem mindazok előtt, akik nem hisznek a valódi val­lásos hit erejé­ben. Aki elolvassa Virt Lászlónak vagy Domokos Pál Péternek az erdélyi katoli­kus egyház e korszakáról szóló méltatását, az képes lesz fel­fogni a felfoghatat­lant.[13]Megtudja, hogy az erdélyi katolikus egyház úgy vált képessé megőrizni autonómiáját rendkívül nehéz körülmé­nyek között, hogy soha nem engedett az egyházat az államnak alárendelő törekvéseknek. A legnehezebb az a fél évtized volt, amikor Márton Áron püspök börtönbünte­tését töltötte.
      Ez idő alatt az erdélyi katolikus egyház a titkos kormányzók rendszeré­nek köszönhette sikereit a román államhatalommal vívott harcában. E rend­szert még Márton Áron tervezte el – várható letartóztatásának (és minden egyházához hű főpap bebörtönzésének) a következményeit latolgatva. Mi­képpen érhető el, hogy a le­tartóztatottak helyébe ne kerülhessen az államha­talmat kiszolgálni kész álpap? Legfontosabb, hogy minden hivatalba lépő kormányzó haladéktalanul nevezze ki utódját, valamint utódjának utódját, és azok is utódjaikat, hogy minden püspök és annak minden kijelöltje mögött várakozzék két titkos tartalék. Ha a püspököt le­tartóztatják, akkor – Márton Áron titokban tartott, második fontos rendelkezése szerint – azonnal meg­szűnik annak kormányzói joghatósága, és még mielőtt az állam jelöltje el­fog­lalhatná a letartóztatott helyét, érvénybe lép – és titokban kihir­dettetik – az első tartalék joghatósága. Annak letartóztatásakor a másodiké... És így tovább. Ha ez a rendszer működik, az állam semmit nem tehet a törvényes kormányzati foly­tonosság megvalósulása ellen.
      A titkos kormányzók rendszere Márton Áron várakozásának megfele­lően működött, bár a letartóztatások sokkal gyorsabban követték egymást, mint bárki sejthette volna.
      A titkos kormányzatra természetesen csak addig volt szükség, míg Már­ton Áron ki nem szabadult a börtönből.
     Mindahhoz, amit fentebb bemutattunk, tegyük azért hozzá, hogy az öt­venes évek első felében az erdélyi magyarság többsége még nem tekinti re­ménytelennek a helyzetét. S akik már e korszakban áldozatokká válnak, azok közül sokan nem képesek felfogni, hogy tulaj­donképpen miért kell oly sok csapást elszenvedniük. Hiszen bíráik, kínzóik és gyilkosaik nem hivat­koznak még a dákoromanizmus célkitűzéseire.
      A romániai magyarság többsége a teljes jogfosztottság és legnagyobb ki­szolgáltatottság állapotát csak később éli át. Ki már az ötvenes évek végén, ki csak a hetvenes évek elején. De 1959-ig, a Bolyai Tudományegyetem megszünte­téséig a többség valóban hiszi, hogy nemzeti-faji ideológiák pusz­tító ereje a ro­mániai magyarságot többé nem sújthatja – s így válik gyanút­lanná, hatékony vé­dekezésre képtelenné a Gheorghiu-Dej-korszak második felében (1956–1965) és a Ceauşescu-korszakban (1965–1989).
      Sokféleképpen magyarázzák szakírók az erdélyi magyarság kiszolgálta­tottá válásának folyamatát e két korszakban. Sokan felvetik, hogy az erdélyi magyar­ság azért nem volt képes hatékonyan védekezni, mert az 1959-et megelőző más­fél évtizedben a káprázatot valóságnak vélte, s hogy önvédelmi ösztöne azért nem ébredt fel idejében, mert alamuszi ellenségei betartották a fokozatos elnyomás módszereit. Ez indoklás hitelesnek tűnik, de nem elég­ségesnek...
      Hozzá kell tennünk, hogy a román politika gátlástalanul kihasználja az er­délyi magyarság ellen az 1956-os magyarországi forradalom és szabadság­harc leverése utáni drámai helyzetet: 1956 őszére hivatkozva szűkíti az erdé­lyi ma­gyarság önvédelmi lehetőségeit, gyöngíti önvédelmi ösztönét. A ro­mániai ma­gyarság sok hivatott vezetőjét tartóztatják le. És elérkezettnek látják az időt a Bolyai Tudományegyetem megszüntetésének az előkészíté­sére...
      Összegezésképpen elmondhatjuk, hogy Romániában a sztálinizmus Sztálin halála után is csak tovább erősödött, durvult, módszereiben még kérlelhetetle­nebb, még gátlástalanabb lett; de hogy a nemzetiségek számára különösen fojto­gatóvá, bénítóvá vált, annak tulajdonítható, hogy a sztálini struktúrára a társa­dalmi, művelődési, politikai életben lassan-lassan rátele­pedett a dákoromanizmus mint kizárólagossá váló (tehát egyre mérgezőbb) nemzeti-faji ideológia. Így való­sul meg Romániában a sztálinizmus és a fa­sizmus szimbiózisa még az ötvenes évek közepén; e legiszonyatosabb szim­biózist annak idején Gheorghiu-Dej (hogy kiknek a tanácsára, sejthető: a dákoromanizmus korabeli főideológusaira gondo­lunk) nem késlekedik desztalinizációnak elkeresztelni. Ámde akárminek álcázzák is a szörnyszü­löttet, cselekedni az ő szellemében cselekszenek. A Gheorghiu-Dej köré tö­mörülő új vezetőréteg tulajdonképpen azt ismeri fel igen hamar, hogy a Sztálin által annak idején Romániára kényszerített társadalmi rendszer igen magas hatékonysággal működtethető a dákoromanizmus eszményei és céljai, különösen az elsőrendű román nemzeti cél (egynemzetű Nagy-Románia megteremtése) szol­gálatában. Ezért szilárdítják a sztálini intézményrend­szert azután is, miután a ki­nyilatkoztatott társadalmi átalakítás céljait felcse­rélték az egyelőre még titkolt nemzeti célokkal.
      Az 1965-ben hatalomra jutott új vezér, Nicolae Ceauşescu nem új irányba vezette az országot. Ez persze nem jelenti azt, hogy ugyanúgy vezette. Hosszú ideig úgy vezette ugyanazon az úton, ahogy akarta. A romániai totalitárius dikta­túra miközben egyre gátlástalanabbul rendelte alá a gazdasági és politikai intéz­ményeket a dákoromanizmus elsőrendű céljának, egyre nyíltabban vezér-elvű lett. Min­den a vezér volt: az egész intézményrendszer. Ő volt az állam. Akarata szent volt. Hatalma megkérdőjelezhetetlen. Hódolat és hála illette legvaskosabb hibájá­ért, legiszonyatosabb bűnéért is. Egy dologban, önmaga nevetséges, groteszk di­csőíttetésében még mesterén, Gheorghiu-Dej-en is túltett. Ebben még mindkettő­jük eszményképein: Hitleren és Sztálinon is túltett. De mily parányi volt ő is az ő hatalmas urához viszonyítva. És csak addig volt sérthe­tetlen, csak addig illette hódolat és dicsőség, amíg alkalmas szolgája tudott lenni az ő urának. És azonnal semmivé vált, amikor terhessé vált szolgálata az ő ura számára. Az ő engesztelhe­tetlen és kérlelhetetlen ura sem volt más, természetesen, mint a dákoromanizmus nevű nemzeti-faji ideológia.
      1989 után a dákoromanizmus apostolai modernebb módszerekkel folytatják küzdelmüket az elsőrendű román nemzeti cél (egynemzetű Nagy-Románia megteremtése) szol­gálatában. (Alább leleplezzük e módszerek közül a leghatékonyabbat. Az alkotmány 1. paragrafusáról fogunk szólni.)

 
4. A szerb, a szlovák és az osztrák trianoni pszi­chó­­zis a második vi­lág­háború után 

     A romániai helyzettel foglalkoztunk – mint legfelfoghatatlanabbal. De be kellene mutatnunk azt is, miképpen erősödik a második vi­lág­háború után a szerb, a szlovák vagy éppen az osztrák trianoni pszi­chó­­zis.
     Délvidéken is, Felvidéken is elszánják magukat a trianoni pszi­chózis politikus fer­­tőzöttjei a magyar kérdés végleges megoldá­sára. A szerbek háborítatlanul tizede­lik meg azt a délvidéki magyar­ságot, amelynek nem tudják megbocsátani, hogy elő­deik hajdan, a török világ idején befogadták az ő török ellen menekülő elődeiket. A délvidéki népirtás magyar áldozatainak száma meghaladja a 40 000-et. (A dél­vi­déki genocídiumot a felületesebb szakirodalom bosszúvággyal magya­rázza, pedig nem ne­héz kimutatni, hogy az agresszió itt sem agresszióra válasz: az en­gesz­tel­he­tet­len gyű­lö­let itt is lel­ki­is­me­ret-fur­da­lás­ból nő ki.)
     A Felvidéken elsősorban a kite­le­pítést, a jogfosztást, valamint a vagyonel­kob­zást sugalmazza a feléledő szlovák trianoni pszichózis. (Másféle meg­nyilvánulását is bemutatjuk lentebb.)
    Az osztrák trianoni pszichózis is felerősödik a második világháború után, és a magyarellenes indulat azokban lakozik (a régi svábokban, illetve utódaikban), akik még mindig nem tudják felfogni annak a cselszövésnek az igazságosságát, amely átváltoztatta Nyugat-Ma­gyarországot Kelet-Ausztriává. (Emlékezzünk: az Ausztri­ával szomszédos megyéket ketté­vágják, és akik ezt eldöntik, azok tudván tudják, hogy e megyéiben a Ma­gyar Ki­rály­ságnak nem laknak osztrákok – néhány vasutas vagy ke­res­kedő stb. ki­vételével –, de azt is tudják, a világgal kön­nyű elhitet­ni, hogy az Ausztriának szánt or­szágrész osztrák több­ségű, hisz azt lehet hazudni, hogy a törökvilág után oda­te­lepített svá­bok – egy részük még német­nek vallja magát, de nem osztráknak –  oszt­­rákok.)
     Igazoljuk megállapításunkat egy példával:
    Az Ausztriához csatolt Lékán leszerelték a táblát, amelyen a régi lékaiak megköszönték egy magyar főúrnak, hogy szép, nagy templomot építtetett számukra – igazán nagy anyagi áldozatot hozván. Magyarázatuk: azért szereltették le a táblát, mert a templom építtetője magyar… Nekik magyar csak ne építsen templomot… Hogy felépítette 400 esztendeje, és tette magasztos volt, az már nem számít. Csak az számít, hogy egy magyar nagylelkűségének ne maradjon meg a bizonyítéka…

  

Folytatjuk...

 

[1]  Sors­dön­té­sek.A ki­egye­zés – 1867. A tri­a­no­ni bé­ke – 1920. A pá­ri­zsi bé­ke – 1947. Bu­da­pest, 1989. 299–316.,

 

[2]   A dákoromanizmus és a dákoromán kontinuitás nem azonos fogalmak. Könnyű összetéveszteni őket, hiszen a dákoromanizmusnak mint faji ideo­lógiának a hívei előszeretettel hivatkoznak a történelemtudomány dákoro­mán kontinuitás nevű hamis elméletére.

          A dákoromanizmus hasonlít a náci, illetve fasiszta ideoló­giához, de nem ugyanolyan. Kiismerhetetlennek tűnik, mert legte­hetségesebb szolgái min­dent elkö­vetnek azért, hogy igazi arca rejtve maradjon. Ez ideológiában minden azonos ön­magával és minden önmaga ellentéte. Csak így rejtőzköd­het. Csak így maradhatott fenn. Az egyetlen faji ideológia, amely a II. világ­háború után is egyre csak erősö­dött.

         A dákoromanizmus által minden román számára kötelezővé tett politi­kai ál­lásfoglalás igen könnyen a legtragikusabb követ­kezményekkel járhat. Hiszen a dákoromanizmus többek között annak tagadása, hogy egy önkénye­sen meghatá­ro­zott térségben (benne a Kárpát-medence nyugat felé minimum a trianoni határig) a romá­non kívül más nemzetnek is volna önrendelkezési joga. Más szavakkal: e térség­ben a népek önrendelkezési joga nem érvényesülhet, itt csak az ősho­nosi jog érvényesülhet: de mivel a nemzetközi jog az önren­delkezési elvet ismeri el, és tagadja az ősho­nosi jogot, a román nemzet szent kötelessége a kettő közötti ellentét kiküszöbö­lése: ez persze nem jelenthet mást, mint az őshonosi jog alapján román­nak nyilvánított területek teljes elrománosítását. A dákoro­manizmus még súlyosabb szavakkal is megítélhető. Mert azt is je­lenti, hogy a Kárpát-medencében, illetve a Burebista-kori (Kr.e. 82 k.– 44; az ókori dák állam ekkor vált naggyá és jelentőssé) Dacia területén a ro­mánság bármikor bármit elkövethet a nem románok ellen.  (A dákoromanizmus hívei közül egyébként azok a legelvadultabbak, akik nem is hisznek a dákoromán kontinuitásban.  Ennél már csak az felfoghatat­lanabb, hogy a dákoromanizmus magyargyűlölő apostolai között olyanok is vannak, akik hiszik, hogy az ókori dák nyelv az ómagyarnak egyik változata. Vagy talán épen ez az, ami a legkevésbé felfoghatatlan?)

[3]     Vö. Kocsis István: A mez­te­len igaz­sá­gért. A ma­gyar–ro­mán vi­szony meg­rom­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Bu­da­pest, 1994. Második, javított kiadása: Budapest, 1996.  356–380.

[4]    Antonescu uralmának vége felé, 1943 decemberétől 1944 februárjáig tartják vizsgálati fogságban; az előbbi kormányokban több alkalommal miniszter.

[5]    Groza, Petru: A börtön homályában. Budapest, 1986.  155–158.

[6]    Uo. 109–110.

[7]    Uo. 110.

[8]    Vö. Katona Szabó István: A nagy remények kora. (Erdélyi demokrá­cia. 1944–1948.) I–II. Budapest,1990. I. 289.

[9]    Optimizmusukról vall Balogh Edgár Férfimunka című vis­szaemlékezésében. (Balogh Edgár: Férfimunka. Emlékirat, 1945–1955. Budapest, 1986.)

[10]  Közli Domokos Pál Péter: Rendületlenül... Márton Áron, Erdély püspöke. Buda­pest,1989. 245–252.

[11]  Uő. 257–260.

[12]    Márton Áront 1955-ben engedték ki a börtönből (a világhírű püspök megmentésére kibontakozó nemzetközi mozgalomtól tartván), Kurkó Gyárfást pedig 1964-ben; Lakatos István 15 évig, Teleki Ádám 7 évig ült börtönben; Venczel József, Korparich Ede és Bodor Bertalan végig letöltötték büntetésüket.

[13]    Virt László: Katolikus kisebbség Erdélyben. Budapest-Luzern,1991. 26–62. Vö. Domokos Pál Péter: Rendületlenül... Márton Áron, Erdély püspöke. Buda­pest,1989. 199–202.

[14]     Boia., Lucian: Istorie şi mit în conştiinta românească. Bucureşti, 1997.

[15]    Idézi Bíró Sándor: Ki­sebb­ség­ben és több­ség­ben. Ro­má­nok és ma­gya­rok, 1867–1940. Bern, 1989. 298.

[16]    Adevărul. 1923. nov. 11.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap