Trianon sokkja után

Barcsa Dániel, h, 06/04/2018 - 00:04

 

 

 

 

Ambrus András Székely Trianon című regényéről 

Az elején leszögezem, hogy Ambrus András alkotása nem “székely regény”, hanem regény, amelyik történetesen Gyergyóban játszódik, szereplői ennélfogva túlnyomórészt székelyek. A szőrszálhasogatónak látszó különbségtétel fontos: emlékezzünk, a múltban az irodalomkedvelők kezébe a “szocreál” nevében mennyi munkásregényt, mennyi parasztregényt próbáltak beléerőszakolni. S aztán, kicsikét később, a nyolcvanas évektől kezdve, mennyi “erdélyi”, “székely”, “csángó” címkével ellátott fércművet igyekeztek az olvasóra sózni. Ezek a jelzők – éreztük, tapasztaltuk, tudtuk – a félcsípejűséget, a silányságot takargatták, előre azt sugallva, hogy ha választott olvasmányunk nem is kínál tökéletes irodalmi élményt, mégis érdemes megvásárolni, “fogyasztani”, mert léteznek értékek az esztétikumon túl is. Ezért fontos még egyszer hangsúlyoznom és kiemelnem: ez a könyv irodalom, mégpedig nemes irodalom. A Székely Trianon cselekménye a múlt század húszas éveinek második felében játszódik, s egy erdélyi magyar közösség talpra állásának kísérletét mutatja be. Egy székely falu lakói túl vannak már Trianon sokkján, az emberek a létezés “ahogy lehet” parancsát követve megpróbálnak élni, és túlélni. Öt esztendeje telepedett rájuk a perverz román uralom, s ennyi idő alatt a székelyek kezdik úgy vélni, hogy már kiismerték az új impérium írott, s ami még fontosabb, íratlan szabályait. Tudják immár, mennyi baksis jár a román erdőpásztornak, mennyi a közcsendőrnek, mennyi az őrmesternek, és hogy mennyit kóstál a jegyző, vagy a prefektus jóindulata. Vélik, hogy a közmondásos székely életrevalósággal és góbé furfanggal képesek felülkerekedni a sanyarúvá szigorodott körülményeken. A község egyetlen kincse az erdő. Ennek a hasznát lehetne a maguk, a közösség javára fordítani. Tervek és jó döntések születnek, s már-már úgy tűnik, sikerül egy élhető világot teremteni. Erre az erdőre azonban szemet vetett már a mohó és harácsoló román államhatalom, és a magyarság soraiból is előbújnak fondorlataikkal a közösségre nem kevésbé veszélyes ügyeskedők. A történet elején még maga az olvasó is bizakodik, együtt örül a kezdeti sikereknek a falu jobb sorsra érdemeseivel. Aztán hirtelen minden rosszra fordul, beüt a nagy gazdasági válság is, s az olvasó is személyes veszteségként éli át azt, hogy a székelyek ebben a történelmi játszmában (is) csak vesztesek lehetnek. A Joyce és Proust epigonok korában ez a mű üdítő olvasmány. A Székely Trianon ugyanis klasszikus regény. Hiányzik belőle a kimódoltság, a mesterkéltség, se stílusa, sem szerkezete nem formabontó, betartja az időrendet, nem kohol talmi álmítoszokat. E mű szereplői – jók és rosszak egyaránt – kifejezetten egyszerű, hétköznapi, a tájban élő, a tájjal együtt élő, “normális” emberek. Ambrus mindent tud erről a Trianon utáni székely világról. Táltosi erővel láttatja a gyergyói valóságot, a tájban lélegző falvakat, a kisvárost, Gyergyószentmiklóst. Az ő kalauzolásával bekukkanthatunk a falusi házakba, csűrökbe, istállókba, az úri szobákba, kocsmákba, fogadókba, műhelyekbe, s a rovarirtó szagú román hivatalokba is. Ambrus jól ismeri az itt élő embereket, az asszonyok, férfiak gondjait, vágyait, gondolatait, hiedelmeit. Korcs, felszínes korunkban páratlan módon ismeri a paraszti, az erdei és a kézműves munka világát, egymás után kezünkbe adja e letűnő/letűnt világ szerszámait, megnevezi őket, s elmondja, miképp kell használni őket. A földmíves univerzum eme enciklopédikus ismerete Ambrust Veres Péterhez hasonítja. Ambrus András művének legfőbb erénye azonban az emberábrázolás. Együtt és egyenként jól ismeri Gyergyó népét, a földmíveseket, a három Huszár Magyari testvért, a két derekat s a hitványat, a “nadrágos” urakat, tanítót, papot, kocsmárost, az örmény eredetű, úrhatnám Dévay testvéreket, a zsidó feleség vagyonába kapaszkodva a felszínen evickélő báró urat, s a többieket. A Székely Trianon rendkívül “sűrű” regény. Ambrus András teremtő erejét mutatja, hogy e műben nincsenek mellékszereplők, mert az akár csak egyetlen villanásra is felbukkanó és alámerülő alakok is külön, önálló regénybe illenek, fölcsigázzák a figyelmet, és sorsuk továbbgondolására késztetik az olvasót. Ilyen szereplők például a román alkalmazottak, tisztviselők és katonatisztek, de ilyen figyelemre méltó sors a falusi létből kitörni akaró, tanítónőnek készülő leányé, ki a közösség melegéből kikerülve védtelenné válik, s erkölcsileg elbukik. Ambrus András Székely Trianonja realista regény, így, jelzők nélkül. Ám ez a könyv mégse száraz olvasmány, mint ahogy azt a realizmusról az átlag olvasó hiszi. Mert, mint Tamási Áron és Nyírő József legjobb műveiben, ebben a regényben is ott lüktet a költészet, elsősorban a székely anyanyelv ritmusa, leleményei, virágos hímje következtében. E regénynek máig ható tanulságai vannak. Románia hiába van Európa térképén, hiába válik idővel az Unió részévé, fanarióta lelkülete, gondolkodása és rendszere ázsiai. A székelyek bár Európa végvidékén éltek, mégis csak Európa részei voltak. Ezért több évtized kellett hozzá, hogy megtanulják, hogy az európai fogalmak és értékek a mindenkori román állam, és képviselőik számára csak viszonylagosak, egyetlen cél számukra a rövidtávú és kisszerű haszonszerzés. Az adott szó, ígéret elszáll, az aláírt szerződés papírrongy, csak a baksis vagy a felmutatott erő és kényszer mozdíthatja jó irányba a dolgokat. Ezt jó volna megtanulni nekünk is, itt, a mostoha országban is, amíg nem késő. S ezt elősegítendő, erre Ambrus András Székely Trianonja ugyancsak alkalmas. Ambrus András: Székely Trianon. 2005. Pomáz, Kráter Műhely Egyesület

 

Forrás: Polísz, 2006. 98. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap